Budapesti Hírlap, 1926. július (46. évfolyam, 145–171. szám)

1926-07-02 / 146. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak* Egy hónapra 30.000 korona, negyedévre 135.000 kordl Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Gros­zxám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétez. hirdetéseket Budapesten felvess a minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Bükk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23— 84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. , Itália útja. * * Budapest, júl. 1.­­ Érdekes és fontos jelensége a világ­háború utáni nemzetközi fejlemények­nek a Mussolini-kormány balkáni po­litikája. Ez a politika abban a reális eredményben nyilvánul meg, hogy Itáliának máris irányító, vezető pozí­ciója van a Balkánon. Ilyenforma po­zíciója volt Oroszorszának és a kettős monarkiának 1905-ig. Vagyis addig, míg nem érvényesült Nagy-Britannia, Oroszország és Franciaország német­ellenes összefogása s meg nem indult az antant és a hármasszövetség hatal­mai között a világháborúra vezető tor­zsalkodás. Megállapított dolog, hogy Itália, bár tagja volt a hármasszövet­ségnek, határozottan az antant-politi­kát támogatta a Balkánon. És például a Szerbia és a monarkia közt folyt vámpolitikai és közgazdasági konflik­tusokban Szerbiát segítette. Itália ak­tív balkánpolitikája már ekkor kezdő­dött. Mostani, a román, jugoszláv, görög barátsági egyezményekkel ki­alakult vezető pozíciója e politikának gyümölcse. Nekünk, a Balkánnal közvetetlenü­l szomszédos, sőt a párisi békék után egyenesen hozzácsatolt országnak, Itá­lia szóban levő politikája szimpatikus. Hiszen mi tudjuk legjobban, hogy a Balkánnak, kiegyenlíthetelenül ellen­tétes érdekek által mozgatott, ütköző ambícióktól tüzelt államai és népei mennyire szükségelik egy vezető, mér­séklő, az európai érdekeket szem előtt tartó nagyhatalom befolyását, tekinté­lyét, erős kezét. A Balkánon csak a bizánci és török uralom vaskeze tudott rendet tartani. Persze csak amíg erős, igazi vaskéz volt. A bizánci uralom gyengülésével mindjárt beállottak a belső összeütközések. Ezek megköny­­nyítették a török hódítást, amely a múlt század elejéig tudta megtartani rendtartó erejét. Azután megint napi­rendre kerültek a balkáni zavarok. Még­pedig megszaporodott szereplők­kel. A bolgárok, szerbek, Bizánc és a félhold tülekedése helyén most még a görögök, románok, albánok is bele­­kerültek abba a torzsalkodásba, amely előbb csak köztük és a török között, majd egymás között is, szakadatlanul folyt. Az európai nagyhatalmaknak sokszor kellett e torzsalkodások gyújtó szikrái ellen védeni Európa békéjét. Amint pedig az e munkára szükséges­ egyetértés az európai nagyhatalmak között megbomlott, kitört a balkáni, majd ennek folytatása és szüleménye­képpen a világháború. Hiszen a világ­háborút kipattantó Pasics-kormány tulajdonképpen csak a nagyhatalmak­nak a Balkánnal szemben is megnyi­latkozó belső ellentéteit használta ki, amikor a monarkiával szemben érthe­tetlenül vakmerő, sértő, kihívó politi­kát kezdett s végül kiképeztette és Szerajevóba irányította a gyilkosokat. A Balkánon irányító szerepet vitt nagyhatalmak közül eltűnt Orosz­ország, a kettős monarkia, fegyverte­lenné lett a Német Birodalom. Francia­­ország és Nagy-Britannia távol esik. Tehát szinte természetes, önként kí­nálkozó valami most Itáliának a Bal­kán dominálás szerepe és hivatása. Van benne sok átöröklött hagyomány is. Róma ura volt a Balkánnak. Ve­lence és Génua úgy meg tudott alkudni Bizánccal és az ozmán uralommal, hogy közgazdaságilag Itália e két ha­talmi képviselője volt az úr a Balká­non. Az egységes Itália most, a modern nemzetközi politika formái között, igyekszik a Róma és Velence hatalmi pozíciója köré eső szerepet vinni a Balkánnal szemben. A magyar nem­zet, melynek balkáni politikáját az abszolút területi önzetlenség jelle­mezte úgy Bosznia okkupációjakor, mint a világháború célkitűzéseiben, csak mielőbbi teljes sikert kíván Itália törekvéseinek. Már csak azért is, mert mint közvetetlen szomszédnak — akár történelmi, akár trianoni mivoltában, — nagy érdeke: a balkáni rend és béke. Ezt pedig csak olyan nagyhata­lom képes biztosítani, amelynek elég erkölcsi tekintélye és fizikai hatalma van annak a félelmes feszültségnek enyhítésére, amelyet a balkáni háború oláhok és bulgárok, bolgárok, szerbek és görögök, albánok, szerbek és görö­gök között hagyott maga után s me­lyet a világháború részben érintetlenül hagyott, részben pedig még fokozott. Sőt a horvátokkal, bunyevácokkal, magyarokkal, délvidéki meg erdélyi németekkel még szaporította a feszitő tényezők számát. A­ Balkán rendbentartásának, a ve­zető nagyhatalmon kívül még egy kel­léke van. Az, hogy az Alsó-Duna vonal­­tól északra egy konszolidált, erős Magyarország legyen. A középkorban Magyarország egymagán, azután pedig mint a habsburgi monarkia tagja, volt a főpillére a balkáni egyensúlynak és békének. Ezt az olasz politikának te­kintetbe kell venni. Szinte történelmi törvényszerűséggel háramlik most Itá­­liára az a hivatás, hogy Magyarország és a szomszédos balkáni államok kö­zött tűrhetőbb relációkat eszközöljön ki. Ez persze a trianoni szétdarabolás szörnyűségének gyökeres korrigálása nélkül lehetetlen. Itália balkáni politi­kája tehát föltétlenül a lehetetlen te­rületi állapotok békés revíziójának út­ját egyengeti s Magyarország érdeke belekapcsolódik Itália politikai és köz­­gazdasági érdekeibe. E politikán belül még az Itáliára nézve kis fontosságú adriai kérdés is könnyen megoldható. Mert hiszen annak irányát és szellemét az adriai magyar uralomnak olasz-­­ barát, az itália politikai és kulturjogo­­kat tiszteletben tartó mivolta már ré­­­­gen kijelölte. Ebben az irányban van­­ a horvát—olasz ellentét kiegyenlítésé­nek módja és lehetősége is. Azt hisszük, a magyar külpolitiká­nak itt számos konkrét tennivalója nyílik. Ránk nézve két európai nagy­hatalomnak van szomszédi jelentő­sége: Németországnak és Itáliának. Örülhetünk, hogy most Itália útjának javára és könnyítésére esik a magyar sérelmek orvoslása. Mert enélkül Itália mostani politikája érdemleges és tar­tós eredményekhez nem juthat. Sze­rencsés körülmény az is, hogy e reál­­politikát a magyar és olasz nemzet érzelmi világa csak támogathatja. 9 Áron bácsi libát vesz. írta Bodnár István. Áron bácsit mindenki ismeri. Azaz, még­sem mindenki, mert úgy meg sem történ­hetett volna ez a kis eset. Volt ő már minden. Csakhogy bármibe kezdett is, mint szilaj csikó elporzott alóla a­ szerencse. Borügynökségen kezdte. Az apja is az volt. De kipusztultak a szőlők. Nem baj. Rájöttek az emberek, hogy a bor vegyi összetételéhez nem okvéletlenül szükséges, hogy szőlőből való legyen. Sőt a szőlőmag alkalmatlan is lehet a fogyasz­tónak, mert esetleg, mint a hajdani cin­­kotai kántor — egeret talál lenyelni he­lyette . .. Csakhogy, akik a bor új vegyi titkát kitalálták, büntetlenül maradtak. Áron bácsi azonban keserűen tapasztalta, hogy ma már a borban sincs igazság, vagy talán éppen nagyon is sok az igazság. Ekkor kezdte magát­­ önállósítani. Vett valakitől egy parti bort. Hamis volt. Nála találták meg. S ezért az egy párti hamis borért kéthavi hamisítatlan börtönbünte­tést kapott. Ettől kezdve irtózott a bornak még csak a — szagától is. Marha- és ló­­kupec lett tehát. S egy hónap múlva meg­jött a — kiviteli tilalom. Rátért így a nyersborkereskedésre. Ekkor meg a mé­szárosok kartelbe tömörültek: Nyersbőr Kiviteli és Állati Termék Feldolgozó Rész­vénytársaság címen kizárta­k minden köz­vetítő kereskedelmet. A háború alatt aztán gyű­jtöl, majd titokban, szűzdohányt és tra­fikot árult. Csakhogy mindenki rákapott az­­ öngyújtóra. S akinek egy arasznyi s-------------------------------------------------------------------------------—­­ földje volt, önmaga termelte a — szűzdo­hányt. S akinek nem volt, az is ráeszmélt, hogy mi a fészkesfenének vegye a drága trafikot, amikor házi kezelésben maga is megszárithatja az — útilaput, a répa-, vagy szederfalevelet s az úgynevezett ,,do­­há­nypótlék", a — kóc, s hamisitatlanabb minőségben előkerül a ház körül, minden — állami támogatás nélkül... Mivel pedig osztálysorsjegyét is csak egyetlenegyszer húzták ki, akkor is a — legkisebb nyereménnyel, de ezt a sorsje­gyet is —­ elvesztette. Áron bácsi jelenleg ,,utóbevásárló" a piacon. Hát ez mi? — kérdezi mindenki. Meg­magyarázom. Van ennek az én jelenleg amerikai tem­póban haladó kis városomnak egy régi, elavult szabályrendelete, amely megtiltja, hogy kilenc óra előtt kora s egyáltalán a közvetítő kereskedő nép bevásárolhasson a piacon. S a következménye ennek az, hogy a nagyságáék s méltóságos asszonyok fiija, Trianon s a B-lista őket is rászok­tatta a­­ piac­járásra!) már hét órakor megrohanják az eladóikat, mert azt hiszik, hogy kilenc óráig őnekik okvetetlenül be kell vásárolniok, mivel jön a­­ kofa, az élelmiszerkereskedő s ezek duplán felhajt­ják az árakat. Pedig éppen a dolog ellen­kezője az igaz. Mert például most pont reggeli 9 óra. A méltóságos miniszteri tanácsosnő diadal­lal emelget a karján egy pár koszvárk­ás csirkét. Hatvanezer korona volt. Öt, vagy tíz perccel későbben Áron bácsi már majd­nem két akkorát lóbál a kezében — har­mincötezerért. Az élet praktikumával tisz­tában lévő bankigazgató úr, aki elvből mindig pártfogolja a közvetítő kereskedel­met, tehát egészen jól fog járni, mert ma délre vagy estére Áron bácsi jóvoltából 45 vagy 50 ezer koronás, kirántott csirkét eszik. Igaz, hogyha kiküldte volna a sza­kácsnőjét, olcsóbbért is ehetne. De — élni, mást is — élni hagyni, ez nála az — elv... S ott van Táncos barátunk, a nyugalmazott B. listás, de még mindig reaktiválást re­mélő tanár, ma este a megszokott bodzafa­teájához 1200 koronás tojásból eszi meg a kidukáló egy, vagy két kemény tojást, holott Áron bácsi mindent elnyelő piaci hálójába 800 koronájával szedi össze azt. a „hagyjatok fel minden (eladási) remény­nyel" már hazasiető asszonyoktól. Nem csoda aztán, hogy a négyszázkoronás ár­különbség láttára Áron bácsi túltömött iszákjában megrepeszt a sárga irigység egy pár nyolcszáz koronás tojást. De mit törő­dik ő azzal, hogy nyomában, amerre el­megy: „Hencidától­ Boncidáig foly a­­ sárga lé." — Utóbevásárlónak lenni még ilyen apró katasztrófák­ mellett se rossz. Víg, jókedvű is Áron bácsi egész nap. Szé­les ábrázatja örökre mosolyog, mint a szétterülő pünkösdi rózsabokor. Csupa szi­porka, szellem. Rajta mulat az egész piac. Most például éppen ott áll az őcsényi Köntösné Borda Sári néni kosara előtt. — Mondja csak, nénémasszony, hogy ez a — kacsa? — Talán nem is nénémasszony és nem is.-T- kacsa?! Tegyen fel okulárét, ha nem látja, hogy fiatal húzott libával van dolga?! — Hát megnézzük. (Formálisan felteszi a cvikkerét.) Az ám, igaza van. Figyelmed bizony még elég fiatal. De ez — liba? Le­het, mert kacsának — nagy . . . Libának azonban kicsi ... Mi az ára? — Nem eladó. — Vigye haza. Dehát akkor minek hozta be? Adok érte negyvenet. — Menjen innen, mert a fejéhez vágom. — Azt se bánom. Hanem hát előbb —, süsse meg. Tudja mit? — Hatvan . . . — Százötven annak a szabott ára. — Százötven korona? Jó. Tud vissza­adni egy­­ ezerkoronásból? — Eltakarodjék innen, mert csakugyan a fejéhez teremtem. — Nono, asszonyság, ne tréfáljunk. Het­venezret adok érte. — Százért se. Az előbb már ennyit kí­náltak. — No hallja, annak az eszét se venném — árendába! — Akar — kilencvenet? Mert megyek . . . — Menjen a pokolba. Úgy látom, bo­londnak tart? — Hisz legalább — nyolc kiló. — Megyek. De tudom, hogy oda is utá­nam jön még azért a — százezerért. — A legvégső ára — százhúsz. Hanem csak úgy, ha ezt a pár csirkét is megveszi. Ne cepeljem haza. — Ez csirke? — Be jő, hogy a csirké­nek nincsen — foga! — Foga? — Na, igen, mert akkor mindenki meg­láthatná, hogy ez a két állat már elhullatta a ■— csikó fogát. — Elment az esze? — Nem. Hanem úgy látom, kigyelmed bolondnak néz engem?! Azt hiszi, nem látom, hogy ez a két kolibri, vén török lyúk, azért ilyen kicsi. Smith főbiztos ma végleg elhagyta Magyarországot Reggel hét órakor utazott el Párisba,­­ részére megállapított tiszteletdíjat.­­ A Smith Jeremiás népszövetségi főbiztos két és fél esztendő után ma elhagyta Ma­gyarországot. Mint a népszövetségi tanács megbízottja önzetlenül végezte azt a nagy munkát, amely Magyarország újjáépíté­sének ellenőrzésére irányult és amelyért úgy a Népszövetség, mint Magyarország elismerését és háláját érdemelte ki. Fel­adata az újjáépítés befejezésével végetért s ma reggel hét órakor utazott el Smith Jeremiás az Orient-expresszel Pakisba. Bú­csúztatására a kormány tagjai közü­l Vass József népjóléti miniszter és Bod János pénzügyminiszter jelentek meg a pályaud- Nem fogadta el a Népszövetség által kormány alapítványa a tiszteletdíjból. vajon, valamint Szabóky Alajos államtit­kár, Havas Jenő miniszteri tanácsos és a népszövetségi főbiztossághoz beosztott tisztviselői kar. Royal Tyler, Smith titkára Bécsig elkísérte volt főnökét és Stepman Harryt, a Nemzeti Bank volt tanácsadóját, aki a főbiztossal együtt utazott el Buda­­f­pestről. . .• Smith főbiztos igen melegen búcsúzott a megjelentektől, s amikor a vonat már mozgásban volt, még egyszer sok szeren­csét és minden jót kívánt Magyarország­nak. A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.

Next