Budapesti Hírlap, 1926. augusztus (46. évfolyam, 172–196. szám)

1926-08-01 / 172. szám

2 rébe utalja mindazon bűncselekmények egyéni tetteseit is, akiknek cselekményét nem lehet az egyes államoknak elbírálására bízni, akár azért, mert ismeretlen a cse­lekmények elkövetésének a helye, akár pe­dig azért, mert ennek a területnek a szuve­renitása van megtámadva. A modern nemzetközi jog az államok kölcsönös egymásra utaltságán épül föl, azt ez az egymásra utaltság teszi szüksé­gessé és minél erősebb lesz ennek a köl­csönös függőségnek a tudata, annál jobban terjeszkedik a nemzetközi jog is az egyes államok szabad elhatározási területének, állami szuverenitásának rontására. Ez a ter­jeszkedés azonban bármennyire is kiépül a nemzetközi jog, bármennyire tökéletesedik az államok békés együttműködését bizto­sító államközi organizáció, nem mehet túl egy bizonyos határon. Amíg az emberiség élete államokra tagozottan folyik le, lesz mindig egy bizonyos határ, amelyen belül az állam a saját területén maga fog intéz­kedni, akárcsak a házigazda a maga por­táján és semmiféle idegen beavatkozás­nak, bármily hangzatos jelszavak alatt tör­ténjenek is azok, helyet nem adhat. Mi úgy látjuk, hogy a brüsszeli kon­gresszus határozatai veszedelmesen azon a határon mozognak, amelyen az állami szu­verenitás minimális mértéke mellett is tilos áthaladni. Az államok nemzetközi jogelle­nes magatartása annyira politikai termé­szetű, hogy arra külön büntető törvénye­ket felállítani szinte lehetetlenség. Az ilyen deliktumok esetén mindenkor úgyis annak az oldalán lesz az igazság, aki hatalom­mal, erővel bánja. Az államok helyett pe­dig az ezek nevében cselekvő személyeket nemzetközileg felelősség tenni, vagy pedig, — ami még súlyosabb — egyes személyek­nek bűncselekményeit bármily ürügy alatt államuk bitói kompetenciája alól kivenni, olyan támadás az állami szuverenitás ellen, amelyre csak a háborúszülte ellenséges mentalitás adhatott tápot, de amely ellen minden államnak, győzőnek és legyőzött­­nek egyaránt, a legerősebb ellenállást kell kifejtenie. Az említett határozatnak jogászokig egyébként rendkívül érdekes szövegét az alábbiakban adjuk: 1. Van helye annak, hogy a nemzetközi állandó bíróság büntető hatáskörrel ruház­­tassék fel. 2. A bíróság véleményadásra hívandó fel az igazságszolgáltatás és törvényhozás körébe vágó konfliktusok esetén, amelyek különböző államok között felmerülhetnek. 3. Az állandó bíróság ítélni fog minden büntetőjogi felelősségről, amely az államo­kat jogtalan támadás, vagy a nemzetközi törvény erőszakos megsértése folytán ter­heli. A vétkes állam ellen büntető szank­ciókat és biztonsági rendszabályokat fog alkalmazni. 4. Az állandó bíróság ítélni fog egyéni felelősségekről, amikor támadás bűnéről, a nemzetközi törvény bármely erőszakos megsértéséről van szó akár béke, akár há­ború idejében. 5. Az állandó bíróság elé tartoznak azok az egyének, akik szerzői olyan bűnnek vagy vétségnek, amely nem bocsátható az egyes államok bíráskodása alá, akár mert isme­retlen a terület, amelyen elkövették, akár mert annak a területnek szuverenitása nincs elismerve. 6. Az államok és egyének által elkövet­hető ilyen cselekmények előre pontos szö­­vegezésben megállapítandók. Nemzetközi megállapodások fogják meghatározni azo­kat a bűnöket és vétségeket, amelyek e bí­róság hatáskörébe tartoznak s fogják meg­állapítani a büntető szankciókat és a biz­tossági rendszabályokat. 7. A kongresszus ajánlja az államoknak, hogy vessék magukat alá a nemzetközi bí­ráskodásának vagy bocsássák nemzetközi el­járás alá azokat a bűntetteket és vétsége­ket, amelyeket ők maguk is, bárha a saját területükön történtek, nemzetközi sérelem­nek vagy a világbéke veszedelmeztetésének tekinthetnek. 8. Az állandó bizottság végzései köte­lezők. Az államok elleni ítéleteket a Nem­zetek Szövetségének Tanácsa hajtja végre. Az egyénekre vonatkozó ítéletek végrehaj­tását a Tanács valamely országra fogja bízni, amelynek kötelessége lesz abban eljárni. prédikációt, hogy attól, mint nyári zápor, suhog végig a sírás az asszonyok falanxán, kemény ráncba szalad a férfiak homloka, az első padban ülő két cseh zsandár pe­dig kipirultan nézeget egymásra, mintha azt mondanák­ , — Nekünk jobb lett volna otthon ma­radnunk, te Formánok. — Igazad van, barátocskám, Klecár! Ó, ez­ a beszéd! Ez a legmagasabb va­lami, amit emberi agyvelőn keresztül a­­ természet kinyilatkoztathat. Csupán azért érdemes hat napon keresztül sulykolni a patakban, vagy portól dugaszolt fülekkel etetni a cséplőgépet, hogy a hetedik na­pon ilyen szellemi csemegét zsebelhessen el az ember a gondviselés kegyelméből. Kukajné asszonyom még kendertilolás közben is odafordul a félszemü Klincsok­­néhoz: — Ejnye csak, mit is mondott a tisz­telendő úr arról a csodáról, mikor Krisz­tus Urunk a vizet borrá változtatta? — Mit no, mit? — keresgél a fejében, laposakat pislantva Klincsokné, de aztán reményét vesztve kap fel a földről egy újabb csomó kendert: — Úgy se illik az a gyönyörűség az én fekete fogaim közé. — Tudom már, — üt a homlokára Ku­kasné, aki nem adja meg ilyen könnyen magát — Krisztus Urunk a vizet borrá változtatta, a csehek kezében pedig a bor is vizzé válik, a szeretet epévé, a becsü­let ronggyá — s aki még nem tudná, ve­gye tudomásul, hogy a pálinkát meg két esztendeje elvermelt, dohos rozsból főzik; aki abból iszik, halála után is az ellen­kező oldalon fogja keresni a mennyor­szág kilincsét, arról kezeskedem. — Olyan eszed van, mint az olvasztott szurok — csodálkozik Klimcsokné — még a legyek se tudnak belőle kimászni. — A tied meg olyan, mint a csipkebo­­kor, még a tyúkok se találnak rajta ülő­helyet. Szó, ami szó, Kukajnénak is igaza van, meg Klincsoknénak is: az egyiknek ugyan nagyobb talentum jutott, a másiknak meg kisebb, no de legalább nem is hasz­nálja semmi rosszra. Hanem már, hogy mire való olyan agyvelőt gyalultatni a mennybéli asztalosokkal, mint ezé a po­kolra való Pribelya Janóé, azt csakugyan jó volna valami püspöktől megkérdezni. Szent István napja csak nagy ünnep­­nagyobb, mint amit a „prezident“ tiszte­letére kell tartani, mert amaz lovon ült s korona volt a fején, ez pedig csak valami asztal mellett áll s olyan silány kabát van rajta, hogy elől a hasát se takarja be, há­tul meg a térdhajlását veri a farka) ilyen­kor a prédikáció is hosszabb vagy két arasszal a rendesnél s a mihaszna Pribelya Janónak volt bátorsága éppen ennek a szent napnak ünnepi áhítatát magzavarni. Pedig hiszen jóformán nem is falubeli, két esztendő óta most mutatta magát először (tudja fene mit csinált azalatt Losoncon), már az igaz, hogy aki városból érkezik, mindjárt azt hiszi, hogy csak a száját kell kinyitnia s csupa okos dolog szalad ki rajta. Pribelya Janó pedig a következő arcát­lan kijelentést vágta oda a Szent István­­napi beszéd után ájtatos álmélkodásba merült presbiterek sorfalához: — Mit csodálkoztok szamarak? Hát olyan nagy dolog az, prédikálni? Rettenetes csend támadt a templom előtt. Ilaluska egyházfi sápadtan nézett az égre, nincs-e valami tüzes mennykövekkel bélelt felhő a fejük felett s bár maroknyi szeplős őse tarkította a véglegen kékséget: reszkető inakkal csaptatott félre egy öreg körtefa alá, hogy legalább egyetlen tanács­tag maradjon hírmondónak a bekövetke­zendő általános romlásból. A többiek zsibbadtan álltak helyükön s még a gyors észjárású Cservács Gyúró se talált kifejezést, amivel ezt a vakmerő tá­madást megbélyegezte. Pribelya Janó maga is meghökkenve né­zett körül. Mi ez? Mi történt? Hiszen ezek mindnyájan úgy néznek rá, mint a kolerás betegre szokás. Hát bizony valami sok jót nem olvas­hatok ki a rámerekedő hamuszürke ábrá­­zatokból. — Inkább megvernének — villant meg az izzadó üstök alatt, — akkor legalább egy negyedóra múlva túl volnék rajta. De bizony nem mozdult ott a keze ütésre senkinek. — Az Isten bocsánatára! Hát mi a bajo­tok belem?! — tört ki végre a gyomra fe­nekéig szorongatott Janóból a kétségbe­esés. Azt hitte, hogy most már felelni fognak. Micsoda együ­gyüség! Hallgatott ott az utolsó halm­a is, mint vihar előtt a dacso­­lami erdő. Hanem valami mégis történt. Lassan, kifejezéstelen arccal elhúzódtak a közeléből. Kapuszta Miso háttal fordult feléje, egykori legjobb pajtása, Rastyep Palyo pedig, mikor támaszt keresve hozzá­lépett, olyanféle mozgást hallatott, mint a falatozásában megzavart kutya. — No szépen vagyunk! S a ragály, mint valami fekete áradat hömpölygött a megriadt koponyák tárva­­nyitva hagyott ajtóin keresztül az asszo­nyok tábora felé. Ott már egy-egy elszabadult „jaj“ s ki­törő átkozódás mulatta az útját. —• Mit? Hogy azt mondta, csattant fel vijjogó hangon Kukasné, de isten rajta is lesz akkor az Isten újja: némán fognak a leszármazottai világra jönni hetedsziglen! — Neki magának is meg kell némulnia három nap alatti — pótolta ki Kukajné szavait a könyörtelen Klincsokné. — De bizony, kötelet kellene a nyakába vetni s kilógatni vasárnap a torony har­madik ablakából! — igy Drdákné. Janó pedig zugó fülükkel oldalgott mö­göttük s várta, hogy még mi következik. Ami következett, az kezdett csakugyan ijesztő lenni. Tompa moraj dübörgött végig a tem­plomból hazafelé vonuló falu emberoszlo­pain, mint mikor fehértaraju felhőkből a kisebb hordókat gördítik alá s nemsokára nagyot sistergett az első villám. — Kész az ilyen pimasznak a hóna alá! — rikkantotta a kurátor. — Megyek vissza Losoncra! — villant meg Janó eszében a menekvés gondolata s hirtelen letért az útról a patak felé. Könnyű volt azt kigondolni, de véghez­vinni annál nehezebb. Mert alig lépett vagy ötöt, tiz markos ember kapott utána. Akinek nem jutott a kabátjából, az a nadrágját fogta, a többi pedig versenyt üvöltött a forrongó nép vér­szomjas korifeusaival: — Üssétek! Üssétek! Csak azt a bolond fejét üssétek! De most már Janó se tartotta többé olyan kívánatosnak a megveretést. Nézzetek le, köpjetek utánam, csak hagy­­jatok végre magamra — tükrözte két kari­kára nyílt szem Felsőpalojta legrémültebb óhajtását. Megtették neki. — Hozzátok a községházára, — rendel­kezett a biró. — Majd ítélkezünk fölötte. Budapesti Hírlap 1926 augusztus 3. (172. sz.) A Felvidék magyar papjait kiüldözik a csehek. Kiutasították Szőke Kázmér csicsói esperest, aki 26 éve lakik a Fel­vidéken. — Újabb példátlan jogtalanság. A Budapesti Hírlap mai vezércikkében mutatott rá arra az erkölcstelen és rossz­hiszemű eljárásra, amelyet a csehek gya­korolnak a Felvidék magyarjainak illető­ségi ügyével. Mikor pár héttel ezelőtt a cseh parlament és a szenátus megszavazta az új illetőségi törvényt, amely ugyancsak morzsákat juttatott a felvidéki magyarok­nak azokból a jogokból, amelyeket a tria­noni békeszerződés imperative megad, bizo­nyos megkönnyebbülés lett úrrá a Felvidék magyarjain, mert az új törvény valami­képpen módot nyújt nekik arra, hogy megszerezzék az állampolgárságot. Az új illetőségi törvény még nem lépett életbe, de kihirdetése már nem késhet so­káig. Az utolsó napokat tehát felhasznál­ják a cseh hatóságok arra, hogy bosszúju­kat kitöltsék azokon, akik becsülettel ál­lották meg helyüket a magyarság élén a nyolcadféléves küzdelemben és sorra uta­sítják ki a magyarság legjobbjait. Az ül­dözésben most újabb szisztéma nyilvánul meg. Először a magyarság politikai veze­tőire vetették rá magukat, így lett honta­lanná és ősi földjéről ki­üldözötté előbb Tóbler János, majd Körmendy-Ékes La­jos dr. nemzetgyűlési képviselő. Majd sorra jött a többi. Mikor már félig-meddig megfosztották politikai vezetőitől a magyarságot, azt lát­ták, hogy a vallásos érzés fennen él a magyarokban, tehát a nép lelki vezetőire vetették magukat. Elég utalnunk arra az európai botrányra, hogy Papp Antal görög katolikus érseket, tehát a katolikus egyház nagy dignitáriusát, toloncúton távolítot­ták el abból az Ungvárból, ahol harminc­két esztendeje lakott és ahol több, mint húsz évig püspök, majd érsek volt. De Papp Antal kitoloncolása sem volt elég a cseheknek. Csak a minap adtunk hírt arról, hogy Palkovich Viktor gutai espe­rest, a felvidéki keresztényszocialista párt egyik vezérét és volt nemzetgyűlési képvi­selőjét utasították ki a csehek, holott az agg esperes kerek negyvenkét esztendeje lelkipásztorkodott Gután. Most egy újabb jogtalanságról számolhatunk be. Szőke Kázmér csicsói esperes plébános kezébe nyomták a vándorbotot, miután az ellene emelt vádak alól az egyházi főhatóság fel­mentette, sőt kimondotta, hogy működésére továbbra is szükség van. De neki is bűne volt a csehek szemében: nem bocsátotta magyarságát áruba, hanem becsületesen teljesítette azt a kötelességét, amelyet ha­zája és nemzete iránti meggyőződése előírt neki. Prága, juh 31. Szőke Kázmér csicsói esperes-plébános huszonhat év óta tartózkodik a Felvidék területén. Egyes helyi hatalmasságokon ra nem tetszett, hogy az esperes elszántan védte a magyar iskolákat és ezért 1921-ben a pozsonyi teljes hatalmú tót minisztérium iskolaügyi referense fegyelmi vizsgálatot kért az egyházi főhatóságtól a lelkipásztor ellen. Az egyházi főhatóság teljes elégtételt szolgáltatott a lelkipásztornak, amennyiben kimondta, hogy működése nem államelle­nes, sőt egyenesen kívánatos. Minthogy az iskolaügyi referens semmit sem ért el vád­jával, más oldalról próbálkoztak lehetet­lenné tenni az esperest. A referens az illetékességi kérdéshez fo­lyamodott és ennek eredményeképpen a komáromi járási főnökség július 13-án ke­ zölte az esperessel, hogy kiutasítási eljá­rást indítottak ellene, minthogy nem cseh állampolgár. A kiutasítást azzal okolták meg, hogy az esperes székhelyén harang­szentelés alkalmával meg nem engedett népgyűlést rendezett, amelyen izgató beszé­det mondott, továbbá, hogy 1922 decem­berében mondott szentbeszéde izgatásra al­kalmas kitételeket tartalmaz. Az esperes ezeknek a vádaknak alaptalanságát hiába igazolta, kálváriája nem szűnt meg, sőt a hatóságok zaklatásukat azzal tetézték, hogy a napokban tiltakozó végzést kézbesítettek neki, amely szerint harminc napon belül el kell hagynia a cseh köztársaság terü­letét. A POLITIKA HIREL Bethlen, Vass és Almásy Szentendre díszpolgára. Szentendre város képviselőtestülete teg­nap közgyűlést tartott, amelyen a képvi­selőtestület csaknem minden tagja megje­lent. A közgyűlést Starzsinszky László pol­gármester nyitotta meg, majd Szikoray Sándor dr. kormányfőtanácsos indítványt terjesztett a közgyűlés elé, hogy Bethlen István gróf miniszterelnököt az ország gazdasági és pénzügyi talpraállítása körül szerzett múlhatatlan érdemeiért Szentendre város válassza meg díszpolgárává. Az in­­­dítványt a közgyűlés egyhangú lelkesedés­,­sel tette magáévá. Ezután Starzsinszky László polgármes­ter indítványára ugyancsak egyhangúan a­ város díszpolgárává választották Vass Jó­zsef dr. népjóléti minisztert, a miniszterel­nök állandó helyettesét. Ezzel a választás­sal a közgyűlés le akarja róni háláját a népjóléti miniszterrel szemben azért a sok jótéteményéért, amelyet a város érdekében tett. Ugyancsak a polgármester indítvá­nyára Almásy Lászlót, az egységes párt ügyvezető elnökét, a város képviselőjét is díszpolgárrá választották azokért az érde­meiért, amelyeket a város fejlesztése érde­kében tett. Preszly Elemért, Pest vármegye főispánját és Agorasztó Tivadart, Pest vár­megye alispánját is díszpolgárává válasz­totta a város. Az új díszpolgároknak a díszpolgári ok­levelet a város egyik legközelebb tartandó­ ünnepies közgyűlésén fogják átnyújtani. Megkezdődtek a cseh-magyar tárgyalások, Prágából jelentik: A magyar-cseh keres­kedelmi tárgyalásokra Prágába érkezett magyar delegáció a cseh delegációval együtt szombaton délelőtt 11 órakor kezdte meg munkáját formális üléssel. Az ülés tisztán tájékoztató jellegű volt. Az érdem­leges tárgyalások hétfőn kezdődnek. A belügyminiszter helyettesítése. A kormányzó Rakovszky Iván dr. bel­ügyminiszternek augusztus 1-étől 31-éig szabadságidőt engedelmezett és ennek tartamára a belügyminisztérium ideiglenes vezetésével Pestiig Pál dr. igazságügymi­nisztert bízta meg.

Next