Budapesti Hírlap, 1926. november (46. évfolyam, 249–272. szám)
1926-11-03 / 249. szám
A gazemberek, akik a saját bőrüket nem merték piacra vinni, gonosz céljuk elérésére használták föl egy 16 éves, éretlen suhanc tapasztalatlanságát és meggondolatlanságát, arra számítva, hogy ezt a félrevezetett fiút ifjú vérének heve el fogja ragadni a tett elkövetésére, a bíróság pedig, fiatal korára való tekintettel nem fogja a legszigorúbb büntetéssel sújtani. A gaz merénylet valódi bűnöseit, értelmi szerzőit az olasz közvélemény is ezen a nyomon keresi. A fiatal Zamboni gyilkos merénylete arra mutat, hogy Olaszországban még ma is vannak titokban dolgozó, sötétben bujkáló ellenségei az egységes nemzeti gondolatnak. Ezekre hívta föl a figyelmet Turati, a fasiszta párt titkára, a merénylet utáni örömünnepen mondott beszédében, amikor az olasz nemzet belső ellenségei ellen cselekvésre szólítja föl a fasisztákat, azt mondván, hogy legyen vége a napirendek tárgyalásának, a sok fecsegésnek, a merénylők bíróság elé állításának, a nemzet belső ellenségeit a népnek magának kell kiirtani, „a népnek kell igazságot szolgáltatnia és az igazság a halál". Az olasz népnek nem volt szüksége a Turati-féle biztatásokra, a beérkezett hírekből látjuk, hogy a nép, a hatóságokkal egyetértésben már is cselekszik. Cselekvését a fasizmus által megerősített nemzeti önérzet irányítja. Az olasz nép komolyan hisz a maga szent igazságában, hisz a maga nemzeti dicsőségének és jobb jövőjének kivívásában s ezért Isten és ember előtt vállalja a felelősséget minden tettéért, amellyel ellenségeit le akarja törni. A nemzetnek ez az önmagában és nagy hivatásában való hite él a vezérben is, aki megingathatatlan meggyőződéssel hirdeti, hogy „semmi bajom nem történhetik, amíg feladatomat el nem végeztem". Ez a hit adja a vezérnek az erőt a cselekvésre, a nemzetnek az erőt a küzdelemre és munkára. Ez a hit a Gondviselés emberének a rendíthetetlen hite, amely győzelemre vezeti nemzetét, mert amikor a Gondviselés ilyen vezért ad egy nemzetnek, azt azért adta, hogy győzelemre is juttassa. Mussolini népének nagy jövőt szánt a Gondviselés. 2 Tisztelettel kérjük igen t, vidéki előfizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. A füstösszőke szeme riadtan tágra nyílott. Figyelt. A világos ablak mögött fenyőszál termetű, hatalmas férfialak sétált olykor el, mellét gőgösen dűtötte ki s úgy tűnt a távolságon át, hogy összeszoritott öklének gesztusai tragikus gondolatainak adnak magyarázatot. — Haynau — suttogta a titoknak. — Mindent tudok — dadogta a füstösszéke. — Dehogy tudsz te mindent! . . . Azt csak én mondhatom, én, aki tegnap is fentjártam titokban a palotában — pattant fel amaz. — Hát pedig én tudok mindent, láttam mindent, mert én is felmerészkedtem, meglátogattam a családot, éjfélkor zörgettem be az ablakon , és visszasomfordáltam a nélkül, hogy utamba kerül volna a lovas poszt... — És most, amíg ezeket mondta, riadozó, felvert képzeletébe beleszántott a tegnap hajnalának emléke, az alsó vár bástyák roppant kőfala, a falon a kegyetlen vascsigák s a vascsigákon a vöröskék arcú emberek, holtan, megdermedve, egysorjában, égre-fehéredett szemmel, a piszkosszürke Hajnali ködben. — Ó, magasságos ég, tán már Batthyány is, tán már Szacsvay is, Perényi is bekerült a sorba? ... Ki tudja, hiszen fekete híreket suhogtat minden pillanat ... ki tudja? Vacogva, minden izében reszketve zuhant vissza a székre és hogy a vadul zakatolni kezdő szivét elcsitssa, egyfolytában itta a pintes üvegből a lángoló erejű spirituszt. A kincstári titoknak is fenékig szürcsölte már a törkölyös üveget és mikor az utolsó cseppeket is lekortyantotta, mámorosan odabillent a füstösszékéhez. — Hát azt tudod-e — kérdezte titokzatos suttogással — azt tudod-e, hogy az a gonosz bagoly, az a rühes, az a tollas fenevad adja a gyilkos tanácsokat Haynaunak? Az a bagoly, amik a kancellária könyvtartó-termében van. Az. ... Ne csodálkozz komám! úgy igaz, ahogy mondom. Annak a rongy féregnek emberi lelke van, olyan lelke, mint a hóhérnak, beszélni is tud, tud bizony, a sárkányok nyelvén, de Haynau megérti, el is fogadja a tanácsát. Kijelentette, hogy ez az egyetlen okos lény Pest-Budán, ha erre hallgat, akkor mukkanás sem lesz huszonnégy óra múlva a magyar földeken. . . . így van na, hidd el nekem, én jó helyről hallottam . . . Kajetán Béni mondta nekem — halkutolta most el a szavát, majd miután óvatosan körülnézett, folytatta. — Kajetán Béni még most is a kancelárián szolgál, ő mindent tud, kihallgat mindent, de tegnap tökrészegre itta magát és kibeszélte a titkokat. Azt is mondta, hogy ha valaki azt a baglyot megfojtaná, akkor, akkor minden másképpen lenne. A füstösszőke dobhártyáján babonás erővel kezdtek harangozni a titoknok szavai Két ökle izzó dühvel szorult össze és már az éjszaka sötétjén át a kancelláriához vezető utat kémlelte. Még gondolkozni akart, de a gyűlölet lávája elborította az agyát. — Az a gyilkos, az a rühes, az adja a tanácsot... Ki hallott még ilyet? De majd én! — rántotta föl fenyegető mozdulattal az ölét, aztán elkalimpálózott a székek és asztalok között s fogai közül szörnyű szitok dühe csikordult vissza, mikor felrántotta az ajtót és kilódult az utcára. Bent az ivóban a púpos ember szeme gonoszul villogott és szedelőzködni kezdett a kemence mellől__* A füstösszőke férfi lihegve állott meg a kancellária palotája előtt. A szél irtóztató erővel döngette a várbeli házak kapuit, tövestül roppantotta ki a nagytörzsű hársakat, a felszakított tetők bádoglapjai pokoli zenével rémítették az éjfél magányát, a csatornákban zuhogva harsogott a víz és ebbe a szörnyű orkeszterbe félelmesen vonyitott bele valami künnrekedt agár. De a füstös szőke szivét most lángoló bátorság feszítette. Amint rápillantott a könyvtárterem ablakára, arcát már lángba kapta a düh és botját hatalmasan meglendítve, iszonyú erővel vágta be bele az ablakot. A csörömpölés zaját foszlányokra tépte a vihar s az utolsó szilánkok alig roppantak szét az utca kövezetén, amikor a füstösszőke már a belső ablakot is benyomta és az üresen tátongó rámán át szuszogó erőlködéssel beküzdötte magát a terembe. Az ajtó mögül, a faállványokról két hideg, szétmeredt bagolyszem az arcába világított. De a következő pillanatban elhomályosultak a holdvilághoz hasonló szemek, fulladtul sikoltott a felriadt madár, amint a füstösszőke bütykös ujjai, mint dühös karvalykarmok, összeszorultak a nyakán. — Most már nem adsz több tanácsot, te rühes, — lobbant ki belőle a gyilkos indulat és a baglyot levágta a padlóra. Pillanatra csönd lett. Künn az utcán, a kövezeten megcsörrentek az üvegdarabok, az ablakra felkúszott egy gonoszul ólálkodó fekete árnyék s az üres rámán át bevigyorgott a terembe a púpos ember ördögi arca ... • Másnap virradatkor, amikor a savószürke őszi pirkadatra még nem hullatta rá fájdalmasan csörgő vérét a hajnal, borzalmas dörrenések rázták meg a Vörös Béka ablakait. — Valahol ítéletet mondanak, — dörmögte egy meglapult vándor a kemence mellett és imádságot mormolt nyomorult életéért. Ebben a pillanatban fönt, a budai várbörtön udvarán, a füstösszőke szeme már utolsót pillantott az égre. Budapesti Hirup 1926 november 3. JiíS. sz.y TISZA-ÜNNER Éppen nyolc esztendeje , borús, nedves október végi délután, talán abban a percben, mikor az őszi nap leáldozott a felhők mögött, lobbant utolsót a láng, korunk legnagyobb magyarjának lelkében ... S most, derűs, enyhe őszi napon, mikor a búcsúzó nap utolsó sugarai játszadoznak az ablaküvegen, ugyanabban az órában, mely évfordulója annak a gyilkos merényletnek, már gyűl a fővárosi társaság szine-virága a Tisza István Kör nagytermében, hogy kegyeletes ünnep keretében immár nyolcadszor áldozzon a Tisza István halhatatlan emlékezetének. Nagy terem? Bizony, most kicsinynek bizonyul, mert ha két akkora volna, sem tudná befogadni azt a díszes társaságot, amely ott akarna lenni, hogy meghallgassa a megnyitó beszédet Berzeviczy Albert szózatos ajkáról, s hogy ebben a felekezetieskedő jelszavaktól puskaporos levegőben tanúja legyen annak, amint a legnagyobb protestáns férfiú előtt meghajtja az elismerésnek és a szeretetnek hófehér selyem lobogóját egy katolikus főpap. A kormány több tagja, Bethlen miniszterelnökkel az élükön, volt miniszterek, zászlósurak, a politika, irodalom és művészet nevezetes tényezői, a gazdasági és kereskedelmi világ képviselői, a társadalom ismert szereplői — férfiak és hölgyek, roskatag öreg urak és fehérhajú matrónák, bájos, fiatal leányok és tüzesszemü ifjak hosszú sorokban vonulnak föl s töltik meg zsúfolásig — vagy azon is túl a termet —, mikor bevonulnak a fenséges vendégek, a vitéz magyar királyi herceg, deli fiával és ragyogó szépségű menyével, ők ott vannak mindenütt, ahol a magyar szívnek öröme vagy fájdalma van — hogy hiányozhatnának a Tisza-ünnepről, ami fájdalami büszkeséggel tölt el minden igaz magyar lelket... Berzeviczy finom tónusa, mélyérzésű beszéde meghatja a lelkeket, mert kihangzik belőle a Tisza-kultusz terjedése, ennek a nemzeti nagy erőforrásnak mind hatalmasabb buzogása. Aztán gyönyörűen kezd a szó Vass József miniszternek, az ünnepi szónoknak njakán é s a közönség áhitatos csendben, ki-kitörő tetszésnyilvánítás közt hallgatja az érdekes fejtegetést, melynek tengelyébe Tisza egyik értékes munkáját állítja a tudós főpap. A komoly hang a beszéd második felében mind jobban nekimelegszik, s a szavak szárnyra kapnak, mikor a magyar nemzeti egységnek Tisza szellemi vezérlete alatt leendő megújhodását hirdetik. A hallgatóság hangulata a forráspont felé emelkedik s mire bevégződik a beszéd, az érzés lángja ott ül az arcokon — a szónokén és a hallgatókén egyaránt... Ezalatt kigyult a tiszta esti égen minden csillag, s mintha mind a nagy ablakokra tekintene, melyek mögött a magyar társadalom legjobbjai ülik a maguk szomorú és mégis fölemelő ünnepét, Tisza István nevének hóditó, varázslatos jegyében.* A Tisza István Társaskör dísztermében hat órára gyűlt össze a főváros és az orság előkelő közönsége, hogy résztvegyen az emlékezés ünnepén. A megjelentek között ott voltak: József királyi herceg, Anna Monika királyi hercegasszony, József Ferenc királyi herceg, Berzeviczy Albert, Lukács László, Balogh Jenő v. k. t. t., Bethlen István gróf miniszterelnök, Szcitovszky Béla belügyminiszter, gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter, gróf Széchenyi Emil és Lukács László v. b. t. t., Zsitvay Tibor, a nemzetgyűlés elnöke, Szász Károly, Jekelfalusy Zoltán, Vojnits Sándor báró, Barthóky József, Szinnyei-Merse István, Harkányi János báró, Madarassy Gábor, Skerlecz Iván báró, Némethy Károly, Hazai Samu báró, Teleszky János, Beöthy László, Wlassics Gyula báró, Kálmán Gusztáv, Bernáth Géza v. b. t. t., Pekár Gyula, György Endre, Hegedűs Lóránt, Horthy István lovassági tábornok, Kállay Tibor, Janky Kocsárd hadseregfőparancsnok, a székesfőváros képviseletében Ripka Ferenc dr., Liber Endre tanácsos és Némethy Károly tanácsjegyző, Hegedűs Pál, Fráther Jenő és Sárkány Jenő altábornagyok, Ujfalussy Gábor tábornok, gróf Wenckheim László, Soós Károly ny. miniszter, gróf Teleki Pál Tótváradi Asbóth litván tábornok, Perényi Zsigmond báró, Mándy Sámuel, Móser Ernő, Lukács György, Vargha Gábor, Sziágyi Lajos, Kovács Nagy Sándor, Erdőhegyi Lajos, Biró Pál dr., Éhn Kálmán, Dréhl Imre, Urbanics Kálmán, Besssenyei Zénó, Karafiáth Jenő, Görgey István, Gráfl Jenő, Csontos Imre nemzetgyűlési képviselők, Papp József dr., az ügyvédi kamara elnöke, Mikszáth Kálmán és Széll József főispánok, vitéz Főmotor József, vitéz Fábry Kálmán, Szepes,házy Imre, Daróczy Aladár, Marton Pál dr* Chorin Ferenc dr., Posch Gyula dr., Horánszky Lajos, Horánszky Nándor dr., Vargha Gyula dr. ny. államtitkár, Horváth Elek, Lőrinczy György, Fazekas Ágoston, Csajthay, Ferenc, Natorp Tivadar báró, Kőszeghy Sán*dor, Niamessny Mihály, Sándor Tivadar, Kozma Andor, Nadányi Emil dr., Tóth László dr., Czobor László, Mattyasovszky György, Ujfalussy Lajos dr., Majthényi Béla, Pongrácz Ferenc gróf, Halászy László, Janits Imre közjegyző, Fellner Sándor, Lányi Márton, Rakovszky István dr., Dési Géza dr., Terbocz Imre, Bekényi Zoltán, Magyary Lajos dr., Keibenschlag Béla, Jeszenszky Pál, Schiffer Miksa, Beiml Sándor, Balázsházy Iván, Nagy Sándor dr., Károly Lajos, Bacsiiszky Vladimír, György Lajos, Pápay Frigyes dr., Medvigy Gábor dr., Grósz Emil dr., egyetemi tanár, Zsóry György alispán, Kostyál Miklós, Lestyánszky Sándor, Kotányi Zsigmond, Lipthay Ervin, Soós Zoltán, Keblovszky Lajos, Lakatos Sándor, Söpkéz Sándor, egyetemi tanár, Latinovics Endre, Stéhló Dezső dr., Lukács Ödön, Gerlóczi Lajos, Fejérváry Imre báró, Hódossy Gedeon, Korányi Sándor báró, Orosdy Fülöp, Dárdai Ede, Szukováthy Imre, Várady Gábor, Maróthy Fürst László, Kenedy Géza, Horváth István, Lipcsey Péter, Siegescu József, egyetemi tanár, Tolnay Kornél, Morvay Zsigmond, Pompéry Elemér, Pál Alfréd dr., Halász Ferenc dr., Horthy Béla, Zelovich Kornél egyetemi tanár, Heinrcih Elek dr., Helvey Tivadar, Balló Ede, Hoványi Géza, Zilahy Kiss László, Wargha Károly, Simon Elemér főispán, Biró Béla dr., Fényes István és még számosan. A Tiszacsalád részéről Rakovszky Ivánné, Tisza György gróf és Radvánszky Béla báró jelentek meg. Berzeviczy Albert beszéde. Nyolcadik évfordulója a mai a Tisza István halálának. Körünk kegyeletes gyakorlata, hogy e napot emlékünnepéllyel üli meg, nem szakadt meg azóta sem, mióta az özvegyétől kapott emlékserleggel születésnapját emléklakomán szoktuk megünnepelni. Az a nagy magyar közönség, amelynek lelki szükséglet boldogult vezérünk iránti kegyeletét, csodálatát, szeretetét külsőleg is kifejezésre juttatni, úgy látszik, nem változtatni, hanem még szaporítani kívánja az erre szolgáló alkalmakat s mindig fokozódó számmal tódul oda, ahol a Tisza emlékének áldoznak Ez idei lakománk, melyen Magyarország miniszterelnöke mondott áldomást, látogatottságra valamennyi eddigit túlhaladta; velünk ünnepelt Magyarország kormányzója, a fenséges kir. hercegek, a kormány valamennyi s a törvényhozásnak igen számos tagja. De a Tisza István emlékének ápolásában való verseny is mind szélesebb körökre terjed; eddig a törvényhatóságok voltak azok, amelyek arcképének leleplezését emlékünneppé avatták; ma két hete Debrecenben első szobrát avatták föl, a róla nevezett egyetem orvoskari telepének homlokzata előtt. A vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, a megdicsőültnek egykori bizalmas munkatársa rendelte meg az egyetemi építkezés keretében az emlékszobor felállítását, jeles művészünk, Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotta meg e művet s leleplezése valóságos országos ünnepéllyé lett, melynél az államfő maga tette le a szobor talapzatára a nemzet koszorúját , egész koszorúdombbá nőttek a kegyelet adományai, melyeket majdnem valamennyi törvényhatóság, országos testület, közintézmény, társulat kiküldöttje hozott oda. Íme a szerény láng, melyet elsősorban mi, emlékbizottságunk és körünk gyújtottunk a Tisza emlékének oltárán, ma már országos fényességgé lett, mely bevilágít múltba és jövőbe, amazt az igazság fényébe helyezi, ebben megmutatja az újabb emelkedés útját. Az a hóditó erő, mellyel ma a Tisza István emlékének varázsa a nemzet mind szélesebb rétegeit kapcsolja egybe, nemcsak jóvá tevése akar lenni történetünk egy nemes alakján az ő kora által elkövetett igazságtalanságnak; nemcsak ösztönszerű dicsőitése oly emberi és államférfi tulajdonoknak, melyekre nemzeti megújhodásunkban legnagyobb szükségünk van. Én mélyen rejlő vonatkozást látok a Tisza- cultus győzelmes terjeszkedése és a ma Európaszerte lábbal taposott igazság uralmának visszaállítására irányuló, mind ellenállhatatlanabb erővel előretörő szellemi áramlat között. Az egész európai világ megcsömörlött azoktól a lelkiismeretlen ámításoktól, melyek évek sora óta, soká minden ellenmondást erőszakosan elnémítva, viszik egész Európát a romlás felé s ezért szomjúhozza már az igazságot A világháború, ha Tiszára hallgatnak, talán még elodázható lett volna egy ideig, de bizonyos, hogy a kiélezett ellentétek, a nekivadított nemzeti és a felbiztatott hatalmi törekvések előbb-utóbb kitörésre jutottak volna. A háború azonban egymagában, bármily rettentő és pusztító volt is, nem ronthatta volna meg tartósan az európai emberiséget, ha a mérséklet és a bölcseség annak befejezésében és a végleszámolásban érvényesülhetett volna. Azonban éppen ezt hiúsította meg a népámitásnak az a rendszere, melyet most már minden némileg elfogulatlanul gondolkozó ember világosan felismerni kénytelen. Most már látjuk, hogy ámítás Volt a Wilson tizennégy pontja, mely a központi hatalmakat a fegyver letevésére indítottal. Ámítás volt a háborúban való bűnösség és az azért való felelősség axiómája, melyet csak azért állítottak fel, hogy a győzők az újkorban példátlanul álló brutalitással a legyőzöttekkel szóba sem álva diktálhat-