Budapesti Hírlap, 1927. május (47. évfolyam, 98–122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

■ « 1 k­­.i akarom önt is s az apámat is, — ki itt fő­erdész — a kellemetlenségtől kímélni. Ha még tovább is menne ezen az utón, ő volna kénytelen önnek értésére adni, hogy a her­ceg éppen itt időzik s nem szereti, ha ide­gen arcokat lát a kastély parkjában. ■ — Hálás köszönet, ezer bocsánat, ezt igazán nem tudtam! — hebegtem én. S zavartan engedett utat a szűk ős­lényen a mellette elsurranó leánynak, így volt? — így... Arcunk azonban majdnem ösz­­szeért. A lelógó gyönyörű szőke fürtök illa­tát feléje csapta a kósza szél s mintha egy­két selyemszál végig is cirógatta volna bo­rostás állát... Ilonka oly szép, olyan gyö­nyörű volt akkor ... De talán már ki is vehetnénk a lázmérőt! — Ne, ne, hiszen még csak — három perc s olyan édes arról az első találkozó­ról beszélni! Várjon, én majd folytatom. Hallja, Tivadar, sohasem láttam magát olyan kedvesen f ügyetlennek! Zavartan hebegte a nevét. Egy darabig szótlanul bal­lagott utánam. De aztán ismét megtalálta önmagát. Elkezdte szidni a herceget. Szív­telen, gőgös különcnek nevezte, amiért a­­kastélyban levő remek agancsgyűjteményt barbár kegyetlenséggel elzárja a szakértő szemektől. Hát akkor miért csigázzák fel rá a fürdőkalauzban a vendégek figyelmét? Mindjárt elértettem, hova céloz. Hát annyira érdekli? — kérdeztem én... — S ezer köszönet még most is, hogy bizonyára — akaratlanul, de mindjárt megadta a bájos ágit. Ne bántsa azt a sze­gény herceget, hiszen holnap már — el­utazik. — Tehát ez azt teszi, holnapután már tehetem tiszteletemet? — vágta ki maga nem kis impertinenciával —Lehetetlen volt erre nem mosolyogni! S harmadnap be is állított hozzánk. Még most is nevetem, mi- lyen komoly képpel mondta el az apám­nak, hogy — mint erdészí­m — mennyire szereti a szép agancsokat, sőt, hogy apjá­tól magának is mily remek példányai van­nak. De meg is lett a büntetése, a papa egész délután magyarázta a pompás va­dászati trófeumokat. Velem jóformán nem is beszélhetett. Hanem hát, tisztelt jó uram, azóta sem láttam itt maga — re­mek példányait­?! Vagy talán a — saját homlokomon keressem, mi? — Meddig marad itt — Tekla? — Ilonka, elég legyen már ebből az izellen tréfából! — Jó, tehát fejezzük be. A kúrának vége az ön részéről — négy kiló hízás és mindkettőnk részéről egy-egy karikagyűrű lett. Az esküvőt azonban halogatni kellett egy félévig, mert a tanácsos úr mindaddig nem járult hozzá az ön titkári előlépteté­séhez, amíg Tekláját nyakába nem varrta annak a kopott bárónak ... — Mi van ma magával, Ilonka? Soha­sem volt ilyen maliciózus? Hogy jutnak ilyen badarságok az eszébe? Talán ma megint itt volt az öreg lánti Budáról, aki mindig telebeszéli a fejét? De már elég. Apró mérgezett tűszúrásai igazán kelle­metlenek . . . Adja inkább ide azt a — láz­­mérőt! — így ... Most már értem. 39.5. Szent ég, hiszen magának — láza van! nem is közönséges... Tehát... — Holnap magában mehet a b­ácsos úrékhoz ... — Ne folytassa, mert igazán — meg­haragszom ... Megyek, hanem az — or­vosért! El is rohant. Abban a házban, az első emeleten egy felkapott orvos-professzor lakott. (Kollégái ugyan azt mondták rá, hogyha nem is sarlatán, de sok benne a póz, a nagyképűség!) Éppen szembe ta­lálta. Akkor lépett ki az ajtaján. Konzí­liumra sietett. Eleinte elutasította, hogy házakhoz rendszerin­te jár. A sok kö­nyörgésre azonban neki szánta magát a­­ harmadik emeletnek, „öt percem még van“ — szólt s le sem vetette a felöltőjét, csak kigombolta. Talán, hogy jobban ki­lássák annak ahéz atlaszbélése. Ránézett a betegre. Megtapintotta az ütőerét. Úgy felületesen, megszokásból ráhajolt. Prizni­­cet rendelt. S kiment a másik szobába — receptet írni. De folyton az óráját nézte: — A haj nagy. Kedves, fiatal barátom, legyen erős. Tüdővész, mely az ilyen fiata­loknál gyors lefolyású. Legfeljebb egy fél­év. Még egyet. Látom, maga is rossz bőr­ben van. S az új házasok sokat­­ csó­­kolóznak. Ajánlom a legnagyobb óvatos­ságot. . . Különben, ha orvost akar, itt a szomszéd házban van egy fiatal, ügyes kolléga. Isten önnel. Félek, hogy máris el­­késtem. S vette a botját és sietve távozott. Bács izgatottan kisérte az ajtóig. Aztán visszarohant a feleségéhez. A sezlonról ágyba fektette, s elrohant a gyógyszerért. Nemsokára lihegve tért vissza. Az orvos­ságból öntött a kanálba. Gyengéden, átka­rolva tartotta a felesége fejét. Úgy adta be a cseppeket. A beteg oly hálásan né­zett reá. — Tivadar, édes Tivadar, te mégis olyan — jó vagy! — Hát édes drágám, tól lehetnék más? — Szeretsz, hát mégis szeretsz? — Kis bolondom, ilyet kérdezni? — Akkor csókolj meg. Itt, itt, az — ajkamat. Add ide azt az édes, pirosló szá­dat ... Bács ráborult a feleségére. Csókolta, csókolta a­­ homlokát, tüzelő arcát... De hirtelen eszébe jutott valami, felugrott s futott a friss hidegvizes ruha után. Az asszony sóhajtott. A párnába rejtette ar­cát. S csendesen sirdogált. A borogatás, az orvosság azonban jót tett. Az éjjelt elég nyugodtan töltötte s amikor reggel a fiatal orvos átjött, azt mondta: Csoda erős szervezet, már napok óta küzd a­­ mellhártyagyulladással, s mintha egy kis csúcshurutja is lenne? Bo­­rogatni, csak borogatni, de amikor lehet, csak el, el a Tátrába. Sü­rgönyöztek a mamának, aki másnap megérkezett. S a kis Ilonka tíz, tizenegy nap múlva már útra kelhetett. Bács igazán meg volt hatva. Becézte, babusgatta ki a vasútig s ott érzékenyen búcsúzott tőle. Gyöngéden átkarolta, nyújtotta a száját, de akközben eszébe jutott a professzor s igazán megörült, mikor a mosolygó asz­­szonyka csak a­­ homlokát tartotta oda a csókra. — Pá, pá, édesdrágám! De aztán írjon azonnal! — Lobogtatta a kendőt utána. S igazán szorongó érzések közt ment haza. Elfogódottan mindjárt belekapott a levél­írásba. A forró, érzelgős sorok öt, hat ol­dalt megtöltöttek, így leveleztek néhány hétig . Bács minden szombatra kitűzte a napot, amikor a szalmaözvegyek vonatával felruccan egy-két napra. De mindig köz­bejött valami. Ilyenkor repült a távirat s másnap a mentegető levél. Hogy így, úgy nem lehet, mert csak úgy dől a hivatalos akta. Sok a „kiszállás1” stb. S amikor csakugyan útra akart kelni, nem mehetett, mert váratlanul a miniszteri tanácsos úr utazott el hatheti üdülésre a Tátrába. Leveleztek tehát csak. De mindig kur­tábbak lettek a levelek. Míg aztán levele­zőlapokra került a sor. Eleinte teleírták annak még a bélyeg helyét is. De utóbb már csak egy-két gyorsan odavetett mon­dat volt az egész. Bács elpanaszkodott, hogy a tanácsos úr távollétében az övé az osztályvezetés minden gondja! A délutá­nokat, sokszor az estéket is a hivatalban tölti. Azt azonban gondosan elhallgatta, hogy ezek mellett Tekla is befogta régi lo­vagjának, vele járta az üzleteket, a kor­csolyapályát, este a színházakat s a zsúro­­­kon majdnem mindennap találkoztak, sőt a bensőbb ismerősök csinos kis botrány­ról suttogtak mindenfelé. Egyszer aztán kemény, szemrehányó le­vél jött az apóstól. Az elkeseredett apák meg szokták nyomni a tollat, s ezt meg­előzően Ilonka is többször írta, hogy semm­i, de semmi javulás, sőt... Bácsban végre is felébredt a lelkiismeret. Bement a miniszteri tanácsoshoz, aki azelőtt két nappal jött meg. 2 p­ány felette kényes helyzetben van, a jobboldali birodalmi kormányra való tekintettel nem tilthatja meg a Stahl­­h­elm berlini csapatszemléjét, viszont nem is helyeselheti, hogy nacionalista tüntetésekkel zavarják meg a főváros rendjét. A balparti sajtó egy része kö­vetelte is hevesen, hogy tartsák távol Berlintől a nacionalista szervezeteket, de végre is be kellett látnia, hogy az annyira féltett gyülekezési szabadság a polgárság minden rétegét megilleti. A Stahlhelm tehát nyugodtan megren­delhette a csapatszállításokra szükséges különvonatokat, vagy negyvenet, elké­szíthette a felvonulási rendet, gondos­kodhatott h­ivei elszállásolásáról, ami nem volt kis feladat, mert sokfelé se­­hogysem akarták befogadni a békés tüntetőket és ha valami közbe nem jön, május 6-án nemzeti daloktól fog visszhangzani Berlin ... Arra a kérdésre, várjon mit akar a Stahlhelm Berlinben, nehéz a felelet. A nemzeti szervezeteknek a német fő­városban felette kevés hívük van. A Stahlhelm tagjainak száma Berlin ke­retében alig több, mint kétezer. Akik úgy állítják, hogy Berlin a respublika egyik erős, talán a legerősebb vára, nem túloznak. Ha tehát a Stahlhelm hívei egyszerű formaruhájukban, min­den fegyvertől mentesen, még a bot is tilos, végig fognak vonulni Berlin ut­cáin, ez a békés hódítás csak azt fogja bizonyítani a metropolis lakosságának, hogy a birodalom egyes részeiben, leg­inkább Mecklenburgban és Bajoror­szágban, még az a szellem uralkodik, amely nem a múlt tagadásából él, sőt inkább a dicsőséges múlt alapjain akarja a jobb jövőt felépíteni. Ez a szellem nem feltétlenül monarchista, nem is feltétlenül ellensége a respubli­kának, hanem inkább ellenlábasa a tisztán szociaista, pacifista és nemzet­közi mozgalmaknak. A Stahlhelm nem harcias szervezet, ha a volt katonák alkotják is zömét, de valamelyes kato­nna szellemet mégis képvisel, mert az ifjúságot oktatja azokra az erényekre, amelyek va­laha a katonai életben nél­­külözhetetenek voltak. Politikailag ter­mészetesen a Stahlhelm teljesen jobb­oldalit, ha nem is áll hivatalosan egy párt szolgálatában sem. Vezetőinek ideálja a polgári pártokat a szocialis­ták ellen egyesíteni, ami német földön, tekintettel a demokraták magatartá­sára, meddő vállalkozás. Puccsra a Stahlhelm alig készül, most bizonyára nem, mert Hindenburg, a birodalmi elnök, minden frontkatona szemében a nemzeti hős, akinek akaratát tisztelni kell. Veszedelmet tehát a május 8-iki felvonulás nem rejtene magában, ha a kommunisták a kedvező alkalmat nem szeretnék kihasználni holmi zavar előidézésére. Moszkva híveinek ugyanis nem na­gyon jól megy a soruk. A kommunista csapatok egyre fogynak, egyre gyérül­nek, különösen most, amikor a munka­­nélküliek száma is csökken. A parla­mentekben éppen pártjuknak java for­dít hátat Moszkvának, az utolsó válasz­tások óta úgy a birodalomban, mint Poroszországban a kommunisták man­dátumaiknak negyedrészét elveszítették furcsa módon, a kommunista képvise­lők ugyanis kiléptek a pártból, de nem mondottak le mandátumukról, bármit is írt róluk a Bote Fahne, úgy, hogy ma majdnem több a volt kommunista kép­viselő, mint Moszkva alázatos híve. A még megmaradt kis csapatnak nagyon is kapóra jött a Stahlhelm-tüntetés. Ők is tüntetnek azzal a kimondott szándékkal, hogy provokálni fogják a békés elemeket. Vérnek kell folynia mindenáron. A rendőrség nem lehet jelen mindenütt, végre is mit jelent a tízezer főnyi rendőri hatalom százezer tüntetővel szemben, valahol csak meg­kezdődik majd a csata, amelynek ki­terjedéséről azután gondoskodni fog­nak a vörös rohamcsapatok. Tagadha­tatlan, hogy a kommunista lárma ve­szedelemmel van teli. A vörösek értik a módját, mint lehet a vidéki nemzeti csapatokat vérig izgatni, azután min­den felelősséget a másik pártra hárí­tani. A rendőrség legfeljebb csak azt teheti, hogy a két nagy ellenfelet lehe­tően távol tartja egymástól, de ez a jó­ságos terv nem mindig sikerülhet, mert a Stahlhelm vezetősége kénytelen hí­veit a város minden részében elszállá­solni és amíg a csapatok a közös talál­kozóhelyre vonulnak, máris megtör­ténhet az első összetűzés. A véres lehe­tőségek pedig itt kísértenek a köztudat­ban, zavarják a polgárság békés álmait, gondot és aggodalmat okoznak min­denfelé, kereskedők féltik üzleteiket, jómódú polgárok házukat és berendez­kedésüket, itt a fajvédők, ott a munka­­nélküliek készülnek holmi külön ak­ciókra, félő, hogy a nemzeti­­látogatást nagy kivándorlás fogja megelőzni, már tudniillik azok részéről, akik tehetik. Senki sem tudja tehát megjósolni, hogy mi lesz május 8-án Berlinben? Az optimisták úgy gondolják, hogy nagyobb rendzavarás nélkül fog le­folyni a nemzeti tüntetés. Hivatkoznak Hindenburg intő szavára, mely nem maradt befolyás nélkül a Stahlhelm vezetőire, akiknek éppen az az érde­kük, hogy Berlin meghódítása csak­ugyan vérontással ne járjon. A sötéten­­látók viszont egyre hangoztatják, hogy a Stahlhelm és Moszkva híveinek ösz­­szetalálkozása feltétlenül nagy zava­rokkal fog járni és még nagyobb lesz a baj, ha a Reichsbanner a maga csa­pataival, mint a rendőri hatalom egy része, fog beleszólni az eszmék tisztá­zásába. Akkor azután valóságos fő­próba lesz az egyszer elkövetkező mon­archista és republikánus leszámolásból. Az aggódó polgár nyilván jól le fogja zárni a kását, lehúzza üzlete vasredőit és felette örvendezni fog, ha a csapa­tok elvonulása után utcája megtisztul úgy a tüntetőktől, mint a kiváncsiak­tól. De viszont lesznek százezren, akik zászlólengetéssel fogják üdvözölni a messze német vidék derék polgárait és ifjait, akik eddig meg nem cáfolt állí­tásuk szerint csak apró, békés tünte­tésre keresik fel Berlint. És ha jönnek majd a kommunisták, kétségkívül lesz lárma, összetűzés és talán sok minden más. Csak politikai veszedelem nem. Mert az utca sem akar tudni többé Moszkva híveiről. A berlini utca talán nem hódol a nemzeti tüntetőknek, de nem barátja a vörös elemeknek, ame­lyek tudatosan vérbe akarják fojtani a német nemzeti szellem ártatlan meg­nyilatkozását is. Tisztán a politikai érzésnek hódolva, hogy a kommuniz­mus többé nem aktuális veszedelem és jobboldali puccsoktól sem kell tartani, engedik be a Stahlhelm embereit is Berlinbe. És a nyolcvanezer főnyi tá­bornak egyik diadala lesz, ha a kom­munista támadások következéseképpen egész Berlin velük és mellettük fog tüntetni...­ ­. Budapesti Hírlap 1927 május 1.­­98. A POLITIKA HÍREI. A főkegyúri jog kérdése. Néhány nap óta a sajtó és némely poli­tikai körök egyre többet foglalkoznak a főkegyúri jog kérdésével, a­nélkül, hogy bármi jele volna annak, hogy ez a kérdés időszerűvé vált. Beavatott helyen, ahol ér­deklődtünk, azt a választ kaptuk, hogy a kormány ezzel a kérdéssel nem foglalko­zik , hogy annak semminemű aktualitása nincsen. Természetes tehát, hogy mindazok a magyarázatok és következtetések, ame­­l­­yeket ehhez a kérdéshez egyesek nyilat­­­­kozataikban fűznek, ténybeli alap nélkül­­ valók és így tárgytalanoknak tekinthetők.­­ Politikai körökben azt hiszik, hogy azok,­­ akik a királykérdést az utóbbi időben a­­ politikai élet homlokterébe iparkodnak szor­s­dítani, a főkegyúri jog kérdésének irány­­t forgatásán keresztül óhajtják ezt a célju­­i­kat elérni. Sopronból jelentik: Sopron szab. kir. város törvényhatósági bizottsága vitéz Simon Elemér főispán elnöklésével tartott közgyűlésén Töppler Kálmán dr. felső­házi tag nagyhatású beszédben méltatta Bethlen István gróf miniszterelnöknek az olasz-magyar barátsági szerződés létreho­zatalában elért államférfim sikereit. Ja­­vaslatára a közgyűlés egyhangú lelkesedés­sel elhatározta, hogy a miniszterelnököt táviratban üdvözli. Győr város törvényhatósági bizottsága tegnapelőtt szintén közgyűlést tartott Né­meth Károly főispán elnöklésével. A fő­ispán indítványára egyhangú lelkesedés­sel elhatározták, hogy Bethlen István gróf miniszterelnököt az olasz tárgyaláso­­kon elért eredmények alkalmából felirat­ban üdvözlik. • Söpkéz Sándort 794 szótöbbséggel válasz­tották meg. Enyingről jelentik. A választás eredmé­nyét ma délelőtt hirdették ki. Söpkéz Sándor 5799, Bakó Lajos 3503, Schlitt Gyula 1502 szavazatot kapott. Söpkéz Sándor tehát 794 abszolút szótöbbséggel a kerület egységespárti országgyűlési kép­viselője. Kétszázötvennégy tanú kihallgatását ren­delte el a bíróság a váci petíció ügyében. A közigazgatási bíróság Lampel Hugó tanácsa ma tárgyalta folytatólagosan An­­drássy Gyula gróf választóinak Szabóky Alajos képviselő mandátuma ellen beadott panaszlevelét. A közigazgatási bíróság el­rendelte 24 tényállításra vonatkozóan a bizonyítást és megkereste a budapesti ki­rályi Ítélőtábla elnökét, hogy küldjön ki egy táblabírót a közigazgatási bíróság­ál­ A miniszterelnök üdvözlése az olaszországi sikerekért. Kecskem­étrő.­ jelentik:, Kecskemét sza­­­­bad királyi város törvényhatósági bizott­­­­sága Fáy István főispán elnöklésével meg­­­­tartott közgyűlésén Sárközy Jenő indítván­­­nyára elhatározta, hogy Bethlen István­­ gróf miniszterelnököt és Klebelsberg Kunó­­ gróf kultuszminisztert Olaszországban elért , fényes eredményeikért feliratban üdvözli, s őket bizalmáról és ragaszkodásáról bizto­sítja. A közgyűlésen elnöklő főispán ke­­gyeletes szavakkal parentálta el Prohászk­j Ottokár székesfehérvári püspököt és Da­rányi Ignác volt minisztert.

Next