Budapesti Hírlap, 1927. május (47. évfolyam, 98–122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

1927 május Ti­szt Budapesti Hírap tal elrendelt 254 tanúkihallgatás foganato­sítására. A közigazgatási bíróság elrendelte a bi­­zonyítást arra a körülményre, hogy Vá­cott Szabóky államtitkár ajánlólevelét az­zal az ürüggyel íratták alá, hogy nép­számlálási íveket kell aláírni és így a vá­lasztópolgárokat megtévesztették. Arra is elrendelték a bizonyítást, hogy Vácon és a kerülethez tartozó többi községben etet­tek itattak, azokat a nyugdíjasokat, akik nem akarták Szabóky ajánlóíveit aláírni, azzal fenyegették, hogy nyugdíjaikat el­vesztik, az aktív állami tisztviselőket pedig azzal, hogy át fogják őket helyezni. Andrássy programbeszédét állít­tólag számos helyen megakadályozták és erre nézve is több tanú kihallgatását ren­delték el. A panaszlevélben felpanaszol­ták még azt is, hogy a választások napján Andrássy bizalmi embereit több községben letartóztatták s Vácon 300.000 koronáért vásároltak Szabóky-szavazatokat. A leg­több visszaélést a panaszlevél Vácrátót helységben jelöli meg. A tárgyalást akkorra halasztották, amikor a táblától az iratok újból visszakerülnek a közigazgatási bíró­sághoz. A Magistrate oldalán. írta Nagy Emil. Jogi bolyongásaim köziben a napokiban­­ beállítottam a Bow Street-en levő nagy rendőrségi épületbe, hogy megint meghall­gassak egy úgynevezett rendőrségi bírói tárgyalást (Police Court trial). A folyosón megállított egyik rendőr, mert nem azon az útón mentem, amelyiken a hallgatóság­nak kell mennie a tárgyalóterembe. Oda­adtam neki a névjegyemet, amelyen finom angolsággal meg vagyon írva, hogy ma­gyar képviselő és volt m. kir. igazságügy­miniszter vagyok. A rendőr mindjárt be­vitte a névjegyemet az Ushernek, (terem­­biztos) s az előzékenyen megengedte, hogy az ügyvédek padjába üljek a hallgatósági tömeg­karzat helyett, de mindjárt hozzá­tette, hogy még a tárgyalás megkezdése előtt beviszi a névjegyemet a Magistrete­­nek, akit hiányos magyar fordítással rend­­őrbírónak szoktak nálunk nevezni. Hogy a Magistrate sokkal több, mint egy rendőr­­bíró, az majd kitűnik az alábbiakból. Tehát leültem az ügyvédek közé, akik itt nem talárban és parókával jelennek meg, mint a főbírósági tárgyalásokon (ne­vezzük törvényszéki és felebbezési tárgya­lásnak), hanem közönséges civilruhában. Vártunk, amíg a tárgyalás megkezdődik. A terem nagy helyiség, közepén egy rá­csos hely a vádlottaknak, tőlem jobbra a karjával elválasztott magas bírói emelvény (Bench), szemben a tanúk vallomási helye, a Witness Box. A teremben álldogál vagy húsz rendőr. Alig ülök ott néhány percig, elhangzik az Usher figyelmeztető szava, hogy jön a Magistrate. Mindenki feláll. A bírói emel­vény mögött megnyílik az ajtó s belép a Magistrate. Ezüstfehér hajú, nagyúri meg­jelenésű szikár úz civilben, hosszú fekete kabátban, szintén paróka nélkül. Egy kis — Sürgősen el kell utaznom, — legyin­tett. — A szegény asszonyka nagyon be­teg. Úgy látszik, vége! A tanácsos úr nagyot nevetett­ . — Mit, a te feleséged? Hát kedves ba­rátom, felőlem akár ebben a pillanatban elmehetsz, de el is feledtem mondani, hogy éppen tegnapelőtt találkoztam vele, majd kicsattan s oly vígan ródlizik, mint egy férjhez készülő leány. Bácsban felébredt a­­ férj, összeszorí­­totta az ajkát. Mi történik itt az ő háta mögött? A tanácsos csak nem fog valót­lant állítani? Meg sem várta a reggeli gyorsvonatot, még az estivel elrobogott. Ott bizony nem nagyon várták. Burkus, az öreg bernáthegyi kutya majd a lábik­rájába harapott. Apósa valahol az erdőt járta. Anyósa egyszerűen kiosont az ebéd­lőből, csa­k a felesége maradt ott. — Ilonkám, drága Ilonkám!­­— a nya­kába omlott, de az asszonyka hidegen, tartózkodóan visszatolta: — Nem kapta meg a levelemet? — Miféle levelet? — Igaz, még nem érhetett oda. Meg­írtam mindent. El kell válnunk, Tivadar, most még nem késő. — Mi... mit beszél? — Rég észrevettem már, hogy maga nem szeret engem! — Én nem szeretem? Bolondság, őrü­let! ... — Nagy szeretet, hónapokra magára hagyni egy beteg asszonyt!­­— Beteg? Hisz, Ilonkám, te vagy a pi­­rosló élet! Tévedett a professzor. — Az tévedhetett, mert csakugyan ku­tya bajom. A másik orvosnak volt igaza, hogy mellhártyagyulladás, vagy tán egy kis csúcshurut ... De én nem tévedtem! Nem is tudja, hogy — próbára tettem magát! — Engem? — Persze, nem is sejtette, hogy az Utolsó szóig hallottam, amit akkor, a má­­sik szobában a professzor mondott, hogy­­ fehér kártyát tart a kezében s felém lőve, lehajol hozzám a magasból a karfán át s igy szól, egy betűvel se többet, vagy keve­sebbet: „please come on the Bench“ (ké­rem, jöjjön fel a birói emelvényre). Fel­megyek. Ott baloldalára ültet, egy másik párnás székbe, s szó nélkül megkezdi a tárgyalást. A publikum, s ügyvédek és rendőrök felbámulnak hozzám. Úristen, ki lehet az az idegen gentleman? Semmiféle nemzet bírói embere ezt a kitüntetést nem adná meg egy idegennek, vagy ha meg is adná, így ezzel a kereset­len, egyszerű, szinte szótalan és magától értetődő nagyúri gesztussal nem tudná megcselekedni. Csak a tárgyalás után tud­tam meg, hogy Sir Graham Campbell-nek hívják a Magistrate-et, s így társadalmi­lag lovagi rangja van. (Chamberlain kül­ügyminiszter a lokarnói szerződésért kapta meg ezt a rangot, s ugyanez a rangja a budapesti angol követnek). Elmondom híven, hogy mit láttam on­nan felülről a Bendhről, a Magistrate tár­gyalásán. Behoznak egy pasast, beállítják a rács mögé. Lent a bíró asztala alatt a Clerk (bírósági hivatalnok) irataiból elkiáltja a nevét. Minden adat elő van készítve, a Ma­gistrate egy szót se szól. Ugyanakkor a tanuk helyén megjelenik egy rendőr, meg­csókolja a bibliát, elhadarja az eskümin­tát s kérdés nélkül beszélni kezd. Röviden megmondja, hogy a rács mögött álló pa­sast az éjjel az utcán részegen és kiabálva találta. A biró csak ennyit szól: „Bűnösnek érzi magát"? „Igen", mondja az atyafi. „Negyven shilling", mondja a biró, s már­is viszik ki a pasast, öt perc nem tüdővész ... és a többi. S mindjárt meg is győződtem, hogy maga nem szeret, vagy legalább nem úgy szeret, mint ahogy én szerettem magát... — Nem értem ... — Mindjárt megérti, Tivadar, ha nekem mondta volna azt a professzor, hogy ma­gának csak egy rövid féléve van hátra s hogy óvakodjam, mert ajkán ott van a halál s a halált hozó mérget átleheli az én ajkamra is, én magamtól kerestem­ volna a maga forró ajkát, hogy vele haljak s maga az ajkam helyett, amikor kértem, az arcomat, a homlokomat csókolta s fu­tott a — lizoformos vizhez ... — Ilonka, drága Ilonka . .. — Ezt még megbocsátottam. Az ember gyáva, fél a haláltól. Jó, legyen óvatos. Hanem azóta öt hónap telt el s ily hosszú időn át, látja, nem ért rá felszaladni sem a súlyos beteghez, pedig azért nagyítottam a bajt, hogy csak jöjjön ... Persze, a Tekla! Mindent tudok, megírták nekem is, az apámnak is a kedves jóakaróink. A ta­nácsos úr is elkottyantotta, hogy válik a drágalátos lánya az urától. Hogyne, biz­tosra utazik. Staz hónapja van mindössze annak a beteg, nyomorult asszonynak s jön azután a vén majom után a­­ fiatal férj, a régi ideál... Nem, nem állok ttjok­­ban. Legyenek boldogok! — Ilonka, drágám, bocsásson meg . .. — Én nem haragszom. Nem is fogok haragudni, sohasem... De menjen, Tiva­dar. Könyörgöm ... Tudja, hogy milyen hirtelen, szenvedélyes ember az apám. Lát­hatta leveléből, hogy mennyire fel van tü­zelve. Nem, nem szeretném, ha itt találná . . . Késő, minden késő . . . Bács mélyet sóhajtott. Egy darabig men­tegetőzni próbált. De aztán megsemmisül­­ten lesütötte a szemét s szótlanul távozott. — Elment a cudar? — nyitott be Ilonka anyja. — El, ahogy — akartátok ... S keservesen zokogni kéziért. — Pedig meghalok utána! telt bele, egy ügy el van intézve. A biró előtt fekszik egy nagy könyv, s az illető lap utolsó rovatába beírja a büntetést. Mit tetszik képzelni, mi az a könv? Sem­mi más, mint az iktató könyv. Tehát a biró az iktató könyvbe vezeti be az ítéle­tet! Megokolás nincs, fellebbezés nincs, irka-firka nincs, bürokratikus formaliz­mus nincs. Jogilag ugyan lehet felleb­bezni, de senki se fellebbez, mert az elő­ször semmit se használ, másodszor a felleb­bező vádlott a fellebbezés jutalmául a tör­vényszéktől nagyobb büntetést is kaphat, harmadszor, ha a fellebbezés nyilván ha­­szontalanság, a bíró nem függeszti fel a büntetést a jogerősségig. De ha maga a bíró lát valami alapot a fellebbezés eset­leges sikerére, mindig felfüggeszti az íté­let végrehajtását a fellebbezés elintézé­séig. Különben az az elv végigvonul az egész jogrendszeren, hogy magának az illető birónak­ a lekiismerete szabja meg azt, hogy mi történjék a féllel, ha fel­lebbez, a fellebbezés elintézéséig. Ha bi­rói lelke a kétség jogosságának a szikrá­ját felfedezi a fellebbezésben, akkor el­halasztja a büntetés végrehajtását, más­kép végrehajtja a büntetést, tekintet nél­kül a fellebbezésre. Milyen óriási erköl­csi nívón kell székelnie egy ország igaz­ságszolgáltatásának, ahol ilyen rendszer lehetséges. De nincs időm elmélkedni, mert már hoznak be egy csinos fiatal leányt. A rendőr elmondja (biblia-eskü, úgy, mint előbb), hogy kis boltja van a Tottenham Court Roadon, s meg nem engedett mó­don az utcán megállította az embereket, s úgy invitálta be őket a boltba.­­_ — Elismeri? — szól a biró. — Igen, — mondja a leány félig sírva — de nem tudtam, hogy nem szabad. A biró egy szempillantásra megáll ... — Mennyire büntessem? ... — Tíz shillinget meg tudnék fizetni, s esküszöm, hogy többet nem vétkezem. „All right", szól a biró jóságos arccal, a 10 shillinget beírja az iktató könyvbe, s már jön új vádlott, új rendőr, biblia, eskü, ítélet... és igy tovább szakadatlan sorrendben... Meg kell jegyeznem, hogy a nagy sza­badságvédő Habeas Corpus Act szerint senkit se lehet letartóztatni bírói parancs nélkül, amit csak esküvel megerősített tanúvallomás alapján bocsát ki a bíró, s ha a rendőrség valakit mégis tetten ér, tartozik a lehetőség legelső percében a bíró elé vinni, ide, ahol én ültem. De hoznak két fiatalembert, akiket zsebtolvajlás kíséretével vádol a rendőr. Ezeknek már ügyvédjük van. Ezek tagad­nak. A rendőrt az ügyvéd a következő­képpen keresztkérdezi: — Igaz-e, hogy ön ugyanezeket ugyan­ezzel a bűncselekménnyel már egyszer máskor is vádolta, s akkor abban az esetben a Magistrate felmentette őket? — Igaz — feleli a rendőr. Ez gyengíti a rendőr tanúvallomásának a súlyát. Az ügyvéd tanukra hivatkozik, hogy az eset nem úgy történt, ahogy a rendőr vallja. A bíró elrendeli a tanuk kihallgatását mához egy hétre, vagyis a vádlottakat a rendőri vád alatt tartja egy hétig. Ezt hívják remand-nak. Ilyenkor a vádlott rendszerint fogságban marad, hacsak kezest nem állít maga helyett. Ha megszökik, a kezest csukják be. Ők kezest állítanak egy tiszteletreméltó ház­­tulajdonos személyében. Erre a biró meg­engedi, hogy az ítéletig szabadon marad­hatnak. Ezt az intézményt hívják Bail­­nek. Hogy a biró mikor engedélyez Bail-t és mikor nem, arra nincs para­grafus, — mint ahogy itt kevés dologra van paragrafus — az birói lelkiismeret dolga. Elhalasztja a bíró a tárgyalást egy hétre akkor is, ha kétséges esetben, s vádlott tagadása esetén még nem ismere­tes az előélete (record), ami bizonyos esetekben szükséges a bírói meggyőzés ki­alakulásához. Ezt e­gy fiatal rendőr je­lenti mindig a tárgyaláson a bírónak, s ő a Scotland Yard (főkapitányság) nyilván­tartó osztályán szerzi be az adatokat közvetetlenül, személyesen, s úgy hozza ide a bírónak. Itt nincs átirat, hazai hiva­taloskodásunk boldogsága, aminek az a sajátsága, hogy... a válási ritkán jön meg idejében ... De jön még komolyabb eset. Hoznak egy tekintélyes pékmestert. Három rendőr is vall mint tanú, esküvel. Azt vallják, hogy a pékmester részegen vezette az autó­ját s neki is ment a gyalogjárónak. Az eset súlyos s már túlmegy a Magistrate hatáskörén s törvényszék és esküdtszék elé tartozik. Ilyen esetben a Magistrate rendszerint csak vizsgálóbíró­­s a feleket kihallgatja ugyan eskü alatt, nyilvános tárgyaláson, de azután az iratokat felter­jeszti az esküdtszékkel ítélkező törvény­székhez. De, de ... s itt jön az angol De, ami az osztrák és német bürokrata emlő­kön felnevelkedett lelküeknek hihetetlenül hangzik — a vizsgálóbíró ítéletet is hoz­hat, — ha maga a vádlott úgy akarja. Ha tehát a vádlott és ügyvédje úgy gondolkoz­nak, hogy miért menjen a vádlott újabb herce-hurcával esküdtszéki tárgyalásra, ahol esetleg többet kap, mint itt s nem is tudni, hogy a bíró addig engedélyezi-e a szabadonmaradást, kérhetik a vizsgálóbí­rót, hogy az ügyet érdemben, ítélettel in­tézze el... Magyar bürokrácia szent szel­leme, gyere, támogass meg, mert rögtön elájulok itt fenn a Rench­en! Csak nem le­he­t azt képzelni, hogy így meg lehessen spórolni vádtanácsot, törvényszéket, táb­lát, Kúriát s a vizsgálóbíró végérvényesen ítélkezzék! Csak nem lehet megspórolni annyi tintát, papirost s minden egyebet! Formalizmus, kövesült szabályok, paragra­fus, kategóriák szerint berendezett lelkem cigánykereket hány bennem!... Az ügy­véd kéri itt a főtárgyalást... De ki az a másik ügyvéd ott mellette? Kérdéseket intéz a tanúskodó rendőrök­höz! Aha persze! az a rendőrség felkért ügyvéde. Ezt úgy tessék érteni, hogy minden an­gol polgár érinthetetlen szabad ember, ameddig a rendőrség, mint vádló állami közhatóság a Magistrate előtt be nem bi­zonyítja, hogy vétkezett. A vádlottnak le­het ügyvéde. Ez a vádlottat esetleg kedve­zőbb helyzetbe hozhatja, szemben a vádló rendőrrel. Ezért fontosabb ügyekben, amikre a rendőrség súlyt helyez, maga is ügyvédet fogad a Magistrate előtti tárgya­lásra, az ügyvédek közül s ilyenkor a fő­­kapitányság a kliens. Több tanút kihallgatnak s végül a biró ítél s 20 fontra (keb. 7 millió korona) bün­teti a részegen autózó pékmestert. Felleb­bezni eszében sincs, vége a bűnügynek, az iktatókönyv sorozatába beírja a biró a 20 fontot megokolás nincs, több akta nincs. De miután a Magistrate 6 hónapnál na­gyobb büntetést nem szabhat ki, ha azt látja, hogy a vádlott többet érdemel, úgy mégis felküldi az ügyet a törvényszékre. • Az óra egynegyed kettőt mutat, már há­rom és negyedóra óta szakadatlanul tár­gyalunk s elintéztünk vagy ötven ügyet Alig van már rendőr a teremben ... — A tárgyalást egynegyed 4-kor foly­tatjuk — szól a biró s mindenki feláll, hogy land­olni menjen. Én is felállok s meghajtom magamat. De Sir Graham Campbell így szól hozzám: — Nincs-e kedve gyermekbirósági tár­gyalást látni, mert kettőtől háromig a Shaftesbury avenuen mint a fiatalkorúak birája ítélkezem. „Dehogy nincs." Gyorsan megebédezem s odasietek. De erről majd egyszer külön cikket írok, most visszamegyek cikkemben is a Bow­ Street-en levő tárgyalóterembe, ahogy visz­­szamentünk oda együtt a Magistrate-el... Egy öreg bácsi lép fel a tanuk helyére, nagy táskával. Neveket mond, számokat dobál a levegőbe, a bíró meg ír az iktató­könyvbe. Rendőr már nincs. Hát ez mi, nem értem s kérdőleg nézek a bíróra. Megérti kérdő arcomat, s megállván a tár­gyalással, hozzám hajolva, a következőket mondja: „Az az az adószedő (Tax collector), s ha valaki az adóját nem fizeti, azt az adó­szedő ide idézteti tárgyalásra. Joga van idejönni a félnek s védekezni. Ha nem vé­dekezik, vagy védekezését alaptalannak ta­lálom, ítéletet hozok, amelyben tetszésem szerinti fogházbüntetésre ítélem, amennyi­. 3

Next