Budapesti Hírlap, 1927. május (47. évfolyam, 98–122. szám)
1927-05-01 / 98. szám
1927 május Tiszt Budapesti Hírap tal elrendelt 254 tanúkihallgatás foganatosítására. A közigazgatási bíróság elrendelte a bizonyítást arra a körülményre, hogy Vácott Szabóky államtitkár ajánlólevelét azzal az ürüggyel íratták alá, hogy népszámlálási íveket kell aláírni és így a választópolgárokat megtévesztették. Arra is elrendelték a bizonyítást, hogy Vácon és a kerülethez tartozó többi községben etettek itattak, azokat a nyugdíjasokat, akik nem akarták Szabóky ajánlóíveit aláírni, azzal fenyegették, hogy nyugdíjaikat elvesztik, az aktív állami tisztviselőket pedig azzal, hogy át fogják őket helyezni. Andrássy programbeszédét állíttólag számos helyen megakadályozták és erre nézve is több tanú kihallgatását rendelték el. A panaszlevélben felpanaszolták még azt is, hogy a választások napján Andrássy bizalmi embereit több községben letartóztatták s Vácon 300.000 koronáért vásároltak Szabóky-szavazatokat. A legtöbb visszaélést a panaszlevél Vácrátót helységben jelöli meg. A tárgyalást akkorra halasztották, amikor a táblától az iratok újból visszakerülnek a közigazgatási bírósághoz. A Magistrate oldalán. írta Nagy Emil. Jogi bolyongásaim köziben a napokiban beállítottam a Bow Street-en levő nagy rendőrségi épületbe, hogy megint meghallgassak egy úgynevezett rendőrségi bírói tárgyalást (Police Court trial). A folyosón megállított egyik rendőr, mert nem azon az útón mentem, amelyiken a hallgatóságnak kell mennie a tárgyalóterembe. Odaadtam neki a névjegyemet, amelyen finom angolsággal meg vagyon írva, hogy magyar képviselő és volt m. kir. igazságügyminiszter vagyok. A rendőr mindjárt bevitte a névjegyemet az Ushernek, (terembiztos) s az előzékenyen megengedte, hogy az ügyvédek padjába üljek a hallgatósági tömegkarzat helyett, de mindjárt hozzátette, hogy még a tárgyalás megkezdése előtt beviszi a névjegyemet a Magistretenek, akit hiányos magyar fordítással rendőrbírónak szoktak nálunk nevezni. Hogy a Magistrate sokkal több, mint egy rendőrbíró, az majd kitűnik az alábbiakból. Tehát leültem az ügyvédek közé, akik itt nem talárban és parókával jelennek meg, mint a főbírósági tárgyalásokon (nevezzük törvényszéki és felebbezési tárgyalásnak), hanem közönséges civilruhában. Vártunk, amíg a tárgyalás megkezdődik. A terem nagy helyiség, közepén egy rácsos hely a vádlottaknak, tőlem jobbra a karjával elválasztott magas bírói emelvény (Bench), szemben a tanúk vallomási helye, a Witness Box. A teremben álldogál vagy húsz rendőr. Alig ülök ott néhány percig, elhangzik az Usher figyelmeztető szava, hogy jön a Magistrate. Mindenki feláll. A bírói emelvény mögött megnyílik az ajtó s belép a Magistrate. Ezüstfehér hajú, nagyúri megjelenésű szikár úz civilben, hosszú fekete kabátban, szintén paróka nélkül. Egy kis — Sürgősen el kell utaznom, — legyintett. — A szegény asszonyka nagyon beteg. Úgy látszik, vége! A tanácsos úr nagyot nevetett . — Mit, a te feleséged? Hát kedves barátom, felőlem akár ebben a pillanatban elmehetsz, de el is feledtem mondani, hogy éppen tegnapelőtt találkoztam vele, majd kicsattan s oly vígan ródlizik, mint egy férjhez készülő leány. Bácsban felébredt a férj, összeszorította az ajkát. Mi történik itt az ő háta mögött? A tanácsos csak nem fog valótlant állítani? Meg sem várta a reggeli gyorsvonatot, még az estivel elrobogott. Ott bizony nem nagyon várták. Burkus, az öreg bernáthegyi kutya majd a lábikrájába harapott. Apósa valahol az erdőt járta. Anyósa egyszerűen kiosont az ebédlőből, csak a felesége maradt ott. — Ilonkám, drága Ilonkám!— a nyakába omlott, de az asszonyka hidegen, tartózkodóan visszatolta: — Nem kapta meg a levelemet? — Miféle levelet? — Igaz, még nem érhetett oda. Megírtam mindent. El kell válnunk, Tivadar, most még nem késő. — Mi... mit beszél? — Rég észrevettem már, hogy maga nem szeret engem! — Én nem szeretem? Bolondság, őrület! ... — Nagy szeretet, hónapokra magára hagyni egy beteg asszonyt!— Beteg? Hisz, Ilonkám, te vagy a pirosló élet! Tévedett a professzor. — Az tévedhetett, mert csakugyan kutya bajom. A másik orvosnak volt igaza, hogy mellhártyagyulladás, vagy tán egy kis csúcshurut ... De én nem tévedtem! Nem is tudja, hogy — próbára tettem magát! — Engem? — Persze, nem is sejtette, hogy az Utolsó szóig hallottam, amit akkor, a másik szobában a professzor mondott, hogy fehér kártyát tart a kezében s felém lőve, lehajol hozzám a magasból a karfán át s igy szól, egy betűvel se többet, vagy kevesebbet: „please come on the Bench“ (kérem, jöjjön fel a birói emelvényre). Felmegyek. Ott baloldalára ültet, egy másik párnás székbe, s szó nélkül megkezdi a tárgyalást. A publikum, s ügyvédek és rendőrök felbámulnak hozzám. Úristen, ki lehet az az idegen gentleman? Semmiféle nemzet bírói embere ezt a kitüntetést nem adná meg egy idegennek, vagy ha meg is adná, így ezzel a keresetlen, egyszerű, szinte szótalan és magától értetődő nagyúri gesztussal nem tudná megcselekedni. Csak a tárgyalás után tudtam meg, hogy Sir Graham Campbell-nek hívják a Magistrate-et, s így társadalmilag lovagi rangja van. (Chamberlain külügyminiszter a lokarnói szerződésért kapta meg ezt a rangot, s ugyanez a rangja a budapesti angol követnek). Elmondom híven, hogy mit láttam onnan felülről a Bendhről, a Magistrate tárgyalásán. Behoznak egy pasast, beállítják a rács mögé. Lent a bíró asztala alatt a Clerk (bírósági hivatalnok) irataiból elkiáltja a nevét. Minden adat elő van készítve, a Magistrate egy szót se szól. Ugyanakkor a tanuk helyén megjelenik egy rendőr, megcsókolja a bibliát, elhadarja az eskümintát s kérdés nélkül beszélni kezd. Röviden megmondja, hogy a rács mögött álló pasast az éjjel az utcán részegen és kiabálva találta. A biró csak ennyit szól: „Bűnösnek érzi magát"? „Igen", mondja az atyafi. „Negyven shilling", mondja a biró, s máris viszik ki a pasast, öt perc nem tüdővész ... és a többi. S mindjárt meg is győződtem, hogy maga nem szeret, vagy legalább nem úgy szeret, mint ahogy én szerettem magát... — Nem értem ... — Mindjárt megérti, Tivadar, ha nekem mondta volna azt a professzor, hogy magának csak egy rövid féléve van hátra s hogy óvakodjam, mert ajkán ott van a halál s a halált hozó mérget átleheli az én ajkamra is, én magamtól kerestem volna a maga forró ajkát, hogy vele haljak s maga az ajkam helyett, amikor kértem, az arcomat, a homlokomat csókolta s futott a — lizoformos vizhez ... — Ilonka, drága Ilonka . .. — Ezt még megbocsátottam. Az ember gyáva, fél a haláltól. Jó, legyen óvatos. Hanem azóta öt hónap telt el s ily hosszú időn át, látja, nem ért rá felszaladni sem a súlyos beteghez, pedig azért nagyítottam a bajt, hogy csak jöjjön ... Persze, a Tekla! Mindent tudok, megírták nekem is, az apámnak is a kedves jóakaróink. A tanácsos úr is elkottyantotta, hogy válik a drágalátos lánya az urától. Hogyne, biztosra utazik. Staz hónapja van mindössze annak a beteg, nyomorult asszonynak s jön azután a vén majom után a fiatal férj, a régi ideál... Nem, nem állok ttjokban. Legyenek boldogok! — Ilonka, drágám, bocsásson meg . .. — Én nem haragszom. Nem is fogok haragudni, sohasem... De menjen, Tivadar. Könyörgöm ... Tudja, hogy milyen hirtelen, szenvedélyes ember az apám. Láthatta leveléből, hogy mennyire fel van tüzelve. Nem, nem szeretném, ha itt találná . . . Késő, minden késő . . . Bács mélyet sóhajtott. Egy darabig mentegetőzni próbált. De aztán megsemmisülten lesütötte a szemét s szótlanul távozott. — Elment a cudar? — nyitott be Ilonka anyja. — El, ahogy — akartátok ... S keservesen zokogni kéziért. — Pedig meghalok utána! telt bele, egy ügy el van intézve. A biró előtt fekszik egy nagy könyv, s az illető lap utolsó rovatába beírja a büntetést. Mit tetszik képzelni, mi az a könv? Semmi más, mint az iktató könyv. Tehát a biró az iktató könyvbe vezeti be az ítéletet! Megokolás nincs, fellebbezés nincs, irka-firka nincs, bürokratikus formalizmus nincs. Jogilag ugyan lehet fellebbezni, de senki se fellebbez, mert az először semmit se használ, másodszor a fellebbező vádlott a fellebbezés jutalmául a törvényszéktől nagyobb büntetést is kaphat, harmadszor, ha a fellebbezés nyilván haszontalanság, a bíró nem függeszti fel a büntetést a jogerősségig. De ha maga a bíró lát valami alapot a fellebbezés esetleges sikerére, mindig felfüggeszti az ítélet végrehajtását a fellebbezés elintézéséig. Különben az az elv végigvonul az egész jogrendszeren, hogy magának az illető birónak a lekiismerete szabja meg azt, hogy mi történjék a féllel, ha fellebbez, a fellebbezés elintézéséig. Ha birói lelke a kétség jogosságának a szikráját felfedezi a fellebbezésben, akkor elhalasztja a büntetés végrehajtását, máskép végrehajtja a büntetést, tekintet nélkül a fellebbezésre. Milyen óriási erkölcsi nívón kell székelnie egy ország igazságszolgáltatásának, ahol ilyen rendszer lehetséges. De nincs időm elmélkedni, mert már hoznak be egy csinos fiatal leányt. A rendőr elmondja (biblia-eskü, úgy, mint előbb), hogy kis boltja van a Tottenham Court Roadon, s meg nem engedett módon az utcán megállította az embereket, s úgy invitálta be őket a boltba._ — Elismeri? — szól a biró. — Igen, — mondja a leány félig sírva — de nem tudtam, hogy nem szabad. A biró egy szempillantásra megáll ... — Mennyire büntessem? ... — Tíz shillinget meg tudnék fizetni, s esküszöm, hogy többet nem vétkezem. „All right", szól a biró jóságos arccal, a 10 shillinget beírja az iktató könyvbe, s már jön új vádlott, új rendőr, biblia, eskü, ítélet... és igy tovább szakadatlan sorrendben... Meg kell jegyeznem, hogy a nagy szabadságvédő Habeas Corpus Act szerint senkit se lehet letartóztatni bírói parancs nélkül, amit csak esküvel megerősített tanúvallomás alapján bocsát ki a bíró, s ha a rendőrség valakit mégis tetten ér, tartozik a lehetőség legelső percében a bíró elé vinni, ide, ahol én ültem. De hoznak két fiatalembert, akiket zsebtolvajlás kíséretével vádol a rendőr. Ezeknek már ügyvédjük van. Ezek tagadnak. A rendőrt az ügyvéd a következőképpen keresztkérdezi: — Igaz-e, hogy ön ugyanezeket ugyanezzel a bűncselekménnyel már egyszer máskor is vádolta, s akkor abban az esetben a Magistrate felmentette őket? — Igaz — feleli a rendőr. Ez gyengíti a rendőr tanúvallomásának a súlyát. Az ügyvéd tanukra hivatkozik, hogy az eset nem úgy történt, ahogy a rendőr vallja. A bíró elrendeli a tanuk kihallgatását mához egy hétre, vagyis a vádlottakat a rendőri vád alatt tartja egy hétig. Ezt hívják remand-nak. Ilyenkor a vádlott rendszerint fogságban marad, hacsak kezest nem állít maga helyett. Ha megszökik, a kezest csukják be. Ők kezest állítanak egy tiszteletreméltó háztulajdonos személyében. Erre a biró megengedi, hogy az ítéletig szabadon maradhatnak. Ezt az intézményt hívják Bailnek. Hogy a biró mikor engedélyez Bail-t és mikor nem, arra nincs paragrafus, — mint ahogy itt kevés dologra van paragrafus — az birói lelkiismeret dolga. Elhalasztja a bíró a tárgyalást egy hétre akkor is, ha kétséges esetben, s vádlott tagadása esetén még nem ismeretes az előélete (record), ami bizonyos esetekben szükséges a bírói meggyőzés kialakulásához. Ezt egy fiatal rendőr jelenti mindig a tárgyaláson a bírónak, s ő a Scotland Yard (főkapitányság) nyilvántartó osztályán szerzi be az adatokat közvetetlenül, személyesen, s úgy hozza ide a bírónak. Itt nincs átirat, hazai hivataloskodásunk boldogsága, aminek az a sajátsága, hogy... a válási ritkán jön meg idejében ... De jön még komolyabb eset. Hoznak egy tekintélyes pékmestert. Három rendőr is vall mint tanú, esküvel. Azt vallják, hogy a pékmester részegen vezette az autóját s neki is ment a gyalogjárónak. Az eset súlyos s már túlmegy a Magistrate hatáskörén s törvényszék és esküdtszék elé tartozik. Ilyen esetben a Magistrate rendszerint csak vizsgálóbírós a feleket kihallgatja ugyan eskü alatt, nyilvános tárgyaláson, de azután az iratokat felterjeszti az esküdtszékkel ítélkező törvényszékhez. De, de ... s itt jön az angol De, ami az osztrák és német bürokrata emlőkön felnevelkedett lelküeknek hihetetlenül hangzik — a vizsgálóbíró ítéletet is hozhat, — ha maga a vádlott úgy akarja. Ha tehát a vádlott és ügyvédje úgy gondolkoznak, hogy miért menjen a vádlott újabb herce-hurcával esküdtszéki tárgyalásra, ahol esetleg többet kap, mint itt s nem is tudni, hogy a bíró addig engedélyezi-e a szabadonmaradást, kérhetik a vizsgálóbírót, hogy az ügyet érdemben, ítélettel intézze el... Magyar bürokrácia szent szelleme, gyere, támogass meg, mert rögtön elájulok itt fenn a Renchen! Csak nem lehet azt képzelni, hogy így meg lehessen spórolni vádtanácsot, törvényszéket, táblát, Kúriát s a vizsgálóbíró végérvényesen ítélkezzék! Csak nem lehet megspórolni annyi tintát, papirost s minden egyebet! Formalizmus, kövesült szabályok, paragrafus, kategóriák szerint berendezett lelkem cigánykereket hány bennem!... Az ügyvéd kéri itt a főtárgyalást... De ki az a másik ügyvéd ott mellette? Kérdéseket intéz a tanúskodó rendőrökhöz! Aha persze! az a rendőrség felkért ügyvéde. Ezt úgy tessék érteni, hogy minden angol polgár érinthetetlen szabad ember, ameddig a rendőrség, mint vádló állami közhatóság a Magistrate előtt be nem bizonyítja, hogy vétkezett. A vádlottnak lehet ügyvéde. Ez a vádlottat esetleg kedvezőbb helyzetbe hozhatja, szemben a vádló rendőrrel. Ezért fontosabb ügyekben, amikre a rendőrség súlyt helyez, maga is ügyvédet fogad a Magistrate előtti tárgyalásra, az ügyvédek közül s ilyenkor a főkapitányság a kliens. Több tanút kihallgatnak s végül a biró ítél s 20 fontra (keb. 7 millió korona) bünteti a részegen autózó pékmestert. Fellebbezni eszében sincs, vége a bűnügynek, az iktatókönyv sorozatába beírja a biró a 20 fontot megokolás nincs, több akta nincs. De miután a Magistrate 6 hónapnál nagyobb büntetést nem szabhat ki, ha azt látja, hogy a vádlott többet érdemel, úgy mégis felküldi az ügyet a törvényszékre. • Az óra egynegyed kettőt mutat, már három és negyedóra óta szakadatlanul tárgyalunk s elintéztünk vagy ötven ügyet Alig van már rendőr a teremben ... — A tárgyalást egynegyed 4-kor folytatjuk — szól a biró s mindenki feláll, hogy landolni menjen. Én is felállok s meghajtom magamat. De Sir Graham Campbell így szól hozzám: — Nincs-e kedve gyermekbirósági tárgyalást látni, mert kettőtől háromig a Shaftesbury avenuen mint a fiatalkorúak birája ítélkezem. „Dehogy nincs." Gyorsan megebédezem s odasietek. De erről majd egyszer külön cikket írok, most visszamegyek cikkemben is a Bow Street-en levő tárgyalóterembe, ahogy viszszamentünk oda együtt a Magistrate-el... Egy öreg bácsi lép fel a tanuk helyére, nagy táskával. Neveket mond, számokat dobál a levegőbe, a bíró meg ír az iktatókönyvbe. Rendőr már nincs. Hát ez mi, nem értem s kérdőleg nézek a bíróra. Megérti kérdő arcomat, s megállván a tárgyalással, hozzám hajolva, a következőket mondja: „Az az az adószedő (Tax collector), s ha valaki az adóját nem fizeti, azt az adószedő ide idézteti tárgyalásra. Joga van idejönni a félnek s védekezni. Ha nem védekezik, vagy védekezését alaptalannak találom, ítéletet hozok, amelyben tetszésem szerinti fogházbüntetésre ítélem, amennyi. 3