Budapesti Hirlap, 1927. június (47. évfolyam, 123-145. szám)
1927-06-01 / 123. szám
2 Persze az egész udvar rám nézett s a sok apróság megbámulta azt a fekete ruhás idegen bácsit. Eddig még nem volt baj... De utána a Vikár úr mint az ünnepség elnöke, annak rendje és módja szerint bekonferálta, hogy ki vagyok, mi az a Magyarország s felszólította a gyerekeket, hogy kérjenek meg engem, hogy én is pár szót szóljak... Löw erre nagy zsibongás, tapsolás, mozgolódás s a kitérés lehetetlen volt. Tehát nekem is beszélnem kellett. Rövidke beszédem, amit persze a vége felé hatalmasan kieresztett dörgő magyar hangon mondtam el, ilyenformán hangzott: — Kedves fiuk és leányok! Közöttetek és közöttem van három közös vonás, ami bennünket egybekapcsol. Az első az, hogy én is tanuló gyerek (schoolboy) vagyok s tulajdonképen nekem is ott kellene kuporognom köztetek nagy bajuszommal (nagy nevetés). Hiába nevettek, mert való igaz az, hogy én azért vagyok itt Angliában, hogy megtanuljam a Ti huncutul nehéz, rettenetes nyelveteket (nagy nevetés) s abból is láthatjátok, hogy milyen nagy nép vagytok Ti, hogy egy ilyen vén ember újra iskolás gyerek lesz azért, hogy a nyelveteket megtanulja. (Nagy tapsvihar az egész udvaron.) A másik kapcsolat az, hogy nekem is van otthon egész csomó gyerekem és unokám! (Tetszés.) A harmadik kapcsolat az, hogy én is épen úgy méltányolom birodalmatok hatalmasságát, mint Ti magatok. Sőt talán még jobban. Mert sokszor megesik, hogy az, aki egy épületet kívülről néz, jobban látja annak a nagyságát, mint az, aki benne lakik. Szeressétek ezt a nagyszerű birodalmat s igyekezzetek mindazt megtartani, ami van. A meglevő dolgok megtartása és szeretete a Ti feladatotok. Gyakoroljátok ezt az erényt vagyis a létező értékek megtartását, amíg nem késő. Mert az elveszettet visszaszerezni már nehezebb: fin olyan néphez tartozom, amelynek az iskolás gyerekeit arra tanítjuk, — néha siroj, — hogy szerezzék majd vissza azt, ami elveszett. Ez nehéz sors. Ennek a honszeretetnek a lényege, a nemzeti vágy, a Ti honszerelmetek pedig egybeesik a cselekvéssel... De abban egyek vagyunk angolok is, magyarok is, hogy közös jelszónk: Isten, Király, Haza. Olyan tomboló tapsvihar köszöntött, amelyikre örökre büszke leszek ... A gyerekek körülvettek, a nagyok pedig meghívtak, hogy jöjjek el megint s beszéljek hazámról részletesebben. Ira pedig Te magyar utas Meloseyben jársz a híres Hampton Court Palace mellett, bátran megkérdezheted akármelyik iskolás gyereket, hogy emlékszik-e arra a magyar bácsira, aki az Empire Day-n beszélt nekik az iskolaudvaron? Az ünnepség végén mind a hatszáz gyerek kapott egy-egy birodalmi papírzászlócskát, egy-egy Union Jacket. Rá van írva a zászlóra az angol birodalom nagysága, amely tizenkét millió négyszög mértföld s magában egyesíti az egész földtőke 21 ky0át s lakosainak a száma négyszáz millió, ami az egész föld minden lakosának 22%-a. Mikor a sok kis zászlót minden gyerek a kezébe vette, akkor egyik tanító elébük állt s felszólította őket, hogy kiáltsanak háromszoroshipp hipp hurrah ”-t a birodalomra. Látni kellett azt az örömöt. Eddig beszéltek az öregek, most rajtunk a sor s olyan hatalmasan kiengedték a hangjukat, hogy csak úgy viszhangzott a környék s egyúttal lelkesen rázták a 600 papirzászlót, aminek a zaja kontrázott a nagyszerű »hurráit«-nak. Minden gyerek szeret hangosan kiabálni, ez nekik boldogság, ezt tudom a saját gyerekeimről s soha annyi boldog, mosolygós arcot nem láttam együtt, mint ott, ordítva és lengetve a birodalmi zászlót. Az a lelkes gyerek hurrák, az az erélyes zászlólengetés, az a sok bizakodó mosoly együtt csakugyan egy maréknyi szimbóluma volt annak a nagyszerű birodalmi gondolatnak, amely nem katonai erőre, hanem erkölcsi és gazdasági kötelékekre építi uralmát. megcsattogtatta a szárnyát. Azután ellankadva ereszkedik le, felém. Szinte ráesik egy öt méter magas fiatal fa tetejére, egy kiálló száraz galyra. Nem is pillantok oda. Ha a szentünk találkoznék, rögtön megismerne s elszállana, így, a teljes mozdulatlanságom megcsalja. Elkezd gurrogni, kurrogni, szinte belemuzsikál a fülembe. Élvezem ezt a furcsa bizalmasságot, ezt a ringató dalt, amelytől már-már elbóbiskolok, hisz’ sötét hajnal óta járom az erdőt s a nap most a hátamat masszírozza, ami felséges jó érzés. A gerle hirtelen abbahagyja a gurrogást és csattogva elrepül. — Felérzek erre a változásra. Uramfia, előttem, a bokrok közt, megvillan valami. Hallom a zörgését is. Ez ez! Hátha bak?!... Kapom a puskámat... Amikor kiszökken elém, hamar leeresztem a gyilkos szerszámot. Ez is suta. Diana kötekedik velem. Nem baj. Még látni is szép az ilyen kecses állatot. Csak már jönne a kísérőm. (Talán ő vette fel ezt a váratlan vendégemet.) Most jól esnék egy korty snapsz, meg egy pogácsa. Csakugyan, mozgás nesze hajlik alattam. Kisvártatva meglátom a kalapja tetejét. Lent, a sózó körül, tele van a környék vadcsapával, újságolja. Oda járnak a szarvasok. Mai nyom mindenfelé. Lesz ám itt szarvasbőgés majd szeptemberben. De addig talán mégis beérném egy őzbakkal. .. • Ha nem itt, hát máshol. Új kísérlet, új reménység. Most csak vissza a kankalinos, ibolyás erdőn, hazafelé. A május pompáját alig bírom itt hagyni, de az alkonyat messzire hiv el innen. * Ott vannak a Vasvermek, ahol a kilométeres keskeny, hosszú erdei rét mindkét oldalán dzsöngiszerű bozótos terül, mesésen szép panorámát mutatva a „Hosszúbércen“ végig. Annak a végén vannak a krumpliföldek, ahol Hajdú Pista druszám a vaddisznókat szereti fesegetni szarvasbőgés évadján. A Vasvermek a világ legszebb sétahelye. Remek gyertyán sálrakkal, amelyekre iszalag sűrű szövedéke borul, menyezetnek. Ősszel megannyi fehérfededeles tündérsátor az. Az alja tiszta, füves, csendes, homályos, — megannyi kis palota, randevúzó erdei nimfák, — najádok, vilik, és pajkos kis erdei manók, faunok, gnómok, szilvánuszok számára. Hányszor lestem itt őket ,naplemente után, a hallgató némaságban, de csak a képzeletemmel bírtam meglátni, így is nagyon érdekesek voltak. Most más utunk van — fel az „Esztergályos-bércre“ annak a gerincén, a nyiladék völgyén levő sózóhoz, ahol bizonyosan kell bakkal találkoznunk. Végtelen csend!... Ez az egész nagy erdőség legelhagyatottabb része. Itt még véletlenül sem jár más, csak az az egy vadőr, akinek a dolga a felügyelet. Aki idegen mihasznál itt rajtcsípnek holmi gombázáson, rőzseszedésen, annak szűkül a világ. Ez a legféltettebb tilalmas erdőrész. A hangulatok özöne lep meg. Gyönyörű képek, remek fordulók, biztató változatok, sűrűség, fiatalos léces erdő, vén szál erdő, — vegyesen. S amint a Vasvermek sarkán befordulunk: böffl böff! — egy bak már elriad előlünk. Hallatlan disznaja van. Éppen az erdőszélen pákosztoskodott, ahol rögtön észrevehetett bennünket. Ha csak ötven lépésnyivel beljebb marad, már eltakart volna a sűrűség előle. „Ha!“... de mikor ez a cigányprepozíció mindig üres tarisznyát jelent a vadásznak. Itt is tele az erdő kankalinnal, meg ibolyával. A sárga bóbitás pelypang ide is eltévedt. Kékvirágú gyikfa mosolyog ránk a gyep körül. Lenyúlok az egyikért ! — böff! böff! ripakodik ránk abban a pillanatban a szemtelen bak. Ráesmerünk a hangjáról. Ugyanaz volt. Most lefelé húz a sózó irányába. Hej, ha ott még elénk kerülne! ... Nesztelenül lépdelünk s az uj fordulóval kikerülünk a széles nyílt szekérútra. Ott ér csak bennünket meglepetés. Fényes nappal, — hisz még öt óra sincs, — egerésző rókába botlunk belé. — Van kapkodás! ... A róka ész nélkül válik kengyelfutóvá, taszítja az irháját, végig a hosszú útvonalon. Úgy megijedt, hogy még a sűrűbe ugrani is elfelejt. Magam elkésve igyekezném nekifordítani a Schönauer csövét, de mire lőhetnék, a róka mégis fedezet alá kerül. Hál’ istennek! hisz úgyis elhibáztam volna, pedig ha a bakot keressük, akkor nem szabad hazárdul lövöldöznünk. Haladunk lassan, óvatosan a széles nyiladékon a sózó felé. Estére ott megülünk s meglessük, mi jár arra. Mellétünk jobbra-balra hatalmas szálerdő bokros növényzettel. Ott mindenütt lehet vad. A szemünket is majd kinézzük. Úgy mászunk, mint a csiga. •— Böff! Böff! — mond ránk hirtelen az a mélyhangú, vén kujon. Megint elibénk került s megtréfált bennünket. Ugyan mit vélhettem Diána patronánknak, hogy ennyi kudarcra ítélt? Hiábavaló a csendes bosszankodás. Hisz még van egy utolsó reménység. A sózó. Nem vagyunk tőle messzire. A nyiladék hajlatos vonalán egyszerre megpillantjuk a völgyben. Valami kint van rajta! őznek nézem. Elő a távcsövekkel! Bak! Erős, remek bak nyaltossa a sózó agyagos talaját. Valahárat... Alaposan megnézzük. Pompás keresztes bak. Ritka példány. Csak egy kicsit messze van. Kétszázötven lépésnyire becsülöm a távolságot. Enynyiről ilyen remek vadra nem kockáztatok meg hibázást vagy sebzést. Húzódjunk hozzá közelebb, amennyire lehet. Ha a nyiladék szélén, a nagy fák alatt, száz lépésnyivel közelebb juthatnánk, akkor a bak az enyém. Próbáljuk meg. Nesztelen csúszás-mászás, lépésről-lépésre, egy örökkévalóságig. Jó volna sietni, de nem szabad. A bak a legkisebb gyanús zörejt is meghallhatja ebben az abszolút csöndességben. Lélekzet elfojtva kukucskálunk ki újra a sózó fölé, amikor a kijelölt vonalat elértük. — Ott van! — Áll, mint a sövek! Az egész oldalát mutatja. A fejét felénk fordítja. Valami nem tetszhetik neki. — Százötven lépés. — mormolom magamban. Emelem a puskámat. Az őz benne van a céltávcső lencséjében. Hogy a mennydörgős mennykő!... Hisz ez a suta! Mialatt azt a száz lépést megtettük, a bak helyet cserélt az addig rejtőző sutával. Bevállott az erdőbe s helyette a suta lépett ki a sózóra. Milyen remekül kínálja a vállapját, így bámul felénk néhány pillanatig, azután egyet szökik s a vége az isteni színjátéknak. Diána incselkedett velünk. Egy zöld harkály sivitó boszorkányhangon visszhangosan kacagott. Budapesti Rirálf 1927 június T, Tl23. pJ Bethlen „önteltsége“. Budapest, máj. 31. Nem akarunk mink magyarok a Temps-al vitatkozni. Hiszen a Temps olyan érdekek szócsöve, amelyeknek az kellene, hogy a magyarok szélmalmokon őröljék föl a búzájukat. Meg azoknak, akikben még erősen dolgozik a balkáni edényekből vérükbe ömlesztett gyűlölet. Az ilyenek nem értik meg a magyar igazságot. Mert nem akarják. De nem kívánunk vitatkozni azért sem, mert tulajdonképpen okunk sincs rá. A Temps, azzal, hogy vezércikkben foglalkozik Magyarországgal és miniszterelnökének nyilatkozataival, lényegileg igazat adott Bethlennek s elismerte, hogy Magyarország ma már nemzetközileg számbajövő tényező. De azt is, hogy Magyarország Középeurópában vezető szerepre van hivatva. Mert ennek csak egyet tud ellene vetni: a trianoni diktátumot. Ám vannak olyan más nagy nemzetek, sőt franciák is, akik ezt az ügyet már jóformán bukottnak tekintik. Az ilyen logikátlan, gyenge és kevés esprit-re valló eljárás nem francia. Inkább balkáni. Mint ahogy a Temps szóban lévő cikkének csak a nyelve francia, szelleme és tartalma inkább a Benesur prágai sajtóirodájára vall. A Bethlen önteltségének számláján csak egy körülmény marad ezek szerint. Az, hogy ő most, miután kötelezettségeinket megfizettük, jogaink érvényesítését reméli és az igazságtalanságok jóvátételét kívánja. És hát hol is vannak e jogok biztosítva, hol ígérték meg az igazságtalanságok reparációját. Ugyanabban a trianoni békediktátumban, amelyet a Temps szerződésnek nevez. Aminek teljes, nem tisztán egyoldalú végrehajtása tehát Franciaországnak is erkölcsi, becsületbéli kötelessége. Ha egy francia újság a szerződés teljesítésének követelését önteltségnek írja, akkor ez az újság csak azoknak a franciáknak lehet a tolmácsa, akik Sauerwein-féle belső világú és erkölcsi felfogású urakkal képviseltetik a francia sajtót Magyarországon. Még két észrevételünk van erre a furcsa támadásra. Igazi szélmalmos és szanerveines gondolkozás kell hozzá, hogy például a Jugoszláviának nevezett Szerbia továbbra is Franciaországra bízza sorsa intézését, ahelyett, hogy a szomszédjával, Magyarországgal igyekezzék tartós, jó viszonyba lépni. A Temps cikke elsősorban figyelmeztetés a kis-antantnak, hogy csak tartson ki a Benes-féle merev, magyarellenes állásponton. Mert nem igaz, hogy Itália Magyarországot bármi tekintetben is támogathatná Trianon ellen. Amilyen sok biztatás van a cikkben a kis-antant számára, olyan sok lebecsülés van benne Dáliával szemben. Ezt a francia bangót is ismerjük. Hiszen azoké a franciáké, akik nagy ellenségüket látják a Mussolini Dáliájában s akik legjobban szeretnék Mussolinit egész politikai épületével együtt összezúzni. De nem hiszik, hogy elég erejük legyen az effélére. Mint magyarok sem hisszük. És ezért ragaszkodunk Dáliához. Ezért becsüljük nagyra a Mussolini— Bethlen-féle olasz-magyar szerződést. Ezért buzdít és lelkesít, erősít és összetart bennünket a Bethlen „önteltsége.“ A kisgazdák nem állanak Tótágast. Budapest, máj. 31. —• Főhadnagy urnák alájan jelentem, a figyelőőrszem jelentése szerint az ellenség a drótakadályok előtt van! — Riadó, tűz! — hangzott a válasz. Fegyverropogás, géppuskák berregése, később ágyuk, bömbölése hangzott az éjszakában. Védekező tüzünkre az ellenség is tűzzel felelt. Reggelre több százezernyi muníciót lőttünk el, volt jó néhány sebesültünk, sőt halottunk is. A drótakadályok előtt azonban reggelre ellenséges hullahegyek helyett egy rostává lődözött nyulat találtunk. Ez a szegény nyul képviselte az ellenséget. A drótsövények között fennakadt s emiatt a zaj miatt lett éjszakai háború. Hasonló a Tótágast esette. — „Meggyalázták nagyatádi Szabó Ist,ván emlékét!“ — kiáltotta valaki a Tótágas előadása után s a kiállás nyomán óriás zenebona keletkezett. — Felelősségre kell vonni a kultuszminisztert! A darab íróját el kell mozdítani állásából! K is tartott az izgalom ereje a mai napig, amikor is a józan ész napjánál mindenki előtt láthatóvá vált a rostává lyukasztott nyul. Azt mondottuk, hasonló a nyúl és a Tótágas esete. Valóban hasonló, de nem azonos. Az őrszem kiáltása talán érthető. A kisgazdaőr túlfeszített idegekkel fürkészi a társadalom terepét, vigyázattal áll a kisgazdaosztály becsületét védő drótsövény mögött, mert hiszen bőven volt részük támadásokban. Kevésbé érthető azonban az eset többi szereplőjének viselkedése. Hiszen ma már nem a háborús éjszakák sötétségében élünk. A konszolidáció virradatában talán mégsem egészen helyes a higgadt tájékozás megkísérlése előtt az égszakadás-földindulás vaklármája. Elegendő egy pillantást vetni a drótsövények elé: — nem ellenség, nem is ketrecéből kiszabadult bömbölő oroszlán, hanem csupán ártatlan nyúl settenkedik előttünk. De hát azért izgalom az izgalom, hogy figyelmen kívül hagyja a józan ész szavát. A szenvedelmek ahelyett, hogy egy tekintetet vetettek volna a nyúlra, máris elégtételt követeltek az ellenség támadásáért. Az első kevületben a kultuszminiszter lemondatása és a darabot író egyetemi tanár