Budapesti Hírlap, 1927. július (47. évfolyam, 146–172. szám)
1927-07-01 / 146. szám
a Államlevéltárban, a budapesti Országos Levéltárban s a Nemzeti Múzeum Levéltára és Kézirattárában kutatta ki és másolta le a szorgalmas szerző. És p. olasz nyelven is közli rövid ismertetésüket. Mert hiszen a könyv a külföldön , elsősorban itáliai barátaink használatára van hivatva. Mint akiknek erélyes kooperációja fogja eldönteni Magyarország nemzetközi, szerződésileg biztosított kikötő használati jogait. Az 1848-iki kormány sietett a két adriai kikötővárosnak, Fiuménak és Buccarinak ügyét a változott államjogi viszonyoknak megfelelően rendezni. Az 1848 április 11-én szentesített törvényben a két kikötőváros a szabad királyi városok jogait nyerte. Szabadon választott tanáccsal és képviselőtestülettel. A királyi kormány ellenőrzési jogait a kormányzó gyakorolta és pedig egyegy kinevezett alkapitány útján. Fiuméban az olasz Tosoni Ágoston, Buccariban a horvát Dinardi Bertalan lett az alkapitány. Az olasz maradt a hivatalos nyelv a városokban s a kormánnyal való érintkezésükben is. Bár e tekintetben írásos rendelkezés nem történt, valóság az, hogy a magyar kormány a kormányzóhoz intézett rendeleteket és leiratokat olasz fordításban adta. Kossuth pedig a szervezendő magyar tengerészet hivatalos nyelvévé az olaszt tette. Amint tudjuk, az Adria part és hajózás olasz kulturjellegét a magyar kormány mindvégig respektálta s e tekintetben teljesen a Kossuth által kijelölt nyomon maradt, íme az egyik irányadó tanulság. A kormány a fiumei kikötő fölkarolásával azt a természetes célt vette programba, hogy a magyar gazdaságiélet, Ausztria nyomasztó és akadékoskodó politikájának kikerülésével, közvetlenül érintkezhessék a műveit nyugati nemzetekkel. E törekvésnek két tényező állotta útját. Az egyik volt a horvát nemzeti ambíció. Ezzel szemben a kormány a megegyezés útját választotta. Erős eszköz volt erre Dalmáciának visszacsatolása, a háromegy királyság helyreállítása. Ezt a kormány, hivatkozással az 1802 október 17-iki királyi leiratra és az 1830 dec. 25-iki körlevélre, valamint az 1830. évi IV. törvénycikkre, Eszterházy Pál herceg, külügyminiszter utján sürgette. De sem ezek a tárgyalások, sem a horvátokkal Fiume iránt indítottak nem fejeződhettek be. A magyar kormánynak intenciói azonban határozottan és világosan kitűntek s megállapíthatók. A nal indulni kellett. A török újra összeszedte magát. Nagy erővel támad itt is is ott is. Már-már a szomszédban van. Balázs úgy ígérte, hogy hamarosan végez a törökkel és siet haza. De múltak a hetek, a hónapok, de Balázs nem jött. Csak hébe-korba egy-egy staféta hozott biztató üzenetet. Egy este, amikor szünetelt a harc, a két jóbarát, Adorjáni Balázs és Fekete Nagy János, együtt ültek közös sátrukban és futárukat várták, akik hírt hoznak hazulról és levelet, üzenetet szerelmes mátkájuktól. Ma kell, hogy jöjjenek. Minden percben itt lehetnek. Amig igy türelmetlenül várakoztak, sűrűn ürizgették a rézkupákat és mátkájukról beszélgettek. Szó szót hozott s szóval elmondá Fekete Nagy János: — Az én mátkám a legszebb, a legjobb, mivelhogy vitéznek én vagyok legnagyobb szép Magyarországon. De felül felelé Adorjáni Balázs: — Az enyém a legszebb, az enyém a legjobb, mivelhogy vitéznek én vagyok legnagyobb szép Magyarországon. Erre elérántá széles görbe kardját Fekete Nagy János: — Hallod-e, hallod-e Adorjáni Balázs, meg kell halnod már most. S most egybekelőnek és megdüskölőjének. Még a föld is rengett, úgy erőlködének. Azonban érkezik Nagy János követe. — Hallod-e, hallod-e Fekete Nagy János! — A te szép jegyesed megszökött a minap a Váradi pasához. Nyomban megérkezik Adorján követe. — Hallod-e, hallod-e Adorjáni Balázs! — A te szép jegyesed hitet mond a minap egy deli legénynek. Két vitéz legények összenéztek vala, hogy görbe kardjukat elhajtják vala.... Andorás deák dohos illatú, sok száz íves levelesládájában, ahol avult emlékeket hervaszt az idő, — egérrágta, megfakult, vastag papiroson, igy van megírva a két hős vitéz szerelmes históriája. A másik tényező volt a Magyarországgal ellenséges, Bécsből támogatott illirizmus. Ez Dalmáciát, Fiumét, továbbá a Muraközt és Szlavóniát — ezeket az anyaország részeit közvetlenül alkotó területeket — az Ausztriához csatolandó délszláv királyság, illetve Ausztria részére akarta megszerezni. Érdekes, hogy most Ausztria és az illirizmus szerepét a trianoni békediktálók vették át s Magyarország szóban lévő területeit Szerbia javára vették el. A fiumeiek lelkes szeretettel üdvözölték a dolgok változását s lelkes ragaszkodásukat tolmácsoló föliratokat küldtek Kossuthhoz. Az elöregedett Kiss Pál kormányzó helyére Erdődy János grófot, Varasd vármegye örökös főispánját nevezte ki István főherceg, a nádor. (Április 27.) És egyidejűleg a fiumei kormányszék átszervezésével megindította az akciót Fiume és a magyar tengerészet föllendítése iránt ez a nagyérdemű magyar Habsburg. Javaslatokat kért és kapott Gopcsevics Spiridion trieszt-fiumei hajóépítőtől a fiumei kikötőről, célszerű helyreállításáról, a külkereskedelem fejlesztéséről. De a szükséges intézkedések nyugodt, békés időket követeltek. A valóságban nagy, háborús zavarok következtek. A magyar minisztertanács május 8-án Fiume védelmével foglalkozott. Mégpedig az osztrák hadügyminiszter kérésére, aki akkor a szardiniai és nápolyi olasz flottáktól félt és Fiumébe két tüzérszázadot kért küldeni. Ezeknek lett volna hivatása a magyar és dalmát partot védeni és egyetértő rendelkezésére állani Dalmácia akkori kormányzójának, a magyar származású Thurszky Ágost lovag tábornoknak is. Számos okmány szól a fiumei horvát helyőrség szándékolt kicseréléséről, magyar csapatok Fiuméba küldéséről, az osztrák császári kormány ellenőrzéséről. A dolog vége az lett, hogy Jellacsics horvátjai augusztus 31-én megszállották Fiumét. Olvasmánynak is érdekesek az első magyar hadihajóra vonatkozó akták. Kossuth a már nevezett Gopcsevicstől vett egy hajót hatvanötezer forintért és fölfegyverzés végett Angliába küldette. Windischgrätz győzelmes előnyomulása azonban megakasztott mindent. Gopcsevics egyszerre a magyar kormány ellen fordult. Igyekezett megtartani a kapott negyvenezer forintot és a hajót is. A hajó kapitányául kinevezett Domini gróf 1819 február 12-én föltárta az egész ügyet a londoni osztrák nagykövetségnek. A hajó — az Implacabille — angol vállalat, mások szerint Fiume város birtokába került. Dalmáciában a visszacsatlakozási propagandát a kormány megbízásából Grubisich, Nagy Péter, Nagy Sándor és Bratich János munkálta. A legérdekesebb és legtevékenyebb volt köztük Bratich, a kalandos életű, valószínűleg dalmata ember. Az 1819-iki tavaszi sikeres magyar hadviselés idején egyszerre megjelent a dalmát vizeken az Irinyi magyar hadihajó. Bratich szerezte, nem tudni, honnan és még a Kossuth és Bem hajók megérkezését is várta. Éjnek idején, a dalmát városokban szórt fölhívásaira tömegesen jelentkeztek a magyar katonák. Az osztrák papirosok a trieszti tőzsdén rohamosan kezdtek esni. Bratich, mint kinevezett velencei követ, 1849 május 20-án szövetséget is kötött Velencével. De Velence maga is kapitulált hamarosan s Dalmáciában az osztrák kormány lett az úr. Bratch még egy ideig kalandozott a tengeren. Bukarestben 1850-ben fogatta el az osztrák kormány, mikor mint spanyol nagykövet megbízólevelét akarta átnyújtani. Az 1848-iki magyar kormánynak szinte csodálatos energiájú munkásságára vallanak a Horváth Jenő dr. közlései. Dalmácia sorsát illetőleg nem tarthatjuk vissza egy megjegyzésünket Míg Fiuméban a magyar kormány konzerválta az olasz nyelv hivatalos uralmát és az olasz kulturális jelleget, Dalmáciában az osztrák kormány elfojtotta mind a kettőt. Helyükre a délszláv, de főleg a nagyszerb törekvések kerülitek s ezek játszottak vezérszere Budapesti Rirup 1927 JuIíus Ti 71% öj. a Budapesti Hírlap telefonszámai: József 300—43. József 300—63. József 300—53. József 323—84. pet a társországok 1918-iki elszakadásában. Az osztrák perfidia, a magyarellenes akciókkal és cselszövésekkel oktalanul megásta Ausztria sírját is. Horváth Jenő dr. nagyértékű, tudományos munkát végzett e tanulmányának megalkotásával. A Magyar Adria Egyesület pedig hazafiasat, politikai szempontból is nagy jelentőségűt, a munka kiadásával. „Magyarországról — amely a legkeservesebben érzi a békét" Az oslói Aftenposten felelős szerkesztőjének cikksorozata Magyarországról Még le sem csendesedtek azok a hullámok, amelyeket Rothermere lord szava vert föl az európai közvéleményben és máris újabb baráti hang szólal meg Magyarország igaza mellett. Új barátunk, Norvégia egyik legelőkelőbb napilapja, a világszerte ismert Aftenposten, amely június 16-iki számában, tehát a Daily Mail cikkével szinte egy időben, hatalmas cikket közöl Magyarországról." A cikk írója Frieis Freisland, a lap felelős szerkesztője, aki a tavasszal más norvég újságírókkal fővárosunkban járt. Ekkor szerzett tapasztalatai alapján számol be magyarországi élményeiről. Cikke — mint maga is hangoztatja — nem készült propaganda-iratnak Magyarország igaza mellett, csupán azokat a benyomásokat foglalja össze, amelyek elől nem tud elzárkózni egy Magyarországba érkező nyitott szemű és helyes ítélőképességgel megáldott idegen sem. Amint az Aftenposten előre jelzi, Freis Freisland cikke csupán bevezetője annak a nagy cikksorozatnak, amelyet a lap Magyarországról hozni kíván. De már ez a bevezetés is nagy szolgálatot tesz a magyar ügynek. Rövid ismertetésben nagyszerűen összefoglalja Magyarország mai helyzetét és népének hangulatát és fölhívja a figyelmet arra a kiáltó igazságtalanságra, amely a történelem Trianon néven fog megörökíteni. A cikket hat szerencsésen megválasztott kép illusztrálja. Az egyik a királyi várat, a másik a parlamentet, a harmadik és a negyedik a gellérthegyi barlangkápolnát, az ötödik Budapest látképét és a hatodik Magyarország és az úgynevezett utódállamok térképét ábrázolja. A térkép világosan előtárja az ország megcsonkítása következtében bekövetkezett tragédiát. A cikk azoknak a benyomásoknak a felsorolásával kezdődik, amelyeket az első pillanatban szerez az idegen, amint Budapestre érkezik. A cikk írójának figyelmét különösen a gellérthegyi barlangkápolnának vecsernyéi ragadták meg s pompás színekkel ecseteli a Gellérthegy és a Duna szépségeit, amelyek festői hátteret adnak a kis kápolnának. ..A barlang nyílása előtt, — írja Freisland — az emberek ezrei térdelnek. Bent a barlangban gyertyák lobognak. A pap szava és a kórus éneke, mint a víz zúgása morajlik elő a nyilason át, de a térdelő emberek, mintha nem is hallanák ezt. E pillanatban mindenkit saját gondolata foglal el és mindenki tudja, hogy ebben a pilanatban mindegyikük gondolata közös és egy eszme körül kering, ez pedig a haza jövője. És így imádkoznak minden alkonyatkor köröskörül a Duna mindkét partján ebben a megnyomorított országban, amely talán még többet szenved a ,,béke“ következtében, mint amennyit a háború megpróbáltatásai által szenvedett". A cikk írója a hangulatos bevezetés után kijelenti, hogy írásának nincs politikai tendenciája és nincs is szándékában az elnyomott Magyarország érdekében propaganda-iratot szerkeszteni. E cikk csupán hűen igyekszik beszámolni azokról a benyomásokról, amelyeket az író norvég új, ságírótársaival együtt tavasszal szerzett Magyarországról. A cikk elején kifejezett hangulat mindenkit elragad, aki ma Budapestre érkezik, mindenkinek rögtön észre kell vennie a nagy kétségbeesést és a jövő elé súlyosodó gondokat, amelyek a háború óta az ország osztályrészéül jutottak. ,pedig ez az ország — folytatja tovább a cikkíró, — nagyon távol volt attól, hogy a háborút akarja és előmozdítsa, és államférfiai keményen szembeszállottak a háborús elvakultságokkal és elkerülni igyekeztek azt a katasztrófát, amely ezerkilencszáztizennégy nyarán kezdődött. Ezt maguk a magyarok is nyomatékosan hangoztatják. Szerencsétlenségük az volt, hogy bele voltak szorítva egy szövetségbe és a nagyhatalmaktól függtek, ami azután megfosztotta őket önálló akaratuktól. Ezután sokáig és bátran harcoltak, amíg a túlerő és belső bajaik térdre nem kényszerítették őket. És ekkor jött a büntetés, a bosszú. A magyarok ezt egy szóban fejezik ki: Trianon. És miért volt mindez? Ez az, amit a magyarok nem tudnak megérteni. Miért sújtja éppen őket a Sors oly borzalmasan, miért kellett éppen az ő országuknak így feldarabolva és megalázva kikerülnie a nagy leszámolásból, holott más államoknak sokkal nagyobb volt a bűne“. A cikk ezután Trianon jellemzésére megemlíti Vészi Józsefnek, a Pester Lloydfőszerkesztőjének, a norvég újságírók tiszteletére adott külügyminisztériumi vacsorán elhangzott kijelentését, amely szerint Csonka-Magyarország végtagjaitól megfosztott törzs, amelynek tehát nincs élet, lehetősége. Freisland megmagyarázza a cikket illusztráló térképet, majd felsorakoztatja Magyarország tragédiájának mindennél többet mondó statisztikai adatait. A területi és népességi változások ismertetése után felhívja a figyelmet arra, hogy a háború előtti Magyarországot ideális természeti határok övezték, jelenleg úgyszólván hiányzik minden természetesen, vagy néprajzilag megokolt elhatárolás. A határókát ötletszerűen alkották meg az úgynevezett utódállamok, a román részen mindössze húszkilométeres természetes határ van, a Felvidéknél a Dunának hol egyik, hol másik oldalán fut az elválasztó vonal, és ugyanez a helyzet Jugoszláviánál is, nem is szólva Ausztriáról, ahol az észszerű és természetes elhatárolásnak nyoma sincs. Ha az idegen megismeri a trianonibékediktátum adatait és megtudja, hogy Magyarország területének több, mint kétharmad részét, a magyar nemzetiségű lakosságnak pedig több mint egyharmadrészét szakították el az anyaországtól, akkor megérti azt az elkeseredést, amellyel lépten-nyomon találkozik a Csonkaországban. A cikk igen meleg hangon foglalkozik a norvég újságírók magyarországi fogadtatásával, majd ismerteti az ország háborúutáni sorsának fontosabb részleteit, a békeszerződés kényszerhelyzetben történt aláírását, Apponyi gróf fáradozásait, Mitterand kísérőlevelét, amelyben a reparációnak kicsiny reménysugara villant meg, továbbá a határkiigazító bizottság gyászos munkálkodását, amelynek következtében még ez a csekély reménység is meghalt. Megemlékezik ezután azokról a külsőségekről, amelyek Magyarországon az elkeseredést és a gyászt tükrözik, a Szent István-bazilika leltára mellé helyezett gyászlobogóról, amelyet az elszakított megyék címerei és színei díszítenek, a középületeken lévő félárbócra eresztett zászlókról és mindazokról a jelvényekről, amelyek az emlékezést az elkeseredést, de egyúttal a jobb jövőt is jelentik. A cikk végül Budapest szépségeit tárja az olvasóközönség elé, részletesen megemlékezve a főváros történetéről. Elragadtatással ír a Dunáról, a szép hidakról, a Gellérthegyről, a Várról,a parlamentről és különösen Buda romantikus utcáiról, valamint az egész világon páratlan természetes forrásokról. A POLITIKA HIREL Feilitzsch Berthold báró az új bihari főispán. A kormányzó a belügyminiszter előterjesztésére Almásy Sándort, Jász-Nagy-Kun- Szolnok vármegye főispánját, a biharvármegyei főispáni teendők ellátásával történt megbízatása alól buzgó szolgálatainak elismerésével saját kérelmére felmentette és Feilitzsch Berthold báró kamarást, nyugalmazott közigazgatási bírósági ítélőbirót Bihar vármegye főispánjává kinevezte. * Feilitzsch Berthold báró 1867 július 15-én született a torontálvármegyei Törökkanizsán. Jogi tanulmányait a pozsonyi királyi jogakadémián végezte. 1889-ben Torontál vármegye szolgálatába lépett, ahol 1892- ben aljegyzőnek, 1895-ben főjegyzőnek választották. 1897-ben Szabolcs vármegye főispánjává nevezték ki. Mint kormánybiztost, a tiszaeszlári kitelepítési ügy véglegesítésével és a felsőszabolcs-tiszai társulat miniszteri biztosa minőségében e társulat ügyeinek rendezésével bízták meg. Nyíregyházán ő alapította a Bessenyei Szépirodalmi és közművelődési egyesületet. 1906-ban kinevezték a magyar királyi közigazgatási biz