Budapesti Hírlap, 1927. október(47. évfolyam, 222–247. szám)

1927-10-01 / 222. szám

s ■kozásra, — az Anschluss-ra — gondol. Ezt a kérdést tehát a szófiai gyűlés behatóan meg fogja vitatni. Azt, hogy ebben a vitában a magyar delegáció milyen álláspontra fog helyezkedni, ma még annál kevésbé tudhatjuk, mert erről a kérdésről a magyar közvéleményben ezideig még egységes felfogás nem alakult ki. Talán éppen annyian vannak nálunk, akik az osztrák-német csatlakozástól Magyarország helyzetének javulását várják, mint ahányan aggódva néznek felébe és az igazsághoz talán azok járnak legközelebb, akik sem nem várnak tőle semmit, sem nem aggódnak miatta. A csatlakozásnak a legvalószínűbb következménye az lesz, hogy a mostani közgazdaságilag beteg Ausztria erős és egészséges lesz. Ez a változás a szomszédai szempontjából csak örvendetes lehet. Azt egyelőre nem lehet eldönteni, várjon a német birodalmi konzervatív erőknek sikerülni fog-e Ausztriát megtisztítani fölforgató, radikális elemeitől, vagy pedig az osztrák destrukció fogja-e erősíteni a németországi elvtársak táborát s ezáltal terjeszteni a bolysevista mételyt a birodalomban. A logika és az elmélet szerint azt kell hinnünk, hogy az általános gazdasági helyzet javulása a konzervatív iránynak fog kedvezni. Minden esetben nagyon megnehezíti a csatlakozás ellenzését az a művelt nemzetek közt mindinkább terjedő felfogás, amely a nemzetek önrendelkezési jogának tiszteletben tartását megköveteli. Ez az elvi szempont még a Nemzetek Szövetségének az elhatározását is szükségképpen befolyásolná, ha valamikor a versaillesi és st.-ger- manni békeszerződés értelmében Németország és Ausztria ennek a testületnek a hozzájárulását kérné az általuk elhatározott csatlakozáshoz. A Népszövetségnek — a nemzetek önrendelkezési jogát szem előtt tartva— nem volna semmi erkölcsi alapja arra, hogy megtagadja a jóváhagyását attól a határozattól, amelyet két államnak összesen több, mint hetvenmillió főből álló lakossága hozott. A jóváhagyás megtagadásának azonban gyakorlati hatása sem volna, mert a békeszerződések csak Németország és Ausztria politikai egyesüléséhez kívánják meg a Nemzetek Szövetségének hozzájárulását, ellenben ahhoz, hogy ez a két állam gazdasági egységet alakítson — közös vámhatárral, közös pénzrendszerrel, senkinek a jóváhagyására sincs szüksége. A kultúrájuk eddig is egységes volt, a katonai együttműködést bármikor máról holnapra elhatározhatják. Ebben senki őket nem gátolhatja. Ezek alapján meg kell állapítanunk azt, hogy az osztrák-német csatlakozás meg nem akadályozható s el fog következni akkor, amikor ennek a két országnak népe el fogja határozni, el fog következni vagy a Népszövetség hozzájárulásával, vagy a nélkül, el fog követketkezni akár tetszik a szomszédaiknak, akár nem. Minket, magyarokat ebben a kérdésben csupán az érdekel, hogy milyen hatással lesz ránk — kis nemzetre, kis országra — az Ausztriával megnövekedett óriási birodalom közvetetten mesgyés szomszédsága, vájjon van-e okunk félni ettől a szomszédságtól, van-e okunk attól tartani, hogy ez az óriási birodalom túlságos súllyal fog ránehezedni politikai és gazdasági életünkre és meg fogja bénítani szabad fejlődésünket, korlátozni fogja cselekvési szabadságunkat. Azt nem lehet tagadni, hogy olyan nagy gazdasági, politikai, katonai és kulturális egység, amilyen az Ausztriával kibővített Németbirodalom lesz, erősen fogja éreztetni befolyását a mi politikai, gazdasági és kulturális életünkre, de hogy ez a befolyás káros lesz-e ránk vagy hasznos, az attól függ, hogy milyen lesz a viszony köztünk és hatalmas nyugati szomszédunk között. Ebben a megállapításban már ki van mondva az, hogy Cselekvési szabadságunk bizonyos tekintetben korlátozva lesz, ami azonban egyáltalában nem jelent változást az eddigi állapothoz képest és nem jelent különbséget a más államok helyzetéhez képest. A nemzetközi viszonylatokban a kis és kisebb államoknak cselekvési szabadságát bizonyos mértékig mindig korlátozza a nagy és nagyobb államok politikája, még akkor is, ha nem határosak egymással. A hatalmi viszonyokkal mindenkor számolni kell s valamely állam gazdasági függő viszonyba juthat egy tőle földrajzilag messze fekvő államhoz is, — amint a múltban, úgy a jelenben is számos példa mutatja. Magyarország pedig ezer éven át megbizta a német szomszédságot s meg tudta védeni — igaz, hogy sok küzdelem árán — a maga függetlenségét még a Római Szent Birodalom császárainak beolvasztási törekvéseivel szemben is és még akkor is, amikor ezek a császárok a magyar trónon ültek s ezáltal a védekezés ellenük, különösen az idegen segítség igénybevétele nagyon meg volt nehezítve, pedig akkor és az akkori viszonyokhoz képest a birodalom nagyobb hatalom volt, mint a mai, vagy akár az Ausztriával kibővített Németország és akkor sem a Nemzetek Szövetsége, sem egyes riválisok nem jöttek a kis nemzetek segítségére. A legjobb védekezésünk mégis csak az lehet, hogy úgy, mint a múltban, a jövőben is folytassuk azt a hagyományos politikát, amely a magyar és a német érdekek összeegyeztetése által ezt a két nemzetet egymás szövetségesévé tette. A németek — régi tapasztalatok alapján — igen jól tudják azt, hogy Magyarország sokkal értékesebb és megbízhatóbb szövetségesük nekik, mint bármelyik más szomszédjuk s ezért az ő érdekük is az, hogy Magyarország nagy és erős legyen. Az osztrák-német csatlakozással szemben tehát mi egészen nyugodtan a semlegesség álláspontjára helyezkedhetünk, semmiféle érdekünk nem kívánja, hogy előmozdítsuk és semmiféle agodalmunk nem indít arra, hogy ellenezzük. Két független állam szabad elhatározására van ennek az eldöntése bízva. Ha azonban elkövetkezik, akkor kívánjuk, hogy a barátságos jó szomszédi viszony, amely a magyar nemzet és a német nemzet között megvolt a múltban, változatlanul, sőt megfokozott mértékben is fönnállon a jövőben is. Ha pedig ebbe a viszonyba az utóbbi évek viszontagságai között méregcseppek hulltak, amelyek elhidegedést, keserűséget, feszültséget idéztek elő különösen köztünk és osztrák szomszédunk között, ezek távolíttassanak el, hogy még emlékezete se maradjon annnak a foltnak, amely a gyászos összes omlás napjaiban a német becsületessé gén esett. A jó szomszédi viszonynak minden nehezteléstől, még az elfojtott keserűségtől is mentesnek kell lennie s ha ezzel a megtisztulással történik meg az osztrák-német csatlakozás, akkor nem" csak a beteg Ausztriát fogja egészségessé tenni, hanem talán a beteg Európát is, mert hozzá fog járulni a béke megszilárdításához. bujtatta a fejét. Bizonyára őt nevette ki. Ejnye! ... Ennek a fele se tréfa .. Az egész dolog a maga nyers, kétségbeejtő valóságában tisztán áll előtte. Az a pernahajder Tatár Jóska udvarol a feleségének! Még most is rajta tüzelnek a szemek, érzi. Félreismerhetetlenül rátekítették a pletyka fullasztó hálóját. Egy óvatlan pillanatban, mikor senki se figyelt rá, kapta magát és besurrant az erdőbe. Törtető vad szökéssel menekült a társaságtól. Haza. .. Csak haza. A hegy másik oldalán lyukadt ki. Bánja is ő. Erre legalább nem látják meg. Hallotta a mészlöszből dörgő puskákat. Mit törődik most ő mindezzel?!... Bukfencezhetnek felőle a nyulak, fontosabb dologról van itt most szó. Kiálló tüskék megtépdesték a ruháját, egy fránya bokor a kezét is véresre sebezte. Dühös mozdulással kötötte körül az ujját a fehér keszkenővel, amit friss szappanszagúan, patyolatfehéren az asszony tett reggel a zsebébe... Hej, micsoda aszszony ... Micsoda ég és föld különbség ... Az ő felesége, meg az a Kállainé... Az csak nevetni tud, búgni, mint valami kiérdemesült gerle ... Micsoda csináltság, kikészítettség az egész asszony ... Nem is szép... Csak érti a módját, hogyan kell a férfiakat bolondítani!... És minderre ő most jön rá... Itt a hegyoldalban, összetépett ruhában, felsebzett kézzel és felsebzett szívvel... Ott tépték a szívén a sebet, az Oroszlános túlsó oldalán azok a kaján szájak, de részben jó, hogy valahogy feléje repítették a pletykatitkos, forró nyilait .. . Legalább kinyitották a szemét, mert különben továbbra is ott botorkálta volna annak a Kállainénak a hazug fényességében ... amely olyan bolondul elkápráztatta a szemét... III. Az udvarán libegve, izzadt-kimerülten állt meg. Cudar egy út volt. A fene tenné meg gyalog mégegyszer. De mit fog mondani az asszonyának. Most már, hogy itthon volt, a, saját portáján, nem azon a kegyetlen, furcsa gondolatokat gyújtó hegyen, valami tiszta, hűvös józanság szállta meg. Nem lehet ilyen az ő asszonya. Az udvar, a ház, minden az ő rendszeretetének, tisztaságának parancsoló nyomával nevet rá békésfehéren. Az udvar végéről előkerül Julcsa néni, az öreg cseléd. Ijedten csapja össze a kezét, mikor lépett ruháját, sötétbe borult, kiizzadt arcát meglátja. — Szent Isten, az ur meg itthon van! Asszonyunk elment... — Hova? — horkant fel belőle a megsebzett kérdés. — Az úr után! — hangzott a vén fogatlan szájból a megnyugtató, simogató válasz. A vadászfegyver megremegett a kezében. Mintha édeshangú hárfát, nem is puskát szorongatna. — Utánam? ... Hogyan? — Befogatott Jóskával a kis kocsiba, — szaporázta a szót a konyhából előkerült kis kócos mindenes. — Fölvette a vadászruhát is! — Milyen ruhát? — ujjongott föl a kérdés Dénesből. — Hát a szép vadászruhát, amit most csináltatott asszonyom ... Látná csak az úr, milyen helyes benne . .. Dénes a bajusza alá fojtotta a mosolyát. Vadászruha ... Csináltatta magának, titokban ... Napfényesen, derűsen állt előtte az ő szerelmes, nagyszerű kis asszonya ... Világos, hogy ő érte történt mindez ... Hogy neki tessék ... Asszony ... Micsoda asszony ... Az ember igazán szeretné megölelni az egész házat, az udvart, a levegőt, amelyik körülveszi a ragyogó teremtést.. . A hangja akkorát dörgött, hogy az ősi fehér családi ház szinte megreszketett belé. — Julis néni!... Varrja meg az elszakadt ruhámat, de ebben a minutumban, mert nincs időm soká bámészkodni Megyek, sietek vissza a vadászatra ... Egy kis dolgom akadt volna itthon . . . Dehát bánja a kutya . . . Megyek vissza ... Egy kis borongó felhő suhant el az arcán, mikor elmondta, majd újra vidámságba, friss jókedvbe csapott a hangja. — Te meg Rozi, fuss szét a faluban, keríts egy kocsit, talán Molnáréktól___ azok úgy tudom éppen ma mennek ki az Oroszlános alá a lucernájukért... elvihetnének .. No siess, itt légy mindjárt, te boszorka! IV. — Hát te hol bujkáltál?— csapott rá a társaság nevetve, mikor előkerült. — Idenézz, micsoda angyal pottyant le az ördögök közé, míg odavoltál! Ott állt a felesége a társaság közepén, kipirult arccal, boldog mosollyal. A vadászruha nagyszerűen illett rá. Pompás, virágzón nevetett az urára. Még soha ilyen kívánatosan szépnek nem látta. A férfiak már csak vele törődtek. Kállainéra alig néztek. Az sápadtan, összeharapott szájjal állt ott, elkényszeredett, furcsa mosollyal az ajkán. — Ilyen asszonyt véka alá rejteni! Vétek ez, te Dénes! — szólt rá a mérnök. Odament a feleségéhez. Gyengéden, kedvesen megfogta a kezét. — Hogy jutott eszébe? Az asszony arca piros-dacosan lobbant az ura szemébe. — Nem akartam otthon maradni! Elég volt! Az illatos szőke fej a kis pörge vadászkalapban megint odabújt az ura mellére, Kállainé nevetve csattant fö: — Tul édesem! Tán újra meg akarod hódítani az uradat! Az asszony édes-búgón szólt vissza: — Azt én! Újra kezdjük a játékot, ott, ahol az első csóknál abbahagytuk! Széles, jókedvű nevetés enyhítette a kissé feszült hangulatot. A társaság elindult az erdő felé. Útközben nagy, lihegő törtetéssel Tatár Jóska szaladt eléjük. — Hát te hol kujtorogsz? — Elaludtam, hogy az iz álljon abba a lumpolásba! — Elaludtál? — bökte oldalba a telekkönyvvezető, hunyorgató szemvillanással. — Biz Isten elaludtam, no! — vágott vissza Jóska. Majd mikor senki sem figyelt rá, valahogy odafurakodott Dénes felesége mellé. — Azt hittem, hogy otthon van! Nagyot köszöntem be a kerítésen, de nem mozdult senki! Még a cselédek is csak nagysokára mukkantak! Mondták, hogy kijött ide a vadászatra! Igen elcsudálkoztam ... Nem szokott maga!... Az asszony pajkosan ráveregetett a fiú arcára. — Pedig ezentúl úgy lesz!... Én is eljárok .. . vadászni! Csengő kacagásával megajándékozta a csöndes erdőt, amely mohón nyelte el azt a tiszta, üde hangot, elzárta, magába temette, mint valami kedves emléket. RimuPESTI Hírlap 1927 oSISBer 1, 11221. nej A Nyugat és a Kelet szocialistái. Amikor Poul-Boncour intervjuval. Genf, szept. 28. Ma délelőtt beszéltünk Poul-Boncourral, aki mint francia másod-delegátus, Briand-t szokta helyettesíteni a tanácsban. A magyar ügy tárgyalásán is ő képviselte Franciaországot s ő volt az, aki Franciaország nevében egy szóval sem támogatta többel az eredeti javaslatot, mint hogy a jogászok véleményére hivatkozott. Paul Boncour egyik legnevezetesebb alakja azoknak a politikusoknak, akiket az egész világ újságolvasó közönsége ismer francia belpolitikai és külpolitikai szerepléséből egyaránt. Mindenképpen érdekes ember. Alacsony alakját, egészen ősz hajfürtökkel borított nőies fejét mindig ott látni a francia politikusok első sorában. Legutóbb akkor foglalkoztatta személyével a világot, amikor a szocialista párt nyílt szóval megfeddte, amiért a kapitalista Franciaországot a Népszövetségben képviseli. Ez azonban csöppet sem zavarta. Azóta épp oly szorgalmas szónoka Genfnek. Ma délelőtt is, a közgyűlés utolsó napján, a Salié de la Reformation folyosóján szólítjuk meg, azzal, hogy intervjút szeretnénk tőle a Budapesti Hírlap részére. Paul Boncour mind a két kezét nyújtja, úgy mondja: — Ne haragudjék, de most nem. Hiszen nem is szeretek intervjút adni, meg aztán nincs is miről nyilatkoznom. Belpolitikáról azért nem, mert Genfben én a francia delegáció tagja vagyok, a népszövetségi dolgokban meg már megmondtam a véleményemet odabenn a közgyűlésen, meg a bizottsági tárgyalásokon. Most meg mit is kérdezhetne? Amikor azt mondjuk, hogy a szocializmusról szerettünk volna beszélni, érdeklődve emeli föl a fejét, úgy hogy meglibbennek a hajfürtjei. — No és milyen vonatkozásban? — kérdi. — Arról szerettük volna hallani a véleményét, hogy honnan ered a keleteurópai és a nyugateurópai szocializmus közötti különbség. — Milyen különbségre gondol? — kérdezi tovább. — Hát hogy a Kelet-Európában lévő szocialista pártok egész más szellemben, egész más módszerekkel dolgoznak, mint a nyugateurópaiak. — De hiszen valamennyien ugyanazon az elvi alapon, a második internacionálé alapján állanak, — mondja. Majd ezt kérdi: — Akkor hát a működésük közt való különbségre gondol? — Igen, igen — feleljük — nevezetesen arra, hogy nemcsak egészen más társadalmi osztályokat képviselnek az angol és a francia szocialista párt, mint a keleteurópaiak, de más elemekből állanak a vezetőik is, más eszmékért küzdenek a mindennapi közéletben. — Szóval, hogy a közös elvi alap ellenére más szellemben működnek? —— mondja. Mire azt feleljük, hogy igen erről szeretnénk hallani a véleményét. Paul Boncour azonban csak ennyit felel: — Hát igaz, hogy a gyakorlatban nem ugyanazok, de erről én nem akarok nyilatkozni. Más kérdezni valónk meg igazán nem volt tőle. Kint az utcán pedig mégegyszer eszünkbe jut a beszélgetés egy plakátról, amelyet a genfi szocialista párt ragasztott ki s amely plakát olyan mérsékelt és úri hangon szól a járókelőkhöz, amit a mi