Budapesti Hírlap, 1927. október(47. évfolyam, 222–247. szám)
1927-10-12 / 231. szám
Budapest, 1927. Megjelenik hétő kivételével mindennap. E13fízed«l áraki Egy hónapra 4 p«ag«, negyedévre 10 pont a 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groachon, vasárnapon 40 Gro a eke a. Egyaa ssáza ára lé fillér*i a Kísüöldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető Iroda* Egyes szilm árangstrnapja hétköznap 16 füftgi XLVII. évfolyam, 231. szám. Szerda, október 12. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőségi Vill. kerület, Rükk Szárd-utca 4 mm, Irasgazság és kiadóhivatal VIII. József-körút 9. nám. Telefonnámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím : Budapest 4, Postafiók 59. A püspökkinevezési jog. Budapest, okt. 11. A magyar közjog ősi szabályai értelmében apostoli királyainkat az a jog illette meg, amely közjogi szabályokat pápai bullák, a konstanci zsinat végzései és sok százados gyakorlat is megerősítettek, hogy teljesen szabad kinevezési joguk volt a püspökségekre, ősi törvényeink, így az 1439. évi 5., az 1498. évi 67., 1550. évi 18., 1681. évi 27., 1791. évi 15. és 16. stb., stb. világosan megmondották, hogy ennek a jognak gyakorlásában a király csak a mi törvényeinkben megállapított korlátokhoz van kötve, nevezetesen ezeket a nagy egyházjavadalmakat idegeneknek nem adhatják, csak különös érdemeket szerzett hazafiaknak és az 1848. évi törvényhozás hozzátette még, hogy az illető magyar miniszter ellenjegyzése mellett. Az egyházjavak adományozásának joga a magyar szent koronában leli meg a forrását. Az érsekek és a püspökök azonban a római pápától nyerik a lelki hatalomban való megerősítést. A magyar királyoknak ezt az ősi jogát Werbőczy Hármaskönyve is tartalmazza. Históriánkban voltak ugyan esetek, szórványosan, hogy püspököket a káptalanok választottak és közvetetlenül a pápa erősítette meg, de ez a jog mégis a szent korona joga volt annyira, hogy amikor a konstanci zsinat után a Szentszék ezt a jogot ellenezni akarta, Mátyás király azt írta Arragos János bíborosnak, hogy inkább hármassá teszi az ország díszjelét, a kettős keresztet, vagyis elszakad Rómától, semhogy megengedje, hogy a magyar koronához tartozó javadalmakat a Szentszék adományozza. Kivéve tehát a magánkegyuraság alá tartozó egyházi méltóságokat stb., elvitathatatlan volt, hogy a magyar királyokat ősi jogon is megilleti a püspökök kineve- zésének joga. A Kúria a magyar após-toli királynak ezt a jogát az 1855. évi ausztriai konkordátumban is elismerte. ( A legritkább eset volt, hogy királyaink- nak ezt a jogát kétségbevonták volna, hiszen amióta ennek a királyi jognak olyan hatalmas védője támadt, mint II. Ferdinánd idejében Pázmány Péter, aki a római udvarnak határtalan tisztelője volt, a koronának ezt a jogát alig vonta bárki is kétségbe. Ezek a szavak, Sua Majestas sacratissima dat, donat, confert, a királyi adományozási jog klasszikus meghatározását tartalmazták. Ez ősi közjogi szabályok alapján a magyar püspököket és így az esztergomi érseket is őfelsége a király nevezte ki, nagyon természetesen azonban a lelki hatalomban való megerősítést a pápától nyerték. Amikor IV. Károly király eltávolításával az antant megkoronázta kegyetlenségét, rövidre rá a magyar törvényhozás kénytelen volt az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről törvényt alkotni. Ez a törvény az 1920. évi I. törvénycikk. Ez a törvény nagyon természetesen az államfő jogkörét is szabályozta. Nem vágta bele azonban a fejszéjét abba a rendkívül kényes problémába, hogy mi történjék a főkegyúri jog gyakorlásával. A törvény 13. szakasza egy mondattal végzett ezzel a kérdéssel: „A főkegyúri jogot — a kormányzó — nem gyakorolhatja." E mögött a rövid mondat mögött azonban a törvény megokolásában egy egész arzenálja rejtőzik a főkegyúri jogok fentartásának. A törvény megokolása ugyanis azt mondja, hogy a törvény a főkegyúri jog gyakorlását kiveszi ugyan a kormányzó hatásköréből, de ezt csak azért teszi, minthogy ezek a jogok régibb törvényeink szerint is annyira a király személyéhez vannak kötve, hogy a kormányzóság átmeneti idejére ezeket a jogokat az államfőre ráruházni nem szükséges, önként érthető azonban — mondja a megokolás, — hogy a főkegyúri jog gyakorlása tekintetében tetthez a rendelkezés nem jelenti azt, mintha a magyar állam ezt a szent koronával szorosan egybefoglalt jogot a kormányzóság ideje alatt érvényesíteni nem kívánná. Megtörtént ez bizonyos formában a nemrég megüresedett pécsi és székesfehérvári püspökségek betöltésénél is és meg fog történni alkotmányos formában az esztergomi érseki szék betöltésénél is, mert a szent korona jogát a közjogi méltóságot is alkotó magas egyházi stallumoknál veszendőbe menni semmiféle magyar kormány sem fogja engedni , mert Róma egy pillanatig sem volt kétségben a felől, hogy a magyar kormánynak a püspöki állások betöltésében ősi jogon is, az 1920. évi I. törvénycikk alapján is törvényszerű jogai vannak. Oly gyakorlat tehát, amely a szent korona jogát csorbítaná, nem célja sem Magyarországnak, sem a Vatikánnak. Kétségtelen azonban, hogy azt a kérdést, várjon a főkegyúri jog gyakorlása arra az időre, amikor a magyar király trónjának elfoglalásában akadályozva lesz, törvényhozás útján kell és pedig minél sürgősebben rendezni és ebben a tekintetben a magyar katolikus közvélemény osztatlan megelégedéssel olvashatta nemrégiben a miniszterelnök nyilatkozatát, amely szerint az 1920. évi I. törvénycikknek alapvető hibája, hogy ennek a kérdésnek a megoldását mellőzte. Kétségtelen, hogy ez így nem maradhat, ősi jogok nem veszhetnek el. A szent korona jogainak élniök kell, mert erőnk múltúnk tiszteletében van. Az apostoli király jogainak tündökölniük kell akkor is, amikor a trón betöltetlen, ez Rómának épp úgy érdeke, mint Magyarországnak. Az élettárs. írta Czájlik K Hanna A gyorsvonat simacsúszású luxusfülkéjében egy férfi ült. Fölötte a hálóban sok cédulával átragasztott bőröndök feküdtek halomban, szemben meg egy furcsa, idegen formájú kutya támaszkodott az ablak rá mára. Viharvertek voltak mind a ketten, akár a bőröndhalmaz és mind a ketten a vidéket nézték. A kutya lustán, kényelmesen, mintha az új vidék élvezetiben elmerült volna, a férfi feszülten, fáradhatatlanul, mintha régi emléket keresne a réglátott vidéken. Rohant a vidék előtte, mint a gyerekek teregetős képeskönyve, úgy gombolyodott le sorba a ferdén elkanyarodó aranysárga magyar vetések sora, majd meg esőtől frissen zöld mezőség, a távolban kéksejtésü hegyek, versenyt úszó felhőrongyok odafenn, közben messzi égre rajzolt zsindelyes falak, templomok megcsillanó tornya és útközben mindenütt az elhagyott kultúra utolsó, hazavágtató felkiáltójelei, a távirópóznák ... Milyen csodálatosan, édesen ismerős volt ez mind, milyen rég nem látott és milyen szomorú ... A magyar földi Az ő magyar hazája! Megtiporva, vérbe-porba sújtva és mégis élőbb, forróbb, igazabb, mint valaha. így érezte ezt, most, mióta elhagyták az erőszak szülte határt és benn dübörgött a vasparipa az új Magyarország kalásztengerében. És aztán később kékes sertés csillant meg ... és aztán közbelépett a Duna. A férfi ott, a magányos, szivettépő vártán előredőlt, szomjas, olthatatlan rajongással és hosszan elnézte a nagy, fényes vízházat. Otthon volt. A Duna mentén született. A nagy, fehér kőházban. Ott ugrálta át a gyerekkorát a rekettyés partján és ezerszer és ezerszer állta a hullámok játékos ölelését. És most Palm Beach minden csodája, a Missziszippi gigászi szépsége, a Riviéra azoros, szerelmes öblei után is felsírt benne a nagy, régi gyerekszerelem a Duna iránt. Úgy érezte, a Dunában van eltemetve az ő egész fiatalsága, a maga tüzes, akaratos, izmosodó szilajságában, és a nagy folyó partján, az öreg, fehér ház négy fala közt van eltemetve mindaz is, ami könynyelmű és szép volt az életben. Mert szép volt az élet és könnyelmű akkor, régen. Bolond forró napok kacagós lánca. .. , akkor azt hitte, hogy a lánc végtelen. És akkor nagyot ütött a sors Jött egy nap, amely nem hozott sem csókot, sem kacagást. Beborult még az ég is és nehéz, sötét felhőkből rázúdult az élet átka. Kitagadják, száműznék a fehérhájjból. Ő meg elment. Keserű, kemény daccal, vérző szívvel búcsú nélkül. Este ment. A víz csobbant, — a hold a fehér ház falán muzsikált. Senki sem kísérte. — Senki sem mondta, hogy hű lesz hozzá. Csak azt tudta, hogy fenn a nagy erdélyoszlopos árnyékában két fáradt, finom öreg kéz imára kulcsolódik és egy mártirasszony az ő boldogságáért cserébe a sajátját ajánlja az Égnek. Ez mind régen volt. A mártirszivü aszszony rég meghalt. Nem élte soká’ túl a fia távozását. És meghalt az öregúr is. A keménykötésű öregsas, aki felemelte a botját és úgy mutatott ajtót. Csak Mikka él. A kis kuzin. Akibe egy életen át szerelmes volt. Aki ott élt a fehér házban és egy volt a szerelmes szép múlttal. És él egy rettenetes, hidrafejü számsor. Egy borzalmas, kemény ellenség, amely úgy árnyékává szegődött az ő életének, mint egy átok. Vele virrasztott, vele dolgozott, vele csüggedt és vele őrjöngött. Az otthonhagyott adósságának a számsora volt ez amely megkeserített minden falat kenyeret és izzóvá hevítette a feledés kelyhét. Nem volt feledés. Pillanatra sem. Ez az adósság, amely a vállára nőtt, mint egy förtelmes erkölcsi púp, űzte-hajtotta. Rabja volt. Ezerszer próbált feledni. Aztán megcsikorgatta a fogát. Nem. Nem pihen. Nem nyugszik. Egyszerre fog fizetni. Kell. Pénz. Hatalom. Nem önmagáért Csak azért, hogy levesse a terhet. Megölje a hidráit. Akkor majd kiegyenesedik, belenéz a napba ... Emelt fejjel él majd minden örömet habzsolva, minden kelyhet ürítve, — szabadon... Addig pedig orral túrja a rögöt, ha kell. És most, — most ütött a nagy óra. Mindent megvont magától, a tehetetlennek látszó percért. És a tehetetlennek látszó perc most küszöbön áll. Rohanó vonaton hozza az új világ milliárdjait a felszabadulás árát... Már nőnek a hegyek ... Benépesül a látóhatár. Távolban Esztergom rajzolódik az ég aljára... A vonat csúszik, — zökken, — és mire lelép, magyar talajon áll. Szeretne felujjongani, hangosan, mint aki végigálmodta a rossz álmot és derűs napra ébred, — hanem aztán észbe kap — és csendesen végigsimogatta a kutyája szögletes fejét... Az állomáson az ügyvéd várta. Idegen, tárgyilagos figura. Ajánlották, szakember. Együtt indulnak az öreg platánok alatt. Idefehérlik az öreg ház. Ott várnak a hitelezők. Dezséry, Kramer, Bozay, Klein. Négy vámpír. Azelőtt nem mert rájuk gondolni. Ma szánalmas torzalakoknak látja őket, akiket parancsszóval összegyűjtött és parancsszóra szétkerget. A fehér ház évszázados nyugalommal nézett le rája. A hársak évszázados susorgással köszöntötték. Ismerős, régimódi csikorgással zárult a kiskapu, és ő benn állt a hihetetlen csodálatos célnál. Az oszlopos erkélyen fehér ruha villant, Minka! A régi gödröcskés mosolyával, a régi repdeső aranyhaj glóriával. — Minka. — Te, — Ujjongott e, — vagy csak a szive dobbant rá? Sohsem tudta később. Odaugrott hozzá. — Jancsi, —s mosolygott Minka. —» A magyar-orosz kérdés nemzetközi vonatkozásai. Irta Hadik János gróf. Budapest, okt. 11. Miskolczy Ágost dr. kir. táblai biró, a magyar-orosz kérdésről irt legutóbbi cikkem kapcsán e kérdés nemzetközi jogi szempontjait mérlegelve a Budapesti Hírlapban szállt síkra az ellen a felfogás ellen, mely „a mai Oroszországnak jogi elismerése tényét akarja Magyarország nyakába varrni" — jogtudományi fejtegetéseivel, megerősítve azt az álláspontomat, hogy Magyarország a mai Oroszorszggal szemben nem áll a jogi elismerés alapján. Hangoztatni kívánom, hogy amíg Gratz Gusztáv dr., volt külügyminiszter, kormánycáfolat nélkül hangoztatja, hogy a bresztlitovszki szerződésből, — amint ez Ausztriában történt — Magyarországon is az következik, hogy a mai Oroszországot mi jogilag elismertnek tekintjük, — addig úgy az én politikai irányú ellenvetéseim, mint Miskolczy dr. tudományos fejtegetései csak a magyar társadalom felfogásáról adhatnak kis képet, de nem tisztázhatják a világ előtt a hivatalos Magyarország álláspontját. Ezt egyedül egy félremagyarázhatatlan kormánynyilatkozat tisztázhatja. Én ezt a kormánynyilatkozatot a kérdés külpolitikai hatásai szempontjából kértem és várom. A Miskolczy dr. által közölt tény, hogy bíróságunk helyesen állapította meg, hogy „a bresztlitovszki békekötés törvénybe iktatva sohasem lett, tehát az nemlétezőnek tekintendő s így az ellenséges viszony ma is fennáll", s ez csupán annyit igazol, hogy bíróságunk helyesen ítélkezett. De e mellett még mindig tény marad, hogy egy volt külügyminiszterünk, aki Magyarországot a bresztlitovszki békekötésnél képviselte, aki kormánypárti képviselő és ma is külpolitikai megbízatásokban szokott eljárni, s ezzel ellentétes felfogást hirdet. Igaz ugyan, hogy a londoni Arcoseset óta elcsendesült ez a nyílt propaganda, de amint erre cikkemben rámutattam, időnként felmerülő külföldi