Budapesti Hírlap, 1927. november (47. évfolyam, 248–272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

2 Mint mindig akkor is az történt, hogy a politikában a siker és csak a siker dönt: november 18-ának nem volt sikere, decem­ber 13-ának sajnos volt. Tisza politikájá­­nak becsületessége kijárta azt, hogy a vá­lasztásoknál a meggyőződésen, rábeszélé­sen, propagandán kívül más eszközökhöz nyúljon s a választások a szabadelvű párt bukását hozták magukkal. A bukás olyan volt, hogy Tisza pártjá­val nem is mehetett ellenzékbe: vissza kel­lett vonulnia; az úgynevezett darabontkor­mány hasztalan kísérletezései után kiirt új választások alkalmával a szabadelvű párt­nak még csak hírmondója sem jöhetett be a Házba. De ez a bukás nem ingatta meg Tiszá­nak eredeti küldetésébe vetett praedestiná­­ciószerü hitét. A felsőházban, a publicisz­tikában tovább folytatta küzdelmét a maga igazságáért s társaskör formájában együtt tartotta híveit. A koalíciós kormányzat bebizonyult te­hetetlensége hamarabb érlelte meg az ő visszatérésének szükségességét, mint ő maga gondolta. Fáradhatatlan agitációs tevékeny­séggel mozdította elő a nemzeti munka­párt megszervezését és támogatta Khuen- Héderváry Károly gróf kormányalakítását és kormányzását. Midőn azonban a had­seregreformot a külpolitikai viszonyok már elodázhatatlanná tették s a képviselő­­házban ismét dúlt az obstrukció, elvállalta a Ház elnökségét s június 5-én megismé­telte a november 18-i kísérletet. És most sikere volt annyiban, amennyi­ben a szabályellenesen létrejött képviselő­házi határozathoz hozzájárult a főrendi­házi, azt szentesítette a király s az uj véd­­erőtörvény minden nagyobb nehézség nél­kül végrehajthatnak bizonyult. Etilénben nem volt sikere a parlamenti helyzet szanálásában. Az ellenzéket erő­szakkal kellett a képviselőházból eltávolí­tani. Nem akarom fejtegetni azt, várjon valamivel több engedékenységgel, valami­vel több békülékenységgel nem lehetett volna-e a győzteseknek, kik már elérték, mit akartak, kiengesztelniük az ellenzéket, amely mögött ezidőben nem állott oly erős nemzeti közvélemény, mint hét évvel előbb 1905-ben. A kérdést nemsokára tárgyta­lanná tette a háború kitörése, amely az ellenzéket elismerésre méltóan hazafias megfontolással arra indította, hogy feledje a múltakat. Azonban a nemzeti önvédelem közös munkájában mégis gyakran éreztük a szükséges egyetértés és kölcsönös biza­lomnak a megelőző nagy összeütközésből eredő hiányát. Tisza, aki időközben a Ház elnöki helyét a miniszterelnökével cserélte föl, ezidőben talán inkább mint valaha, hihetett a maga küldetésében és bízhatott annak sikerében. Kétségtelen, hogy a háborút, amíg csak lehetett, elodázni akarta, nagyon bölcsen ki akarta zárni még csak a látszatát is annak, mintha mi azt kívántuk és elő­idézni akartuk volna. De igen jól tudta, hogy az elkerülhetetlen és ezért nagyon el­­hibázottnak tartom azt a buzgó igyekeze­tet, mellyel egyesek — túllőve a célon — a háborút a Tisza akarata ellenére mások ügyetlensége által előidézettnek akarják fel­tüntetni. Ha így lett volna, ha Tisza a há­borút egyáltalán elkerülendőnek és elkerül­­hetőnek tartotta volna, akkor egy percig nem maradt volna helyén és nem osztozott volna,­­— mert hiszen osztoznia kellett — az akkori külügyminiszter felelősségében. A háborút, mikor ránk kényszerítették, minden magyar hazafi úgy tekintette, mint az elkerülhetetlen, végre bekövetkezett le­számolást azokkal az ellenségeinkkel, akik addig csak aknamunkával igyekeztek meg­őrölni erőnket s most immár megsemmisít­hetni reméltek bennünket. Biztunk igaz ügyünk győzelmében, bíztunk abban, hogy e győzelem mindenkorra el fogja ismer­tetni ezeréves múlt alapján nyugvó európai szerepünk jogosultságát, szilárdan meg fogja alapozni jövőnket és bíztunk minde­­nekfölött Tiszában. Az ő küldetésébe ve­tett hitét akkor minden elfogulatlan magyar ember osztotta, senki nem beszélt többé az ő szerencsétlen kezéről, mindenki örült, hogy e legnagyobb megpróbáltatás idejében a legerősebb kéz, az ő keze vezeti a ország ügyeit. Mikor nehéz küzdelmek és válságok után határozott nagy győzelmek vitték előbbre ügyünket, az önfeláldozó tevékenységben Csak megacélozódott Tisza lelkében az ön­bizalom és a jó remény gyökeret látszott verni. Sohasem volt oly népszerű, mint ekkor és­­— politikai életében —, talán so­hasem vol oly boldog, mint ekkor. Azonban a végzet könyvében meg volt írva, hogy a legtisztább, legnemesebb szán­dékú politikusnak most se legyen sikere. Az egész világ összefogott ellenünk és — legyőzött. És ekkor megint kisérteni kez­dett — a „szerencsétlen kéz“ gondolata. Lehet, hogy tévedek, de nekem, aki mé­­lyen pillantottam be a nagy férfiú belse­jébe, leküzdhetetlen hitem, hogy az ő erős, de a r­­k­destináció hitétől eltelt lelkébe ebben az időben belopódzott az a rettene­tes gondolat, hogy az ő személyes balvég­­zete lett imádott hazájának balvégzetévé s hogy a haza sorsa fölötti elkeseredését még fokozta egy neme az önvádnak, mely épp oly megokolatlan volt nála, mint Széche­nyinél, de majdnem ugyanúgy üldözte őt a sírig, mint Széchenyit. Ebben látom én magyarázatát annak a mély szomorúságnak, mely utolsó napjaira ráborult, annak a tanácstalanságnak, mely akkor rajta is erőt vett, annak a kétségbe­esett elszántságnak, amellyel úgyszólván elébement a halálnak és azoknak az utolsó szavaknak: „Ennek így kellett történnie." Ő hihette, mikor utolsó napjainak ese­ményeit látta, hogy hazája a végbukás szé­lére jutott, mi ma már nem hisszük ezt. Az összeomlás romjaiból ma már új virág­zás zsendül ki, a kétségbeesést, mely oly sok jó hazafit sírba vitt, remények váltják fel, a belső zavarok ugara ma már ismét termőfölddé változott, egy új jövő kilátásai nyílnak meg előttünk. Ebben a megtisztult légkörben tisztán áll előttünk a Tisza István megdicsőült alakja is. Emléke, tanítása, példája egyike azoknak a kincseknek, amelyeket át fo­gunk menteni az új magyar jövőbe. Ma már tudjuk, látjuk, hogy Tisza egész éle­tét nem áldozta fel hiába a hazának. Má­sok lehettek és tehetnek szerencsésebbek vállalkozásaikban, senki sem lehet neme­sebb és tisztább szándékaiban és önfeláldo­zásában. Ma már — úgy érezzük — elérkezett az ideje annak is, hogy Tisza Istvánnak Buda­pesten szobrot állítsunk. Az Emlékbizott­ság a mai ünnnepség alkalmát akarta fel­használni arra, hogy a szoborállítás érde­kében szózatával, felhívásával a magyar közönséghez forduljon. Reméljük, hogy szavunk visszhangra fog találni! A mélyenszántó történelmi visszaemléke­zést a hallgatóság nagy tetszéssel fogadta, majd felállt az ünnepi est szónoka, Szász Károly v. k. t. t., a régi országgyűlés kép­viselőházának utolsó elnöke és az egybe­gyűltek folytonosan megújuló tetszése kö­zepette mondotta el nagyhatású ünnepi be­szédét, melyet sokszor szakítot meg a visszaemlékezés lelkesedésének tapsa és éljenzése is. A szárnyaló, az élő és a ha­lott Tisza István nagyságát az újjáépülő Magyarország eszmevilágába beállító be­széd a következő volt: Budapesti Hírű? 1927 november 8.­­(248. sz-) Tisza István erkölcsi nagysága. Szász Károly Tisza lakván hangoztatja egyik tanulmá­nyában, hogy „a történetírónak művész­nek kell lennie, és valamint a művész hi­vatása az, hogy életet leheljen a holt anyagba, hogy élő, vibráló, mozgó, erővel állítsa elénk a valóság képét, úgy hivatása az a történetírónak". Azok a beszédek, a­mik ezen a helyen Tisza Istvánról évről évre elhangzanak, nem a pártos elfogultság talajából kell, hogy szívják a maguk életerejét, ha­nem a tárgyilagos történetírás eszközeivel kell dolgozniok. De mert a történetiről tevé­kenység­k éppen Tisza idézett tanítása szerint — valósággal művészi feladat: a magam ebbeli gyengeségének tudatában jogos félelem fog­ el, mikor a mai szo­morú évfordulón ez emelvényre lépek, hogy Tisza István emlékezetét felújítsam. Alig nyugtathatom meg magamat e feladat vállalásában mással, mint a római költő szavával: ...„In magnis et voluisse sat est" — nagy dolgokban már az akarat is elegendő, — és engem a legtisztább szán­dék vezet, hogy igaz képet próbáljak raj­zolni egy, a rendes méreteket meghaladó hatalmas történeti alakról. Ezek az emlékbeszédek minden évben megújulván, már csak ezért is helyesebb minden alkalommal csak egy bizonyos szempontból tekinteni vissza Tisza egyé­niségére, melynek képe különben is oly végtelenül gazdag az őt alkotó színekben és vonalakban, hogy az itt rendelkezésre álló rövid idő alatt úgy sem lehetne min­den oldalról szeszügyre venni, s a maga egész teljességében megfesteni. Tisza politikája. Ghanning, a világhírű amerikai unitá­rius prédikátor és moralista bölcsész az emberi nagyságot három osztályba so­rozza: a cselekvő nagyság, az értelmi nagy­ság és az erkölcsi nagyság kategóriáiba. Tisza István beleillik ugyan mind a há­rom osztályba, de legjellegzetesebben mégis a legmagasabb fokozatot jelentő ka­tegóriába, az erkölcsi nagyságéba tartozik. Mindeneket átfogó értelmi és fáradhatat­lan cselekvő­képességét is erkölcsi ereje alapozta meg és irányította — lényének erkölcsi tartalma tette őt életében igazán naggyá, és ebben az időn és enyészeten túlmenő erkölcsi nagyságban rejlik titka az ő ma is munkáló, sőt folyton erősbödő hatásának. A napi pártpolitikának ma már nem szabad Tisza István emlékét Zsákmányul ejtenie. Tisza István, — aki életében maga is mindig az egész nemzetért dolgozott, — halálában legyen igazán az egész nemzeté. De ha róla szólva, úgy érezzük, hogy lehe­tetlen mellőzni a politikai mozzanatokat, igyekezzünk minden pártoskodástól men­ten, az egyetemes nemzeti érzés keretében és az erkölcsi nagyság ismertető jeleinek kutatásával tárgyalni az ő politikai maga­tartását is. * emlékbeszéde, 67-iki kiegyezésnek volt híve, mint Deák Ferencnek, a haza bölcsének rendületlen követője. De mikor a világháború folya­mán, az olasz beavatkozást megelőzőleg, Sonnino olasz külügyminiszter voltaképpen azt szerette volna, hogy Magyarország szakadjon el Ausztriától. Tiszát e gondolat visszautasításában a politikai meggyőződés mellett bizonyára erős erkölcsi érzéke is vezette, megengedhetetlennek, sőt lehetet­lennek érezve a régi szövetségesnek annyi veszedelem közt hűtlen elhagyását. Kétség­kívül azt tartotta Tisza, hogy erkölcstelen­ségből semmi körülmények közt sem fa­kadhatna áldás nemzetére. Egész politikai pályáján a 67-es közjogi alaphoz a legszigorúbban ragaszkodván. — ellenfeled veszedelmes csökönyösséggel, po­litikai vaksággal vádolták, aki nem képes megérteni a maga korát, korának szelle­mét. Ki ne tudná ma már, hogy ő nem­csak az akkori helyzetet ítélte meg jól, hanem próféta lelkével belelátott a jö­vendőbe, s tudta, hogy a magyar imperia­­lizmus a Kárpátok és az Adria között csakis egy nagyhatalom keretében élhet és fejlődhetik, s mihelyt a 67-es alap meg­dől, a magyar államhatalom az ezeréves területen összeomlik. Nem értelmetlen makacsságból, nem rövidlátásból volt ő egész pályáján rendületlenül következe­tes, hanem kora ifjúságában, páratlan éleslátással ezt a politikát ismervén fel helyesnek, ahhoz élte fogytáig, sok meg­kísérlés közepett, sok nehéz helyzetben, erkölcsi erejének teljességével ragaszkodott. A 67-es közjogi alapra állva, nemzeti politikájának sarkigazságává azt a felfo­gást, azt az elvet tette, hogy az ország­gyűlés képviselőházában, mint a nemzeti organizmus legfőbb életszervében fejező­dik ki a nemzet akarata, tehát benne ér­vényesülnie is kell ennek az akarat­nak. Lehet, hogy e felfogástól vezé­reltetve, talán túlbecsülte a parlamen­­tarizmus értékét, amely kormányzati rendszer mellett, a maga természetéből kifolyólag, gyakran juthatnak szóhoz és befolyáshoz magasabb erkölcsi szem­pontból nem egészen kifogástalan egyé­nek és akciók. De Tisza erkölcsi nagysá­gának egyik bizonysága az is, hogy kí­nos helyzetekben még barátaival is kö­nyörtelenül levonatta a konzekvenciát, ha a tiszta morál törvénye, — mely az ő lelkének is törvénye volt, — úgy ki­­vánta. Az erkölcsi nagyság. A magyar politika egyik jellemző tulaj­donsága a háború előtti félszázadban az volt, hogy harcosai nem világnézleti alapon oszoltak meg és tömörültek táboraikba, hanem — kisebb pártalakulásokat nem te­kintve, — nagyban és egészben közjogi fel­­fogás szerint szervezkedtek. A szintma­gyarság többsége, — s ezt a megállapítást sohasem lehetett, ma már még kevésbbé kell letagadni, — ha csak ábrándjait és vágyait akarta volna követni, szive mélyén lelkes 48-as volt. Tisza István senkinél sem volt kevésbbé jó magyar, — de 5, részben talán érzelmi világának ellenére, a nemzeti politika jól és komolyan fel­fogott, s később szomorúan beigazolódott érdekében a dualisztikus monarchiának, a Az obstrukció és a választójog. Tisza István parlamenti pályájának két nagy harcát is — az obstrukció ellenit és a választójogit — erkölcsi indítékai tették igazán nagyszerűvé és tiszteletet paran­­csolóvá. Az obstrukciótól nem a maga hatalmát féltette — mint ahogy némelyek ráfogni szerették , hanem a magyar alkotmányt, a parlamentáris rendszert, a nemzeti ön­rendelkezést, melynek minél hatályosabb biztosítása fö-fő politikai célja volt. A ko­moly munkát megakasztó, a többségi aka­rat keresztülvitelét sokszor lehetetlenné tevő féktelen obstrukció miatt húsz hosz­­szú esztendőn át gyötörte Tisza István lel­két az ország elpusztulásának gondolata, mert folyvást annak a mondásnak láng­­betű­i cikáztak lelki szemei előtt, hogy aki­nek az Úristen elveszi az eszét, azt el akarja veszíteni. Hallottunk Tiszára vo­natkozólag ellenfelei részéről olyan meg­állapítást is, hogy „nem törődött eszközei­nek erkölcsi tartalmával". Ennél tartha­tatlanabb állítás alig képzelhető el. Hiszen az obstrukció ellen első ízben sikertelenül megkísérlett, később teljes sikerrel alkal­mazott eljárásnak éppen az volt alapja és fő jellemvonása, hogy az Írott szabályban A népszerűség és a nép. Hányszor hangoztatta ezt Tisza, akinek erkölcsi lénye nemcsak nem kereste a népszerűséget, hanem valósággal idegen­kedett tőle. A népszerűség tarpéji szikla­­jának — amihez Petőfi hasonlította két útja van: egyik, virággal behintve, dia­dalmasan fölfelé vezet, a szikla csúcsára,­­ a másik a tetőről le, a gyilkos szaka­dékba, a feneketlen mélységire. A mély­ségbe dobástól nem félt Tisza István de a hühös felviteltől undorodott. Ám ha a népszerűséget megvetette is, a népet ma­gát szerette. Szerette annál inkább, minél kevésbbé hizelgett neki, minél kevésbbé legyezgette hibáit. Erkölcsi nagyságának éppen egyik jelentős bizonysága az is, hogy a kisemberek igazi érdekeit mindig védelmezte. Különösen láthattuk ezt a háború alatt, mikor — sok-sok levelének tanúsága szerint — nem szűnt meg az alsóbb néposztályok hadrakelt tagjainak otthoni érdekeivel, családjaikkal, hátraha­gyott özvegyeikkel és árváikkal törődni. Milyen keményen rá tudott szólni egy­­egy közigazgatási tisztviselőre, aki a maga nem egészen jól értelmezett úri mivoltá­ban lekicsinyelte a szegény nép apró­­cseprő bajait. Milyen nyíltan hangoztatta, hogy az ilyen eljárás homlokegyenest ellentétben áll az ő egész lelki világával. Bele kell nevelni a hatóságokat abba a tudatba, — mondotta a magasabb fórumok előtt, — hogy „nincs szentebb és magasz­­tosabb hivatás, mint az, hogy az elhagya­tottak érdekeinek gondozói legyenek." S mennyire elöljárt ő maga jó példával! „A te családodnak, — irta egyik bevonult cselédjének, — amíg nekem van miből gondoskodni róluk, nem kell a nyomor­tól félnie." És az ilyen erkölcsi felfogás­tól vezérelt férfit kiáltotta ki az ármány a nép ellenségének, s erről hitte el ezt a valótlanságot sok megtévesztett lélek! Tisza józansága és igazságszeretete. Erős, tiszta erkölcsi érzésének folyo­­­mánya volt az a nagy, szinte fenséges jó­zanság, amely nem csupán politikai és tár­sadalmi kérdések elbírálásában jellemezte Tiszát, hanem irodalmi és művészeti. Ízlését irányította. Költőink között Aranyt tette első helyre, ezt a minden szertelenség nél­küli lángelmét,­­ viszont a divatos mo­dern poéták értelmetlen bombasztjait a „lelki anarchia", az „ész és szív üressége kócos takarójáénak nevezte. Szinnyei Pálról, kedves festőjéről — kinek egy gyönyörű alkotását boldogan őrizte szobá­jában s büszkén mutogatta barátainak, — azt irta, hogy „minden ecsetvonása dia­dalmas tiltakozás a művészet kontárkodó anarchiája ellen". De Tiszának minden szavában az er­kölcsi momentum uralkodott. Nemcsak, hogy mindig igazat mondott, hanem a meggyőződése szerinti igazságot elhall­gatni sem tudta soha, sokszor legszemé­lyesebb érdekei ellenére sem. Van egy olasz kézimondás: „Ha sikert akarsz, ne légy felettébb igaz." Talán sok dolog azért nem sikerült Tiszának, mert az ilyen léha erkölcsi, — helyesebben: erkölcstelen­ségi — tanítást nem tudta bevenni. Ő a nagy francia romantikus költő által az egyszerű kalábriai halászok szájába adott amaz elvvel tartott: „Tedd meg, amit mond­tál — és mondd meg, amit tettél." Tiszát az igazság szeretete tekintetében az ókor nagy görögjéhez lehet hasonlítani. Aristideshez, akit „bősz csoport elitélt, mert igaz" volt, és a­kinek száműzetésére szavazott a cseréptáblácskán olyan polgár is, aki gyökerező formának megsértésével ugyan, de a lényeget megmentette s az erkölcsi tartalmat emelte érvényre. Várjon, ha a vészbe sodort hajó kormányosa szabály és e­olrásellenes eljárással szabadítja ki a hajót az örvényből, a hullámoír széléről: elitéli-e őt valaki? Legfeljebb a farizeusok, akik szemforgatva Krisztust is hibáztatták, hogy a szent szombaton gyógyítani mert. Az obstrukció elleni küzdelemből vádat igazán csak az kovácsolhat Tisza ellen, aki nem átallja őt az opportunizmusnak szinte nevetséges vádjával is illetni. Mert Tisza István lelke mélyén nemcsak hogy tiltakozott az erkölcsi felfogás, az oppor­tunizmus eszközei ellen, hanem ha volt ebben a nagy magyarban valami hiba, az éppen az opportunizmus ellenkezőjének, az egyenesség férfiúi erényének szinte túl­­hajlásából származott. Ha az obstrukció tajtékzása közepett a magyar alkotmányért aggódott Tisza — viszont a választójog szélsőségeitől a ma­gyar népet féltette — féltette a igazi, jól felfogott demokratikus fejlődést, melynek intézményeit — mint maga hangsúlyozta — a nemzeti nagyság évszázados bástyái­nak fölébe, és nem romjaira akarta épí­teni. Féltette, és méltán, azt a magyar népet, amely a harcmezőn hihetetlenül bátor és kemény, de a politika terén sok­szor válik a nagy pipája, de kevés dohá­­nyu korteseknek, a lelkiismeretlen izga­­tóknak prédájává, s gyáva módon nem mer szembeszállni a veszedelmes, de nép­szerű jelszavakkal.

Next