Budapesti Hírlap, 1927. november (47. évfolyam, 248–272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
2 Mint mindig akkor is az történt, hogy a politikában a siker és csak a siker dönt: november 18-ának nem volt sikere, december 13-ának sajnos volt. Tisza politikájának becsületessége kijárta azt, hogy a választásoknál a meggyőződésen, rábeszélésen, propagandán kívül más eszközökhöz nyúljon s a választások a szabadelvű párt bukását hozták magukkal. A bukás olyan volt, hogy Tisza pártjával nem is mehetett ellenzékbe: vissza kellett vonulnia; az úgynevezett darabontkormány hasztalan kísérletezései után kiirt új választások alkalmával a szabadelvű pártnak még csak hírmondója sem jöhetett be a Házba. De ez a bukás nem ingatta meg Tiszának eredeti küldetésébe vetett praedestinációszerü hitét. A felsőházban, a publicisztikában tovább folytatta küzdelmét a maga igazságáért s társaskör formájában együtt tartotta híveit. A koalíciós kormányzat bebizonyult tehetetlensége hamarabb érlelte meg az ő visszatérésének szükségességét, mint ő maga gondolta. Fáradhatatlan agitációs tevékenységgel mozdította elő a nemzeti munkapárt megszervezését és támogatta Khuen- Héderváry Károly gróf kormányalakítását és kormányzását. Midőn azonban a hadseregreformot a külpolitikai viszonyok már elodázhatatlanná tették s a képviselőházban ismét dúlt az obstrukció, elvállalta a Ház elnökségét s június 5-én megismételte a november 18-i kísérletet. És most sikere volt annyiban, amennyiben a szabályellenesen létrejött képviselőházi határozathoz hozzájárult a főrendiházi, azt szentesítette a király s az uj véderőtörvény minden nagyobb nehézség nélkül végrehajthatnak bizonyult. Etilénben nem volt sikere a parlamenti helyzet szanálásában. Az ellenzéket erőszakkal kellett a képviselőházból eltávolítani. Nem akarom fejtegetni azt, várjon valamivel több engedékenységgel, valamivel több békülékenységgel nem lehetett volna-e a győzteseknek, kik már elérték, mit akartak, kiengesztelniük az ellenzéket, amely mögött ezidőben nem állott oly erős nemzeti közvélemény, mint hét évvel előbb 1905-ben. A kérdést nemsokára tárgytalanná tette a háború kitörése, amely az ellenzéket elismerésre méltóan hazafias megfontolással arra indította, hogy feledje a múltakat. Azonban a nemzeti önvédelem közös munkájában mégis gyakran éreztük a szükséges egyetértés és kölcsönös bizalomnak a megelőző nagy összeütközésből eredő hiányát. Tisza, aki időközben a Ház elnöki helyét a miniszterelnökével cserélte föl, ezidőben talán inkább mint valaha, hihetett a maga küldetésében és bízhatott annak sikerében. Kétségtelen, hogy a háborút, amíg csak lehetett, elodázni akarta, nagyon bölcsen ki akarta zárni még csak a látszatát is annak, mintha mi azt kívántuk és előidézni akartuk volna. De igen jól tudta, hogy az elkerülhetetlen és ezért nagyon elhibázottnak tartom azt a buzgó igyekezetet, mellyel egyesek — túllőve a célon — a háborút a Tisza akarata ellenére mások ügyetlensége által előidézettnek akarják feltüntetni. Ha így lett volna, ha Tisza a háborút egyáltalán elkerülendőnek és elkerülhetőnek tartotta volna, akkor egy percig nem maradt volna helyén és nem osztozott volna,— mert hiszen osztoznia kellett — az akkori külügyminiszter felelősségében. A háborút, mikor ránk kényszerítették, minden magyar hazafi úgy tekintette, mint az elkerülhetetlen, végre bekövetkezett leszámolást azokkal az ellenségeinkkel, akik addig csak aknamunkával igyekeztek megőrölni erőnket s most immár megsemmisíthetni reméltek bennünket. Biztunk igaz ügyünk győzelmében, bíztunk abban, hogy e győzelem mindenkorra el fogja ismertetni ezeréves múlt alapján nyugvó európai szerepünk jogosultságát, szilárdan meg fogja alapozni jövőnket és bíztunk mindenekfölött Tiszában. Az ő küldetésébe vetett hitét akkor minden elfogulatlan magyar ember osztotta, senki nem beszélt többé az ő szerencsétlen kezéről, mindenki örült, hogy e legnagyobb megpróbáltatás idejében a legerősebb kéz, az ő keze vezeti a ország ügyeit. Mikor nehéz küzdelmek és válságok után határozott nagy győzelmek vitték előbbre ügyünket, az önfeláldozó tevékenységben Csak megacélozódott Tisza lelkében az önbizalom és a jó remény gyökeret látszott verni. Sohasem volt oly népszerű, mint ekkor és— politikai életében —, talán sohasem vol oly boldog, mint ekkor. Azonban a végzet könyvében meg volt írva, hogy a legtisztább, legnemesebb szándékú politikusnak most se legyen sikere. Az egész világ összefogott ellenünk és — legyőzött. És ekkor megint kisérteni kezdett — a „szerencsétlen kéz“ gondolata. Lehet, hogy tévedek, de nekem, aki mélyen pillantottam be a nagy férfiú belsejébe, leküzdhetetlen hitem, hogy az ő erős, de a rkdestináció hitétől eltelt lelkébe ebben az időben belopódzott az a rettenetes gondolat, hogy az ő személyes balvégzete lett imádott hazájának balvégzetévé s hogy a haza sorsa fölötti elkeseredését még fokozta egy neme az önvádnak, mely épp oly megokolatlan volt nála, mint Széchenyinél, de majdnem ugyanúgy üldözte őt a sírig, mint Széchenyit. Ebben látom én magyarázatát annak a mély szomorúságnak, mely utolsó napjaira ráborult, annak a tanácstalanságnak, mely akkor rajta is erőt vett, annak a kétségbeesett elszántságnak, amellyel úgyszólván elébement a halálnak és azoknak az utolsó szavaknak: „Ennek így kellett történnie." Ő hihette, mikor utolsó napjainak eseményeit látta, hogy hazája a végbukás szélére jutott, mi ma már nem hisszük ezt. Az összeomlás romjaiból ma már új virágzás zsendül ki, a kétségbeesést, mely oly sok jó hazafit sírba vitt, remények váltják fel, a belső zavarok ugara ma már ismét termőfölddé változott, egy új jövő kilátásai nyílnak meg előttünk. Ebben a megtisztult légkörben tisztán áll előttünk a Tisza István megdicsőült alakja is. Emléke, tanítása, példája egyike azoknak a kincseknek, amelyeket át fogunk menteni az új magyar jövőbe. Ma már tudjuk, látjuk, hogy Tisza egész életét nem áldozta fel hiába a hazának. Mások lehettek és tehetnek szerencsésebbek vállalkozásaikban, senki sem lehet nemesebb és tisztább szándékaiban és önfeláldozásában. Ma már — úgy érezzük — elérkezett az ideje annak is, hogy Tisza Istvánnak Budapesten szobrot állítsunk. Az Emlékbizottság a mai ünnnepség alkalmát akarta felhasználni arra, hogy a szoborállítás érdekében szózatával, felhívásával a magyar közönséghez forduljon. Reméljük, hogy szavunk visszhangra fog találni! A mélyenszántó történelmi visszaemlékezést a hallgatóság nagy tetszéssel fogadta, majd felállt az ünnepi est szónoka, Szász Károly v. k. t. t., a régi országgyűlés képviselőházának utolsó elnöke és az egybegyűltek folytonosan megújuló tetszése közepette mondotta el nagyhatású ünnepi beszédét, melyet sokszor szakítot meg a visszaemlékezés lelkesedésének tapsa és éljenzése is. A szárnyaló, az élő és a halott Tisza István nagyságát az újjáépülő Magyarország eszmevilágába beállító beszéd a következő volt: Budapesti Hírű? 1927 november 8.(248. sz-) Tisza István erkölcsi nagysága. Szász Károly Tisza lakván hangoztatja egyik tanulmányában, hogy „a történetírónak művésznek kell lennie, és valamint a művész hivatása az, hogy életet leheljen a holt anyagba, hogy élő, vibráló, mozgó, erővel állítsa elénk a valóság képét, úgy hivatása az a történetírónak". Azok a beszédek, amik ezen a helyen Tisza Istvánról évről évre elhangzanak, nem a pártos elfogultság talajából kell, hogy szívják a maguk életerejét, hanem a tárgyilagos történetírás eszközeivel kell dolgozniok. De mert a történetiről tevékenységk éppen Tisza idézett tanítása szerint — valósággal művészi feladat: a magam ebbeli gyengeségének tudatában jogos félelem fog el, mikor a mai szomorú évfordulón ez emelvényre lépek, hogy Tisza István emlékezetét felújítsam. Alig nyugtathatom meg magamat e feladat vállalásában mással, mint a római költő szavával: ...„In magnis et voluisse sat est" — nagy dolgokban már az akarat is elegendő, — és engem a legtisztább szándék vezet, hogy igaz képet próbáljak rajzolni egy, a rendes méreteket meghaladó hatalmas történeti alakról. Ezek az emlékbeszédek minden évben megújulván, már csak ezért is helyesebb minden alkalommal csak egy bizonyos szempontból tekinteni vissza Tisza egyéniségére, melynek képe különben is oly végtelenül gazdag az őt alkotó színekben és vonalakban, hogy az itt rendelkezésre álló rövid idő alatt úgy sem lehetne minden oldalról szeszügyre venni, s a maga egész teljességében megfesteni. Tisza politikája. Ghanning, a világhírű amerikai unitárius prédikátor és moralista bölcsész az emberi nagyságot három osztályba sorozza: a cselekvő nagyság, az értelmi nagyság és az erkölcsi nagyság kategóriáiba. Tisza István beleillik ugyan mind a három osztályba, de legjellegzetesebben mégis a legmagasabb fokozatot jelentő kategóriába, az erkölcsi nagyságéba tartozik. Mindeneket átfogó értelmi és fáradhatatlan cselekvőképességét is erkölcsi ereje alapozta meg és irányította — lényének erkölcsi tartalma tette őt életében igazán naggyá, és ebben az időn és enyészeten túlmenő erkölcsi nagyságban rejlik titka az ő ma is munkáló, sőt folyton erősbödő hatásának. A napi pártpolitikának ma már nem szabad Tisza István emlékét Zsákmányul ejtenie. Tisza István, — aki életében maga is mindig az egész nemzetért dolgozott, — halálában legyen igazán az egész nemzeté. De ha róla szólva, úgy érezzük, hogy lehetetlen mellőzni a politikai mozzanatokat, igyekezzünk minden pártoskodástól menten, az egyetemes nemzeti érzés keretében és az erkölcsi nagyság ismertető jeleinek kutatásával tárgyalni az ő politikai magatartását is. * emlékbeszéde, 67-iki kiegyezésnek volt híve, mint Deák Ferencnek, a haza bölcsének rendületlen követője. De mikor a világháború folyamán, az olasz beavatkozást megelőzőleg, Sonnino olasz külügyminiszter voltaképpen azt szerette volna, hogy Magyarország szakadjon el Ausztriától. Tiszát e gondolat visszautasításában a politikai meggyőződés mellett bizonyára erős erkölcsi érzéke is vezette, megengedhetetlennek, sőt lehetetlennek érezve a régi szövetségesnek annyi veszedelem közt hűtlen elhagyását. Kétségkívül azt tartotta Tisza, hogy erkölcstelenségből semmi körülmények közt sem fakadhatna áldás nemzetére. Egész politikai pályáján a 67-es közjogi alaphoz a legszigorúbban ragaszkodván. — ellenfeled veszedelmes csökönyösséggel, politikai vaksággal vádolták, aki nem képes megérteni a maga korát, korának szellemét. Ki ne tudná ma már, hogy ő nemcsak az akkori helyzetet ítélte meg jól, hanem próféta lelkével belelátott a jövendőbe, s tudta, hogy a magyar imperializmus a Kárpátok és az Adria között csakis egy nagyhatalom keretében élhet és fejlődhetik, s mihelyt a 67-es alap megdől, a magyar államhatalom az ezeréves területen összeomlik. Nem értelmetlen makacsságból, nem rövidlátásból volt ő egész pályáján rendületlenül következetes, hanem kora ifjúságában, páratlan éleslátással ezt a politikát ismervén fel helyesnek, ahhoz élte fogytáig, sok megkísérlés közepett, sok nehéz helyzetben, erkölcsi erejének teljességével ragaszkodott. A 67-es közjogi alapra állva, nemzeti politikájának sarkigazságává azt a felfogást, azt az elvet tette, hogy az országgyűlés képviselőházában, mint a nemzeti organizmus legfőbb életszervében fejeződik ki a nemzet akarata, tehát benne érvényesülnie is kell ennek az akaratnak. Lehet, hogy e felfogástól vezéreltetve, talán túlbecsülte a parlamentarizmus értékét, amely kormányzati rendszer mellett, a maga természetéből kifolyólag, gyakran juthatnak szóhoz és befolyáshoz magasabb erkölcsi szempontból nem egészen kifogástalan egyének és akciók. De Tisza erkölcsi nagyságának egyik bizonysága az is, hogy kínos helyzetekben még barátaival is könyörtelenül levonatta a konzekvenciát, ha a tiszta morál törvénye, — mely az ő lelkének is törvénye volt, — úgy kivánta. Az erkölcsi nagyság. A magyar politika egyik jellemző tulajdonsága a háború előtti félszázadban az volt, hogy harcosai nem világnézleti alapon oszoltak meg és tömörültek táboraikba, hanem — kisebb pártalakulásokat nem tekintve, — nagyban és egészben közjogi felfogás szerint szervezkedtek. A szintmagyarság többsége, — s ezt a megállapítást sohasem lehetett, ma már még kevésbbé kell letagadni, — ha csak ábrándjait és vágyait akarta volna követni, szive mélyén lelkes 48-as volt. Tisza István senkinél sem volt kevésbbé jó magyar, — de 5, részben talán érzelmi világának ellenére, a nemzeti politika jól és komolyan felfogott, s később szomorúan beigazolódott érdekében a dualisztikus monarchiának, a Az obstrukció és a választójog. Tisza István parlamenti pályájának két nagy harcát is — az obstrukció ellenit és a választójogit — erkölcsi indítékai tették igazán nagyszerűvé és tiszteletet parancsolóvá. Az obstrukciótól nem a maga hatalmát féltette — mint ahogy némelyek ráfogni szerették , hanem a magyar alkotmányt, a parlamentáris rendszert, a nemzeti önrendelkezést, melynek minél hatályosabb biztosítása fö-fő politikai célja volt. A komoly munkát megakasztó, a többségi akarat keresztülvitelét sokszor lehetetlenné tevő féktelen obstrukció miatt húsz hoszszú esztendőn át gyötörte Tisza István lelkét az ország elpusztulásának gondolata, mert folyvást annak a mondásnak lángbetűi cikáztak lelki szemei előtt, hogy akinek az Úristen elveszi az eszét, azt el akarja veszíteni. Hallottunk Tiszára vonatkozólag ellenfelei részéről olyan megállapítást is, hogy „nem törődött eszközeinek erkölcsi tartalmával". Ennél tarthatatlanabb állítás alig képzelhető el. Hiszen az obstrukció ellen első ízben sikertelenül megkísérlett, később teljes sikerrel alkalmazott eljárásnak éppen az volt alapja és fő jellemvonása, hogy az Írott szabályban A népszerűség és a nép. Hányszor hangoztatta ezt Tisza, akinek erkölcsi lénye nemcsak nem kereste a népszerűséget, hanem valósággal idegenkedett tőle. A népszerűség tarpéji sziklajának — amihez Petőfi hasonlította két útja van: egyik, virággal behintve, diadalmasan fölfelé vezet, a szikla csúcsára, a másik a tetőről le, a gyilkos szakadékba, a feneketlen mélységire. A mélységbe dobástól nem félt Tisza István de a hühös felviteltől undorodott. Ám ha a népszerűséget megvetette is, a népet magát szerette. Szerette annál inkább, minél kevésbbé hizelgett neki, minél kevésbbé legyezgette hibáit. Erkölcsi nagyságának éppen egyik jelentős bizonysága az is, hogy a kisemberek igazi érdekeit mindig védelmezte. Különösen láthattuk ezt a háború alatt, mikor — sok-sok levelének tanúsága szerint — nem szűnt meg az alsóbb néposztályok hadrakelt tagjainak otthoni érdekeivel, családjaikkal, hátrahagyott özvegyeikkel és árváikkal törődni. Milyen keményen rá tudott szólni egyegy közigazgatási tisztviselőre, aki a maga nem egészen jól értelmezett úri mivoltában lekicsinyelte a szegény nép aprócseprő bajait. Milyen nyíltan hangoztatta, hogy az ilyen eljárás homlokegyenest ellentétben áll az ő egész lelki világával. Bele kell nevelni a hatóságokat abba a tudatba, — mondotta a magasabb fórumok előtt, — hogy „nincs szentebb és magasztosabb hivatás, mint az, hogy az elhagyatottak érdekeinek gondozói legyenek." S mennyire elöljárt ő maga jó példával! „A te családodnak, — irta egyik bevonult cselédjének, — amíg nekem van miből gondoskodni róluk, nem kell a nyomortól félnie." És az ilyen erkölcsi felfogástól vezérelt férfit kiáltotta ki az ármány a nép ellenségének, s erről hitte el ezt a valótlanságot sok megtévesztett lélek! Tisza józansága és igazságszeretete. Erős, tiszta erkölcsi érzésének folyománya volt az a nagy, szinte fenséges józanság, amely nem csupán politikai és társadalmi kérdések elbírálásában jellemezte Tiszát, hanem irodalmi és művészeti. Ízlését irányította. Költőink között Aranyt tette első helyre, ezt a minden szertelenség nélküli lángelmét, viszont a divatos modern poéták értelmetlen bombasztjait a „lelki anarchia", az „ész és szív üressége kócos takarójáénak nevezte. Szinnyei Pálról, kedves festőjéről — kinek egy gyönyörű alkotását boldogan őrizte szobájában s büszkén mutogatta barátainak, — azt irta, hogy „minden ecsetvonása diadalmas tiltakozás a művészet kontárkodó anarchiája ellen". De Tiszának minden szavában az erkölcsi momentum uralkodott. Nemcsak, hogy mindig igazat mondott, hanem a meggyőződése szerinti igazságot elhallgatni sem tudta soha, sokszor legszemélyesebb érdekei ellenére sem. Van egy olasz kézimondás: „Ha sikert akarsz, ne légy felettébb igaz." Talán sok dolog azért nem sikerült Tiszának, mert az ilyen léha erkölcsi, — helyesebben: erkölcstelenségi — tanítást nem tudta bevenni. Ő a nagy francia romantikus költő által az egyszerű kalábriai halászok szájába adott amaz elvvel tartott: „Tedd meg, amit mondtál — és mondd meg, amit tettél." Tiszát az igazság szeretete tekintetében az ókor nagy görögjéhez lehet hasonlítani. Aristideshez, akit „bősz csoport elitélt, mert igaz" volt, és akinek száműzetésére szavazott a cseréptáblácskán olyan polgár is, aki gyökerező formának megsértésével ugyan, de a lényeget megmentette s az erkölcsi tartalmat emelte érvényre. Várjon, ha a vészbe sodort hajó kormányosa szabály és eolrásellenes eljárással szabadítja ki a hajót az örvényből, a hullámoír széléről: elitéli-e őt valaki? Legfeljebb a farizeusok, akik szemforgatva Krisztust is hibáztatták, hogy a szent szombaton gyógyítani mert. Az obstrukció elleni küzdelemből vádat igazán csak az kovácsolhat Tisza ellen, aki nem átallja őt az opportunizmusnak szinte nevetséges vádjával is illetni. Mert Tisza István lelke mélyén nemcsak hogy tiltakozott az erkölcsi felfogás, az opportunizmus eszközei ellen, hanem ha volt ebben a nagy magyarban valami hiba, az éppen az opportunizmus ellenkezőjének, az egyenesség férfiúi erényének szinte túlhajlásából származott. Ha az obstrukció tajtékzása közepett a magyar alkotmányért aggódott Tisza — viszont a választójog szélsőségeitől a magyar népet féltette — féltette a igazi, jól felfogott demokratikus fejlődést, melynek intézményeit — mint maga hangsúlyozta — a nemzeti nagyság évszázados bástyáinak fölébe, és nem romjaira akarta építeni. Féltette, és méltán, azt a magyar népet, amely a harcmezőn hihetetlenül bátor és kemény, de a politika terén sokszor válik a nagy pipája, de kevés dohányu korteseknek, a lelkiismeretlen izgatóknak prédájává, s gyáva módon nem mer szembeszállni a veszedelmes, de népszerű jelszavakkal.