Budapesti Hírlap, 1928. július (48. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-01 / 147. szám
tokéra vonatkozólag. A hivatalos Franciaország s a publicisztika egy része abban látja fő értékét, hogy az Egyesült Államokat ismét közelebb hozza az európai politikához, érdeklődésüket aktívvá teszi s adott esetben nem fog kelleni Amerika ellenséges állásfoglalásától tartania — annak, akinek rendben van a szénája. Briand személyesen minden, a békét erősítő morális állásfoglalást is értékesnek tart, mert, szerinte, olyan légkört teremt, amelyben mindig nehezebb lesz háborút kezdeni. (A nagy látókörű francia miniszter elfelejti a hágai békekonferenciákat, II. Miklós cár békeakcióját, azét a cárét, aki azután a világháború főokozójává lett, s elfelejti, hogy valaha is, az uralkodótalálkozások a „béke“ jegyében folytak le, s mégis hová vezettek.) Az itteni közvélemény nagy része azonban mosolygó kétellyel nézi Amerika nagylelkű tevékenységét: azt mondják, hagyni kell őket játszani, nagy gyerekeie, akik hatalomra törekszenek, hatalmukat szeretik és minden eszközzel terjesztik, de vallásos, békés színben akarnak feltűnni, nem kell velük ellenkezni, hiszen ártani nem árthat, de hogy a békét biztosítsa, a biztonságérzetet növelje, arról szó sem lehet, így persze arról sem, hogy a leszerelést bármennyire is meggyorsítsa. Ebben Franciaország tapodtat sem enged. Érdekes lesz tehát ezzel az általános véleménnyel egy igen kiváló francia politikus, Henri de Jouvenel szenátor, volt miniszter, volt Szíriai főmegbízott és népszövetségi delegátus nézetét meghallgatni, aki a szenátus igyük legkülönb feje s mint az Élők társaságának elnöke — a volt kombattánsokból alakult egyesület, melynek az egész országra terjedő hálózata van s amely egy igen érdekes folyóiratot is ad ki — növekvő politikai súllyal rendelkezik. Kérdésemre, várjon nézete szerint van-e gyakorlati értéke a Kell egyféle javaslatnak, élénken felel: — Meg vagyok győződve, hogy ez a szerződés komoly eredménnyel fog járni: tisztázni fogja a dolgokat és növelni fogja az erkölcsi biztosság érzését az egész világon. Hiszen még világos szankció nélkül is mindig nehezebb lesz bármely államnak a világ közvéleményével szembeszállni, amely ez esetben a háború iniciálója ellen fordulna. — Ennek tehát — vetettem közbe, siettetni és könnyíteni kellene a leszerelési akciót, amely a Népszövetség egyik fő feladata lenne és amelynek befejezése a biztosság érzetét kiterjesztené a szerződések értelmében leszerelt államokra is, akik ma erősen fölfegyverzett államok közepette mintegy leszerelési vákuumban élnek. Hiszen nekik ma meg kell elégedniök az Egyezségokmány adta biztossággal, amelyet pedig most éppen azok nyilvánvalóan elégtelennek találnak, akik pedig területük védelmére ezenfelül még állig fel is vannak fegyverezve. — Valóban, — felelte Corréze szenátora — a leszerelési munkálatoknak, a szerződés megkötésének előnyös következményeit meg kellene érezniük és tempójuknak gyorsulnia kellene. Bevallom, hogy e munka lassúságát egyáltalán nem tartom jogosultnak és nézetem szerint a lelkek leszerelése, melyet főként a háború alatt ellenünk harcoló államokban szeretnék győzelemre juttatni, igen nagy mértékben haladna előre, ha a Népszövetség többi államai s elsősorban a békeszerződések aláírói ezzel párhuzamosan a katonai leszerelést végrehajtanák. — De — kockáztattam közbevetni, — hogyan sikerülhet a leszerelés, ha katonákra bízzák? Hiszen ez olyan, mintha a leánykereskedelem elleni küzdelmet olyan bizottságra bíznák, amely ennek az üzletágnak hatalmas és tekintélyes tagjaiból rekrutálódnék! — A megjegyzés találó — válaszolta a szenátor — és mindjárt el is visz a népszövetségi metódusok, sőt ami engem illet, Franciaország genfi politikájának kritikájához is, amelynek következtében tavaly nyáron lemondtam arról, hogy az asszembléen a francia delegáció tagja maradjak. Azt kérdi, definiáljam állásfoglalásomat Genffel szemben, kevés szóban megmondhatom: amint tudja, nézetem az volt, hogy a jugoszláv-olasz konfliktust, mely tavaly tavasszal és nyáron akut volt, a Tanács elé kellett volna hozni és hogy ha Franciaország ilyen akciót kezdeményezett volna, annak igen jótékony hatása lett volna és nagyban erősítette volna a Népszövetség tekintélyét. Semmi sem veszedelmesebb a genfi intézmény létére, tehát tagjai, de elsősorban a nagyhatalmak érdekére sem, mint hogy ha gyökeret ver az a hit, hogy a Népszövetség olyan elsőrangú fontosságú problémákkal szemben, melyben egy nagyhatalom van érdekelve, tehetetlen. Minthogy más álláspontot nem képviselhettem volna az őszi közgyűlésen, hallgatni pedig nem hallgathattam, visszavonultam. Ma is az a meggyőződésem, hogy a Népszövetségnek saját életét kell élnie és ezt az életet azokra a magas erkölcsi és jogi elvekre kell alapítani, amelyeken felépült. Ha erről az útról letér és a nagyhatalmak kezében eszközzé válik azok érdekeinek különös védelmére, akkor az egész világ bizalmát el fogja végül veszíteni és akkor már az az eszköz sem lesz, melynek ma tekinteni szeretnék. Lehet még egy ideig az európai koncert politikáját folytatni, de ez ártalmára fog válni azoknak a nagy általános érdekeknek, melyeknek a hatalmak, de különösen Franciaország, őrizői kellene hogy legyenek. Mi mindig a kis nemzetek érdekeinek előharcosai voltunk — és most a Népszövetségben lennénk hűtlenek ehhez a szerepünkhöz? De remélem, rá fognak végül jönni, hogy a béke politikáját, úgy, ahogy azt elsősorban Franciaország és Nagybritannia értelmezik, nem lehet kis eszközökkel, expediensekkel szolgálni, de úgy sem, hogy az igazán fenyegető nagy kérdéseket elkerüljék és ne kíséreljék meg a népszövetségi nagy elvek értelmében intézni őket. Ha a Népszövetség ma valamely kérdésben egy erkölcsileg és jogilag megtámadhatatlan álláspontot foglalna el, az nemcsak bátor cselekedet lenne, hanem nagy jótétemény is, amelynek előnyeit azok is élveznék, akik ma azt hinnék, hogy áldozatai lettek. Budapesti Hírlap 1928 Alias 1. (147. sz.) Miniden mezőgazdasági munkás hatvanöt éves korától 240 pengő nyugdíjat kap Mayer János földművelésügyi miniszter bejelentése CELLDÖMÖLK, jún. 29. Jánossy Gábor országgyűlési képviselő Péter-Pál napján tartotta beszámolóját Celldömölkön, amelyen Mayer János földmívelésügyi miniszter, Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár és az egységes pártnak több, mint húsz képviselőtagja vett részt. A minisztert és a kíséretében lévő politikusokat ünnepiesen fogadták az állomáson. A törvényhhatóság közönsége nevében Horváth Kálmán, a megye alispánja, üdvözölte a minisztert, aki az állomásról a községházára hajtatott és ott az egyházak, a községi képviselőtestület, a Gazdasági Egyesület és a Marcalvölgyi Vízitársulat küldöttségének tisztelgését fogadta, majd az egyházak lelkészeinél tett látogatást. Délután egy órakor a Griff-kertben közebéd volt, amelyen Tarcmnyi Ferenc főispán mondotta az első pohárköszöntőt a kormányzóra. Porkoláb Mihály dr. volt országgyűlési képviselő a minisztert, Rédey István dr. pedig Jánossy Gábort köszöntötte. Mayer János földmívelésügyi miniszter válaszában hangoztatta, hogy a kormány ismeri azokat a bajokat, amelyekkel a gazdaközönség küzd és a lehetőség határán belül mindent elkövet, hogy elhárítsa azokat az akadályokat, amelyek a termelés elé tornyosulnak. Politikai párt csak addig maradhat fenn, amíg Programmal megfelel az ország érdekének. Azt, hogy a kisgazdapárt milyen mély gyökeret vert a magyar népben, legjobban igazolja, hogy ez volt az egyetlen párt, mely a háború után is ugyanazzal a programmal igyekezett az ország népét összegyűjteni. Nagyatádi Szabó Istvánnak nem volt semmi más célja, mint az, hogy bevonja a kormányzásba azt a széles népréteget, mely gerince ennek az országnak. E programmban nem volt semmi felforgató tendencia, nem volt semmi, ami ellenkeznék a magyar tradíciókkal. Bethlen István gróf is ennek a programmnak alapjára helyezkedett s ennek alapján áll a kormányzat. A nagy tapssal fogadott beszéd után még számos felköszöntőt mondtak, majd délután fél három órakor megkezdődött a Szentháromság téren a beszámoló gyűlés. Jánossy Gábor beszámolójában méltatta a kormány munkásságát, programmját ebben a mondatban foglalva össze: Haladni a becsület, munka és kötelességteljesítés útján. A nagy tetszéssel fogadott beszéd után Mayer János földmívelésügyi miniszter szólalt föl. A földbirtokreform pénzügyi megoldásáról szólott, hangoztatva, hogy az a tőke, amely a gyufaszerződés révén bekerül a közgazdasági életbe, jelentékenyen elősegíti majda kamat- és hitelviszonyok javulását. Rámutatott, hogy a termésértékesítés terén is nagy feladatok várnak a kormányra, mely e téren is mindent elkövet, hogy legyőzze a nehézségeket. A vízszabályozással és lecsapolással több mint százezer katasztrális holdat tettünk termőfölddé, a szikes talajok javításával pedig egymillió katasztrális holdat akar a kormány visszaadni a termelésnek. A kormány törekvése, hogy élet, munka és kenyér legyen az országban. Aki megértéssel és komoly, józan ítélettel bírálja a kormány működését, annak be kell látnia, hogy a kormányt minden téren a legnagyobb lelkiismeretesség és a nép iránt való szeretet vezeti. Végül bejelentette, hogy a mezőgazdasági munkásság szociális biztosításáról szóló törvényjavaslat elkészült s annak értelmében minden mezőgazdasági munkás, ha elérte a hatvanötéves életkort, évi 240 pengi nyugdíjban fog részesülni. A miniszter beszédét viharos éljenzéssel fogadták. Utána Sztranyavszky Sándor államtitkár mondott beszédet. Rámutatott arra, hogy Bethlen István gróf személye volt az, amely visszaadta e nemzetnek elvesztett hitelét, becsületét, és visszavarázsolta a magyar lelkekbe a feltámadás reményét. Hiába minden gáncs s egyesek lelkében a tagadda szelleme, a magyar nép lelkéből a minisztterelnök iránt való bizalmat kiirtani nektt fogják soha. A belügyi kormányzat törekvése az, hogy egyszerűbb és gyorsabb legyen a közigazgatás, közvetetten legyen az érintkezés a lakosság és hivatalai között, s a hivatalnokok ne a papírnak és a tollnak, hanem az élő léleknek dolgozzanak. Az államtitkár után Szabó Sándor, Csák Károly, Csontos Imre, Csizmadia András, majd Erdélyi Aladár szólaltak föl, az aktuális politikai kérdésekkel foglalkozva. A választóközönség nagy tetszéssel fogadta a felszólalásokat s végül egyhangú lelkesedéssel elhatározta, hogy Bethlen István gróf miniszterelnököt táviratban bizalmáról biztosítja i már ott voltunk a vadaskert kapujában. Szép, ökörnyálas, aranyfényű horvát ősz volt Mert mindez Horvátországban történt, persze még a régi jó időkben, mikor a zágrábi politikusok a magyarokat szidták és nem a szerbeket. Puska csak nálam volt és az asszonynál. Én egy, ha akarom bot, ha akarom szék-féle szerszámot is hoztam magammal. A kislányok, Boriska és Manci, kodakkal fegyverkeztek. Az asszony bizalmatlanul nézte az én sárga, új antilopkeztyűmet. — Mondja, lőtt maga már szarvast? — kérdezte. — Tulajdonképpen nem, — válaszoltam némi habozás után. — Nem baj, ma lőni fog. Ha nem is kapjuk lövésre a fehér szarvast, lőhet akármilyen bikát, az uram Karlsbadból sürgönyileg engedélyezett egyet. Itt semmi sem érdekelte az embereket, csak a vadászat. Azért is laktak itt, az erdős hegyek közt, a néhai volt Trenck bárók füstös kis várkastélyában, amelynek boltos folyosói teli voltak agancsokkal és egyéb erdei csudákkal. Tehát bikát fogok lőni! Egy kis szerencsém legyen csak, akkor el is találom. Egyébként ugyan utálok vadászni, a rossz erdei utak miatt, de egy ilyen asszony kedvéért az ember felfüggeszti az elveit. Áhítatos őszi csendben mentünk fölfelé a meredek lejtőn, a patak sziklás medreken. A hatalmas, vén fák alatt félhomály volt és olran korhadt szag terjengett, mintha pincegádoron járnánk. Egyszerre megdobbant a szívem. Itt a szarvas! Az én bikám! Mozdulatlanul áll a szikla tetején, mint a bronzszobor; blazírtan nézi a távoli láthatárt, mintha unná magát. Nem volt fehér, hanem rőtszínű. Kis villás, akkora, mint egy jól megtermett kecske, de végre is szarvas. Föltettem a monoklimat. Mancika azonban a fegyverem elé vetette magát. — Az Istenért, bácsi, ne lőjjön, hiszen ez Don Cézár! Leejtettem a monoklimat. — Don Cézár?! — Én neveltem föl tejesüveggel, a tavaszszal hozták ki ide ... — Már nagyon elszemtelenedett, nem lehetett tovább megtűrni a várkertben, — egészítette ki a mama. Nos, távol legyen tőlem, hogy én meglőjjem valakinek a nevelt bikáját. Don Cézár az örömtől repesve vágtatott hozzánk. Úgy látszik, a mi látogatásunk kellemesen megzavarta a vadaskert méla unalmát. Mancika a nyakába borult és orron csókolta. — Hogy vagy, szegény drágicám? A szegény drágica mély basszushangon röfögött, majd bőszülten leeresztette az agancsát és olyan vad bravúrral megattakírozott engem, mint Szent György a sárkányt. Éppen csak annyi időm maradt, hogy egy fatörzs mögé meneküljek. — Kérem, megőrült ez a szarvas? — kérdeztem méltatlankodva. — Nem szereti a pesti embereket, — magyarázták a lányok. . •— De hiszen én versed vagyok! Don Cézár nem törődött a községi illetőségemmel, csak mindenáron oda akart szögezni a fához. Csak úgy tudtuk folytatni az utunkat, hogy a kislányok kétfelől közrefogtak engem. A villás a sarkunkban maradt, mint a kutya. Időközönként békésen legelészni kezdett az útszélen, ilyenkor azt hittem, már meg is feledkezett rólam, de aztán hirtelen felfortyant benne a méreg és se szó, se beszéd, megint nekem rágtatott. Egészben véve úgy viselkedett, mint valami rosszindulatú hülye. Félóráig masíroztunk, — miközben Don Cézár és én folyton szemmel tartottuk egymást és olykor hirtelen hadmozdulatokat tettünk, — mikor a kislányok egyszerre ficánkodni és virítani kezdtek. — Miska! Itt van Miska! Gyere, Miska, gyere! Balsejtelmek fogtak el, mikor egy másik szarvas csörtetett elő a bokrok közül. Ez is bika volt, kis hatos, akkora, mint a nyolcnapos borjú. Miska az erdészlakban töltötte el gyermekkorát és ezen a címen ő is a család bizalmasai közé tartozott. Olyasmit reméltem, hogy a két bika talán meg fog egymással küzdeni, élet-halálra, hogy eleget tegyen a fajkiválasztás törvényének, a cudarok azonban rögtön összefogtak egymással és egyesült erővel rohanttak meg engem. Ha Don Cézár olyan volt, mint a gonosz hülye, Miska viszont olyan volt, mint a közveszélyes őrült. Olyan dühvel rugaszkodott nekem, hogy alig tudtam magamtól ellökni a puskával. A fegyver legkevésbbé sem imponált neki, szabályszerűen megvívott velem, miközben az olasz iskola minden fogását alkalmazta, az agancsai csak úgy csattogtak a puska csövén. Meg ne lőjje valahogy! — kérlelt az asszony. — Ha megbök, akkor igenis belelövök. —■ mondtam elkeseredetten. — Ez jogos önvédelem, kérem! Egy embert is meglőnék, ha így megrohanna az erdőben. A nők csak nagysokára tudtak minket szétválasztani. Most már úgy alakult a menet, hogy Mancika elől ment Don Cézárral, Boriska Miskát vezette az agancsánál fogva, magam pedig a mama mellett kerestem fedezéket. A lányok útközben erdei iszalaggal ékesítették föl a bikákat. Egy kecskefejőpárt riasztottunk föl, a kísérteties madarak nesztelen szárnycsapásokkal repdestek előttünk. Olyan vol az egész, mint Oberon és Titánia lakodalmas menete. Éppen csak Oberon és Titánia hiányzott a menetből. A két szarvas, mintha csak összebeszélt volna, egyszerre csak előregalopozott és eltűnt az erdőben. — Lehet, hogy idegen embert szimatolnak.