Budapesti Hírlap, 1928. július (48. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-01 / 147. szám

tokéra vonatkozólag. A hivatalos Francia­­ország s a publicisztika egy része abban látja fő értékét, hogy az Egyesült Államokat ism­ét közelebb hozza az európai politikához, érdek­lődésüket aktívvá teszi s adott esetben nem fog kelleni Amerika ellenséges állásfoglalá­sától tartania — annak, akinek rendben van a szénája. Briand személyesen minden, a bé­két erősítő morális állásfoglalást is értékes­nek tart, mert, szerinte, olyan légkört teremt, amelyben mindig nehezebb lesz háborút kez­deni. (A nagy látókörű francia miniszter elfelejti a hágai békekonferenciákat, II. Miklós cár békeakcióját, azét a cárét, aki azután a világ­háború főokozójává lett, s elfelejti, hogy va­laha is, az uralkodótalálkozások a „béke“ jegyében folytak le, s mégis hová vezettek.) Az itteni közvélemény nagy része azonban mosolygó kétellyel nézi Amerika nagylelkű tevékenységét: azt mondják, hagyni kell őket játszani, nagy gyerekeie, akik hatalomra tö­rekszenek, hatalmukat szeretik és minden eszközzel terjesztik, de vallásos, békés szín­ben akarnak feltűnni, nem kell velük ellen­kezni, hiszen ártani nem árthat, de hogy a békét biztosítsa, a biztonságérzetet növelje,­­ arról szó sem lehet, így persze arról sem, hogy a leszerelést bármennyire is meggyor­sítsa. Ebben Franciaország tapodtat sem enged. Érdekes lesz tehát ezzel az általános véle­ménnyel egy igen kiváló francia politikus, Henri de Jouvenel szenátor, volt miniszter, volt Szíriai főmegbízott és népszövetségi de­legátus nézetét meghallgatni, aki a szenátus igyük legkülönb feje s mint az Élők társasá­gának elnöke — a volt kombattánsokból ala­kult egyesület, melynek az egész országra terjedő hálózata van s amely egy igen érde­kes folyóiratot is ad ki — növekvő politikai súllyal rendelkezik. Kérdésemre, várjon né­zete szerint van-e gyakorlati értéke a Kell egy­­féle javaslatnak, élénken felel: — Meg vagyok győződve, hogy ez a szer­ződés komoly eredménnyel fog járni: tisz­tázni fogja a dolgokat és növelni fogja az erkölcsi biztosság érzését az egész világon. Hiszen még világos szankció nélkül is mindig nehezebb lesz bármely államnak a világ köz­véleményével szembeszállni, amely ez esetben a háború iniciálója ellen fordulna. — Ennek tehát — vetettem közbe,­­ siettetni és könnyíteni kellene a leszerelési akciót, amely a Népszövetség egyik fő fel­adata lenne és amelynek befejezése a biz­tosság érzetét kiterjesztené a szerződések ér­telmében leszerelt államokra is, akik ma erősen föl­fegyverzett államok közepette mintegy leszerelési vákuumban élnek. Hiszen nekik ma meg kell elégedniök az Egyezség­okmány adta biztossággal, amelyet pedig most éppen azok nyilvánvalóan elégtelennek találnak, akik pedig területük védelmére ezenfelül még állig fel is vannak fegyve­rezve. — Valóban, — felelte Corréze szenátora — a leszerelési munkálatoknak, a szerződés megkötésének előnyös következményeit meg kellene érezniük és tempójuknak gyorsulnia kellene. Bevallom, hogy e munka lassúságát egyáltalán nem tartom jogosultnak és néze­tem szerint a lelkek leszerelése, melyet fő­ként a háború alatt ellenünk harcoló álla­mokban szeretnék győzelemre juttatni, igen nagy mértékben haladna előre, ha a Nép­­szövetség többi államai s elsősorban a béke­­szerződések aláírói ezzel párhuzamosan a ka­tonai leszerelést végrehajtanák. — De — kockáztattam közbevetni, — hogyan sikerülhet a leszerelés, ha katonákra bízzák? Hiszen ez olyan, mintha a leány­kereskedelem elleni küzdelmet olyan bizott­ságra bíznák, amely ennek az üzletágnak hatalmas és tekintélyes tagjaiból rekrutá­­lódnék! — A megjegyzés találó — válaszolta a szenátor — és mindjárt el is visz a népszö­vetségi metódusok, sőt ami engem illet, Fran­ciaország genfi politikájának kritikájához is, amelynek következtében tavaly nyáron le­mondtam arról, hogy az asszembléen a fran­cia delegáció tagja maradjak. Azt kérdi, de­finiáljam állásfoglalásomat Genffel szemben, kevés szóban megmondhatom: amint tudja, nézetem az volt, hogy a jugoszláv-olasz konfliktust, mely tavaly tavasszal és nyáron akut volt, a Tanács elé kellett volna hozni és hogy ha Franciaország ilyen akciót kezde­ményezett volna, annak igen jótékony ha­tása lett volna és nagyban erősítette volna a Népszövetség tekintélyét. Semmi sem vesze­delmesebb a genfi intézmény létére, tehát tagjai, de elsősorban a nagyhatalmak érde­kére sem, mint hogy ha gyökeret ver az a hit, hogy a Népszövetség oly­an elsőrangú fon­tosságú problémákkal szemben, melyben egy nagyhatalom van érdekelve, tehetetlen. Mint­hogy más álláspontot nem képviselhettem volna az őszi közgyűlésen, hallgatni pedig nem hallgathattam, visszavonultam. Ma is az a meggyőződésem, hogy a Népszövetségnek saját életét kell élnie és ezt az életet azokra a magas erkölcsi és jogi elvekre kell alapí­tani, amelyeken felépült. Ha erről az útról letér és a nagyhatalmak kezében eszközzé válik azok érdekeinek külö­nös védelmére, akkor az egész világ bizalmát el fogja végül veszíteni és­­ akkor már az az eszköz sem lesz, melynek ma tekinteni szeretnék. Lehet még egy ideig az európai koncert politikáját folytatni, de ez ártalmára fog válni azoknak a nagy általános érdekek­nek, melyeknek a hatalmak, de különösen Franciaország, őrizői kellene hogy legyenek. Mi mindig a kis nemzetek érdekeinek előh­ar­cosai voltunk — és most a Népszövetségben lennénk hűtlenek ehhez a szerepünkhöz? De remélem, rá fognak végül jönni, hogy a béke politikáját, úgy, ahogy azt elsősorban Fran­ciaország és Nagybritannia értelmezik, nem le­het kis eszközökkel, expediensekkel szolgálni, de úgy sem, hogy az igazán fenyegető nagy kérdéseket elkerüljék és ne kíséreljék meg a népszövetségi nagy elvek értelmében intézni őket. Ha a Népszövetség ma valamely kérdés­ben egy erkölcsileg és jogilag megtámadhatat­lan álláspontot foglalna el, az nemcsak bátor cselekedet lenne, hanem nagy jótétemény is, amelynek előnyeit azok is élveznék, akik ma azt hinnék, hogy áldozatai lettek. Budapesti Hírlap 1928­­ Alias 1. (147. sz.) Miniden mezőgazdasági munkás hatvanöt éves korától 240 pengő nyugdíjat kap Mayer János földművelésügyi miniszter bejelentése CELLDÖMÖLK, jún. 29. Jánossy Gábor országgyűlési képviselő Pé­­ter-Pál napján tartotta beszámolóját Celldö­­mölkön, amelyen Mayer János földmívelés­­ügyi miniszter, Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár és az egységes pártnak több, mint húsz képviselőtagja vett részt. A minisztert és a kíséretében lévő politiku­sokat ünnepiesen fogadták az állomáson. A törvényhhatóság közönsége nevében Horváth Kálmán, a megye alispánja, üdvözölte a mi­nisztert, aki az állomásról a községházára haj­tatott és ott az egyházak, a községi képviselő­­testület, a Gazdasági Egyesület és a Marcal­­völgyi Vízitársulat küldöttségének tisztelgését fogadta, majd az egyházak lelkészeinél tett lá­togatást. Délután egy órakor a Griff-kertben közebéd volt, amelyen Tarcmnyi Ferenc főispán mon­dotta az első pohárköszöntőt a kormányzóra. Porkoláb Mihály dr. volt országgyűlési képvi­selő a minisztert, Rédey István dr. pedig Já­­nossy Gábort köszöntötte. Mayer János földmívelésügyi miniszter vá­laszában hangoztatta, hogy a kormány ismeri azokat a bajokat, amelyekkel a gazdaközönség küzd és a lehetőség határán belül mindent el­követ, hogy elhárítsa azokat az akadályokat, amelyek a termelés elé tornyosulnak. Politikai párt csak addig maradhat fenn, amíg Prog­ramm­­a­l megfelel az ország érdekének. Azt, hogy a kisgazdapárt milyen mély gyökeret vert a magyar népben, legjobban igazolja, hogy ez volt az egyetlen párt, mely a háború után is ugyanazzal a programmal igyekezett az ország népét összegyűjteni.­ Nagyatádi Szabó Istvánnak nem volt semmi más célja, mint az, hogy bevonja a kormányzásba azt a széles népréteget, mely gerince ennek az or­szágnak. E programmban nem volt semmi fel­forgató tendencia, nem volt semmi, ami ellen­keznék a magyar tradíciókkal. Bethlen István gróf is ennek a programmnak alapjára he­lyezkedett s ennek alapján áll a kormányzat. A nagy tapssal fogadott beszéd után még számos felköszöntőt mondtak, majd délután fél három órakor megkezdődött a Szenthárom­ság­ téren a beszámoló gyűlés. Jánossy Gábor beszámolójában méltatta a kormány munkás­ságát, programmját ebben a mondatban fog­lalva össze: Haladni a becsület, munka és kö­telességteljesítés útján. A nagy tetszéssel fogadott beszéd után Mayer János földmívelésügyi miniszter szó­lalt föl. A földbirtokreform pénzügyi meg­oldásáról szólott, hangoztatva, hogy az a tőke, amely a gyufaszerződés révén bekerül a közgazdasági életbe, jelentékenyen elősegíti majd­­a kamat- és hitelviszonyok javulását. Rámutatott, hogy a termésértékesítés terén is nagy feladatok várnak a kormányra, mely e téren is mindent elkövet, hogy legyőzze a nehézségeket. A vízszabályozással és lecsa­­polással több mint százezer katasztrális hol­dat tettünk termőfölddé, a szikes talajok javításával pedig egymillió katasztrális hol­dat akar a kormány visszaadni a termelés­nek. A kormány törekvése, hogy élet, munka és kenyér legyen az országban. Aki megér­téssel és komoly, józan ítélettel bírálja a kormány működését, annak be kell látnia, hogy a kormányt minden téren a legnagyobb lelkiismeretesség és a nép iránt való szere­tet vezeti. Végül bejelentette, hogy a mező­­gazdasági munkásság szociális biztosításáról szóló törvényjavaslat elkészült s annak értel­mében minden mezőgazdasági munkás, ha elérte a hatvanötéves életkort, évi 240 pengi nyugdíjban fog részesülni. A miniszter beszédét viharos éljenzéssel fogadták. Utána Sztranyavszky Sándor ál­lamtitkár mondott beszédet. Rámutatott arra, hogy Bethlen István gróf személye volt az, amely visszaadta e nemzetnek elvesztett hi­telét, becsületét, és visszavarázsolta a ma­gyar lelkekbe a feltámadás reményét. Hiába minden gáncs s egyesek lelkében a tagadda szelleme, a magyar nép lelkéből a miniszt­­­terelnök iránt való bizalmat kiirtani nektt fogják soha. A belügyi kormányzat törek­vése az, hogy egyszerűbb és gyorsabb legyen a közigazgatás, közvetetten legyen az érint­kezés a lakosság és hivatalai között, s a hivatalnokok ne a papírnak és a tollnak, hanem az élő léleknek dolgozzanak. Az államtitkár után Szabó Sándor, Csák Károly, Csontos Imre, Csizmadia András, majd Erdélyi Aladár szólaltak föl, az ak­tuális politikai kérdésekkel foglalkozva. A választóközönség nagy tetszéssel fogadta a felszólalásokat s végül egyhangú lelkesedés­sel elhatározta, hogy Bethlen István gróf miniszterelnököt táviratban bizalmáról biz­tosítja­ i már ott voltunk a vadaskert kapujában. Szép, ökörnyálas, aranyfényű horvát ősz volt Mert mindez Horvátországban történt, persze még a régi jó időkben, mikor a zág­rábi politikusok a magyarokat szidták és nem a szerbeket. Puska csak nálam volt és az asszonynál. Én egy, ha akarom bot, ha akarom szék-féle szerszámot is hoztam magammal. A kis­lányok, Boriska és Manci, kodakkal fegyver­keztek. Az asszony bizalmatlanul nézte az én sárga, új antilopkeztyűmet. — Mondja, lőtt maga már szarvast? — kérdezte. — Tulajdonképpen nem, — válaszoltam némi habozás után. — Nem baj, ma lőni fog. Ha nem is kap­juk lövésre a fehér szarvast, lőhet akármi­lyen bikát, az uram Karlsbadból sürgönyi­­leg engedélyezett egyet. Itt semmi sem érdekelte az embereket, csak a vadászat. Azért is laktak itt, az erdős h­egyek közt, a néhai volt Trenck bárók füs­tös kis várkastélyában, amelynek boltos fo­lyosói teli voltak agancsokkal és egyéb erdei csudákkal. Tehát bikát fogok lőni! Egy kis szeren­csém legyen csak, akkor el is találom. Egyébként ugyan utálok vadászni, a rossz erdei utak miatt, de egy ilyen asszony ked­­véér­t az ember felfüggeszti az elveit. Áhítatos őszi csendben mentünk fölfelé a meredek lejtőn, a patak sziklás me­dreken. A hatalmas, vén fák alatt félhomály volt és olran korhadt szag terjengett, mintha pince­gádoron járnánk. Egyszerre megdobbant a szívem. Itt a szarvas! Az én bikám! Mozdulatlanul áll a szikla tetején, mint a bronzszobor; blazírtan nézi a távoli láthatárt, mintha unná magát. Nem volt fehér, hanem rőtszínű. Kis villás, akkora, mint egy jól megtermett kecske, de végre is szarvas. Föltettem a monoklimat. Mancika azonban a fegyverem elé vetette magát. — Az Istenért, bácsi, ne lőjjön, hiszen ez Don Cézár! Leejtettem a monoklimat. — Don Cézár?! — Én neveltem föl tejesüveggel, a tavasz­­szal hozták ki ide ... — Már nagyon elszemtelenedett, nem le­hetett tovább megtűrni a várkertben, — egé­szítette ki a mama. Nos, távol legyen tőlem, hogy én meglőj­­jem valakinek a nevelt bikáját. Don Cézár az örömtől repesve vágtatott hozzánk. Úgy látszik, a mi látogatásunk kellemesen meg­zavarta a vadaskert méla unalmát. Mancika a nyakába borult és orron csókolta. — Hogy vagy, szegény drágicám? A szegény drágica mély basszushangon rö­fögött, majd bőszülten leeresztette az agan­csát és olyan vad bravúrral megattakírozott engem, mint Szent György a sárkányt. Ép­pen csak annyi időm maradt, hogy egy fa­törzs mögé meneküljek. — Kérem, megőrült ez a szarvas? — kér­deztem méltatlankodva. — Nem szereti a pesti embereket, — ma­gyarázták a lányok. . •— De hiszen én versed vagyok! Don Cézár nem törődött a községi illető­ségemmel, csak mindenáron oda akart szö­gezni a fához. Csak­ úgy tudtuk folytatni az utunkat, hogy a kislányok kétfelől közre­fogtak engem. A villás a sarkunkban maradt, mint a kutya. Időközönként békésen legelészni kez­dett az útszélen, ilyenkor azt hittem, már meg is feledkezett rólam, de aztán hirtelen felfortyant benne a méreg és se szó, se be­széd, megint nekem rágtatott. Egészben véve úgy viselkedett, mint valami rosszindulatú hülye. Félóráig masíroztunk, — miközben Don Cézár és én folyton szemmel tartottuk egy­mást és olykor hirtelen hadmozdulatokat tettünk, — mikor a kislányok egyszerre ficánkodni és virítani kezdtek. — Miska! Itt van Miska! Gyere, Miska, gyere! Balsejtelmek fogtak el, mikor egy másik szarvas csörtetett elő a bokrok közül. Ez is bika volt, kis hatos, akkora, mint a nyolc­napos borjú. Miska az erdészlakban töltötte el gyermekkorát és ezen a címen ő is a csa­lád bizalmasai közé tartozott. Olyasmit reméltem, hogy a két bika talán m­eg fog egymással küzdeni, élet-halálra, hogy eleget tegyen a fajkiválasztás törvé­nyének, a cudarok azonban rögtön össze­fogtak egymással és egyesült erővel rohant­­tak meg engem. Ha Don Cézár olyan volt, mint a gonosz hülye, Miska viszont olyan volt, mint a közveszélyes őrült. Olyan düh­vel rugaszkodott nekem, hogy alig tudtam magamtól ellökni a puskával. A fegyver legkevésbbé sem imponált neki, szabályszerűen megvívott velem, miközben az olasz iskola minden fogását alkalmazta, az agancsai csak úgy csattogtak a puska csövén. Meg ne lőj­je valahogy! — kérlelt az as­­­­szony. — Ha megbök, akkor igenis belelövök. —■ mondtam elkeseredetten. — Ez jogos önvé­delem, kérem! Egy embert is meglőnék, ha így megrohanna az erdőben. A nők csak nagysokára tudtak minket szétválasztani. Most már úgy alakult a menet, hogy Man­cika elől ment Don Cézárral, Boriska Miskát vezette az agancsánál fogva, magam pedig a mama mellett kerestem fedezéket. A lányok útközben erdei iszalaggal ékesí­tették föl a bikákat. Egy kecskefejőpárt riasztottunk föl, a kísérteties madarak nesz­telen szárnycsapásokkal repdestek előttünk. Olyan vol az egész, mint Oberon és Titánia lakodalmas menete. Éppen csak Oberon és Titánia hiányzott a menetből. A két szarvas, mintha csak összebeszélt volna, egyszerre csak előregalopozott és el­tűnt az erdőben. — Lehet, hogy idegen embert szimatolnak.

Next