Budapesti Hírlap, 1929. február (49. évfolyam, 27–49. szám)

1929-02-13 / 36. szám

8 kar állítható egyvonalba. — Az esemény igazi fontosságát csak ak­kor lehet világosan látni, ha belehelyezzük az európai fejlődés folyamatába és egészébe. — Sokan, akik tudták rólam, hogy a ber­lini egyetemen a kilencvenes évek atmoszfé­rájában tanultam és látták politikai kifejlő­désemet közvetetlenül a világháború előtt és alatt, amikor a kultuszminiszteri széket el­foglaltam, azt várták tőlem, hogy az állami, a laikus iskolának leszek a híve és majd foly­tatom a felekezeti iskolák elállamosításának a kultuszminisztériumban meglehetősen ki­kristályosodott prakszisát. Mikor azután lát­ták, hogy nem ilyen irányban haladok, ak­kor azt gondolták, sőt meg is mondották ne­kem, hogy bizonyára a pártpolitikai konstel­láció nyomása alatt cselekszem, voltaképpen jobb meggyőződésem elenére.­­ Pedig az európai fejlődés szemlélete vezetett engem. Mert, nézetem szerint, ahhoz túl kicsiny nemzet vagyunk, hogy a politikai alapirányzatok terén magunk törjünk utat. A népek szolidaritásában helyzetünket akkor erősíthetjük igazán, ha összhangba jutunk és abban maradunk a világ fejlődési folyamatá­nak főbb áramlásaival. Amikor 1925-ben Becker porosz kultusz­miniszter látogatására Berlinbe mentem, az egyetemi éveim során látott állapotokhoz ké­pest gyökeresen megváltozott viszonyokat ta­láltam. Míg a protestáns színezető porosz ki­rályság, részben a liberális ideológiára támasz­kodva, meglehetősen ránehezedett a Rajna­­vidék, Vesztfália katolikusaira, addig a ka­tasztrófából kiemelkedett köztársaság erősen számolt azzal, hogy Poroszország nyugati ré­sze a napóleoni háborúkig szuverén trieri, kölni és mainzi hercegénseki államok területé­ből alakult ki, hogy a bécsi kongresszus olyan államroncsokat helyezett a lényegében protes­táns porosz királyság uralma alá, amelyeket korábban a pásztorhoz igazgatott, amelyeket a németek Krummstab-Länder-nek neveztek. A köztársaság e népességeknek igazságos anyja akar lenni és ez a Hohenzollernek restaurá­ciójának egyik legfőbb akadálya. A porosz katolikusok úgy érzik, hogy jobb dolguk van a felekezetileg pártatlan köztársaság alatt, mint volt a protestáns színezetű Hohenzol- Jern-királyság uralmában és ezért ösztönösen inkább a köztársasághoz húznak A nagy politikának ez az irányváltozása magyarázza meg azután azt a részletkérdést is, hogy úgy az alapvető weimari alkotmány, mint az 1918 óta kifejlődő kormányzati gyakorlat miért enged tágabb teret a felekezeti oktatás kifej­lődésének De bizonyos mértékig a porosz protestantizmus is föllétegezett, mert a Landes­­kirchemnium világában az államhatalom mégis csak erősen ránehezedett az ott szervezetileg egyesített evangélikus és református állam­egyházra. Hogy a fejlődés Németországban tartós lesz és nem múló jelenséggel van dol­guk, az a parlamenti helyzetből is követke­zik, mert a katolikus centrum párt nélkül sem jobboldali, sem koalíciós kormánytöbbséget alakítani nem lehet. — Menjünk tovább. Franciaországban Waldeck-Rousseau és Combes egyházpoliti­kai reformjai után, amikor már a szerzetes­rendeket is likvidálták, úgy látszott, hogy a radikális világnézet szellemi téren végleg fe­lülkerekedett. Ám jött a háború, a francia nacionalizmus hatalmas föllángolása, amely­­lyel összefonódott a vallásos gondolat is. Nem hiába nemzeti szentje a franciáknak Jeanne d’Arc, aki egyszeriben vallásos és nemzeti hősnő! Franciaországban a nagy ne­hézség az volt, hogy a jobboldal taktikusai a XIX. század folyamán a katolikus akciót szoros kapcsolatba hozták a restaurációs tö­rekvésekkel és legtöbb jobboldali francia szo­bájában IX. Pius pápa arcképe mellett ott lógott Chambord grófnak, mint a legitimis­ták mondták, V. Henriknek arcképe. A re­publikánusok között igen sok vallásos ember van, akiket azonban mindig visszatartott az egyház iránti barátságos politikától az az aggodalom, hogy a katolikus törekvések tá­mogatásával egyúttal a Bourbonok restaurá­lását is előmozdítanák, amit pedig nem akar­nak. Már XIII. Leó államművészete is ke­reste a kibékülést a francia respublikával, amit most XI. Pius és államtitkára, Gaspari bíboros öntudatos akcióval fejlesztett, el­választván a katolicizmus ügyét minden poli­tikai melléktörekvéstől. A nagy politika ily általános folyásának volt azután részletekben a következése, hogy helyreállott Párizs és a Vatikán között a diplomáciai viszony, hogy ismét nuncius van a Szajna partján és kez­dik visszaállítani a Waldeck-Rousseau és Combes által lelikvidált rendeket . . „ — És aki áthajózik Brestből Newyorkba és tanulmányozza az Egyesült­ Államoknak oly érdekes egyházpolitikai viszonyait, az a meg­lehetős szétágazással és a felekezetek differen­ciálódásával szemben ott lát egy több mint harmincmilliónyi kitűnően megszervezett ka­tolikus egyházat, amely nem" történelmi, ha­nem frissen összegyűjtött nagy vagyonokkal rendelkezik. — Primo de Rivera Spanyolországban, mi­kor a hatalmat kézbe vette, elzarándokolt a spanyolok nemzeti búcsújáró helyére, St.­Jago de Composte­lába, amivel megint a nemzeti és vallásos gondolat kapcsolatát akarta szimbo­lizálni. — Mindezek után következett Mussolini mostani akciója. ■— 1859-től 1871-ig, tizenkét év alatt II. Viktor Emánuel, Cavour és Garibaldi megcsi­nálták az egységes Olaszországot E nagy nemzeti mozgalomnak áldozatául kellett esnie az egyházi államnak, amit a pápaság, termé­szetesen, úgy fogott föl, mint a századok ál­tal szentesített, történelmileg kifejlődött álla­pot kíméletlen megváltoztatását. IX. Pius, kü­lönösen hosszú uralkodásának elején, érzékkel bírt a kor politikai irányeszméi iránt, de a kritikus időben államtitkára, Antonelli bíbo­ros nem ismerte fel az idők jelét, így nem lett teljes az olaszság öröme a visszanyert nemzeti egységen, mert iszonyatos állapot az, hogyha egy nép vallásos és nemzeti érzései között át­hidalhatatlan szakadék tátong. De részben ez volt a magyarázata annak, hogy a hatvanas évektől Mussolini eljöveteléig miért nem tu­dott igazán termékeny lenni az olasz belpoli­tika és miért romlott meg az olasz parlamen­táris gépezet működése. Az erősebben katoli­kus néprétegek idegenkedtek az új államtól, nagyon sokan nem is vettek részt politikai életében és ezért a konzervatív oldal a politi­kai porondon csak fél erővel volt képviselve. Mussolini államművészete most az olasz egy­ség csorbítatlan fentartása mellett összebékíti népének kebelében a nemzeti és a vallásos gon­dolatot és a területi egység után megteremti a félsziget lelki egységét. Itt van a Mussolini­­féle akció mélyebb értelme és igazi jelentő­sége. — Én úgy érzem tehát, hogy a kor fejlő­désével összhangban visszük a magyar kultusz­politikát akkor, amikor állami részről is fokoz­­zottabb mértékben honorálják a magyar kato­likus egyház érdekeit, amely a Szent István­tól a Hunyadiakig, különösen az írtam elleni harcokban, erősen összetevődött a magyar nemzeti gondolattal.­­ Csakhogy a helyzet nálunk sokkal komp­likáltabb, mint Olaszországban. Ott elenyésző kivétellel, az egész nemzet katolikus, éa meg­van a hit­egység. Minálunk, magyaroknál, rossz szolgálatot tenne a nemzeti ügynek az, aki a katolicizmus érdekeinek nyomatékos is­­topolásával nem tudná összeegyeztetni protes­­táns történeti egyházaink megértő gondozását, amelyekben ugyanúgy lüktet a magyar nem­zeti érzés, mint a hazai katolicizmusban.­­ A magyar egyházpolitikának tehát az a feladata, hogy történeti egyházainkat, mint a nemzeti erő hatalmas forrásait, ápolja és az állami kezelés igazságosságának révén a fele­kezeti belső békét is fenntartsa. Gyökerében elhibázott kultúrpolitika lenne, ha a világ­háború által megváltoztatott szellemi atmosz­férában a kilencvenes, vagy kiencszázas évek egyházpolitikáját akarnánk folytatni, ha to­vábbra is elszedegetnénk a felekezetek iskoláit, a­helyett, hogy állami iskolát és protestáns is­kolát koncentrikusan állítanánk be egy min­denek fölé emelkedő cél: a nemzeti megújho­dás szolgálatába. Jólesik érezni, hogy amikor ebben az irányban haladunk, nemzetünk ügyét a világ kultúrpolitikai irányzatával összhang­ban fejlesztjük. Tildát, mert sokat tart nemesi előnevére és zsarnok, szeszélyes teremtés. Addig nem volt semmi baj, amíg a tánc­ban annyira nem haladtak, hogy a rendes tánc­­órák után megkezdődtek a gyakorló órák. Ezek már kis bálok voltak és olyanok is jöttek oda, akik már nem tanulni, hanem csak táncolni jártak így került oda Schwamm hadnagy. Rosz­­szul táplált, szeplős fiú volt ugyan, de egyen­ruhában járt és ennek az egyenruhának bű­vös hatása volt Tildára. Szinte minden átme­net nélkül elfordult Gábortól és mosolyogva kötötte le táncait Schwamm hadnagy úrnak. Gábor azóta nem táncol a gyakorló órán. Csak ott ül a sarokban és onnan nézi komor képpel az egészet. A többit már tudta a gyerek. Azt, hogy a tánciskolából inni megy Gábor, hogy borba ölje keserűségét. Aztán egy nagyon ködös, fojtó, álmos reg­gelen, amikor lámpavilágnál kellett felöl­tözni, Gábor azt mondta, hogy nem kel föl, beteg, ma nem megy iskolába. A gyerek az összeroskadó legénynek min­dig jobban a fejére nőtt és most már egészen bátran mondta: — Attól a leánytól lettél beteg? Kinevet­nek érte. Gábor pedig igazán beteg lehetett. Piros volt az arca és meredt a szeme. Erre a szóra megdühöd­ött és reszkető haraggal rivallt a gyerekre: «— Kinevetnek? Mi? Kinevetnek? Hát majd nem nevetnek! Ott van az a nagy, bőrkötéses szótár. Ismered? — Ismerem. —­ Hozd ide! , A gyerek odavitte. Odatette az ágy mellé a lámpát. — Most ide nézz! — és Gábor felütötte a könyvet. Rámutatott a címlapra. Jól megnézd. Hogy aztán elmondhasd, hogy te is láttad. Látod itt az évszám fölött ezt a vörös keresztet? — Látom. — No, hát el na feledd, hogy láttad. Ezt a könyvet elviszed ide a Fegyvert­ár­ utcába az antikváriushoz és eladod. — Igenis. — Az árát tartsd meg magadnak.­­ Akkor miért adod el? — Nem­ kell már, — mondta igen szomo­rúan Gábor. — Nem kell már semmi! A gyerek úgy érezte, hogy ehhez­ a fájda­lomhoz nem szabad hozzámondani semmit. Kapta könyveit, köszönt és elment. A szó­tárt eladta az antikváriusnak. Az első óra után a szünetben a nyolcadi­kosok kihívták a gyereket és megkérdezték, hogy mi a baja Gábornak. Megmondta, hogy beteg. A fiúk nevettek rá, de a gyerek komolyan folytatta, hogy ne nevessenek, mert igen nagy baja lehet. Nem is tudja, mi van vele? Ma olyan furcsa volt, mikor eladatta vele a vén szótárt. — A vén szótárt? — kiáltották ijedten a fiúk. — Azt, amelyiken kereszt van? — Azt. Láttam a keresztet. — Az Istenért! — Egyszerre nagy csend lett. Egypáran elhaloványodtak. — Oda kell menni azonnal! Két nyolcadikos szaladt a kabátjáért és vitték magukkal a gyereket Szaladtak át a Széchényi­ téren az Új­­utcába, felfutottak a lépcsőn, úgy törtek be a szobába. Gábor mereven, hidegen feküdt az ágyán. Halott volt Az orvos azt mondta, hogy szívszélesedés ölte meg. — Na és a vén szótár került-e még vala­kihez? — Azóta se hallottam róla. Úgy látszik, hogy az öreg antikvárius se merte eladni. BtJflXFE5T1 fftaUV K­S9­­tCnk­ fS. JSL mj A kormányzóné és a népj­ólét­ miniszter akciója Budapest szegényeiért Vass József népjóléti miniszter tekintettel azokra a rendkívüli ínséges viszonyokra, ame­lyek az idei télen a főváros lakosságát sújt­ják, rendkívüli eszközökkel igyekszik a fővá­rost támogatni abban, hogy a nyomortól súj­tott lakosság a nehéz gazdasági viszonyok kö­zött is megúszhassa a tél­borzalmak. A mi­niszter akcióját részben már megkezdte, rész­­ben a napokban kezdi meg és erről Ripka Ferenc dr. főpolgármester ma este hat óra­kor a következőkben informálta a sajtót: — Vass József népjóléti miniszter úr és a kormányzónő előkiéltósága hatalmas ínség­­akciójának egyik része arra irányul, hogy a szegény lakosság ebben a borzalmas hidegben ingyen fűtőanyaghoz jusson. Vass miniszter már eddig is húsz vagon szenet bocsátott a főváros szociálpolitikai ügyosztályának ren­delkezésére, a rászoruló lakosság között való szétosztás végett. A kormányzónő adományá­ból most harminc vagont és a miniszter enge­délyéből ehhez még az vagon szenet, összesen tehát még negyven vagon szenet osztanak szét a rászoruló lakosok között. A szétosztásban három szerv közreműködését veszik igénybe. A Szociális Misszió Társulatét, a Vörös Ke­reszt Egyesületét és az Iskola Nővérekét. Be­levonják az akcióba a kerületi elöljáróságo­kat is. Ez a három szerv fogja az utalványo­kat huszonkét helyen kiadni. Minden rászoruló egy méter mázsa szenet kap. A kiosztó he­lyekre belevették a gázművek három telepét, a főváros tüzelőszer-raktárát és azokat a he­lyeket, nagyobbrészt székesfővárosi iskolákat, ahol a főváros étkeztető akciója folyik. A szénszállítmányok egy része már meg is érke­­zett a fővárosba, a többi is megérkezik a na­pokban, úgy, hogy ez a szénakció még e héten lebonyolódik.­­ Az­­ inségakció másik része: étkeztetési akció. A főváros eddig is folytatott étkezte­tési akciót, naponkint 8600 gyermek és 8000 felnőtt kapott részben irigyen, részben egész kis összegért meleg ebédet; most a miniszter ezt az akciót kibővíti akként, hogy ezenfelül naponkint 4000 adag meleg ebédet osztat szét ingyen. Ennek az akciónak a költségeit is túlnyomórészben a kormányzónő efőmél­­tósága teremtette elő. Az akcióban az utal­ványokat ugyanaz a három szerv osztja ki, mint a szénakciónál. Az utalványra szóló ebédet az illetők el is vihetik. A miniszter­­egyelőre négy hétre szabta ezt az akciót, amelynek keresztülvitelével a szociálpolitikai ügyosztályt bízta meg. Hatvanöt helyen fog­ják ezt az ebédet utalványra szétosztani, úgy hogy a főváros rendes étkeztetési akciójával is most már naponkint húszezer ember jut így meleg ételhez.­­ Egyébként is igyekszik a főváros maga­ is az ínséges helyzettel számolni. A tejakciót kibővítette napi ezer adaggal s a mai napon, négy új melegedőszobát nyitott rétt, egyet a III. kerületi Raktár­ utcában, egyet a III. kerületi Vörösvári­ úton, egyet a Wesselényi­­utca 52. számú iskolában és a negyediket a VIII. kerületi Erdélyi-utcai iskolában. Ez­zel a négy új melegedőszobával összesen 16 melegedőhelyiség áll rendelkezésre az egész napon keresztül. Csehországra volna a legnagyobb csapás, ha megszületne a „gazda­­sági kisantant“ PRÁGA, febr. 12. A Prager Tagblatt vezércikkben ezeket írja a gazdasági kis­antantról: Valószínűtlen, hogy ki lehessen küszöbölni azokat a komoly politikai és tárgyi ellenállá­sokat, amelyek e tervvel szembenállanak. Nemcsak az agráriusok nagy kormányzópárt­jainak ellenállása szegeződik szembe a szerb ga­bona- és ál­lat­vármi elszállításával, hanem még ha el is lehetne hárítani az agráriusok kifogá­sait, kereskedelempolitikailag alig vihető ke­resztül, hogy Csehország Jugoszláviának és megfordítva olyan vámkedvezményeket nyújt­son, amelyeket más konkurrens országoktól meg lehetne tagadni. Az első eredmény az volna, hogy Jugoszláviában a gabonatermelés és az állattenyésztés explozív módon terjeszkedne és a cseh mezőgazdaságot a falhoz szorítaná. Gondolni kell Romániára is, amelynek kivi­tele mindenkit agyonnyomna. A differenciális vámrendszer Csehországot haladéktalanul éles kereskedelempolitikai konfliktusba sodorná Magyarországgal, Németországgal, Olaszország­­­gal is Ausztriával, vagyis olyan piacokkal, amelyek Csehország szempontjából nagyob­bak, mint a jugoszláv és román piac. Csehországban a jó gabonatermő föld hek­tárjának ára most 20 000—25.000 cseh ko­rona. A jugoszláviai Bánságban, amelynek békében értékesebb volt a földje, mint Cseh­országé, amióta Horvátország elszakadt a vámvédelmes gabonafogyasztású osztrák ál­­lamtól és Szerbiához csatlakozott, a legjobb gabonatermő föld ára 8000—15.000 cseh ko­rona. Ez, s nem a belgrádi elnyomás miatt való ellentét a fő oka az egykor osztrák­magyar horvátok forradalmi hangulatának. Ha szerül a kenyér- és húsárakat a világ­piaci árra leszorítani, a tótoknál ugyanannak a gazdasági ínségnek kell bekövetkeznie, mint a horvátoknál. Elveszik azt, ami rájuk nézve gazdaságilag a legjobb a mostani vámvédel­­mes Csehországhoz való állami hozzátartozan­­dóságukban és az az egyetlen előnyük marad, hogy fiaikat katonákká sorozzák, de­­lehet­nek tisztek vagy tisztviselők.

Next