Budapesti Hírlap, 1929. április (49. évfolyam, 74–97. szám)

1929-04-02 / 74. szám

Szerda, 1929 április 3. (74. sz.) Budapesti Hírlap Mussolini Chamberlainnel Firenze mellett két óra hosszat tanácskozott FIRENZE, ápr. 2. (Stefani.) Ma délelőtt 11 órakor Mussolini felkereste Chamberlain angol külügyi állam­titkárt, aki néhány napi tartózkodásra a Fi­renze közelében levő Villa Gioiosa-ban szál­lott meg. A két államférfi­ váratlan találko­zása nagy meglepetést keltett. Tanácskozásuk két óra hosszat tartott s annak során kifeje­zésre jutott az a szíves és őszinte baráti vi­szony, amely a két államférfit egymáshoz fűzi. Mussolini és Chamberlain behatóan megvitat­ták az általános európai helyzetet és kölcsö­nösen megállapították azt az egyöntetűséget, amely Anglia és Olaszország kormányainak felfogásában és azok egymás közti baráti vi­szonyában megnyilvánul. Mussolini ezután a Montalbano-kastélyban intim villásreggelit adott Chamberlain és felesége tiszteletére. Egy angol hölgy levele Budapestről és a magyarokról Egy Budapesten élő angol hölgy írta ezt a levelet és megfigyeléseit olyan érdekesnek találjuk, hogy le­közöljük magyar fordításban: „Szeretem az első pillantásra“ — ez volt az érzésem, amikor egy szép nyári estén a bécsi hajó Budapestre hozott. Mikor meglát­tam a hegyeket, melyeknek erdő- és várkoro­nája gondosan őrködni látszott a balpár ele­ven, újdonsült városán, úgy éreztem, hogy képzeletem városába, az álomvárosba érkezek. És most, hogy hónapok óta itt élek, az egy­mást kergető impressziókból kialakult bennem Budapest szép és színes, nem mindig vidám és nem mindig szomorú képe, amely különö­sen vonzó lehet az idegenre, mert a Keletnek valami kis fuvallatát érezzük ki belőle. Talán ez okozza ennek a különös városnak nagy ellentétjeit is. Bőség és nyomorúság együtt. Gőgös várpaloták néznek le Tabán kunyhóira és roskadozó lépcsőire. A budai­ dombok ódon előkelősége és a síkságon elte­rülő új, törtető, plebejus Pest is mennyire különböző! Sokszor úgy látszik, hogy Budapest gazdag­sága ott összpontosul a dunaparti korzón és a szomszédos utcákban. Nehéz volna bárhol is annyi bájos és elegáns nőt látni, mint ameny­­nyi itt látható egy szép napon akár délben, akár este. Ahogy a kalapokat hordják, ami­lyen nagyszerű formájú cipőkben járnak, bi­zony páratlanok. Minden pesti nő tisztában van azzal, hogy típusának milyen ruházkodás felel meg és ez adja meg azt, amit ők „chie“­­nek neveznek s amit mi „smart“-nak mon­dunk. Az idegen szemlélő elgyönyörködik ezen, de a sok elegáns nő láttán csodálkozva töp­reng: hogyan lehet az, hogy ennyi nőnek van ideje Budapesten naphosszat ebben a pazar pompában sétálni, mikor azt hallom minden­felől, hogy milyen nagy itt a szegénység. Mindennek ellentéte: a koldusok nagy tö­mege, a nyomorékok nagy száma, ami bizony szomorú keleti barázdát von ennek a vidám városnak arcára. A Keletre emlékeztet Buda­pest szaga is. Mert sajátságos szaga van en­nek a városnak, mint minden városnak. Lon­donnak a petróleum, a földalatti vasútról feláradó meleg levegő és az aszfalt keveréke adja meg a szagát. Budapest szaga nem ilyen könnyen elemezhető: a kávéháznak, kozmetikai szereknek és dohányfüstnek kü­lönböző elemeiből áll össze ez a szag, Buda­pest egyéni illata. De sok magyar otthonban is keleti vonáso­kat láttam azoknak tarka színeiben, szőnyeg­pompájában, sokszínű hímzéseiben, amelyek azonban harmonikusan vegyülnek el egymás­sal és a keleti tarkabarkaság látszatát csak az első pillanatban adják. Egyébként a lakás­­kultúra egészen nyugatias. Még erősebben emlékeztetnek a Keletre a nyílt vásárok, amelyek bizony nem igen kü­lönböznek a mongol bazároktól. Színek pom­páznak elő ezeken a festői és mulatságos piacokon: ragyogó gyümölcs, meg aranyos­szőke kenyér, a paprika kriszonpirossága és az itteni virágok élénk színei. De csodálatos­képpen ruhákat is lehet itt kapni és haris­nyák, meg kendők halmain uralkodik a tere­bélyes és bőszavú árusítóasszony. Mindenfe­lől hallani: „Nagyon drága , nagyon drága“, a vásár azonban egy percre sem szünetel és valami könnyed jó kedvben folyik. Ki gon­dol itt arra, hogy megkapja azt az árat, amit kér, vagy hogy megkapja az árut annyiért, amennyit ígért! De az alkudozás itt elenged­hetetlen szokás és egyben mulatságos szóra­kozás, amelyben finomra csiszolódik minden jó magyar háziasszony üzleti érzéke. A forgalom Budapesten Londonhoz képest csodálatosan lassúnak látszik. Ha valamely utca keresztezésénél át akar menni az em­ber, könnyűszerrel megteheti ezt a mozgó villamoskocsi előtt, mely szép kényelmesen halad, és vezetője ugyancsak érdeklődni fog, hogy sikerült-e szerencsésen átjutni. A bu­dapesti villamoskocsi, csaknem olyan mérték­ben tartja tiszteletben az emberi életeit, mint a londoni a pontosságot. Mikor a forgalom­ról szólok, meg kell emlékeznem a budapesti „Bobby“-ról is, a forgalmi rendőrről, aki­nek hivatalos kötelességén kívül csudálatos érzéke van a drámai jelenetek iránt. Leg­alább is erre vall karjainak széles gesztusa, mely egy tüzes szónok gesztusaira emlékez­tet, míg a londoni Bobby ujjának egy moz­dulatával állatja meg, vagy indítja meg a forgalom hullámzását. De idegenekkel való udvariasság és előzékenység tekintetében a budapesti rendőrnek nem találtam párját. Udvariasság és előzékenység tekintetében a magyar uraknak sincs párjuk; kedves, finom modorukkal olyanoknak látszanak, mintha mindig készek lennének arra, hogy megvalósítsák a „Kiss your little hand, Mo­dern ...“ dalát. Igaz viszont, hogy egy kissé kevésbbé őszintéknek találom a magyar fér­fiakat, mint az angolokat, és ennek okát a tetszeni vágyás velük született érzésében lá­tom, mely az udvariaskodás és kedveskedő modor szélsőségeire vezet. De, azt hiszem, van még más különbség is. Az angol férfi, a felét sem mondja el annak, amit gondol; a magyar bizonyára felét sem érzi annak, amit mond. Ha egy angol leány megérkezik ide és magyar társaságba kerül, azt képzel­hetné, hogy rendkívüli bájak fejlődtek ki benne az utazás közben. Ha egy magyar férfi megfogja a kezedet és tüzes pillantá­sokat vet reád, talán el sem hinnéd, hogy e közben nem is gondol semmit. Ha egy an­gol ember tenné ugyanezt, dk vetetlenül sze­relmi nyilatkozat, vagy házassági nyilatkozat következnék belőle. Különös az is, ahogy a magyar férfi egy leányra ránéz. Tekintete mindig a lábnál kezdődik és oda tér vissza. Az angol ember mindig először a szembe néz és ott is végzi. A magyar lányok kevésbbé visszatartók, vagy talán őszintébbek, mint az angol lányok és a legtöbben a legkevésbbé sem titkolják, hogy életüknek egyetlen célja, jól férjhez­­menni és ez a vágya itt sokkal nehezebben teljesedik, ha csupán szerelme van, de nincs hozománya, mint például Angliában. Az otthon élete itt nem olyan egyszerű, mint nálunk, mert például a nagytakarítás szenvedélye 9—11 óráig egész Budapestet el­fogja és ha az éjszakát zajossá teszi a cigány­zene, vagy a kevésbbé romantikus jazz­­muzsika, reggel 6 órától kezdve a szőnyegek és függönyök porolásának zaja tölti el a há­zakat és a magyar háziasszonyok a tíz, pa­rancsnak kevés parancsolatát tartják meg szi­gorúbban, mint azt, hogy 10 óráig a szőnye­geket porolják. Különös szokásnak találtam azt is, hogy érkezés idején a nagy kézfogások sorozata jön. Kezdetben azt hittem, hogy elég, ha asztalbontás után szíves fejbiccentéssel adok kifejezést köszöntemnek, mert azt hit­tem, hogy a többi vendég is ezt fogja tenni, de mikor láttam, hogy a vendégek a háziasz­­szonynak sorra kezet csókolnak, a háziúrral és egymással ünnepiesen kezelnek, akkor észre­­vette, hogy az itteni szokások ezt megkíván­ják és persze a következő alkalommal már én is mindenkivel kezet fogtam. Hanem, ami a magyar vendégszeretet illeti, az igazán megfelel hírének és csakugyan nem tudom, hol érezhetné magát jobban az ember, mint egy magyar otthonban. A magyar kony­hát egyszerűen kitűnőnek találtam és annyi és olyan ízletes étel tárul itt az ember elé, hogy a gyomorra aligha lehet jó hat­áss­al, ha az ember nem tud ellenállni. De a reggeli olyan üres, reménytelenül érdektelen, különö­sen ha azt kap az ember, amit itt teának ne­veznek az emberek. Csak egyetlen kávéházat találtam Budapesten, ahol olyan teát kaptam, ami hasonlít a mi angol teánkhoz. A kávéházakról persze a cigányzene jut eszembe és bizony nem csodálkozom, hogy er­ről már odahaza is annyit olvashattunk. Mi­helyst először volt alkalmam itt az igazi ma­gyar cigányokat hallani, amint a régi magyar népdalokat játsszák melankolikus, tüzes mó­don, én is éreztem ennek a muzsikának vér­pezsdítő varázsát. Nem csudálkozom már, hogy annyi magyar ember örömében és gond­jában cigányzenét hallgat és nem egyszer lát­tam,­hogy búsuló, gonddal terhes emberek felvidultak a cigányzene mellett, vagy kitörő jókedvük egyszerre csak bánatos melankóliába csapott át, amikor a cigány kedves nótáikat húzta. Ez a varázs azonban sokszor megszű­nik, amikor a pénzgyűjtő tányért odatolják a mulató orra elé. Talán kissé felületesek ezek a megfigyelé­sek és a fantázia is szerephez jut bennük. Mégis ilyennek látom én Budapestet és ilyen­nek szeretem. Előttem mindig az álomváros marad, az őseredeti és mindig bájos város. PADDY NEVILLE. Mottó: 2*2­­­4 Meister szappant végül kihúzza Ázsia költőjének lába alól. Ázsiát Európa számára Béri szerint zsidók fedezték föl. Az ázsiai muzsika a zsidóságon keresztül nyomul be az európai zenébe. De hát mi a specifikum a zsidó zenében? Láttuk előbb mily kevés eredeti és még ki nem vizs­gált vonást mutat a zsidó muzsika, melynek így aligha lesz ereje és sodra elárasztani Európát. A szellem, feleli Béri, vagy ahogyan Bekcker mondja specifisch jüdischer Impuls. Miért éppen Mahlernek, akinek eklekticiz­musa Wagnerből sarjadzik és Schönbergnek, (aki szintén Trisztánból indult el) művészete a legjellegzetesebb ez új szellem térfoglalá­sára? Talán mert a kevés számú kiemelkedő zsidó muzsikus közül ez a kettő a legnagyobb érték? A modern zenészek közül Mahler és Schön­berg fordultak el legerősebben a hármashang­­zattól, amely sohasem volt a zsidóság nyelve­zete. Egyetlen zsidó komponista Meyerbeertől Romgoldig sem gondolkozott hármas hang­­zatokban. A faji atavizmus elterelte gondol­kozásukat. Schönberg már tudatosan a forra­dalmasított zsidó lélek energiájával szabadí­totta fel magát a hármas hangzat uralma alól. A zsidóság annyi tapogatódzás és kere­sés után megtalálta hangját. A lineáris rit­mikus dallamos zenét, melyben nincs har­mónia. Bérinek ez­­az állítása kettős törté­nelmi fajzumot foglal magában: mintha az ókorban csak a zsidóság zenéje lett volna preharmonikusan primitív és a mai neoprimi­­tivizmust csak Schönberg technikája mu­tatná. A zsidó zene lényege, a melódia, a zsidó Szellemesség horizontális vonalaiban ömlik szét a modern kor melódiája. A mai zsidó mesterekből hiányzik a térérzék, a harmónia pedig térbefoglalása az időbeli dallamnak (Verräumlichung der zeitlichen Melodie). És megint zavaros összetévesztése, illetve felcse­rélése a vertikalizmus és horizontalizmus fo­galmának, a lineáris zene egyesíti a tér és idő problémáját. A függőleges objektiválást, a hangok törvényszerűségének analízis útján való megismerését nagyon megnehezíti a zsidó alaptermészete, mely szubjektív és szintetikus. Érzései lírikusak, az epika éppen úgy idegen marad számára, mint a harmonika vagy plasztika (a harmónia a hangok plasztikája). Béri hosszasan fejtegeti a zene fenomeno­lógiáját, szembeállítva egymással a hang és a szín fogalmát, az énekes és hangszeres világ­nézetet. Arról azonban hallgat, hogy a víz­szintes dallamobjektiválás, amely a modern muzsika legfőbb jellegzetessége, merő ellentéte Béri faji lélektanában a zsidó pszichével. Ép­pen így a mechanikus gondolkodás. Tévedés tehát Mahler és Schönberg beállítása a har­mónia vertikális elvének kizárólagos meg­semmisítőjéül egyben a melodikai elv meg­teremtőjéül. A vonal­muzsikáról a Budapesti Hírlap hasábjain már ismételten elmondottuk, hogyan támadt egyrészt visszahatásképpen az impresszionizmus színharmóniáival szemben,­­másrészt a kubizmus primitív tárgyszemléleté­nek hatása alatt. Kétségkívül Mahlerben sok zsidó vonás van, melyet azonban túlzás ázsiainak nevezni. A Dal a földről kínai hangulataiban a zsidó lélek keleti mílosza énekel, atavisztikus melan­kóliájával, ekzotikus színeivel. Viszont a Gyermekei halálára írt dalokból a hit transz­­cendentalizmusa, az isteni akaratban való megnyugvás olyan meggyőző erővel zeng, hogy talán igazuk van azoknak, akik­­ azt mondják, hogy Mahler volt az egyetlen zsidó, aki meggyőződésből keresztelkedett ki. De ne feledjük, Mahler egész lelki ha­bitusa, meta­fizikája, gesz technikuma annyira wagneri, talán még inkább mint a Strauss Rikárdé, hogy annak a szimfonikus wagneri iskolának betetőzéséül kell tekintenünk Mahler zsidó ze­néjét, amelynek hasonlíthatatlanul kisebb te­hetséggel, az erősen katolikus Bruckner Antal vetette meg alapját. (Mind a kettőjükben sok közös osztrák, sőt bécsi vonás van.) Béri naiv és átlátszó okoskodása Schönberg­­nél rabulisztikává fajul. Az osztrák zeneköltő­ben is az ősi héber mélosz tör föl? Igen, de még ennél is hatalmasabb ösztön: a zsidó spe­kulatív ösztöne. Ha Spinoza börzeügynöknek születik, nem a szubstancia fogaknával speku­lált volna, hanem részvényekkel. Schönberg akkordokkal spekulál, melyek saját összhang­zattanának tanúsága szerint már nem a har­mónia, hanem a melódia körébe tartoznak. De, ha az ő atonális vagy polytonális akkord­jait rögzíteni s meghatározni akarjuk,a tonali­­tás nyugati elve alapj­án j­árunk el. Megérteni, ha Schönberg harmonikus vagy a harmonikus rendszerét, mely a vertikális összefüggésekkel nem törődve, állítólag csak a melódia szavára hallgatva tör előre, spekulatívnek nevezik. Mert ez a dallam sokszor nem benső természe­téből fejlődik, hanem mesterségesen ugrál, mint a kurzusok börzén. A laikus azért jön dühbe, mikor Schönberg zenéjében melódiát emlegetnek neki, mert nem tud vízszintesen hallani, dallamot elvonatkoztatni a reá tapadó zöngéktől. A laikus még mindig a hangok egy­más fölött lévő összefüggését hallja. Mentől nagyobb zökkenőket ír le a dallamvonal, annál távolabbi vészhangokat szív magához, annál nagyobb harmonikus ugrások kísérik, melyeket — mint Honegger mondja — tudatküszöb alatt hatunk. Schönberg muzsikájának tehát van ha­tározottan spekulatív jellege, intellektuális és racionális sajátossága, mely éppen az ő zsidó szubjektivizmusából fakad. Ugyanez a gon­dolkodás szintén fellelhető az erősen zsidó francia Mahaudnak, akinek művészetére a francia fajszellem reányomta a maga világos luoldus bélyegét. Nyilvánvaló, hogy a zsidó spekuláció dolgozik mind a kettőjükben. Abszurd ferdítés és t­örténel­emhamisítás azonban Béri részéről, mikor úgy formulázza meg véleményét, mintha ez az új zenei világ­nézet nem jelentkezett volna más mesterek­ben is, Koechlenttől Stravinszkyn át Bar­tókig, akikben a spekuláció mellett az ih­let talán nagyobb mértékben jut szóhoz. Schönberg zenéjét ellenfelei papirosmu­zsikának hirdetik. Mélyére kell hak­olni mű­vészetének és olyan tökéletesen kiépített rendszerbe jutunk, mely valóban bámulatra méltó. Önmegtagadással, de egyúttal ön­mérsékléssel a meloszt is megleljük rendsze­rének útvesztőiben. Anélkül, hogy Schön­berg nagyságát érintenék, a történeti té­nyek elfogulatlan vizsgálatával meg lehet és kell állapítanunk, hogy: ha a mai harmóniátlan és melodikus zena igénybe veszi is a preharmónikus gondolkozás eszközeit, ha a kimerült műzene nagyobb mértékben adagolja is a ne­mzeti sajátságo­kat, az új fordulatnak és iránynak semmi köze sincs a zsidósághoz, a zsidó ösztönökhöz és lelkiséghez. Palesztina Ázsiában van, de azért Pa­lesztina még nem egész Ázsia. Kelet és nyu­gat között a zsidóság nem tekinthető kizá­rólagos szellemi csatornának. A modern mu­zsikakeverék arcvonásain zsidó jelleg nem ismerhető fel. Élhetjük a faji zenék csődjét, de nem éljük az európai zenében a zsidó re­neszánsz korát. A szovjet vagy Berlin szel­lemi expozitúrai hirdethetik a fölszabadított zsidó faj zenéjének újjászületését és hódítá­sát. Cionista álproficiájuk az elfogulatlan szemlélet nem téveszthető meg. Korunk zené­jében autokton energiák ütköznek, a vonal és szín örök mérkőzése. Nem Európa és Ázsia harca. Még kevésbbé a keleti zsidó szellem győzelme a nyugati kereszténységen. s KÍNÁBAN a kormányc­spatok győznek LONDON, ápr. 2. (Cseh távirati iroda.) Cselui jelentések sze­rint az északi csapatok és a nacionalista déli hadsereg véres harcot vívott Nincsaicsau köze­lében. Az északi csapatok vereséget szenved­tek és 2000 halottat hagytak hátra. Fengju­­siang tábornok a nacionalisták legutóbbi sike­rei után végképpen Csiangkaisekhez csatlako­zott.

Next