Budapesti Hírlap, 1929. december (49. évfolyam, 274–296. szám)

1929-12-01 / 274. szám

A (@Slbeg^nek (B. B.) Elmegyek egy új ház mellett, hej de ma­gas, de cifra. De bármilyen hetykén pöffeszkedik is, azért csak afféle alkotmány ő, mint a hirtelen nőtt gyenge csontozatú gyermek. Vékony falain áttáncol a szél; ha terhes szekér dübörög az utcán, ablakai úgy zörögnek, mint a csontváz, amelyre rá­jött a hideg­lelés. Vannak ablakai, amelyekre napsugár sohasem esik. Azokon belül sápadt arcú gyermekek nőnek fel, virágfakasztó napsütés tocskei. A szobák aprók, alacsonyak. Előszobájuk is csak fele akkora, mint a régi módi, de az most büszkén hall-nak nevezi magát és igyekszik megadni a lakásnak a fényűző jelleget, hogy annál drágább legyen. A kicsiny odúkban a levegőnek sincs férőhelye; ha a családfő elszí­v egy, szivart, a családtagok csuklanak; ha a kisasszony rázendít a zongoraleckére, a szomszéd lakásokban üvölteni kezdenek az ölebek. Örökös hangligornyában él itt a boldogtalan lakó, csend, levegő, kényelem az itt ugyan nincs. Hanem a lakó­bér, az pazar. A liliputi méretek közé bes­katulyázott családok 800—1000 pengőt fizetnek szobánkint, annyit, amennyiért háború előtt jó h­áromszobás *■ lakást kaphattunk. Azt hihetnénk, hogy most hát legalább a háziúr vakargatja megelégedetten a füle tövét. Ördögöt. Az panaszkodik a legjobban. Nem bír any­nyit kipréselni az ember­ heringekből, hogy az épí­tésre felvett 14—16 százalékos pénzt törleszthesse. Ha ránézek egy egy új bérkaszárnyára, az a kérdés kél bennem: kinek a zsebéből fog az megtérülni? Mert a nagy tömeg zsebe tökéletesen üres. Nálunk a középosztálybeli családok túlnyomó többségének háromszáz pengőn­­ aluli fizetésből kell megélnie. Egyetemet­­ végzett ■ ifjainkal munkabírá­suk virágjában havi 120—140 pengőért foglalkoz­tatják. Kivétel az, aki házasságra érétt korában fel­viszi odáig, hogy egy háromszobás pesti új lakás bérét megkeresi. A keresetet elnyeli a lakbér, a lak­bért elnyeli az építőanyagok drágasága, a vám és a kartel, aztán a szörnyű drága hitel; keressük, hol áll meg a haszon s azt látjuk, mindig csak tovább nyelik. Nyelik egy hosszú nyakon és végtelen­ségén keresztül,­ amelynek nem látni a végét. A szegény ember nézegeti a kötvényeit, a zálog­leveleit és azt mondja, ezeket elvitte a háború. Néze­geti, a részvényeit és azt mondja, ezeket elvitte a tőzsdekrach. Számolgatja, hová lett a jövedelme s azt,­mondja, ezt elvitte a drágaság. Szép család, millió­kat pusztított el és azt a jólétet, amit elvitt, nem lehet visszaszerezni. Most is, — kivéve a föld ter­mését — minden drágább, mint volt. Igaz, a búza ötfelt százalékkal olcsóbb a tavalyinál, de a kenyér áraba csak a régi maradt, így van ez a konyhanövé­­nyeknél, kapásoknál, gyümölcsöknél, húsnál. Itt hát­ nyel a bizományos, a kofa, a malmos, a pék, a hentes, de ezeknek a hasznát megint csak elnyeli valaki. Mert aki termel, forgat és fogyaszt, az mind egyformán keservesen panaszkodik. Valamennyi az üres begyét mutogatja. Ki nyelte hát el a magot? Kinek a begyében maradt az a haszon, amely a termelők részéről panaszolt olcsóság és a fogyasz­tók­ részéről panaszolt drágaság különbözete? Jó volna, ha az elveszett értékek csak gazdát cseréltek volna. Örülnünk kellene, ha a jövedelmek csak­ eltolódtak volna, mert akkor visszatolásokkal segíthetnénk a bajon. Csakhogy itt bent az össze­omlás óta számottevő új vagyon alig keletkezett. Ezer tönkrement ember helyén se született egy új gazdag. Ezer apadó jövedelemmel .Szemben talán ha egy duzzadt meg. Forgandó most is az egyéni sorsok kereke, de ez a kerék a szegénység sarában hömpölyög. A vagyonok urai fűnek-fának adósai, a vagyontalan tömeg pedig nem bírja megfizetni azt a téglaadót sem, amely testét a szél és fagy ellen oltalmazza. Ki fog benned lakni, te cifra ház? A magyar értelmiségnek épültél? Hiszen a mi intelligenciánk ma­holnap sátrak alá kerül. Szinte csodálni való, hogy mindmáig civilizáltan öltözködik, de meddig bírja még? Akinek szava van az élethez, az olyan adatokat, mondhatna az állást keresők mozgalma felől, amelyekről boldogabb országok lakóinak sej­telmük sincs. Nálunk a jeles képzettségű ifjak ezrei számára nincs munkahely és ha a szerencsésebbre álláshoz is jut irgalmatlan tülekedés után, attól ugyan éhen bőg. Ide jön az angol az amerikai s azt a mentő tanácsot adja nekünk, hogy: dolgozzanak az urak. Óh édes naivság! Angliában a kezdő ember a nálunk szokásos havi fizetést hetenkint kapja és ott nincs parlagon heverő értelmi tőke. Amerikában már a főiskolai hallgató válogathat az ajánlatok között. Itt pedig ha valaki tizenkét esztendős isko­lázás után kenyeret akar keresni, találnia kell egy elefántot, akit úgy hívnak, hogy protekció; ez az elefánt azután ötven más, helyre igyekezőt legázol, hogy azt az egyet Sanyarú Vendellé avathassa. Nálunk az ifjú az iskola padjából koldusbotot farag. Dolgozni? Ezzel a bottal csak kéregetni, vagy vere­­kedni lehet. De hát kinek a begyében van a haszon? Hát azokban az országokban, ahol az ifjút a munka és érvényesülés zárt kapui várják, ahol a családalapítás nehézségeit a szorgalom és az akarat elháríthatja és fiatal szívvel lehet fészket rakni az élet fáján, ezekben az országokban már nem üres a hegy. Ahol megtakarított vagyonból keletkeznek az új otthonok és nem a tőke váimpíralakulataiként, ahol a nyugodt és kényelmes tűzhely természetes tartozéka a munkáséletnek és nem kizsaroló cifra nyomorúság: ott már a begy kezd domborodni. Ahol aztán a pénzfeleslegek nagy medencékben gyűlnek fel, amelyekből a külső államoknak is jut hitel és a hitel csatornáin keresztül az idegen népek mun­kájának haszna is ide pumpálódik, ott már hegyes a hegy. Boldog, büszke országok ezek, amelyek sze­rencséjüket a bölcs kormányzás sikereinek tudják be. Időnkint nekünk is idevetnek egy-egy tanácsot tapasztalataik szemetesládájából, ------ de a magot már­ csak uzsoraáron adják. Vannak végül olyan államok, amelyeknek má­ról-holnapra nagyobbra nőtt a begyük a testüknél. Ezek még azt a magot is el akarják venni tőlünk, ami a magyar porban megmaradt. Ő ti híresek, akik elloptátok a mosolyt is az arcokról, a reményt is a szívekből! Jönnek a cifra házak lakói és két­ségbeesetten kérdik, hová veszett a magyar élet! Megtudnánk mi azt nekik mutatni, csak kifordít­hatnánk a kendtek hegyét! csövet rekvirált valahonnan Rucza, ezt keresztülve­zette a kátránytetőn és bent a házban tűzhelyet ta­pasztott, amelynek egyik alkatrésze az a kidobott bádoglavor volt És a tűzhelyen már pattogott, csi­­csergett a tűz. A következő pillanatban a szívverésem is elállott. Ahogy odanézek, látom, hogy bent a házban valami szoknya mozog. — Szent Isten, — gondoltam magamban. — Rucza megházasodott! Rucza ráházasodott az én telkemre. De jött is már Rucza, kicsit bűnbánó pofával. — Maga megházasodott? — kérdem tőle szi­gorúak. — Igen, — mondja és lehúzva a fejét a szemöl­döke alól nézett rám. — És honnan vette az asszonyt? — Tanultam ... Nem, nagyon tetszett nekem ez az egész dolog. Rucza túlságosan az én telkemre kezdte alapítani az egész, életét. Azért jöttem ki, mert volt itt egy koronéra almafa, láttam is, hogy szép termés ígér­kezik,­ de egy fia alma sem volt már a fán. Ruczáék megették. De ugyanakkor eszembe jutott, hogy pár hónap­pal?, ezelőtt egy düledező kecskeól volt itt, körülötte szemétdombbal, most pedig fehérfalú házacska mo­solyog a helyén, előtte sokvirágú tarka kis kert, lila­­iszínű, karalábéfejek, halványzöld káposztabokrok, na és a kémény, amely vidáman füstöl­ ,ki­ Rucza el­vetette itt az élet magvát és az élet magva kikelt, kikelt és nagy fává növekedett. Mintha ez a kéményfüst ennek a fának magas lombja lenne. Füstlomb. Az asszony most jön ki a házból, szíves és bi­zalmas szóval köszönt: —­ Jó napot kívánok! Kiönti a teknőből a vizet, mert éppen mosott. Látom is, hogy két fa között madzag van kifeszítve és azon szárít a szél néhány bizonytalan formájú ruhadarabot, amelyekről csak igen nagy jóakarattal lehet megállapítani, hogy azok a Rucza alsó fehér­neműi. Azon sokáig nem láttam Ruczát, mert külföldön voltam. Mikor hosszú idő múlva kint jártam, újra elállott a szívverésem. A ház belsejéből furcsa kis hangok hallatszottak. Nem akartam hinni a fülem­nek, de bizony az volt. Gyereksírás! Az a tudat, hogy Ruczáék elszaporodnak, végleg megdöbbentett. Kiabálásomra előjött Rucza az udvar végéből, ahol éppen palántákat kapált, mert azóta az egész telkemet művelés alá vette. — Gyerek sír odabent? — kérdem Ruczát. — Kislány ... — De hát mi lesz itt, ha megkezdődik az épít­kezés ? Én ide egy házat akarok építtetni... — Elfér itt az is ... — Jó, jó, de én ide egy előkertet tervezek .... Már el is határoztam, hogy sima fapázsit fogja takarni az egész kertet, amelyet csak a százszorszép kis fehér csillagai tarkítanak és az udvar közepén nem lesz semmi más, csak egy kis bronzszobor, amely megzöldül az esőben. Valami álombéli kis szobor, talán Charpentier szobráról egy másolat, a Jeune Faune, az ifjú faun, ahogy azt a Parc-Monceauban láttam Párizsban. — Miféle kertet? — kérdezi ellenséges hangon Rucza. — Egy olyan előkertet — Minek az? — Ez a kulipintyó nem maradhat itt... — Mér nem maradhat? — Mert nem maradhat. Maguk itt sütnek, főznek, mosnak, szárítanak, maga itt kiaggatja a fekete­neműit ... — Hát osztani — Jönnek majd a vendégek ... — Hiszen nem harapom én meg a vendégeket... — Jó, jó, dehát értse meg, ez a kecskeól nem maradhat itt... Rucza dühös tekintetet vetett rám, hogy egy­szerűen kecskeólnak merem nevezni az ő házát. Nehezemre esett kimondanom, de túl kellett rajta esni: — Nézze Rucza, maga annak idején ideiglenes lakást kért tőlem. Én már akkor is mondtam magá­nak, hogy ezt a ronda kecskeólat le fogják innen bontani... Rucza belelegyintett a levegőbe. --Fenét fogják lebontani. Dehogy fogják lebon­tani! Minek azt lebontani, ami megvan? Nem vitatkoztam vele tovább, mert úgy éreztem, hogy alapjában véve Ruczának van igazsága. Azon­kívül, nem tagadom, féltem is egy kicsit, hogyha el­mérgesedik a vita, Rucza fejbeüt a kapujával. Egyelőre tehát függőben maradt a dolog, de már előre látom, hogy még rettentő sok bajom lesz , a Rucza-családdal. december­t. Byrd ezredes pénteken átrepülte a T­éli-sarkot Egyszerű mondat ad hírt a halhatatlan teljesít­ményről. Oly természetesen, mondhatni szimplán hang­zik, mintha egy jó ismerősünk ment volna át a szom­szédba. Byrd ezredes, a még mindig titokzatos sarki jégvilág hőse, átrepült a Déli-sark fölött. Minden lát­szólagos emóció nélkül, majdnem sportszerűen követte el ezt a tudományos értéket jelentő repülőbravúrt, meg­előzve hosszadalmas rákészülők habozó sorát, mint ahogy annak idején Északon is pontosan és snájdigan elébevágott konkurrenseinek a dicsőségben. Byrdé a dicsőség, hogy elsőnek repülte át az Északi Sarkot s íme, most övé a Déli-sark átrppülésének Ö£Ökeletti út­­törősikere is. Byrd fellendült a jégmezők és gleccserek fölé s miközben a magasból a tudományos jövőnek egyengette az utat, a jelenről sem feledkezett meg. Tizennyolcórás remekbevaló repülésének jóformán egész ideje alatt percről-percre beszámolt istenkísértő útja minden mozzanatáról. Szikratávírója egyre cseve­gett Newyorkkal s ezen keresztül az emberiséggel. Mintha csak egy klub kényelmet adó nyugalmából szi­­varozgatva telefonált volna át ideges barátaihoz, akik­nek semmi sem elég új, semmi sem elég nagy, félelme­tes, lelkesítő vagy megdöbbentő. NEW YORK, nov. 30. Bryd ezredes péntekin átrepült a Déli-sark fölött. Középeurópai időszámítás szerint pénteken reggel fél­négy órakor startolt az expedíció little-amerikai bázisá­ról és három társával 18 órás utat tett meg. Középeuró­pai időszámítás szerint este 9 óra 20 perckor szerencsé­sen visszaérkezett Little-Amerikába. A 18 óra alatt 2500 kilométert repült. Az első két órában a repülőgép rádió­­állomása állandóan érintkezésben volt a newyorki rádió­­állomással, amely reggel fél hétig tisztán vette Byrdék üzeneteit. A newyorki rádiónál a Newyork Times mun­katársa vette fel az üzeneteket, amelyek a koncért vala­mennyi lapjában megjelentek. Reggel fél hét órakor el-­­hallgatott Byrd rádiója­­ csak a­ késő esti órákban je­lentkezett újból, közölve, hogy az ezredes és három társa átrepülték a Déli-sarkot és szerencsésen visszaérkeztek Little-Amerikába. NEW YORK, nov. 30. A Times jelenti Byrd kapitány szikratávirata alap­ján, melyet a sarkutazó repülőgépéről pontosan a Déli­­sark fölött adott fel, hogy 4000 méter magasságra kellett emelkedniére, hogy a Déli-sarkot elérhessék. A Déli-sark hatalmas fennsíkon fekszik, melyet a gleccser­hegyek zárnak körül. Az expedíció élelemkészletének egy részét kénytelen volt ledobni, hogy a kellő magasságot elér­hesse. LONDON, nov. 30. A Morning Post washingtoni levelezője szerint az Egyesült­ Államok a Byrd kapitány által felfedezett te­rületekre alapított igényüket a felfedezés jogára, vala­mint a Monroe-elvre vezetik vissza. Ezeket a jogokat azonban az Angliához intézett jegyzékben nem hangoz­tatják túlságosan. A repülés fejlődése nagyban emelte a Déli-sarkvidék jelentőségét, ahol gazdag ásványtelepe­ket és cethalászterületeket sejtenek.

Next