Budapesti Hírlap, 1930. április (50. évfolyam, 74-97. szám)

1930-04-29 / 96. szám

» 1930. április 29, kedd : B.H . REPÜLÉS ! Egész gyermekkoromban ez volt álmaim és trágyaim netovábbja. Repülni! Szállani szaba­don, m­int a madár, sióvá, amerre és amikor akarok, úgy éreztem, hogy aki ezt eléri, an­nak számára nincsen több lehetetlenség a vu­lágon. És ezt érezhette az egész emberiség mind­­akna napig, amikor megtörtént a lehetetlen­nek hitt, bár mindig lehetőnek érzett csoda és a fenséges gépmadár először szállott föl a kemény, biztos, kézzelfogható földről, az át­látszó, ingatag, testetlen légbe. Ott voltam, amikor ez nálunk először meg­történt. Láttam ahogy az emberek sírtak és egymás karjaiba borultak és én is úgy men­tem onnan, el, mint aki valami nagy, világot átidomító, végzetesen gyönyörű és lélekbe markoló élményt visz magával. Mikor aztán másodszor láttam repü­lőver­­rsenyt, az első öt perc izgalma után úgy én, mint mindenki más, már csak hébe-hóba néz­tünk fölfelé. Barátok, ismerősök, ruhák, ka­lapok, embertársaink megszólása, sokkal in­kább lekötötték figyelmünket Most pedig...? Különös ez. Hiszen Wag­ner Walkürjét legalábbis huszonötször hallot­tam már, mégis végigborzong rajtam ahány­szor újra hallom. És a nagy festőik művei sem válnak megszokottá és Petőfi „Egy gondolat iránt engemet“ című költeménye mindig újra elakasztja a lélekzetemet. Miért? Miért épp a technika vívmányai azok, amelyek fölött oly gyorsan, s természetszerűleg napirendre térünk. — Beszélni lehet Amerikával. — Bel érdekes! Igazán? — Unalmas, egy órát is kell várni az össze­köttetésre — mondjuk már két hét múlva. Néhány nappal ezelőtt Bécsben volt dolgom. Vissza­jövet elhatároztam, hogy a repülőgépet veszem igénybe. Első hosszabb repülésem volt. Bizonyos izgalommal vegyes kíváncsisággal figyeltem meg impresszióimat. Volt időm elő­készülni reájuk, mivel az autóbusz félórát rohant velünk, amíg a repülőtérre értünk. Nyirkos, nedves, mocskos idő volt, vékony, siitáló esővel; a repülőállomáson közömbös, Babionos úti hangulat, podgyász-feladás, pasz­­szus-vizsgálat, unalmas hétköznapi atmosz­féra. Nyolcan voltunk utasok, én az egyedüli nő, azonkívül néhány tucat egynapos csirke, gondosan skatulyákba csomagolva és kétségbe­esetten csipogva. Elhelyezkedtünk, vattát dug­tunk fülünkbe, a gép berregni kezdett, neki­lendült, s miközben mindenki táskáját, er­nyőjét, kabátját rendezgette, észrevétlenül el­hagytuk a földet. Mire lepillantottam, már jónéhány száz mé­ternyire siklottunk a város fölött. Babajáték- szerű házak, nevetségesen lassan kúszó villa­­mosocskák váltakoztak keskeny, zöld, sárga, barna stráfokkal és négyszögekkel, melyeket néhol vékony ezüstszalag szelt ketté. Tudtam, hogy ezek rétek, mezők, szántóföldek, s közöt­tük az ezüstkígyó a Duna, de valahogy olyan irreálisan, térképszerűen hatottak. A legmeg­lepőbb az volt, hogy bár magasan voltam és gyorsabban haladtam, mint bármikor előbb életemben, semmiféle magassági, vagy sebes­ségi érzésem nem volt. Úgy éreztem, hogy a gép meg én­ vagyunk az egyedüli elmozdít­­hatatlan fix pont a világűrben és csak arra kell vigyáznunk, hogy azt az apró, jelenték­telen, lassan mozgó, piszlicsár földet alattunk. Valahogyan föl ne borítsuk. És mentől ma­gasabbra emelkedtünk, annál inkább erőt vett rajtam ez az érzés. Csak mikor egy nagy, bolyhoz, puha, fehér felhőn száguldottunk ke­­resztül, melynek gomolygó tömegei néhol hir­telen, mély, tátongó, a zöld földig leérő hasa­dásban szakadtak meg és ott lent a mélyben ragyogó szivárvány szikrázott felém, éreztem pillanatig az álomszerű csoda ujjongó érzé­sét, melyet annyiszor elképzeltem, az mikor re­pülni vágytam. De útitársaim, akik az utat már gyakran megtették, még erre sem hederítettek. Az egyik újságot olvasott, a másik banánt evett, a többi, azt hiszem, aludt. És bár se nem ismer­tem, se nem bántam őket, ez a közöny, mely­ről éreztem, hogy rövid időn belül reám is át­ragad, valahogy olyan szomorúvá tett engem. Minthogyha valami régi, gyönyörűnek emlé­kezett gyermekkori játékot találtam volna m­eg, s egyszerre látnám, hogy értéktelen. ócska, kopott lim­lom. A repülés, a földi sa­laktól való felszabadulás, a szabadság szim­bóluma, közlekedési eszközzé silányult. Mit adott nekünk? Néhány kilométerrel megkiseb­bítette a világot. Bécset, Párizst, Berlint, né­hány órával közelebb hozta, de értéket, valódi értéket . .­­? Igen, talán azoknak, akik kis, nyitot gépek­ben, életek veszélyeztetésével magasabbra, még magasabbra szállanak, keresve valamit az..pr­­ben... valamit... akármit... csak épp nem az út megrövidítését Bécs és Budapest között. Talán egy eszmét, egy gondolatot, egy rejtett célt, azt, ami egyedül szép és örökkévaló az Budapesti Asztalos Ipartestület Védnöksége Alatt Álló B­útorcsarnok Szövetkezet mint az Iparosok Országos Központi Szövetkezetének tagja. VIIL, Üllői-út 18. — Telefon: József 30—24. VnL, József-körút 28. Tel.: 320—68. VIIL, Rákóczi-út 7. TeL: 420-2. Fenti szövetkezeti helyiségeiben, saját tagjai által készített, elsőrendű minőségfi, stykson és anémi b­ú­torokat nagy választékban tart raktáron, m­űvvészi tervek szerint készítve. Lakásszerűen csoportosítva. Jótállás mellett. Saját tervezői iroda. Előnyös fizetési feltételek. Janden bátor bírálóbizottság által felülbírált. Vidéki, felelősségt­nk mellett, lakásba álltva. Szövetkezetünk 36 éve áll fenn, emberek életében, akár zenében, akár könyv­ben, akár képzőművészetben, szerelemben, vagy repülésben keressük és találjuk meg. M. Felavatták Katona József új síremlékét Zsitvay Tibor igazságügyminiszter ünnepi beszéde a kecskeméti Szentháromság-temetőben KECSKEMÉT, ápr. 27. A Katona József centenáriuma alkalmából rendezett ,országos ünnepségek második napja is fényes külsőségek között folyt le. A mai ünnepségek a Szentháromság temetőben kez­dődtek, ahol ünnepélyes keretek között avat­ták fel Katona József új mommeiktália sír­emlékét. Az ünnepség reggel 9 órakor kezdődött. Amikor az ország minden részéből Kecske­métre sereglett előkelőségek a temetőbe érkez­tek, már többezer főnyi közönség gyűlt össze a síremlék körül. Az avatási ünnepségen meg­jelent: Zsitvay Tibor igazságügyminiszter, Aknásy László a képviselőház elnöke, Kara­­fiáth Jenő a képviselőház háznagya, Szeless László felsőházi tag, Madarász Elemér, Platthy György, Mator József, Takács Géza, F. Szabó Géza, Gál Jenő, Kálmán Jenő, M­ir­hali Gyula, Kiss István, Szabó Iván, Horváth István országgyűlési képviselők, Kozma An­dor, a Kisfaludy Társaság másodelnöke, Gresz­­ler Jenő miniszteri tanácsos a kultuszminisz­térium képviseletében, Liber Endre tanácsnok a főváros képviseletében, Thürtter Mihály pol­gármester Sopron város részéről, Fáy István főispán, Zimay Károly polgármester, Mak­ay Ödön dr. miniszteri tanácsos, továbbá a tudo­mányos, irodalmi és művészvilág, a politikai és társadalmi egyesületek kiküldöttei s a helyi előkelőségek közül igen sokan. A beszentelést Kovács Sándor apátplébá­­nos végezte fényes papi segédlettel. A beszen­­telési szertartás után Zsitvay Tibor dr. igaz­­ságügyminiszter tartotta meg felavató beszédét. Katona Harmadik temetése — Temetőbe gyülekeztünk, — mondotta — a kecskeméti öreg Szentháromság-temetőbe és velünk gondolatban Katona József sírja köré seregük ma az egész magyarság. Kezünk ko­szorúval, szemünk könnyel teli, de szívünkben­­n­em a gyász sirámai kerepelnek, hanem az igazság feltámadásába vetett hit harangzúgása zeng. Ezért oly találó, hogy Katona József halálának századik fordulóját, amely a nagy­hét során köszöntött ránk, most, húsvét Alle­lujas nyolcadikén ünnepeljük. — A koszorúk, amiket hoztunk, a magyar tavasz virágai, az elmúláson diadalmaskodó Katona József halhatatlan emlékének szóló hódolat. Ám könnyeink n­em ,a halottat­ sirat­ják, akit pedig ma harmadszor temetnek. Amikor száz év előtt először nyílt meg az áldott kecskeméti föld öle, hogy visszafogadja keblére legnagyobb szülöttjét, nem az volt Katona József első temetése. Már korábban, már élve befalazta az ő alkotó Géniuszát és életkedvét a megnem értés, a közöny, az ide­gen divat és a méltatlan kritika. A költő ha­lála, az volt Katona József első temetése. Azután már — most száz éve — csak Kecs­kemét város tiszti főfiskusának tetemét tették le hozzáillő kegyelettel az anyaföldbe. És ma— a harmadik temetéskor — a halhatat­lan költő és feltámadt Bánkja évszázados diadalútjának fényes állomásán immár a ma­gyar Shakespeare díszes emlékét állják körül. Erre a sírra, amelynek —­ Katona József szavai szerint — az „ölelése a miénk“ — nem úgy, mint ezernyi ezer meggyalázott magyar áré — erre a árra, melyről­­távozott az el­múlás gyásza, nincs miért könnyűt hullatnunk.­­A mi fájdalmas keserűségünk zokogó felhője a magyar sorsot siratja, azt a méltatlan sor­sot, amely a magyar géniusszal annyiszor meg annyiszor járat Kálváriát. Ezer év során, sok ezernyi ragyogó szellem, kisugárzó energia, világraszóló magyar tehetség,­­ szinte meg­annyi tragédia. A magyar szellemi élet tör­ténete szinte szünetlenül pompázó költséges tűzijáték, amely ragyogva eget vív és korán kihunyva a porba hull. A külföld arénája előtt, ha olykor felfigyel rá, szinte könnyeb­ben arat tapsot, mint idehaza, ahol megnem­­értés, a gúny, a lekicsinylés, a­z idegen maj­­miolás és irigy kevélység sietve oltja el azt a tüzet, amely magasra törő magyar energiá­kat forral. Mi a fényes temetések nemzete va­gyunk, amely ak­i élő tehetségek előtt nehezen és ritk­án hódol, még kevésbbé tart ki mel­lette. Nemzete, amely ontja és sietve fölötti, felfalja a tehetségeket, hogy későbbi nemze­dékek tegyék aztán jóvá a holtakkal szemben, de ismételjék is meg — sajnos — az élőkkel szemben, az elhunyt nemzedékek vétkeit. Bánk bán — a magyar „egyke* — Hol vesztek a „Bánk bán“ testvérei, amelyek Katona Józsefünk lelkének mélyében nemződni készültek? Derékon tört a magyar shakespeari fejlődés és a magyar shakespeari drámasorozatból csak szomorúan magyar egyka lett.­­ A nagyvilágban népek, városok, feje­delmek művészetszeretete, nemes becsvágya, hatalmasok gazdagsága vagy műpártolók ösz­­szefogása vihartálló fészket, egetvívó szárnya­kat teremtett a tehetségek számára. A magyar tehetség sorsa századokon át alulról legtöbb­ször közöny, felülről — Oh, meráni átok! — gyakorta elnyomás, nem egyszer üldözés. — És mégis eljött a nap, a költői igaz­ságszolgáltatás napja. Száz év előtt Katona József kihűlt szívére az elmúlás rögei hullot­tak; egy század óta Bánk bán, Petur és Ti­borc feltámasztó igéi a jobb jövőért égő nemzet kebelén dübörögnek. Katona József „Bánk bán“-ja örökifjan indul új diadalok százada felé. — Ahogy elszállott a megnemértés köde, amely a költői mű fényét eltakarta, — ahogy lehullott az idegen divat hályoga a kritiku­sok szeméről, — hulljon le a lepel „Bánk bán“ költőjének méltóan nemes síremléké­ről is. Az örök Petur — Itt magaslik előttünk a remekbefaragott szarkofák és tövében ott ül rendületlenül az örök Petur. Talán nem is koporsó az, amit az élők feje fölé emelt a szülőváros kegye­lete, hanem bölcső­, amit a megbékélt költő géniusza ringat s benne magyar élet, magyar jövendő szunnyad, ébredez. Az élve eltemetett, de ismét életre kelő, halhatatlan igazság ol­tára ez. A költő igazságát, Bánk bánja di­csőségét hasztalan temették el, feltámadt, amint a leghosszabb őszi hervadásra, végetérni nem akaró fagyos télre i3 beköszönt egyszer a kikelet. Ezt az el nem lanyhuló, ezt a meg nem alkuvó, ezt a dacosan szánt hitet, a ren­dületlen magyar tavaszv­áráért, ezt a magasbízó tettrekész élniakarást sugározza felénk — egy évtizede nyitott sír mellett vergődő magyar nemzedékre — Petur bán, a magyar történe­lem ostorozó, serkentő, viharzó és felhőt osz­lató lelkiismeretének nemes alakja, — Katona József centenáriuma az egész magyarság ünnepe. Az ő nehezen kivívott dicsősége többé el nem homályosul. Három­­szori temetése után él még Katona, —T­örökké és­­ Szobrot emelnek Katonának* Zsitvay Tibor beszédét percekig tartó lel­*­kés taps és éljenzés fogadta. Beszéde közbeni lehullt a lepel az új síremlékről. A hatalmas szarkofág előtt Petur bán bronzba öntött alakja ül ökölbe szorított kézzel és maga elá mélázó tekintettel. A szarkofág márványtábo- táján a következő felirat olvasható.: .­Katoma József 1791—1830. Bánk &Ch* költőjének halála 100-ik évfordulóján Kecskemét törvényhatósági város közön­sége.“ A leleplezés után Sántha György dr. a Ka­­tona József Kör főtitkára adta elő nagy ha­tással „Katona“ című versét. Ezután került sor a koszorúk elhelyezésére. , Elsőnek Almásy László a képviselőház ne­vében helyezett koszorút a sírra. Majd Szen­lesi László a felsőház nevében, Zsitvay Ti­bor igazságügyminiszter pedig a kormány ne­vében tette le koszorúját. Katona késői le­származottjai nevében a Gedey-család helye­zett koszorút a sírra. Ezután a törvényható­ságok, az irodalmi és társadalmi egyesületek képviselői egy-egy jelmondat kíséretében he­lyezték el koszorúikat Katona József sírem­lékére. Több mint egy órán át tartott a ko­szorúk elhelyezése. A felavatási ünnepség után Kecskemét vá­ros törvény­hatósági bizottsága Fáy István elnöklésével díszközgyűlést tartott, amelyen Kiss Endre dr. ünnepi beszéde után elhatá­rozták, hogy a város főterén szobrot emelnek Katona Józsefnek. Délben a vendégek megtekintették a Vá­rosi Múzeumban Katona József emlékszobá­ját. Ebben a szobában a költő műveinek va­lamennyi kiadása és a róla szóló egész iro­dalom van kiállítva. Itt helyezték el a „Bánk bán“ előadásainak színlapjait, szereplőinek képeit és a személyes relikviákat. Két kis do­bozban a sír áthelyezéséből származó relik­viák vannak. Katona hajfürtjét, atillájának­ kis posztódarabkáját és nyakkendőjének fosz­lányait helyezték el benne. Az emlékszoba megtekintése utáni ünnepi ebéd volt, amelyen számos felköszöntő hang­zott el Kecskemét ajándéka a Nemzeti Színháznak Kecskemét városa, abból az alkalomból, hogy a Nemzeti Színház együttese Katonaz József halálainak centenáriumán Kecskeméten szerepelt a „Bánk bán“ előadásával, lemá­soltatta a Boskovics Ignác által­­festett Ka­tona József-portrét, mely a város tulajdona és az eredeti képpel nagyságban is egyezős másolatot a Nemzeti Színháznak ajándékozta. A kép díszes keretét réztábla díszíti a követ­kező felirattal: „A Katona József centená­rium és Bánk bán-előadás emlékére Kecske­mét város közönsége.“ A kép már meg is érkezett Budapestre a a Katolin-kiállít­ásétt helyezték el a Nemzeti Színház emeleti büffé­­jébe­n !­!/'/■ 11 - 1 • Herczeg Ferenc emlékbeszéde az Akadémián A Magyar Tudományos Akadémia hétfőn délután összes ülést tartott, amelyen Herczeg Ferenc másodelnök elnökölt. A kultuszminisz­térium képviseletében megjelent Fábián Jenő miniszteri tanácsos, s az ülésen zsúfolásig meg­telt a terem érdeklődőkkel. Herczeg Ferenc az elnöki székből tartott emlékbeszédet „Katarja József haláldjunk száz­éves fordulóján“ címmel. Beszédét azzal kezdte, hogy a magyar köz­életben évek óta egymást érik a centenáriumi ünneplések. Ezek az évszázadfordulók újból és újból nyomatékkal figyelmeztetnek, mennyi elme, erő, mennyi férfi jellem és közszellem torlódott össze az elmúlt század első felében. Megrajzolta azt a siralmas képet, amelyet a magyar színpadi irodalom ad Katona József előtt és korában. De azután váratlanul megta­lálta önmagát — mondotta Herczeg — önma­gában az őserejű magyar költőben, aki lelké­nek minden komor tüzet, alkotóösztönének egész féktelen erejét beleöntötte Bánk bán­ba, s megalkotta a legmonumentálisabb magyar szomorújátékot. Bánk bán gyászos sorsa, me­lyet a magyar irodalomban speciális szomorú­játéknak nevezhetünk, csak úgy volt lehetsé­­ges, hogy Magyarország nem, ismerte meg a képzett és független műbírálatot. Akik akkor kritikát írtak, azokban több volt a f­elkés, mint az ítélőképesség, több a hit, mint a tu­dás, több a fogé­konyság, mint a kritika. Ezután Herczeg Ferenc megrajzolta Katona József életét haláláig, majd áttért Bánk báni sorsára és megemlékezését így fejezte be: „ Magyarország csak akkor tudta felbe­csülni a kincset, amelyet Bánk bánban leír mi­kor eljött az igazi magyar műbíráló, az’erős elméjű, becsületes szívű író, akinek szúrós szeme meg tudta látni a felszín alatt a lénye­get, aki független maradt minden irodalmi di­vattól, politikai iránytól, barátságtól és pro­tekciótól, más szóval, midőn eljött Gyulai Pál, 1860-ban tartja meg székfoglalóját az Akadé­miában, értekezésének címe: „Katona József Bánk bánja“, és Gyulai, aki egész életén át óvakodott minden túlzástól és mérsékelten.

Next