Budapesti Hírlap, 1930. október(50. évfolyam, 223-249. szám)

1930-10-28 / 246. szám

Budapest, 19301 L. évfolyam 246. szám Kedd, október 28­­-mrr hétfő ktritérrél. KIS- fizetésd­érák: egy háza 4 pangó, negyedén* 10 pengi 80 fillér. — A H­aidon ezeknek a fisai egeknek s kétsze­­rese­n elfifk­elés díjBudapesti Hírlap Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Sztartcesztroég­ia kiadó* Mta III : VIII. kerület, József­ körút 5. Telefon­­szám: József 444—Di­tól József 444—09-ig, Levélcím: Budapest, 4, Postafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. Meinlen Aunkarában Mire e sorok megjelennek, Bethlen Ist­ván gróf miniszterelnök már megérkezett Ankarába, a fiatal török köztársaság új fővárosába, ahol a török kormány Prog­ramm­ja szerint fényes ünnepségekkel vár­ják. Bethlen fogadásának külsőségei egyébként már Sztambulban is megmutat­koztak, ahol az átutazó magyar miniszter­­elnököt nagy ünnepiességgel üdvözölték, jeléül annak, hogy Törökországban milyen értéket tulajdonítanak a Magyarországgal való baráti viszonynak. A török-magyar barátságnak értékét va­lóban nem is becsülheti le senki, aki nyi­tott szemmel nézi Dél-Keleteurópa helyze­tét és aki látja, hogy a két ország közt lévő meleg viszony nem csupán a két ro­konnép érzelmein alapul, hanem azon is, hogy a két állam vezetőinek mentalitása között nincs különbség abban a tekintet­ben, hogy miképpen kell a világot és kü­lönösen Európának délkeleti részét köze­lebb hozni az igazi békéhez. Különös súlyt ad a török-magyar barátságnak a két or­­s­zág földrajzi fekvése is. A helyzet ugyanis az, hogy úgy Törökország, mint Magyarország centrális fekvésű. Török­ország előőrse a Távolkeletnek, kisázsiai, feketetengeri, földközitengeri és balkáni hatalom, birtokosa a Boszporusznak, tehát olyan tényező, amelynek sok irányban van befolyása és amely sokfelé jelen van. Magyarország hasonlóképpen központi fekvésű, mint a Dunamedence centrális birodalma, egyformán tényező Közép- és Kelet-Európában, valamint a Balkánon. Ha tehát Délkelet-Európának két ilyen faktora között bizonyos baráti egyetértés uralkodik, ez olyan elem az európai politi­kában, amely világviszonylatban is szá­mottevő­. Ez ad különös politikai súlyt a török­magyar viszonynak, amelynek érzelmi alapjait oly készségesen tápláljuk. Éppen ezért érthető, hogy a magyar miniszterelnök szívesen ragadta meg tö­rökországi látogatásának alkalmául, hogy a török nemzet október 29-én ünnepli a köztársaság fennállásának tízéves jubileu­mát és hogy e történelmi ünnep h­angula­tában fejezheti ki a magyar nemzet és a­ magyar kormány szívből jövő üdvözletét Kemálnak, az új Törökország spiritusz rektorának, a török kormánynak és az egész török nemzetnek. A magyar miniszterelnök ezt az alkal­mat felhasználja arra, hogy megbeszélése­ket tartson a vezető török államférfiakkal a két nemzetet közösen érdeklő politikai és gazdasági kérdésekről. A­ gazdasági tár­gyalások főképpen a legutóbbi megkötött török-magyar kereskedelmi szerződés által függőben hagyott kérdések rendezésére irányul, egyébként pedig olyan kérdések jönnek szóba, amelyek a két ország közt való gazdasági összeköttetés, árucsere, forgalom kimélyítésére vonatkoznak. .Remélni lehet, hogy e tárgyalások jelen­tékenyen meg fogják erősíteni a két ország közti kapcsolatokat politikai tekintetben is, ami az egész világ számára örvendetes esemény, mert azt jelenti, hogy két olyan állam között erősödik az egyetértés, amely két állam egyforma meggyőződéssel, szán­dékainak egyforma tisztaságával törek­szik a nemzetek közti ideáljai felé, első­sorban pedig arra, hogy minél kiegyen­súlyozottabb alapja legyen Európa béké­jének. Azok a díszes külsőségek, amelyekkel a magyar miniszterelnököt a török főváros­ban várják, mindenesetre arra vallanak, hogy a török-magyar barátságnak itt is megfelelő súlyt tulajdonítanak. Ez a Bethlen István grófnak járó nagy tiszte­letadás azonban nemcsak erre vall, hanem­­arra a megkülönböztetett tiszteletre is, mely Magyarország miniszterelnökének személyét a külföldön övezi. Mindez pedig megnyugtató jele annak, hogy az út, amelyet a háború utáni Ma­gyarország kitűzött maga elé, a külső po­litikában is mindinkább eredményesnek mutatkozik. A tevés • Irta Ecczássy Judit ' — Szervusz, Tamás! — Larsan a köszöntés, ha Bokody Tamást meglátja valaki s a kezek üdvözlésre lendülnek a levegőbe s az arcok barátságos mosolyba szélesülnek. Tamás láttán mindenki örül. A férfiak, hogy kihúzhatják mellette magukat, mint ala­csony a még alacsonyabb mellett s elégedet­ten érezhetik, hogy ők többre vitték. A néni­kék, hogy sápítozhatnak fölötte s fejüket in­gatva ezredszer is megállapíthatják: — Kár érte ... Kár... Csakugyan. Az asszonyok, hogy nem szédültek belé még dalibb korában s józan fejjel derekabb em­bert választottak. A lányok, hogy hátha ők lesznek a csodatevők, akiknek kedvéért Tamás­ból valaha ember válik. Mert most ugyan nem az. Halántéka körül már ezü­stösödik s mégis mire vitte? Ügyvéd­bojtár. S az is marad halála napjáig, mert hogy az utolsó vizsgáját letegye, ahhoz semmi remény. Neki beszélhetnek! Csak legyint, csak sejtelmesen mosolyog nyírott bajsza alatt s legföljebb ha ennyit mond megvetően: — Uggyan kérlek alássan, az én igényem­mel ... Furcsa, de Bokody Tamásnak igényei van­nak. Nem kézzelfogható, látható igények, mert kopott és nagy szegénységben él. Mégsem elé­gíti ki az ügyvédi iroda, parasztokkal tárgyalni és aktákat körmölni, még egy sikerült védő­beszéd sem hozza ki sodrából. Neki ugyan di­csérheti akárki a tehetségét, arra is csak legyint: — Uggyan kérlek alássan ... Tamás mindent lenéz. A mesterségét, 3, má­sokét, az eleganciát, a kefét, amivel regelente tisztára kínozza egyetlen ruháját, a cipőtal­pát is, ami egyre riasztóbban kopik, a kajla kalapját, amit legényesen, világmegvetéssel vág a fejébe. Csak a sört nem, a bort, a dupla barackot, amit szeretettel szűrésül reggel, délben, este. Nem Iszákos Tamás, csak iszogat. Búfelejtő­­nek tán, vagy reménytáplálónak, ki tudja? De ha iszik, mintha titkai volnának, olyan maga­­bizé. S a poharat dédelgetően simogatja s apás ellágyulással nézegeti az ital színét. Szá­jában a szivarral, olyan, mintha két virzsiniát egymásba ékeltek volna. Hosszú, sovány ő is, mint a virzsinia. Szívják egymást. És iszik, míg borgőz és füst ködöt ereszt a szeme­­elé. Ilyenkor annak látja magát, akinek akarja. De csak ő, mert mások ilyenkor még inkább afféle „kár érte“ figurának nézik, ami minden városban lézeng. S talán jó is, hogy van. Ál­tala lehetnek a többiek jósűvűek és megér­tők és elnézők és jobbak. Tamás érzi ezt és kerülné az embereket, ha hagynák. De min­denki a karja alá nyúlva — tanáccsal, min­denki feszítené — szóval, mindenki jobban tudná, mit tenne a helyében. Tamás elúsztatja füle mellett a szókat s csak mosolyog befelé, titokzatosan: — Ezek beszélnek? ... Ha tudnák!... Tamás sem tudja egész biztosan, mégis annyi, mintha biztos volna. Nem beszél róla. Minek?... De gondolatban csak ezzel foglal­kozik s ettől olyan öntelt. Hát még ha nem utálná úgy az írást s bizonyosságot is szerez­hetne!... Már régen minden másképp lenne­ vele... Csak írni ne kéne ... Elég, még sok is a délelőtti munka, csak nem ül neki még a szabadidejéb­en is?... Egy levél az egész. Ha megírja, egyszerre megváltozik az élete. Meg. De még ráér. Majd. Egyszer. Minek elsietni? Ez a megírandó levél húzta a száját a titok­zatos mosolyra, ez lendítette kezét a fölényes legyintésre, ez adta hangjába a világmegve­tést. Mert mit tudnak ezek?... Mit tud ez az egész poros, poshadt, fülledt, unalmas kis­város ?... Ezek azt hiszik, minden a dip­loma! ... Na és ha még meg is szerzi? Hát aztán? ... Csinálna tovább is, amit eddig csi­nált? Mintha máris nem lett volna elég be­lőle? ... Még ez is karrier? ... Az, hogy többet keresne? Hát az is valami? Mi ez ah­hoz képest, ami őrá várna, ha... Nem. In­kább a levelet. Inkább azt írja meg. Az majd végleg rendbehozza, s aztán ugyő kisváros, itt­hagy c­sapot-papot. Előbb persze a címet kellene megtalálni. Megvan valahol, csak a régi írások között kellene turkálni, amiket a kockás vászonkoffer­ben őrizget. Ott van biztosan a levél is, amit Dénes bácsi írt vagy húsz év előtt... Hogy múlik az idő!... Bizony, van húsz éve, hogy az első és utolsó hírt adta magáról. De leg­alább jó hírt. Meghiszi azt, hogy jó!.... Aranybányát átvenni Ausztráliában nem utolsó dolog ... Húsz év ... Azóta már tö­méntelen gazdag s mi az neki, megküldeni a régi tartozást?... Még ha többet nem is, csak kamatos kamattal az anyja hozományát, mert az is elúszott, mikor a família a köny­­nyelmű úrfit átsegítette a határon... Bizony Bándy Dénes alaposan tönkretette a Bándy-családot. Rég volt, azóta már csak ő maradt itt várni a kártérítést és a jobb napo­kat. De úgy látszik, arra várhat, hogy magától mozdul s megkeresi, akinek tartozik. Lehet, hogy róla már meg is feledkezett — gyerek volt még akkor —, s talán hírét vette, hogy az anyja meghalt s azt hiszi, senkije sincs már életben. No majd ő eszébe juttatja... Gondolatban már meg is írta Dénes bácsi­nak, hogy él és számít a hálájára. Egyelőre gondolatban, csak, de annyi máris, mintha el­küldte volna a levelet. Színezi, színezi a várható jövőt, számítgatja, mennyi is kell az adósságai rendezésére, m­ennyivel kezdhet majd Pesten­­ új életet? ... És ha minden jól megy és Dénes bácsinak nincsen kint családja... és ha rászáll az egész nagy örökség... Ettől a tervezgetés­­től egyre­­titokzatosabb lett a mosolya a pohár fölött és egyre­ lekicsinylőbb a legyintése: — Uggyan kérlek alássan, mit tudtok ti... Furcsa ez a fölény, mosolyogni kell rajta s ha különcnek tartották eddig, most kicsit bo­londnak. Az. Ha nem mitől fülne a maga­­bízása?... Alig él, tengődik csak, kopott, so­vány, sárga és mégis rátarti. Még ő nézi le a rendes embert ,s csakhogy éppen vállon nem veregeti. Ki bolond, ha ez nem? Tamás érzi a pillantásokból az elnéző türel­met s m­ár nem tartja többé békában a nyel­vét. Titka leplét meg-megemlíti sejtetőn: — Hiszen csak egyszer megjöjjön a válasz... — így mondja: a válasz, pedig a levele sem ment még el, de már annyiba veszi, mintha megírta volna. Faggatják, miféle válasz? ... s honnan?... és Tamás egyre többet sejtet. — Bándy Dénes? ... alighanem az, aki sik­kasztott ... igen, igen, az csakugyan Auszt­ráliába ment ki — tudják már az öreg nénikék és bácsik, s mire is élnének, ha nem az ilyes­féle elfeledett históriák őrzőjei gyanánt? Most versenyt emlékeznek s igazolják Tamást s me­séik ponyvájával behúzzák az érdeklődés kellős közepébe. — Ab bizony régen volt, de mintha ma hallanák, hogy sápítozott a Bándy-familia s hogy futkosott fűhöz-fához, hogy az okozott kárt mind visszatérítsék ... s még útiköltséget is adtak a tékozló fiúnak, hogy új életet kezd­jen a messzi idegenben ... Persze, persze, hi­szen Bándy-lány volt a Bokody Tamás anyja... akkor szegényedtek el és nyilván abba pusztult bele... " Most szeretik csak Tamást igazán. Már nem­csak a fehér asztal mellett beszéltetik, hívják vacsorákra, lányosházak fő érdekessége, vete­kednek érte. A békeszerződések reví­­ziója az egész világ érdeke mondta Mussolini a fasiszta direktóriumok előtt A revízió Olaszország politikai célja : „Olasz­ország a végletekig kitart barátai mellett" „Előrelátható egy fasiszta Európa megalakulása" Mussolini ismét olyan beszédet mondott, amelyre számos helyen valóságos felhördülés lesz a válasz. E pillanatban, a Rómából érke­zett távirat elolvasásának hatása alatt az az érzésdünk, hogy a háború óta , Európában még nem hangzott el felelős kormányférfiú szájá­ból beszéd, amely ilyen nyíltan,­az őszinteség­nek ezzel az erejével tárt volna fel politikai célokat és amely ilyen erős szavakkal vágta volna a világ urainak arcába képmutatásukat. Amikor a beszédet olvassuk, a távirati jelen­tésben természetszerűen megkurtított­­ monda­tokból is olyan élénken hatnak ránk Mussolini szavai, úgy magával ragad még így is a Duce szónoki heve, hogy az első pillanatban min­denekelőtt a szónoknak, a politikai gondol­kodónak tapsolunk és csak­ ké­sőbb vetjük latra politikai kijelentéseinek speciálisan olasz szempontjai mellett azokat a szempontokat, amelyekből az Olaszországon kívül álló ténye­zőknek kell megítélniük Mussolini legújabb igen nagyjelentőségű megnyilatkozását. Az első, ami szembetűnik az, hogy Olasz­ország miniszterelnöke még sohasem szállott síkra ilyen elszántan a békeszerződések reviz­­ziója mellett. Mussolini e beszédében ugyanis többé nem egyszerű politikai szükségességnek mondja a békék revízióját, hanem egyenest Politiken célnak deklarálja. Másik figyelemreméltó momentuma a beszéd­nek az, hogy Mussolini a nagy elmék bátorsá­gával dezavuálja egy régebbi saját mondását, azt, hogy „a fasizmus nem exportcikk“. Mus­solini most megállapítja, hogy a fasizmus való­ban exportcikk, mert nézete szerint egész Európa fasisztává fog válni. Ennek a kijelen­tésnek igen nagy jelentősége van, mégpedig úgy elméleti, mint napi politikai szempontból. Elméleti szempontból azért, mert ezzel a fasiz­mus megteremtője maga is hirdeti, — amit szá­mos külföldi csodálója állít,­— hogy a konzer­vatív ideálokat a modern fasizmus nem hivatva megvédelmezni a marxizmus ellen. A napi politika szempontjából pedig azért nagy szen­záció ez a beszéd, mert Európában egyre több­ országban egyre nagyobb sikereket érnek el olyan politikai áramlatok, amelyek több-keve­sebb rokonságot tartanak a fasizmussal. Mus­solininak ezt a beszédét tehát Európa számos fővárosában előreláthatóan úgy igyekeznek majd beállítani, hogy Mussolini ezzel nyílt szö­vetséget vállalt más országok­­belpolitikai párt­jaival. Ezt a vádat egészen bizonyosan meg fogják konstruálni Mussolini ellen, bár a poli­tika objektív szemlélői előtt kétségtelen, hogy Mussolini, a világnak ez az egyik legbecsülete­sebb, legőszintébb és legtehetségesebb állam­­­férfia, semmiesetre sem kíván kapcsolatba jutni idegen országok áramlataival. Erős hatást fog gyakorolni Európa politi­kai tényezőire az az őszinteség is, amellyel Mussolini rámutatott a lefegyverzés kérdésével való játékra, valamint­ bizonyos katonai elő­készületekre, amelyek mindenre alkalmasak, csak arra nem, hogy megerősítsék békében való hitét a világnak, különösen pedig a lefegyver­­zett nemzeteknek. A beszéd olvastam mindenesetre az az érzé­sünk, hogy a revízióért való frontnak ma Mus­solini a vezérharcosa. Ára 16 filér

Next