Budapesti Hírlap, 1931. május (51. évfolyam, 98–121. szám)

1931-05-03 / 99. szám

1931. MÁJUS 3. VASÁRNAP B.H. KÖNYVESHÁZ Az ifjabb Monti báró könyve Magyarországról és Jugoszláviáról írta Berzeviczy Albert Mindnyájunknak élénk emlékezetében van még a két év előtt a Nemzeti Múzeumban és annak kertjében megtartott szép Monti-emlék­­ünnepély, amikor a magyar nemzet — élén kormányzójával s a honvédség kivonulása mel­lett — kegyelettel áldozott ama b. Monti Sán­dor emlékének, ki 1849 tavaszán nagy viszon­tagságok között Magyarországba jött, hogy szolgálatait ajánlja fel Kossuthnak, ki őt az akkor az osztrák seregben szolgáló, de a ma­gyar ügyhöz csatlakozott olasz katonákból alakított olasz légió parancsnokává tette meg. Ez a légió, a Monti lelkes vezetése mellett hősiesen vett részt szabadságharcunk utolsó küzdelmeiben s számos tagja áldozta fel életét a magyar szabadságnak. Az ünnepélyre megjelent olasz vendégek sorában különösen magára vonta a figyelmet egy ifjú dalra, a fasiszta­ milícia egyenruhájá­ban, ki magával hozta és fennen lobogtatta azt a zászlót, mely alatt egykor Monti és az ő légiója küzdött s melyet a Monti-bárók a Lago l’Iseo melletti ősi fészkükben kegyelet­tel őriztek meg. Ez a fiatal olasz Alessandro Agosto Monti della Corte báró volt, a 49-iki szabadsághős unokája, kit már több publi­cisztikai műve révén ismer az olasz közönség, s ki legújabb, e tavasszal megjelent művével: „Rossobiancovende e Azzurrobiancorosso"* (vörösfehérzöld és kékfehérvörös) párhuzamo­san ismerteti Magyarország sorsát és Jugoszlá­via kialakulását s szerepét, könyvének minden lapján Magyarország iránti lelkes, szinte ra­jongó szeretettnek és ügyünk igazságáról való mély meggyőződésének adva fényes kifejezést. Már a bevezetésben s az első fejezetben ki­* Maglione-Loescher kiadványa, Róma, 1931, fejezésre jutó kiindulási pont világosan mu­tatja Monti érzületét és szándékát. Nagyatyja emlékének ajánlja könyvét s az ő önfeláldozó magyarországi szerepéből indul ki, hogy az­után mint szemtanú fessen élénk képet a mi ezredéves emlékművünk felavatási ünnepéről, mint a letiport Magyarország törhetetlen élni­­akarásának hatalmas megnyilatkozásáról. Alapos tanulmányok után írta meg Monti könyvét, mely egy-két jelentéktelen tévedéstől eltekintve, szinte forrásműnek tekinthető a Magyarországon — kivált a jugoszláv vonat­kozásban — történt égbekiáltó igazságtalanság megismerésére nézve s különösen Jugoszlávia alakulására és a magyar kisebbség elnyomá­sára irányuló politikájára nézve számunkra is sok új és becses adatot tartalmaz. Teljesen tisztázza Magyarország szerepét a háború kitörése körül s midőn konstatálja, hogy akkori miniszterelnökünk, Tisza István gróf mennyire igyekezett a háború kitörését elkerülni s mégis hibáztatja a Belgrádba kül­dött ultimátumot, csak azt látszik elfeledni, hogy mennyivel erélyesebb és élesebb ultimá­­tummal lépett föl Olaszország Görögországgal szemben az olasz katonai biztosoknak Korfu szigetén történt meggyilkolása alkalmával. Részletesen föltárja Magyarország veszte­ségeit a trianoni békediktatúra következtében s különösen Dél-Magyarország elszakítá­sának igazságtalanságát és azt, hogy kulturális szempontból mily hanyatlást jelent Jugoszlá­via ottani térfoglalása. Kimutatja, hogy a nyelv közössége még nem alapít meg nemzeti egységet, mert hiszen akkor a belgák, a sváj­ciak, az északamerikaiak, a délamerikai orszá­gok népei nem alkothatnának külön-külön nemzetet, ellenben a skótoknak és walesieknek, a bretagneieknek és a provencealoknak el kel­lene szakadniok az angoloktól, illetőleg fran­ciáktól. Monti, aki a mai Jugoszlávia megalakítá­sára irányzott s a háború által diadalra jutott törekvéseket kezdettől fogva nemcsak Ausztria és Magyarország, hanem Olaszország ellen is irányzottaknak látja, olasz írónál feltűnő el­fogulatlansággal, sőt jóindulattal ír a mai el­nyomott, sőt semmivé tett Horvátországról. El­ismeri szeparatisztikus törekvésének jogosult­ságát és figyelemreméltó szerepet szánna neki, mint Szerbiától elszakadt, önálló államnak, Szerbia, Magyar- és Olaszország között. Magától értetődik, hogy az olasz szerző föltétlen pártolója a békeszerződések revízió­jának s e kérdésben a Mussolini nyilatkoza­tából indul ki. A magyar-olasz barátságot Monti törté­nelmi adottságnak tekinti, melynek mély gyö­kerei vannak a múltban s mely legfontosabb érdekeink azonosságán alapul. De éppen ezért benne a jövőre nézve fontos új alakulások szilárd alapját is látja. ő a jövő fejleménye gyanánt Bulgária, Ausztria, sőt Lengyelország és Románia köze­ledését is várja ehhez a létérdekeinktől paran­csolt új csoportosuláshoz. Szerinte a magyar­olasz barátság csak erős első gyűrűje a jobb­­oldalra irányított nemzetek ama szövetségének melynek alakulnia kell. Nem ijed meg azok­* nak vádaskodásától, kik bennünket mindig blokkok alakításáért vonnak kérdőre, holott ők maguk rég blokkot, sőt részben katonai szövetséget is alkottak — ellenünk. Érdekes, hogy az olasz Monti, bár nagy kí­mélettel és jóakarattal szól a „latin" Romi*­niáról, mégis határozottan hibáztatja eddigi politikáját, mely a kisantant békéiba zárta­t arra inti, hogy jó volna, ha kölcsönös enged­ményekkel megegyezést keresve Magyar­­országgal, nyugat felé orientálódnék, hogy vé­delmet találjon majd azok ellen az igazi ve­­szélyek ellen, melyek a szlávizmus és a bolse­­vizmus részéről fenyegetik. Monti, könyvével kétségkívül kitűnő szolgá­­­atot tett ügyünknek; kívánatos volna, hogy azt nálunk is jobban megismerjék s hogy fő­képp a külföldön elterjedjen. * (Első ének.) Rónai Mihály András, új hajtás az irodalomban, most adta ki első verseskö­tetét. Sok fiatal hév és elgondolás van össze­­sürítve könyvében. Versei között találunk olyanokat, amelyeket bátran ki lehetett volna hagyni, de van egy-kettő, amely jövőt jósol a fiatal költőnek. Az Ének a szépekről, Júliusi áldozat, Születés, Juhász Gyulának, minden­esetre figyelmet érdemel. Rónai Mihály András első kötetét ízléses fametszetekkel Leiter László díszítette. ­ Megjelent a „Magasfrekvenciás sugarak a gyógyászatban" című első magyar nyelvű szakmunka, mely részletesen ismerteti a magasfrekvencia­s Zoileis gyógymód csodás hatásait, foglal­kozik számtalan betegséggel, többek közt az álmatlanság, asthma, bénulások, bőr­kiütések, emésztési zavarok, érelmesze­sedés, fagyás, főfájás, görcs, gyomorbán­­talmak, idegbetegségek, rheuma, ischias, vérszegénység, tbc, kozmetikai esetekkel. Irta ■ ÉRDY LÁSZLÓ 232 oldal, 70 kép. Ára 20 pengő Kérjen díjmentes ismertetőt. Kizárólag kapható ÉRDY LÁSZLÓ „Hegrosan" vezető képviseleténél* Budapest, VIII., Népszínház­ utca 53. 1. 5. Telefon: József 363—65. 19 a BUDAPESTI NEMZETKÖZI VÁSÁR a magyar gazdasági élet nagy tavaszi demonstrációja ========= MEGNYÍLIK. MÁJUS 9-ÉN FF UTAZÁSI - FÜRDŐ - SZÓRAKOZÁSI­­ KEDVEZMÉNYEK Telefon: Automata 100—80 és 123—90 GSZ@55HEHe?56B2 A magyar nyelv színvonala írta Kenedy Géza A magyar nyelv tisztaságáért vívott közel félszázados küzdelmek sikerében a Budapesti Hírlapnak nagyon emlékezetes része van. Ezek a küzdelmek azonban a háború után, ha nem is erejükben, de hatásukban hanyatlottak. Nemcsak a korábbi közömbösség árnyéka je­lent meg mögöttük a nagy világmészárlás nyo­mában, hanem az újabban keletkezett irodalmi szekták tévelygése. Másfelől tisztán föl lehet ismerni, hogy ki­tűnő nyelvtudósaink fölbecsülhetetlen munkás­sága egymaga éppen annyira nem elég nyel­vünknek az újabb ártalmaktól való megvédé­sére, amint nem elég és nem is lehet elég sem­miféle tudományos érdem a nemzeti kultúra föllebbezelésére sem, ha nincs olyan közbeeső irodalmi munka, mely a tudomány adta nehéz kincset, hogy úgy mondjuk, aprópénzre váltva, a nemzet életforgalmába elvegyítse. Ennek az irodalmi munkának, vagyis nyelvhelyességi, vagy nyelvtisztasági törekvésnek viszont épp­olyan szüksége van bizonyos köztekintély bé­lyegére, mint a pénzzé vert nemes­fémnek, máskülönben a forgalom nem veszi föl. Ez a köztekintély pedig a nemzetek nyelv­­tisztasági munkájában mindenütt a tudomá­nyos akadémia volt, kezdve Richelieu francia akadémiáján, folytatva a firenzei nyelvtisztító korpa-akadémián és végezve Mussolini 1929- ben alakult római akadémiáján. Ennek is ki­fejezetten és elsősorban szintén az olasz nyelv tisztaságának védelme a föladata, mint ahogyan a magyar tudományos Akadémia föladatai közt is az állott elől, egészen Szarvas Gáborig. Ez a szép hagyomány sarkalt, amikor több hasonló írótársam biztatására, velü­k egyetértés­ben, 1929 november derekán a M. T. Akadé­miához szerény emlékirattal járultam. Kifej­tettem benne, hogy a magyar jellem és iroda­lom nagy hagyományaihoz szívósan ragaszkodó írók és hírlapírók velem együtt korunkban újabb szükségét érzik a M. T. Akadémia be­avatkozásának nyelvünk tisztasági és fejlődési mozgalmaiba. Mert bármennyire becsüljük is nyelvészeink tudományos eredményeit, mégis kénytelenek vagyunk belátni, hogy azoknak művelt közönségünk nyelvhasználatára, — beleértve hírlapirodalmunk nyelvét is, — szinte semmi befolyásuk sincs. Becses folyó­irataikat a laikus világ nem olvassa, (még az írói világ is csak elvétve), de azonkívül is, tu­dós nyelvészeinknek lényegében az az elvi ál­láspontjuk, hogy a nyelv alakulását, tehát fej­lődését is magának a nemzeti életnek kell sza­badon elvégeznie. A tudomány csak a már ki­alakult, meglevő nyelvvel foglalkozik, — sze­rintünk akkor már elkésve, így tehát nyelvünk tisztasági hagyománya és fejlődési iránya az irodalmi széttagoltság és szektáriusság kár­tevéseinek egészen ki van szolgáltatva. Vagyunk ugyan néhányan, sőt elegen az irodalomban és a közéletben, akik elszórt köz­leményeinkkel az ebből következő nyelvromlást föltartóztatni törekszünk. A városi műveltség rohamos terjedésével tőlünk telhető módon a nyelv fejlődésének is a mostaninál sokkal he­lyesebb és népiesebb irányt iparkodunk adni, de fáradozásunk támogató köztekintély híján már-már egészen hiábavalónak mutatkozik, sőt, csodálkozásunkra, egyes részeken még dacos ellenkezésekbe is ütközik. Tehát bármennyire tiszteljük is nyelvtudó­saink szinte megbecsülhetetlen szolgálatait, ré­szünkről időszerűnek, sőt szükségesnek vélnénk, ha a M. T. Akadémia a maga Nyelvtudományi Bizottságára bízná, hogy az néhány nem-aka­démikus író és más tájékozott közéletbeli té­nyező részvételével a nyelvhelyességre és nyelv­fejlődésre való őrködés régi feladatát köz­­tekintélyével fölvesse.­ Erre az előterjesztésre azonban,« mely tu­dom­ásunk szerint az ügy iránt érdeklődő mű­velt magyar közönség kívánságainak, sőt az akadémikusok egy jó részének is megfelel, — csak nemrég kaptunk* arra való figyelmezte­tést, hogy hiszen a nyelvművelés ügyével két nyelvészeti folyóirat is foglalkozik, (a Magyar Nyelv és a Nyelvőr), de mivel e válasz meddő­ségét látjuk, kénytelenek vagyunk inkább a Magyar Nyelvtudományi Társaság utolsó köz­gyűlésén Gombocz Zoltán egyet, tanár, a tár­saság nagyon érdemes elnöke megnyitó beszé­dére figyelni, mely a M. Nyelv idei első füze­tében jelent meg és éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik. Messze terjedő tudományos készülettel ki­fejtett álláspontja vázlatba szorítva következő: — A laikus ember a nyelvet gondolatai tel­jes kifejezőjének tekinti, a nyelvész azonban a nyelv történeti fejlődésének törvényeit vizs­gálja, de a nyelvnek bírája nem akar lenni. Gyakran ő maga is szeretné tudni, mi a nyelv­­helyesség? A nyelvhelyességnek, úgy amint gyakorlat­ban, van, normái (mértékei) következők: 1. Az irodalmi nyelv, tudniillik a nagy írók (Petőfi, Arany, Gyulai, Jókai, Eötvös) pél­dája. Csakhogy különböző időben és egyénen­­kint is, sokban mindegyik nyelve más és más. 2. A gramatikai és történeti nyelv. Ezen is némelyek a régi nyelvet értik (Révai Miklós), csakhogy a régiben sem egyféle a nyelv, hanem koronkint más. A nyelvész azonban erre sem támaszkodhat, mivel a nyelvfejlődés törvényei tapasztalati tények, ezeket a tényeket pedig éppen ő köteles megállapítani. 3. A népnyelv. De a nép nyelve sem lehet állandó norma, mivel él és fejlődik, tehát vál­tozik is, azonfelül pedig sokféle nyelvjárása van. 4. A célszerűség. Tehát a helyes megérthető­ség. Igen, de ez is kettőből áll: Gondolataink helyes kifejezése és a hallgató, vagy olvasó megértése. 5. A tekintély. Tehát például az akadémia. De lehet más társaság is, mint Németországban a Sprachverein. Másutt az állam. 6. A logika. Vagyis, hogy a nyelv megfelel­jen a gondolkozás törvényeinek. A nyelvszokás azonban nem igazodik ilyen törvényhez, hanem gyakran képtelen analógiák szerint fejlődik. (Példák: minta, nemző, szélhámosság stb.) 7. A földrajz. Nagy nemzeteknél kétséges, melyik ország nyelve a helyesebb, például Anglia vagy Amerika angolsága-e? Kisebb nemzeteknél pedig az országrészek közül melyik? 8. Az esztétika. Vagyis a nyelv szépsége. Hogy azonban melyik szó szebb, ki annak a bírája? A nyögdécselni szót Kazinczy annak szépsége szerint csinálta, de később megta­gadta, mivel a nyögdellen­ szebb. Hát szebb? Mindezek után Gombocz Zoltán valamennyi normát egyenként, joggal egyoldalúnak tartja, de azonfölül a helyesség megállapításánál az egyidejűségnek (jelen) és különidejűségnek (múlt) megállapítását is szükségesnek véli. Ellenben alkalmazhatónak tartja minden nyelvbeli közösség (falu, város, tartomány, or­szágrész) népének érintkezésbeli nyelvszokását. A fölvetett kérdést ezzel így oldja meg: „A nyelvhelyesség a szociális nyelv, vagy ha tetszik a nyelvszociológia problémája. Helyes az a nyelvi kifejezés, mely egy nyelv­közösség szokásával megegyezik, helytelen az, ami vele ellentétben áll." Mindazáltal az irodalmi nyelvhelyességet ő is „külön kérdésnek" tartja, amire ez a meg­állapítás nem mindenben alkalmazható. Az irodalom nincs helyhez kötve és időbeli kor­látai is szabadabbak. Az író szabadon merít a nyelvjárásokból s a régibb és újabb nyelv anyagából. Az irodalmi nyelvszokás kialakulá­sában a nagy írók hatása állandóbb szerepet játszik és a kifejezések szépsége (esztétika) is nyomatékkal bír. Az irodalmi nyelvhelyességet azonban r­ejti annyira gramatikai, mint inkább stilisztikai kérdésnek tartja, amiről talán más alkaloom ad

Next