Budapesti Hírlap, 1931. május (51. évfolyam, 98–121. szám)
1931-05-03 / 99. szám
1931. MÁJUS 3. VASÁRNAP B.H. KÖNYVESHÁZ Az ifjabb Monti báró könyve Magyarországról és Jugoszláviáról írta Berzeviczy Albert Mindnyájunknak élénk emlékezetében van még a két év előtt a Nemzeti Múzeumban és annak kertjében megtartott szép Monti-emlékünnepély, amikor a magyar nemzet — élén kormányzójával s a honvédség kivonulása mellett — kegyelettel áldozott ama b. Monti Sándor emlékének, ki 1849 tavaszán nagy viszontagságok között Magyarországba jött, hogy szolgálatait ajánlja fel Kossuthnak, ki őt az akkor az osztrák seregben szolgáló, de a magyar ügyhöz csatlakozott olasz katonákból alakított olasz légió parancsnokává tette meg. Ez a légió, a Monti lelkes vezetése mellett hősiesen vett részt szabadságharcunk utolsó küzdelmeiben s számos tagja áldozta fel életét a magyar szabadságnak. Az ünnepélyre megjelent olasz vendégek sorában különösen magára vonta a figyelmet egy ifjú dalra, a fasiszta milícia egyenruhájában, ki magával hozta és fennen lobogtatta azt a zászlót, mely alatt egykor Monti és az ő légiója küzdött s melyet a Monti-bárók a Lago l’Iseo melletti ősi fészkükben kegyelettel őriztek meg. Ez a fiatal olasz Alessandro Agosto Monti della Corte báró volt, a 49-iki szabadsághős unokája, kit már több publicisztikai műve révén ismer az olasz közönség, s ki legújabb, e tavasszal megjelent művével: „Rossobiancovende e Azzurrobiancorosso"* (vörösfehérzöld és kékfehérvörös) párhuzamosan ismerteti Magyarország sorsát és Jugoszlávia kialakulását s szerepét, könyvének minden lapján Magyarország iránti lelkes, szinte rajongó szeretettnek és ügyünk igazságáról való mély meggyőződésének adva fényes kifejezést. Már a bevezetésben s az első fejezetben ki* Maglione-Loescher kiadványa, Róma, 1931, fejezésre jutó kiindulási pont világosan mutatja Monti érzületét és szándékát. Nagyatyja emlékének ajánlja könyvét s az ő önfeláldozó magyarországi szerepéből indul ki, hogy azután mint szemtanú fessen élénk képet a mi ezredéves emlékművünk felavatási ünnepéről, mint a letiport Magyarország törhetetlen élniakarásának hatalmas megnyilatkozásáról. Alapos tanulmányok után írta meg Monti könyvét, mely egy-két jelentéktelen tévedéstől eltekintve, szinte forrásműnek tekinthető a Magyarországon — kivált a jugoszláv vonatkozásban — történt égbekiáltó igazságtalanság megismerésére nézve s különösen Jugoszlávia alakulására és a magyar kisebbség elnyomására irányuló politikájára nézve számunkra is sok új és becses adatot tartalmaz. Teljesen tisztázza Magyarország szerepét a háború kitörése körül s midőn konstatálja, hogy akkori miniszterelnökünk, Tisza István gróf mennyire igyekezett a háború kitörését elkerülni s mégis hibáztatja a Belgrádba küldött ultimátumot, csak azt látszik elfeledni, hogy mennyivel erélyesebb és élesebb ultimátummal lépett föl Olaszország Görögországgal szemben az olasz katonai biztosoknak Korfu szigetén történt meggyilkolása alkalmával. Részletesen föltárja Magyarország veszteségeit a trianoni békediktatúra következtében s különösen Dél-Magyarország elszakításának igazságtalanságát és azt, hogy kulturális szempontból mily hanyatlást jelent Jugoszlávia ottani térfoglalása. Kimutatja, hogy a nyelv közössége még nem alapít meg nemzeti egységet, mert hiszen akkor a belgák, a svájciak, az északamerikaiak, a délamerikai országok népei nem alkothatnának külön-külön nemzetet, ellenben a skótoknak és walesieknek, a bretagneieknek és a provencealoknak el kellene szakadniok az angoloktól, illetőleg franciáktól. Monti, aki a mai Jugoszlávia megalakítására irányzott s a háború által diadalra jutott törekvéseket kezdettől fogva nemcsak Ausztria és Magyarország, hanem Olaszország ellen is irányzottaknak látja, olasz írónál feltűnő elfogulatlansággal, sőt jóindulattal ír a mai elnyomott, sőt semmivé tett Horvátországról. Elismeri szeparatisztikus törekvésének jogosultságát és figyelemreméltó szerepet szánna neki, mint Szerbiától elszakadt, önálló államnak, Szerbia, Magyar- és Olaszország között. Magától értetődik, hogy az olasz szerző föltétlen pártolója a békeszerződések revíziójának s e kérdésben a Mussolini nyilatkozatából indul ki. A magyar-olasz barátságot Monti történelmi adottságnak tekinti, melynek mély gyökerei vannak a múltban s mely legfontosabb érdekeink azonosságán alapul. De éppen ezért benne a jövőre nézve fontos új alakulások szilárd alapját is látja. ő a jövő fejleménye gyanánt Bulgária, Ausztria, sőt Lengyelország és Románia közeledését is várja ehhez a létérdekeinktől parancsolt új csoportosuláshoz. Szerinte a magyarolasz barátság csak erős első gyűrűje a jobboldalra irányított nemzetek ama szövetségének melynek alakulnia kell. Nem ijed meg azok* nak vádaskodásától, kik bennünket mindig blokkok alakításáért vonnak kérdőre, holott ők maguk rég blokkot, sőt részben katonai szövetséget is alkottak — ellenünk. Érdekes, hogy az olasz Monti, bár nagy kímélettel és jóakarattal szól a „latin" Romi*niáról, mégis határozottan hibáztatja eddigi politikáját, mely a kisantant békéiba zártat arra inti, hogy jó volna, ha kölcsönös engedményekkel megegyezést keresve Magyarországgal, nyugat felé orientálódnék, hogy védelmet találjon majd azok ellen az igazi veszélyek ellen, melyek a szlávizmus és a bolsevizmus részéről fenyegetik. Monti, könyvével kétségkívül kitűnő szolgáatot tett ügyünknek; kívánatos volna, hogy azt nálunk is jobban megismerjék s hogy főképp a külföldön elterjedjen. * (Első ének.) Rónai Mihály András, új hajtás az irodalomban, most adta ki első verseskötetét. Sok fiatal hév és elgondolás van összesürítve könyvében. Versei között találunk olyanokat, amelyeket bátran ki lehetett volna hagyni, de van egy-kettő, amely jövőt jósol a fiatal költőnek. Az Ének a szépekről, Júliusi áldozat, Születés, Juhász Gyulának, mindenesetre figyelmet érdemel. Rónai Mihály András első kötetét ízléses fametszetekkel Leiter László díszítette. Megjelent a „Magasfrekvenciás sugarak a gyógyászatban" című első magyar nyelvű szakmunka, mely részletesen ismerteti a magasfrekvencias Zoileis gyógymód csodás hatásait, foglalkozik számtalan betegséggel, többek közt az álmatlanság, asthma, bénulások, bőrkiütések, emésztési zavarok, érelmeszesedés, fagyás, főfájás, görcs, gyomorbántalmak, idegbetegségek, rheuma, ischias, vérszegénység, tbc, kozmetikai esetekkel. Irta ■ ÉRDY LÁSZLÓ 232 oldal, 70 kép. Ára 20 pengő Kérjen díjmentes ismertetőt. Kizárólag kapható ÉRDY LÁSZLÓ „Hegrosan" vezető képviseleténél* Budapest, VIII., Népszínház utca 53. 1. 5. Telefon: József 363—65. 19 a BUDAPESTI NEMZETKÖZI VÁSÁR a magyar gazdasági élet nagy tavaszi demonstrációja ========= MEGNYÍLIK. MÁJUS 9-ÉN FF UTAZÁSI - FÜRDŐ - SZÓRAKOZÁSI KEDVEZMÉNYEK Telefon: Automata 100—80 és 123—90 GSZ@55HEHe?56B2 A magyar nyelv színvonala írta Kenedy Géza A magyar nyelv tisztaságáért vívott közel félszázados küzdelmek sikerében a Budapesti Hírlapnak nagyon emlékezetes része van. Ezek a küzdelmek azonban a háború után, ha nem is erejükben, de hatásukban hanyatlottak. Nemcsak a korábbi közömbösség árnyéka jelent meg mögöttük a nagy világmészárlás nyomában, hanem az újabban keletkezett irodalmi szekták tévelygése. Másfelől tisztán föl lehet ismerni, hogy kitűnő nyelvtudósaink fölbecsülhetetlen munkássága egymaga éppen annyira nem elég nyelvünknek az újabb ártalmaktól való megvédésére, amint nem elég és nem is lehet elég semmiféle tudományos érdem a nemzeti kultúra föllebbezelésére sem, ha nincs olyan közbeeső irodalmi munka, mely a tudomány adta nehéz kincset, hogy úgy mondjuk, aprópénzre váltva, a nemzet életforgalmába elvegyítse. Ennek az irodalmi munkának, vagyis nyelvhelyességi, vagy nyelvtisztasági törekvésnek viszont éppolyan szüksége van bizonyos köztekintély bélyegére, mint a pénzzé vert nemesfémnek, máskülönben a forgalom nem veszi föl. Ez a köztekintély pedig a nemzetek nyelvtisztasági munkájában mindenütt a tudományos akadémia volt, kezdve Richelieu francia akadémiáján, folytatva a firenzei nyelvtisztító korpa-akadémián és végezve Mussolini 1929- ben alakult római akadémiáján. Ennek is kifejezetten és elsősorban szintén az olasz nyelv tisztaságának védelme a föladata, mint ahogyan a magyar tudományos Akadémia föladatai közt is az állott elől, egészen Szarvas Gáborig. Ez a szép hagyomány sarkalt, amikor több hasonló írótársam biztatására, velük egyetértésben, 1929 november derekán a M. T. Akadémiához szerény emlékirattal járultam. Kifejtettem benne, hogy a magyar jellem és irodalom nagy hagyományaihoz szívósan ragaszkodó írók és hírlapírók velem együtt korunkban újabb szükségét érzik a M. T. Akadémia beavatkozásának nyelvünk tisztasági és fejlődési mozgalmaiba. Mert bármennyire becsüljük is nyelvészeink tudományos eredményeit, mégis kénytelenek vagyunk belátni, hogy azoknak művelt közönségünk nyelvhasználatára, — beleértve hírlapirodalmunk nyelvét is, — szinte semmi befolyásuk sincs. Becses folyóirataikat a laikus világ nem olvassa, (még az írói világ is csak elvétve), de azonkívül is, tudós nyelvészeinknek lényegében az az elvi álláspontjuk, hogy a nyelv alakulását, tehát fejlődését is magának a nemzeti életnek kell szabadon elvégeznie. A tudomány csak a már kialakult, meglevő nyelvvel foglalkozik, — szerintünk akkor már elkésve, így tehát nyelvünk tisztasági hagyománya és fejlődési iránya az irodalmi széttagoltság és szektáriusság kártevéseinek egészen ki van szolgáltatva. Vagyunk ugyan néhányan, sőt elegen az irodalomban és a közéletben, akik elszórt közleményeinkkel az ebből következő nyelvromlást föltartóztatni törekszünk. A városi műveltség rohamos terjedésével tőlünk telhető módon a nyelv fejlődésének is a mostaninál sokkal helyesebb és népiesebb irányt iparkodunk adni, de fáradozásunk támogató köztekintély híján már-már egészen hiábavalónak mutatkozik, sőt, csodálkozásunkra, egyes részeken még dacos ellenkezésekbe is ütközik. Tehát bármennyire tiszteljük is nyelvtudósaink szinte megbecsülhetetlen szolgálatait, részünkről időszerűnek, sőt szükségesnek vélnénk, ha a M. T. Akadémia a maga Nyelvtudományi Bizottságára bízná, hogy az néhány nem-akadémikus író és más tájékozott közéletbeli tényező részvételével a nyelvhelyességre és nyelvfejlődésre való őrködés régi feladatát köztekintélyével fölvesse. Erre az előterjesztésre azonban,« mely tudomásunk szerint az ügy iránt érdeklődő művelt magyar közönség kívánságainak, sőt az akadémikusok egy jó részének is megfelel, — csak nemrég kaptunk* arra való figyelmeztetést, hogy hiszen a nyelvművelés ügyével két nyelvészeti folyóirat is foglalkozik, (a Magyar Nyelv és a Nyelvőr), de mivel e válasz meddőségét látjuk, kénytelenek vagyunk inkább a Magyar Nyelvtudományi Társaság utolsó közgyűlésén Gombocz Zoltán egyet, tanár, a társaság nagyon érdemes elnöke megnyitó beszédére figyelni, mely a M. Nyelv idei első füzetében jelent meg és éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik. Messze terjedő tudományos készülettel kifejtett álláspontja vázlatba szorítva következő: — A laikus ember a nyelvet gondolatai teljes kifejezőjének tekinti, a nyelvész azonban a nyelv történeti fejlődésének törvényeit vizsgálja, de a nyelvnek bírája nem akar lenni. Gyakran ő maga is szeretné tudni, mi a nyelvhelyesség? A nyelvhelyességnek, úgy amint gyakorlatban, van, normái (mértékei) következők: 1. Az irodalmi nyelv, tudniillik a nagy írók (Petőfi, Arany, Gyulai, Jókai, Eötvös) példája. Csakhogy különböző időben és egyénenkint is, sokban mindegyik nyelve más és más. 2. A gramatikai és történeti nyelv. Ezen is némelyek a régi nyelvet értik (Révai Miklós), csakhogy a régiben sem egyféle a nyelv, hanem koronkint más. A nyelvész azonban erre sem támaszkodhat, mivel a nyelvfejlődés törvényei tapasztalati tények, ezeket a tényeket pedig éppen ő köteles megállapítani. 3. A népnyelv. De a nép nyelve sem lehet állandó norma, mivel él és fejlődik, tehát változik is, azonfelül pedig sokféle nyelvjárása van. 4. A célszerűség. Tehát a helyes megérthetőség. Igen, de ez is kettőből áll: Gondolataink helyes kifejezése és a hallgató, vagy olvasó megértése. 5. A tekintély. Tehát például az akadémia. De lehet más társaság is, mint Németországban a Sprachverein. Másutt az állam. 6. A logika. Vagyis, hogy a nyelv megfeleljen a gondolkozás törvényeinek. A nyelvszokás azonban nem igazodik ilyen törvényhez, hanem gyakran képtelen analógiák szerint fejlődik. (Példák: minta, nemző, szélhámosság stb.) 7. A földrajz. Nagy nemzeteknél kétséges, melyik ország nyelve a helyesebb, például Anglia vagy Amerika angolsága-e? Kisebb nemzeteknél pedig az országrészek közül melyik? 8. Az esztétika. Vagyis a nyelv szépsége. Hogy azonban melyik szó szebb, ki annak a bírája? A nyögdécselni szót Kazinczy annak szépsége szerint csinálta, de később megtagadta, mivel a nyögdellen szebb. Hát szebb? Mindezek után Gombocz Zoltán valamennyi normát egyenként, joggal egyoldalúnak tartja, de azonfölül a helyesség megállapításánál az egyidejűségnek (jelen) és különidejűségnek (múlt) megállapítását is szükségesnek véli. Ellenben alkalmazhatónak tartja minden nyelvbeli közösség (falu, város, tartomány, országrész) népének érintkezésbeli nyelvszokását. A fölvetett kérdést ezzel így oldja meg: „A nyelvhelyesség a szociális nyelv, vagy ha tetszik a nyelvszociológia problémája. Helyes az a nyelvi kifejezés, mely egy nyelvközösség szokásával megegyezik, helytelen az, ami vele ellentétben áll." Mindazáltal az irodalmi nyelvhelyességet ő is „külön kérdésnek" tartja, amire ez a megállapítás nem mindenben alkalmazható. Az irodalom nincs helyhez kötve és időbeli korlátai is szabadabbak. Az író szabadon merít a nyelvjárásokból s a régibb és újabb nyelv anyagából. Az irodalmi nyelvszokás kialakulásában a nagy írók hatása állandóbb szerepet játszik és a kifejezések szépsége (esztétika) is nyomatékkal bír. Az irodalmi nyelvhelyességet azonban rejti annyira gramatikai, mint inkább stilisztikai kérdésnek tartja, amiről talán más alkaloom ad