Budapesti Hírlap, 1933. augusztus (53. évfolyam, 172–197. szám)

1933-08-13 / 183. szám

8 A STEMPLI Van-e valaki, akinek már baja ne lett volna a stemplivel? Mindnyájan haragszunk rá, tehát mindnyájunkat érdekel az alábbi cikk, amelyet a mostani egyszerűsítési törekvések alkalmából egy nyugalmazott főtisztviselő küldött be hozzánk. Valaha ő is olyan hivatalban (itl, ahol a közönséget a stemplivel kínozták, tehát ő csak tudja... S ő azt is megengedheti magának, hogy a hajráfégi foglalkozásával szembeni egy kis kritikával éljen. Egy régi magyar példabeszéd szerint: „Betyárból válik a legjobb pandúr". Ifjúkoromban magam is ilyen betyárféle, iktatótisztviselő voltam s azért némi hozzáértéssel tudok a stempliről beszélni. A stempliről tehát és nem a bélyegről, mely művészi rajzolatú, sokszínű, kedves magyar érték még akkor is, ha már eredeti rendeltetését betöltötte. A stempli ezelőtt mintegy 80 évvel, a Bachkorszakban került hazánkba és habár későbben nevét magyarra változtatta is, kezelési szabályai, szolgai fordításban, egykori idegen és sohasem kedvelt formáiban még ma is érvényben vannak. Énekkel pedig a magyar ember sohasem fog megbékélni. S hogy ezek a formák mennyire nem felelnek meg a magyar lelkiségnek, ennek bizonyítására felidézem az 1887. évi képviselői választások emlékét, amikor egyik dunántúli színtiszta 48-as kerületben, az egyhangú választás elé néző függetlenségi, jelölt, a választást megelőző héten, meglepetésszerűen szabadelvűpárti ellenjelöltet kapott. Az új jelöltnek kevés ideje volt a kerület bejárására, de azért minden községben tartott rövid programmbeszédet, mondván egyebek között a következőket: „A 48-as jelöltet magam is igen jól ismerem. Talpig derék, becsületes ember, ki igazán nem tehet róla, hogy az öregatya találta ki a stemplit." És mi lett az eredmény? A néhány nap múlva lezajlott választások után, országos meglepetést keltett, hogy a szabadelvű párt elhódított egy biztos függetlenségi kerületet. Azonban térjünk vissza a bélyeg- és illetékkezelési szabályzatra, mely előírja, hogy a hiányosan vagy sehogysem felbélyegzett iratokról, az iktató tisztviselő leletet tartozik felvenni és ami igen lényeges: e művelet után neki jutalék jár. Mi sem természetesebb ezek után, mint az, hogy az ikató a bélyeghiányra még a személyesen benyújtókat sem figyelmezteti, hanem lelet formájában, szorgosan kiveti horgait a gyanútlan beadványosokra s ezekre a horgokra, az illetékkiszabási hivatal közremunkálására- majdnem mindig akad egy-egy kisebb vagy nagyobb halacska. Igen, de mi történik odáig? Megkísérlem lehet, röviden elmondani. Valaki, valamelyik hatóságnál, személyesen nyújtja be folyamodványát 1000 fillér bélyeggel ellátva, mitsem tudván arról, hogy az illeték 20%-kal felemeltettek. Ha az iktató tisztviselő a hiányra kötelességszerűen figyemeztetné, úgy a hiány azonnal pótolható lenne. Ámde az iktató, mint afféle vérbeli horgász, nem zavarja meg a csendet, hanem azután felveszi a leletet, melynek alapján az illetékkiszabási hivatal 40 fillér bélyeghiányról és 1 - 20 fillér felemelt illetékről „Fizetési meghagyás‘’-t állít ki s azt közigazgatási úton a lelet szenvedőjének kézbesítteti. Valaki most, az illetékkiszabási hivatal útján a pénzügyigazgatósághoz fellebbez azon az alapon, hogy szoktató tisztviselőnek kötelessége lett volna őta hiányra figyelmeztetni. Mire a pénzügyigazgatóság az 1 p. 20 f. felemelt illetéket 40 f-re szállítja le. Most már a dolog rendben volna, ámde a megbüntetett valaki makacsul ragaszkodik vélt igazához és törvényadta jogával élve, szolgálati úton a közigazgatási bíróságnál panaszt emel. Amikorra ez is elintéződik, addigra a leletfelvétel napjától számított idő rokkáján 2—3 esztendő pergett le. A lelet felvevője megkapta 13 f. jutalékát, a kincstár is a maga 67 fillérjét, de ezenközben elhasználtatott kb. 20 ív papír és nyomtatvány. Végeztetett az ügyben kb. 20 iktatási művelet, ugyanannyi kiadványozás, számtalan előjegyzés, fogalmazás és tisztázás, mintegy 20 órai munkaidővel, ide nem számítva a szükséges postai és községi kezelési munkálatokat. Történnek ezek egyetlen leletfelvétel esetében és jól fogózzunk meg valamibe, ha netalán eszünkbe jutna, a fenti adatokat vagy 20—30 ezerrel megszorozni. Nem jó üzlet ez senkire nézve sem és egész egyszerűen elkerülhető lenne, ha a bélyeghiányok pótlására a felek hivatalos levelezőlapon közvetlenül felhivatnának, így az esetek 60—70 százalékban gyorsan és véglegesen elintézhetek volnának. A többit azután egyszerű eljárással, a SAJÁT ÉRDEKE HA BIVITALÁSAINÁL A BUDAPESTI HÍRLAP HÍRDETÉSÉRE HIVATKOZIK 1983. AUGUSZTUS 13. VASAKUTAP B.H. községek útján kellene behajtani, már amennyiben ez lehetséges. Hiábavaló lesz a közigazgatás egyszerűsítése érdekében folytatott minden fáradság és költség mindaddig, míg az illetéklerovás mostani módjai és a hozzá hasonló számtalan közigazgatási csökevények alaposan ki nem pusztíttatnak. Az egyszerűsítéssel foglalkozó bizottságot pedig néhány gondolkodó szegénylegénnyel kellene Izlap nélkül táncolhat ha Monnierat cnayani hasánál, mert a retakülbon Idását. A Momentmagán használata egyszerű, hordható Momont crayon megszünteti is*a- i gazdaságáé és megbízható kiegészíteni, mert ezek tudnák a közigazgatás kisebb csínytevőit legbiztosabban fülön fogni. A fiatal magyar író, aki felfedezte a franciákat Egy fiatal irodalomtörténész, Gálos Magda szép és méltán feltűnést keltett könyvet írt Justh Zsigmondról, erről a kitűnő előfutáríróról, akinek a fiatal nemzedék ma legföljebb a nevét ha ismeri. Pedig nélküle talán egy színnel kevesebb volna a magyar irodalomban, egy hatalmas szellemi tendencia talán hiányoznék kultúránkból. A mai franciás műveltségű magyaroknak Justh Zsigmond volt a pionírja. A francia szellem már a távolabbi múltban is erősen hatott Magyarországra; csak nemrég jelent meg a pécsi Minerva könyvtárban Turóczi Trostler József kitűnő munkája a magyar cartesiánusokról, Descartes magyar híveiről, akik sokkal nagyobb számban voltak és sokkal mélyebben felszívták az újkor nagy racionalistájának tanait már a XVII. században, mintsem gondolná az ember. Zolnai Béla évek óta a magyar janzenistákkal foglalkozik és kimutatta, hogy az a zord és emelkedett keresztény doktrína, amely XIV. Lajos századának, Racine tragédiáinak az alaphangját megadta, Rákóczi Ferenc lelkében is nyomot hagyott. Magyarországon a testőrök fameiás iskolát alapítottak. Voltaire iróniája és Rousseau érzelmessége mély gyökere vert a magyar talajban. Vörösmary és Petőfi ismerték és szerették Victor Hugót, Hogusippe Moreaut és Bérangert, akit még Arany János is fordítgatott. Ezek az irodalmi kölcsönzések azonban az ötvenes évektől kezdve csaknem teljesen megszűntek; a francia szellemet a hetvenes-nyolcvanas években jóformán nem képviselte más, mint a Sardou, Dumas, Augier, Pailleron-féle társadalmi színmű, ami ennek a ragyogó irodlmi korszaknak talán legkevésbbé értékes terméke. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Justh Zsigmond az első magyar író, aki nemcsak egyes francia írók és gondolkodók hatása alatt állt, hanem felfedezte és a magyarság számára hozzáférhetővé tette a francia kultúra egészét; aki a franciákat nemcsak elvontan, könyveken át szerette, hanem a maguk történeti-fizikai valóságában, a tájaikkal, városaikkal és népviseleteikkel együtt. Justh Zsigmond az első magyar ember, akinek érzéke volt a franciák iránt. Szép és vonzó alakja a kilencvenes évek műveltségének, amely szkeptikus volt, de nem lázadó, nyugati, de nem elszigetelt, hanem társaságba való, sőt nagyvilági; a húsz-huszonöt évvel később jelentkező, erősen filozopter-ízű Párizs rajongással szemben Justh Zsigmond alapította meg a világfiak franciabarátságát. Justh Zsigmond az idén volna hetvenéves, ha a tüdővész harmincegyéves korában el nem ragadja. Abba a literátus nemességbe tartozott, amelynek annyi kiváló képviselője ad fényt a magyar kultúrának. Családjának Békés megyében, Szabadszenttornyán volt birtoka. Gálos Magda könyvéből kibontakozik a nyolcvanas évek végének elit társasága, amelyben nagy szerepet játszik Jókai és köre, a hozzátartozó Feszty-család Szinnyei-Merse Pál, Jászai Mari, Csáky Albinna grófné és két finom kisasszony: Wohl Janka és Stefánia. Justh Zsigmond ebben a körben élt mint egészen fiatal egyetemi hallgató és a kilencvenes évek kicsi, de választékos budapesti társaságából megerőltetés nélkül lendült át a nagystílű francia társaséletbe. 1885-ben került a francia fővárosba Párizs magyar felfedezője. Csodálkozva eszmélt rá, hogy a franciák nemcsak szellemes vígjátékokat és pathetikus drámákat írnak, hanem hatalmas gondolatrendszereket is. Justh Zsigmond szorgalmasan hallgatja Taine előadásait, bújja a könyveit és egyik legelső magyar híve lesz a nagy pozitivista filozófusnak, történetírónak és esztétikusnak. Megismerkedik az akkori francia színészet primadonnáival, elsősorban Sarah Bernhardt-al, akire ő hívja fel először a magyar közönség figyelmét. Megismerkedik a nagy plein air-festőkkel. Szeretetreméltó modora, kitűnő összeköttetései és érdekes külseje — Párizsban sokan szerették szép Krisztus-fejét. — megengedik, hogy sok más sóvár magyarral ellentétben, akik kimaradtak Párizs örömeiből, igen hamar elvegyüljön a párizsi életben és személyesen is megismerkedjék azokkal az emberekkel, akiket bámult. Munkácsi Mihály szaldóját akkor mindenki látogatta, aki számított valamit a francia fővárosban. Justh Zsigmond nála ismerkedik és barátkozik meg Alphonso Daudet-vel és Anatole France-sl. Daudet révén megismerkedik Edmond de Goncourt-al és néhányszor ő is megjelenik a híres „auteuil-i padláson". Vacarescu Helén, a Párizsban nevelkedett és franciául író román költőnő még ma is jól emlékszik Justh Zsigmondra. Állandó vendég a híres Diána grófnő szalonjában. De nemcsak irodalmi társaságba jár. Bekerül a Faubourg Saint Germain zárkózott főúri köreibe, amelyről Marcel Proust azóta olyan monumentális képet festett. Sokat jár Nemeskéri Kiss Miklóshoz, aki mint magyar emigráns került Párizsba és házassága révén nagyon előkelő társas életet élt. A Nemeskéri Kiss-családdal, amelynek több tagja a háború alatt a francia hadseregben harcolt, ma is sűrűn találkozik az újságolvasó a napilapok társasági rovatában. Ebben az előkelő körben két hű barátot szerez: Pierre de Coubertin bárót és Melchior de Polignac grófot. Egy bájos magyar hölgy, Némethy Emma, aki Jean de Néthy néven szerepelt a francia irodalomban, szintén nagyon szerette Justhot. Paul Bourget, a mai francia írók nesztora, akinek a hatása és népszerűsége a kilencvenes években óriási volt, még mindig szeretettel gondol Justh Zsigmondra, a tanítványára, akinek tehetségét nagyra becsülte. De Edmond Harancour- tal, a népszerű költővel meleg baráti viszonyban volt. Mikor megjelent Justh francia könyve, La livre de la Pousta, a francia sajtó meleg rokonszenvvel fogadta. A Nemzeti Múzeum egy sereg levelet őriz a kor legkiválóbb franciáinak a tollából Justh könyvének megjelenése alkalmából. Huysmans azt írja Justhnak a írA könyv igazán érdekes és annyira más, mint azok az émelyítő dolgok, amelyeket nálunk imák." Francois Coppée, Magyarország nagy barátja még sokkal lelkesebb: „Rövid novellái tökéletes képek, az egyik valóságos kis remekmű." Sally Prudhomme valóságos irodalmi bírálatot ír, Taine szociológiai magyarázatba fog Justh könyvével kapcsolatban: „Milyen elhasznált tárgy a mi bonyolult régi társadalmunk és milyen hatalmas érdekességet nyújtanak ezek a primitív lelkek és ezek a le nem gyűrt, meg nem szelídített éghajlatok." Ha a francia közönség szélesebb rétegei nem ismerkedtek is meg a huszonkilenc éves Justh Zsigmond írásművészetével, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez az egészen fiatal ember francia irodalmi körökben nagyobb pályát futott be, mint bárki azóta. Két évvel később a gyilkos betegség elragadta ezt a rendkívüli embert, aki talán arra volt hivatva, hogy örök időkre megalapozza a francia-magyar szellemi kapcsolatokat. H. A. Rendőrbíró elé kerül a Royal Orfeum botránya Botrány okozásért vonják felelősségre Harmath Imrét Részletesen megírtuk, hogy pénteken este kínos és kellemetlen botrány játszódott le a Royal Orfeumban. A Tessék beszállni librettistája, Harmath Imre előadás alatt berontott a színházba, felrohant a zenekarba, ledobálta a kottákat és inzultáló szerzőtársát, a zenekart vezénylő Márkus Alfréd zeneszerzőt, aki viszont dulakodott vele. A botrány azért tört ki, mert Harmath Imre feleségét, Szokolay Ollyt a zenekar egyik dobosa megsértette és Harmath Imre különféle bonyodalmak után ilyen furcsa módon akart elégtételt szerezni. A színházi botránynak, amely a közönség körében nagy felháborodást keltett, folytatása lesz a rendőrségen is. Az ügyeleti szolgálatot teljesítő rendőrök szombaton reggel jelentést tettek az esetről a VII. kerületi kapitányságon. A rendőrök jelentés szerint Harmath Imre a nézőtérre, majd a zenekarba rontott, ledobálta a hangjegyfüzeteket és dulakodott Márkus Alfréddel, úgyhogy el kellett távolítani a nézőtérről. Röviddel utóbb Harmath Imre ismét botrányt kísérelt meg, de ezt a közbelépő rendőrök megakadályozták. A rendőrök jelentése úgy szól, hogy az eset nagy megbotránkozást váltott ki a publikum körében. A VII. kerületi kapitányság erre botrányokozás miatt eljárást indított Harmath Imre ellen, de eljárás alá vonta Márkus Alfrédet is, mert a botrányokozásról szóló jelentésben az ő neve is szerepel. Természetesen azonban a tárgyalás során kiderül majd, hogy mi része volt az ügyben a zeneszerzőnek, mert hiszen a botrányt Harmath provokálta. A rendőrbíró rövidesen kitűzi a tárgyalást a nagy port felvert incidens ügyébe. A közönség a pénzéért előadást és nem pofozkodást akar látni Mindenesetre érdemes megállni Harmath Imre újabb botrányánál, aki rossz idegeit a közönség türelmén és a közönség költségén akarja kiélni. Mert mi is történt? A jazzdobosba belerúgott Szokolay művésznő, mert a zenész nem ütött be idejében a nagydobba. Hogy ezt Dohnányi is így szokta volna a zenekarral elintézni, arról nem tudunk, de mindenesetre Boby, a jazzdobos még se vehette jó néven, hogy — még ha ez a művészi alkotás hevében is történik, — összetévesszék őt egy futball-labdával. A dobos méltatlankodva kikérte magának, hogy őt rugdossák, mire a művésznő úgy is, mint a darab egyik szereplője, úgy is, mint a szövegíró és konzorciumrészes Harmath Imre felesége, kitiltotta a dobost a színházból. Erre a zenész azt mondotta, hogy a zenekar igazi karmestere mégis csak Márkus Alfréd, neki Szokolay Oly nem parancsol, tehát másnap bejön a színházba. Erre Bobyt másnap rendőrrel vitették ki, a zenekar szolidáris lett vele, ami annyira fájtSzokolay Olynak, hogy nyomban otthagyta férje üzleti vállalkozását, otthagyta a közönséget és egyszerűen megszökött az előadás elől. Ezek után nem lehet csodálkozni, ha Márkus Alfréd mégis azt találta legfontosbbnak, hogy a közönség megváltotta a jegyét és előadást akart a pénzéért látni és így elvállalta a zenekar vezetését. Harmath Imre azonban, úgy látszik, nem találta ezt fontosnak, mert berohant a nézőtérre s miután néhány percig birkózott Somogyi Nusival, a közönség előtt elkezdte ütlegelni szegény Márkus Alfrédet, aztán össze-vissza tépdeste a kottákat, így hogy rendőrök cipelték ki a nézőtérről. Ez az egész ízléstelen ügy a közönség előtt történt, aki pedig a pénzéért előadást és nem pofozkodást akar látni. Vagy pedig írják ki,úgy mint a Beketow-cirkusz, hogy este az igazgatótulajdonosok és a társszerzők díjbirkózástrendeznek arculcsapásokkal körítve és ebben azesetben bizonyára akad, aki kellemesen fogjavégignézni a nagy szellemek találkozását. Harmath Imre arra hivatkok, de neki ,mint férjnek kötelessége megvédeni a feleségét és úgy látszik, olyan jó férjnekártottamagát, hogy nem tudta megvárni, amíg vége afelvonásnak, hanem elégtételt vett nyomban Márkus Alfréden, sőt Somogyi Nusin is. Csakegyet nem értünk. Afférja volt a kotta diai is,mert azokat is széttépte. Csodálatosként épp ajazzdoboson nem vett elégtételt, aki pedig állítólag megsértette a művésznőt, amikor szóvátette, hogy nem szereti, ha rúgják. Lezuhant az olasz légi vezérkar Hike VALENCIA, aug. 12. Nazaret tengerpartjától 3 mérföldnyire a Bada olasz vízirepülőgép, amelyen TValle tábornok, az olasz légivezérkar főnöke utazott, a vízbe zuhant. A gép valamennyi utasa megsebesült. Wade tábornok sérülései súlyosak. A repülőgép egyik gépe útközben elromlott és a gép hosszabb ideig úgy repült, hogy csak egyik motorja működött. A szerencsétlenség színhelyére motorosénak sietett, amely a repülőgép valamennyi utasát szárazföldre szállította.