Budapesti Hírlap, 1936. február (56. évfolyam, 26-50. szám)
1936-02-16 / 39. szám
1936 FEBRUÁR 16, VASÁRNAP B. H. INTERVIU három koponyával a budai vár török pincéjében Néhány évvel ezelőtt hívta fel vitéz Aggházy Kamill, a Hadtörténelmi Múzeum igazgatója Kadic Ottokár professzor figyelmét a budai Vár alatt elhúzódó úgynevezett török pincékre. A hagyomány szerint ezeket a törökök építették, haditaktikai szempontokból. Egy ága ennek a többemeletes pincejáratnak állítólag egészen Nagyváradig húzódik. A múlt században a budai polgárok ezekben a földalatti folyosókban tartották borukat, mivel azonban a török pincék a várnak majdnem valamennyi házát összekötötték egymással, közbiztonsági okokból nagyrészüket betemették. Kadic Ottokár professzornak nem volt könyű dolga, amikor a kutatásokat megkezdte. Mésztufában, amelyből a Várhegy áll, a legritkább esetben fordulnak elő ilyen nagyarányú barlangok. A pincék kiépítettsége is arra mutatott, hogy emberkéz munkája. Így fedezte fel két évvel ezelőtt a Földtani Intézet professzora a világ legnagyobb mésztufa barlangját, amelynek a járatait még évezredekkel ezelőtt a Duna mosta ki. Kadic Ottokár az ásatások megkezdésekor a következőket írta: — A tervbe vett ásatásoktól sokat várunk , az egyes pincék talajának megásatása bizonyára kellő fényt fog deríteni a pince és az épület múltjára. Esetleg az egész Vár történetére is. Az ásatásoknak már az eddigi eredményei is beigazolták a professzor feltevéseit. Mamutcsontoktól különböző korokból származó sírokig számos történelmi emléket találtak. Megszólal a honfoglaló ősmagyar A pince egyik legmélyebb, rejtett zugában állították ki az eddig talált koponyákat. Amint nézem őket, szinte minden embertípust felismerni vélek bennük. Bizonyára akad köztük honfoglaló ősmagyar, szláv rabszolga, török nagyúr és keresztény katona. Erős, szögletes állkapcsokról könnyű felismerni, hogy marcona, kemény harcosok voltak. A hozzám legközelebb fekvő, kerek fejformát mutató koponyából, mintha két barna kutató szem nézne rám ... Lassanként kibontakozik az egész arc s a hozzátartozó alak. Kissé kiugró pofacsontú, markáns, szabad életben megedződött nomád harcos áll előttem. Inkább alacsonynak mondható, mint magasnak. Arcát a pusztai nap sötétbarnára sütötte. Ruházata meglehetősen kezdetleges. Nagyjában emlékeztet a hortobágyi csikósok bőszájú ing-gatyájukra. Ruházatát bőr mellvért, nemezsaru és báránybőrsüveg egészíti ki. — Hogy került maga ide ? — kérdem első meglepetésemben. — Árpád apánkkal —feleli egyszerűen. — Tulajdonképpen nem itt, — folytatja hanem a frosswiwrm-cukrászda alatt voltam eltemetve. Ott találták meg a csontjaimat és onnan hoztak ide. De tulajdonképpen kicsoda maga? — Újságíró vagyok, — magyarázom — aki híreket gyűjt. — Ezt ismerem, én is gyűjtöttem híreket. Kurt vezérrel jártam az idegen országokat. Kirándulásainkon mindig sok-sok hírt és aranyat gyűjtöttünk. Igen szép mesterség. — Ma már nem így történik. Nem megyünk személyesen a hírekért, hanem telefonon és távírón kapjuk őket. — Ezt nem értem, de nem baj. Sok mindent nem értek. Nemrég hallottam például látogatóktól, hogy valami doktor— bizonyára szerzetes, mert azoknak van latin nevük — elrabolt egy leányt, s nemcsak, hogy nem ölték meg, hanem még váltságdíjat sem követelnek rajta. Bezzeg más volt minden az én időmben. Engem is azért öltek meg, mert elraboltam egy nőt. — Ma szigorú törvények vannak, nem lehet valakit Csak úgy meggyilkolni, mert megszöktetett egy leányt. A leány egyébként is a maga jószántából hagyta el a szülei házát. —■ Hiszen én is vaskok olyan legény, akivel szívesen megszökik az asszony. Mégis felkoncoltak. A nagyvezér kritikája — Hagyjuk ezt az üres locsogást — szól közbe a magashomlokú, barnaarcú, feketes-mirállú, fehér és bíborvörös selyembe öltözött, hatalmas gyé^Suttal d'-tített turbánú nagyvár. Szeméből su rzik p” intelligencia, a gőg és a lúny. Nincsen túlságosan elragadtatva a társadalom mai berendezésétől. — Engem már néhány hete talált meg Kadic professzor. Egy ideig vele is voltam a Földtani Intézetben, ahol e kor tudósai fordulnak meg nap-nap után. Beszélgetésükből sokat ki tudtam venni. Igen sokat tudnak, de mit érnek a tudásukkal, ők a tudomány rabszolgái. Amikor én még nagyvezér voltam, akkor a tudomány volt az én rabszolgám. Annyit tudtam és azt tanultam, amihez kedvem volt. — Nincs igaza Nagyvezérségednek, — vetem közbe — mert hol tartana ma még a tudomány, ha az csak a kiváltságosaknak jutna osztályrészül. És azok csak azzal foglalkoznának, ami érdekli őket. A tudományokat rendszeresen kell művelni. — Igaz, de mit ér a tudás, ha az egyén boldogtalan mellette. Nézze meg az irodalmukat. Milyen szegény és silány. Egy fiatal leány múltkor itt felejtett egy könyvet. Valamilyen sikátorokról szólt. Csupa bűn, mocsok és fertő volt benne. Ez szórakoztatja a mai embert? Silány csemege. Hát nem sokkal szebb a mi Ezeregyéjszakánk a maga buja keleti pompájával. A hosszú és céltalan vitának elejét akarom venni s ezért inkább arról beszélek, hogy ismerősöm nagyvezír, mégsem hordja magán a török faj sajátságait. — Én tulajdonképpen nem is vagyok török, — feleli — hanem olasz. Kisgyerekkoromban kerültem török rabságba, a híres janicsáriskolába. Ott nevelkedtem. Ma persze szörnyülködéssel beszélnek erről a világ egyik legnagyobb falanszteréről, s ugyanakkor némi módosítással újjá akarják éleszteni a falansztert. A rabszolgaság barátja — Bocsánat, van ma még rabszolgaság? — sipitja egy vékony, szinte túlvilági hang. Alacsony, degenerált homlokú, kegyetlenségre valló, széles állkapcsú koponya kapcsolódik bele a beszélgetésünkbe. — Nincsen, — feleljük mind a ketten egyszerre, mármint a nagyvezír és én. — Csak nem pusztultak ki a szerbek — kérdezi szomorúan a hang. — Nem, sőt önálló országot alapítottak, amelyben ők uralkodnak, a sokkal nagyobb számú horvátok felett. — Hi-hi-hi — vigyorog a koponya. Hogy lehet az, hiszen azért hívtak minket a középkorban sczavi-nak, mert mi délszlávok az örökös marakodásunk miatt sohasem tudtunk komoly államszervezetet alkotni, de annál boldogabban hajtottuk a fejünket a rabszolgaság kényelmes és bölcs jármába, amelyiknél másnak a feladata volt a megélhetésünkről való gondoskodás.— Nos, hogy tetszenek a koponyák? —riaszt fel álmodozásomból Jenkey főjegyző, aki a főváros részéről irányítja az ásatásokat. — Azt hiszem — így folytatja a főjegyző — nagyszerű üzlet lenne, ha akár egy magánvállalkozó, akár a főváros bárt rendezne be a barlangokban... POGÁNY GYÖRGY Indiai angol kapitány és a halasi csipkeverő leány levelezése KISKUNHALAS, febr. 15. (A Budapesti Hírlap kiküldött munkatársától.) Mindössze harminc esztendős a halasi tündércsipke és máris a világhír szárnyain repül. Egy londoni nagy képeslap egész sereg fényképet közölt Kiskunh■ halas csipkéjéről, aminek most váratlan, kedves bonyodalmai lettek. A nagy angol folyóirat eljutott Indiába is, Quette városába, ahol éppen állomásozik egy angol benszülött ezred. Ennek az ezrednek parancsnokló kapitánya Arthur F. Petper, akinek kezébe került az angol képeslap és, aki elragadtatva leste az álomcsipkék tündéri mintáit. A képek hatása alatt nyomban levelet írt Fekete Imrének, a kiskunhalasi polgármesternek. Az angol kapitány a messzi Indiából csipkéket rendelt és egyben elmondotta levelében, hogy szeretne levelezni a legszebb halasi csipkeverő lánnyal. A polgármester szívesen tett eleget az angol ezredparancsnok kérésének, elküldötte a legszebb csipkeverő lány arcképét s egyben elment a leány német nyelvű levele is Kiskunhalasról az indiai Quette városkába. A legszebb halasi leány most Indiából várja Mr. Papper válaszát... * Kevesen tudják, hogyan indult el világhódító útjára a brüsszelivel is versenyző halasi csipke. Valamikor a zsinórosokkal és paszomántosokkal voltak egy céhben a csipkeverők. Selmecen például eltiltották az úrilányoknak a csipkekészítést. A halasi varrott csipkének a megteremtője Dékáni Árpád rajztanár volt, aki a csipke megszületését így mondotta el: „1902. év tavaszán az akkor málam tartózkodó édesanyámmal csipkéről beszélgettünk, szóba került, hogy magyar varrott több magyar mintát készítettem és azokat az iparművészeti társulatnak bemutattam. Kísérletemet érdekesnek találták és kértek, hogy azokat folytassam. Ugyanazon év karácsonyi kiállításra már 13 darab csipkemintát tudtam bemutatni. Többet is csinálhattam volna, de a munkásoknak betanítása akkor, amidőn még magam is csak kísérleteztem, igen sok időt vett igénybe. A karácsonyi kiállításon kiállított csipkéimet a lapok észrevették és megdicsérték. Legnagyobb törekvésem az volt, hogy teljesen eredeti magyaros mintákkal eredeti, új technikával állítsam elő csipkéimet. Ez hogy sikerült, megmutatta a legközelebbi kiállítás, amelyen a 2000 koronás állami nagydíjat elnyertem.” A halasi csipke technikai megteremtője aztán Markovits Mariska volt, aki Dékáni Árpáddal együtt elindította útjára a halasiak csipkéjét, amely rövidesen Párizsban, St. Louisban, Milanóban díjakat nyert és ma már Halas egyik legszebb pontján ott áll a híres csipkeház, amely idegenforgalmi látványosság lett.* Egyik halasi úr a következő kedves dolgot mesélte a halasi tanyavilág életéről. — A halasi tanyavilágban a múlt évben 60.000 ember hallgatott népművelődési előadásokat, mintegy hétszáz népművelési estén. Füzesen Regös József tanító két zenekart szervezett a tanyai népből. A derék kunok ügyesen kezelik a vonót és olyan demokrácia van, hogy megtörténik: cseléd, gazda egy bandában muzsikálnak. Egy gazdag kun például, akinek több mint 200 hold földje van, a cimbalomnál ül a tanyai zenekarban, a nagybőgőn pedig a cselédje játszik. Az utolsó tíz évben nagy változás történt a tanyavilágban. A fiatal gazdák megszerzik a doktorátust s aztán hazajöncsipke nincs. Én vetettem fel az eszmét enek a tanyavilágba gazdálkodónak. Ennek hogy meg kellene kísérelni magyar csipkének a készítését. Édesanyám, aki amúgy is igen szépen kézimunkázott, vállalkozott az általam készített terv kivitelére. Sem a terv, sem a kivitel nem sikerült, de ez a még ma is meglévő csipke a kezdete a halasi csipkének. Az eszmét nem hagytam aludni. Ugyanazon év szeptember havában megvan az a nagy hatása, hogy a tanyavilág kultúrélete jelentékenyen emelkedik. * A halasi határban van egy szélmalom, amelyet 1888-ban építettek. A malom faragásán a következőket olvashatjuk: „Esen malmot építette az Isten engedelme által Brázay József úr, Nagy Flórián 11 .52 1.38 Honyrmintia inutból 50X50 cm. _________ I Sl 60*60 cm. 1.89 *78,.68, kb. 145 cm. széles, mtr.... 1.98, 1.65, PapíonMír kési gomblyukkal Mkészlet 6 személyes, színtartó ...........4.95, Étkezőkészlet • személyes _ 7.50, UUDAPEcrnénim :STVILL/r HŐKÖL* VTIH molnármesterben.” által az 1818-ik esztendő* Halason van az ország egyetlen "kuruci emléke. Halason verték meg a kuruc csapatok a szerbeket, a küzdelemben 234 kuruc esett el. A Damkó József készítette kurucszobrot az elesett kurucok emlékezetére emeltette Kiskunhalas városa. * Csorba Tibor tanár, a híres halasi szürszabókról a következőket mondja: — A halasi szürszabók motívumai a Nagykunságból származtak ide. A még ma is élő öreg mesterek csodálatos gazdagsággal ontják e rajzokat. Sajnos, hogy lelkiismeretlen és nem szakemberek szedegetik el tőlük ellenszolgáltatás nélkül az értékes rajzokat. Ezek összegyűjtése és a csipkeszerű átdolgozás művészi feladata szakavatott kézre vár. A művészlélek mindenkor megtalálja az alapot, amelyből fejleszthet és tervezhet. Meg kell itt találni a nép lelkét és az elemeken túl meg kell keresni a felépítés gondolatmenetének a kiskun módját. Kiskún szókból, elemekből ne szerkesszen senki idegen szerkezetű mondatokat. Az elemgyűjtés és a tervezések összeállításában itt kell keresnünk azt, amiből a halasi lélek jellegzetes hangját fogja kihallatni a jövő. A másik út, amely több szabadságot, a művész fantáziájának szélesebb területet kínál: a halasi növényvilág csipkévé stilizálása. A magyar nép művészetének alapelveit mindenkor befolyásolta kertjének, erdejének növényvilága. És amint a kalocsai „íróasszonyok” is kertjük virágaiból stilizálgatták évek óta szebbnél szebb motívumaikat, úgy kell a halasi csipke tervezőjének is a halasi flórából kiválogatni a jövő motívumait. # Kifent bajsza, szép szál kúnember áll a városháza előtt. Megkérdezem a deresfejű öregtől:— Aztán jár-e Pestre? — Ha baj van, — feleli. — Hogyan? — Csak háborúban és betegségben. DIÓSZEGHY MIKLÓS Három kassakörnyáki községben tilos a magyar szentbeszé PRAGA, febr. 15. A magyar keresztényszocialista párt kassai szervezete Pajor szenátor vezetésével küldöttségileg kereste fel Carski kassai püspököt, hogy a Kassa-környéki Enyicke, Buzinka és Demse községekben betiltott magyarnyelvű szentbeszéd és templomi éneklés ügyében járjon közbe. Pajor szenátor előadta, hogy az említett községekben nagyszámban vannak magyarok, akiknek lelki életük ápolásához okvetlenül szükségük van arra, hogy magyarnyelvű szentbeszédet hallgathassanak és az istentiszteletek alatt magyarul énekelhessenek. A püspök Buzinka községre vonatkozólag elismerte a magyar érvelés jogosultságát, Enyickéről és Semséről azonban azt állította, hogy ott tisztán tótok laknak. A püspöknek e megállapításával szemben a Prágai Magyar Hírlap hangoztatja azt a tényt, hogy Enyícke és Semse lakosai ragaszkodnak a benyújtott emlékirat szerint is a magyar nyelvű istentiszteletek változatlan fenntartásához.