Budapesti Hírlap, 1936. február (56. évfolyam, 26-50. szám)

1936-02-16 / 39. szám

1936 FEBRUÁR 16, VASÁRNAP B. H. INTERVIU három koponyával a budai vár török pincéjében Néhány évvel ezelőtt hívta fel vitéz Agg­­házy K­amill, a Hadtörténelmi Múzeum igaz­gatója Kadic Ottokár professzor figyelmét a budai Vár alatt elhúzódó úgynevezett tö­rök pincékre. A hagyomány szerint ezeket a törökök építették, haditaktikai szempon­tokból. Egy ága ennek a többemeletes pince­járatnak állítólag egészen Nagyváradig hú­zódik. A múlt században a budai polgárok ezekben a földalatti folyosókban tartották borukat, mivel azonban a török pincék a vár­nak majdnem valamennyi házát összekötöt­ték egymással, közbiztonsági okokból nagy­részüket betemették. Kadic Ottokár professzornak nem volt könyű dolga, amikor a kutatásokat meg­kezdte. Mésztufában, amelyből a Várhegy áll, a legritkább esetben fordulnak elő ilyen nagyarányú barlangok. A pincék kiépített­sége is arra mutatott, hogy emberkéz mun­kája. Így fedezte fel két évvel ezelőtt a Föld­tani Intézet professzora a világ legnagyobb mésztufa barlangját, amelynek a járatait még évezredekkel ezelőtt a Duna mosta ki. Kadic Ottokár az ásatások megkezdésekor a következőket írta: — A tervbe vett ásatásoktól sokat vá­runk , az egyes pincék talajának megásatása bizonyára kellő fényt fog deríteni a pince és az épület múltjára. Esetleg az egész Vár történetére is. Az ásatásoknak már az eddigi eredmé­nyei is beigazolták a professzor feltevéseit. Mamutcsontoktól különböző korokból szár­mazó sírokig számos történelmi emléket ta­láltak. Megszólal a honfoglaló ősmagyar A pince egyik legmélyebb, rejtett zugá­ban állították ki az eddig talált koponyákat. Amint nézem őket, szinte minden ember­típust felismerni vélek bennük. Bizonyára akad köztük honfoglaló ősmagyar, szláv rabszolga, török nagyúr és keresztény ka­tona. Erős, szögletes állkapcsokról könnyű felismerni, hogy marcona, kemény harcosok voltak. A hozzám legközelebb fekvő, kerek fej­formát mutató koponyából, mintha két barna kutató szem nézne rám ... Lassan­ként kibontakozik az egész arc s a hozzá­tartozó alak. Kissé kiugró pofacsontú, mar­káns, szabad életben megedződött nomád harcos áll előttem. Inkább alacsonynak mondható, mint magasnak. Arcát a pusztai nap sötétbarnára sütötte. Ruházata meglehetősen kezdetleges. Nagyjában emlékeztet a hortobágyi csikó­sok bőszájú ing-gatyájukra. Ruházatát bőr mellvért, nemezsaru és báránybőrsüveg egészíti ki. — Hogy került maga ide ? — kérdem első meglepetésemben. — Árpád apánkkal —feleli egyszerűen. — Tulajdonképpen nem itt, — folytatja hanem a frosswiwrm-cukrászda alatt vol­tam eltemetve. Ott találták meg a csontjai­mat és onnan hoztak ide. De tulajdonkép­pen kicsoda maga? — Újságíró vagyok, — magyarázom — aki híreket gyűjt. — Ezt ismerem, én is gyűjtöttem híreket. Kurt vezérrel jártam az idegen országokat. Kirándulásainkon mindig sok-sok hírt és aranyat gyűjtöttünk. Igen szép mesterség. — Ma már nem így történik. Nem me­gyünk személyesen a hírekért, hanem tele­fonon és távírón kapjuk őket. — Ezt nem értem, de nem baj. Sok min­dent nem értek. Nemrég hallottam például látogatóktól, hogy valami doktor­­— bizo­nyára szerzetes, mert azoknak van latin ne­vük — elrabolt egy leányt, s nemcsak, hogy nem ölték meg, hanem még váltságdíjat sem követelnek rajta. Bezzeg más volt minden az én időmben. Engem is azért öltek meg, mert elraboltam egy nőt. — Ma szigorú törvények vannak, nem le­het valakit Csak úgy meggyilkolni, mert megszöktetett egy leányt. A leány egyéb­ként is a maga jószántából hagyta el a szülei házát. —■ Hiszen én is vaskok olyan legény, aki­vel szívesen megszökik az asszony. Mégis felkoncoltak. A nag­yvezér kritikája — Hagyjuk ezt az üres locsogást — szól közbe a magashomlokú, barnaarcú, fe­­ketes-mirállú, fehér és bíborvörös selyembe öltözött, hatalmas gyé^Suttal d'-tített tur­­bánú nagyvár. Szeméből su­ rzik p” intel­­ligencia, a gőg és a lúny. Nincsen túlságo­san elragadtatva a társadalom mai beren­dezésétől. — Engem már néhány hete talált meg Kadic professzor. Egy ideig vele is voltam a Földtani Intézetben, ahol e kor tudósai fordulnak meg nap-nap után. Beszélgetésük­ből sokat ki tudtam venni. Igen sokat tud­nak, de mit érnek a tudásukkal, ők a tudo­mány rabszolgái. Amikor én még nagyvezér voltam, akkor a tudomány volt az én rab­szolgám. Annyit tudtam és azt tanultam, amihez kedvem volt. — Nincs igaza Nagyvezérségednek, — vetem közbe — mert hol tartana ma még a tudomány, ha az csak a kiváltságosaknak jutna osztályrészül. És azok csak azzal fog­lalkoznának, ami érdekli őket. A tudomá­nyokat rendszeresen kell művelni. — Igaz, de mit ér a tudás, ha az egyén boldogtalan mellette. Nézze meg az irodal­mukat. Milyen szegény és silány. Egy fiatal leány múltkor itt felejtett egy könyvet. Va­lamilyen sikátorokról szólt. Csupa bűn, mo­csok és fertő volt benne. Ez szórakoztatja a mai embert? Silány csemege. Hát nem sokkal szebb a mi Ezeregyéjszakánk a maga buja keleti pompájával. A hosszú és céltalan vitának elejét aka­rom venni s ezért inkább arról beszélek, hogy ismerősöm nagyvezír, mégsem hordja magán a török faj sajátságait. — Én tulajdonképpen nem is vagyok tö­rök, — feleli — hanem olasz. Kisgyerek­­koromban kerültem török rabságba, a híres janicsáriskolába. Ott nevelkedtem. Ma persze szörnyülködéssel beszélnek erről a világ egyik legnagyobb falanszteréről, s ugyanakkor némi módosítással újjá akar­ják éleszteni a falansztert. A rabszolgaság barátja — Bocsánat, van ma még rabszolgaság? — sipitja egy vékony, szinte túlvilági hang. Alacsony, degenerált homlokú, kegyet­lenségre valló, széles állkapcsú koponya kapcsolódik bele a beszélgetésünkbe. — Nincsen, — feleljük mind a ketten egyszerre, mármint a nagyvezír és én. — Csak nem pusztultak ki a szer­­bek — kérdezi szomorúan a hang. — Nem, sőt önálló országot alapítottak, amelyben ők uralkodnak, a sokkal nagyobb számú horvátok felett. — Hi-hi-hi — vigyorog a koponya. Hogy lehet az, hiszen azért hívtak minket a kö­zépkorban sczavi-nak, mert mi délszlávok az örökös marakodásunk miatt sohasem tud­tunk komoly államszervezetet alkotni, de annál boldogabban hajtottuk a fejünket a rabszolgaság kényelmes és bölcs jármába, amelyiknél másnak a feladata volt a meg­élhetésünkről való gondoskodás.­­— Nos, hogy tetszenek a koponyák? —­­riaszt fel álmodozásomból Jenkey főjegyző, aki a főváros részéről irányítja az ásatáso­kat. — Azt hiszem — így folytatja a fő­jegyző — nagyszerű üzlet lenne, ha akár egy magánvállalkozó, akár a főváros bárt ren­dezne be a barlangokban... POGÁNY GYÖRGY Indiai angol kapitány és a halasi csipkeverő leány levelezése KISKUNHALAS, febr. 15. (A Budapesti Hírlap kiküldött munka­társától.) Mindössze harminc esztendős a halasi tündércsipke és máris a világhír szárnyain repül. Egy londoni nagy képes­lap egész sereg fényképet közölt Kiskunh■ halas csipkéjéről, aminek most váratlan, kedves bonyodalmai lettek. A nagy angol folyóirat eljutott Indiába is, Quette városába, ahol éppen állomásozik egy angol benszülött ezred. Ennek az ez­rednek parancsnokló kapitánya Arthur F. Petper, akinek kezébe került az angol ké­peslap és, aki elragadtatva leste az álom­csipkék tündéri mintáit. A képek hatása alatt nyomban levelet írt Fekete Imrének, a kiskunhalasi polgár­­mesternek. Az angol kapitány a messzi In­diából csipkéket rendelt és egyben elmon­dotta levelében, hogy szeretne levelezni a legszebb halasi csipkeverő lánnyal. A polgármester szívesen tett eleget az angol ezredparancsnok kérésének, elkül­­dötte a legszebb csipkeverő lány arcképét s egyben elment a leány német nyelvű le­vele is Kiskunhalasról az indiai Quette vá­roskába. A legszebb halasi leány most In­diából várja Mr. Papper válaszát... * Kevesen tudják, hogyan indult el világ­hódító útjára a brüsszelivel is versenyző halasi csipke. Valamikor a zsinórosokkal és paszomán­­tosokkal voltak egy céhben a csipkeverők. Selmecen például eltiltották az úrilányok­­nak a csipkekészítést. A halasi varrott csipkének a megteremtője Dékáni Árpád rajztanár volt, aki a csipke megszületését így mondotta el: „1902. év tavaszán az akkor m­álam tar­tózkodó édesanyámmal csipkéről beszélget­tünk, szóba került, hogy magyar varrott több magyar mintát készítettem és azokat az iparművészeti társulatnak bemutattam. Kísérletemet érdekesnek találták és kértek, hogy azokat folytassam. Ugyanazon év ka­rácsonyi kiállításra már 13 darab csipke­­mintát tudtam bemutatni. Többet is csinál­hattam volna, de a munkásoknak betaní­tása akkor, amidőn még magam is csak kísérleteztem, igen sok időt vett igénybe. A karácsonyi kiállításon kiállított csipkéi­met a lapok észrevették és megdicsérték. Legnagyobb törekvésem az volt, hogy tel­jesen eredeti magyaros mintákkal eredeti, új technikával állítsam elő csipkéimet. Ez hogy sikerült, megmutatta a legközelebbi kiállítás, amelyen a 2000 koronás állami nagydíjat elnyertem.” A halasi csipke technikai megteremtője aztán Markovits Mariska volt, aki Dékáni Árpáddal együtt elindította útjára a hala­siak csipkéjét, amely rövidesen Párizsban, St. Louisban, Milanóban díjakat nyert és ma már Halas egyik legszebb pontján ott áll a híres csipkeház, amely idegenforgalmi látványosság lett.* Egyik halasi úr a következő kedves dol­got mesélte a halasi tanyavilág életéről. — A halasi tanyavilágban a múlt évben 60.000 ember hallgatott népművelődési elő­adásokat, mintegy hétszáz népművelési estén. Füzesen Regös József tanító két ze­nekart szervezett a tanyai népből. A derék kunok ügyesen kezelik a vonót és olyan demokrácia van, hogy megtörténik: cseléd, gazda egy bandában muzsikálnak. Egy gazdag kun például, akinek több mint 200 hold földje van, a cimbalomnál ül a tanyai zenekarban, a nagybőgőn pedig a cselédje játszik. Az utolsó tíz évben nagy változás történt a tanyavilágban. A fiatal gazdák megszerzik a doktorátust s aztán hazajön­csipke nincs. Én vetettem fel az eszmét e­­­nek a tanyavilágba gazdálkodónak. Ennek hogy meg kellene kísérelni magyar csipké­nek a készítését. Édesanyám, aki amúgy is igen szépen kézimunkázott, vállalkozott az általam készített terv kivitelére. Sem a terv, sem a kivitel nem sikerült, de ez a még ma is meglévő csipke a kezdete a ha­lasi csipkének. Az eszmét nem hagytam aludni. Ugyanazon év szeptember havában megvan az a nagy hatása, hogy a tanya­világ kultúrélete jelentékenyen emelkedik. * A halasi határban van egy szélmalom, amelyet 1888-ban építettek. A malom fara­gásán a következőket olvashatjuk: „Esen malmot építette az Isten enge­­delme által Brázay József úr, Nagy Flórián 11 ­.52 1.38 Honyrmintia inutból 50X50 cm. _________ I Sl 60*60 cm. 1.89 *­­78,­­.68, kb. 145 cm. széles, mtr.... 1.98, 1.65, PapíonMír kési gomblyukkal Mkészlet 6 személyes, színtartó ...........4.95, Étkezőkészlet • személyes _ 7.50, UUDAPEcrnénim :STVILL/r HŐKÖL* VT­IH molnármester­ben.” által az 181­8-ik esztendő* Halason van az ország egyetlen "kuruci emléke. Halason verték meg a kuruc csapatok a szerbeket, a küzdelemben 234 kuruc esett el. A Damkó József készítette kurucszob­­rot az elesett kurucok emlékezetére emel­tette Kiskunhalas városa. * Csorba Tibor tanár, a híres halasi szür­­szabókról a következőket mondja: — A halasi szürszabók motívumai a Nagykunságból származtak ide. A még ma is élő öreg mesterek csodálatos gazdagság­gal ontják e rajzokat. Sajnos, hogy lelki­­ismeretlen és nem szakemberek szedegetik el tőlük ellenszolgáltatás nélkül az értékes rajzokat. Ezek összegyűjtése és a csipke­szerű átdolgozás művészi feladata szak­avatott kézre vár. A művészlélek minden­kor megtalálja az alapot, amelyből fejleszt­het és tervezhet. Meg kell itt találni a nép lelkét és az elemeken túl meg kell keresni a felépítés gondolatmenetének a kiskun módját. Kiskún szókból, elemekből ne szer­kesszen senki idegen szerkezetű mondato­kat. Az elemgyűjtés és a tervezések össze­állításában itt kell keresnünk azt, amiből a halasi lélek jellegzetes hangját fogja ki­hallatni a jövő. A másik út, amely több szabadságot, a művész fantáziájának szé­lesebb területet kínál: a halasi növényvilág csipkévé stilizálása. A magyar nép művé­szetének alapelveit mindenkor befolyásolta kertjének, erdejének növényvilága. És amint a kalocsai „íróasszonyok” is kertjük virágaiból stilizálgatták évek óta szebbnél szebb motívumaikat, úgy kell a halasi csipke tervezőjének is a halasi flórából kiválogatni a jövő motívumait. # Kifent bajsza, szép szál kúnember áll a városháza előtt. Megkérdezem a deres­fejű öregtől:­­— Aztán jár-e Pestre? — Ha baj van, — feleli. — Hogyan? — Csak háborúban és betegségben. DIÓSZEGHY MIKLÓS Három kassakörnyáki községben tilos a magyar szentbeszé PRAGA, febr. 15. A magyar keresztényszocialista párt kas­sai szervezete Pajor szenátor vezetésével küldöttségileg kereste fel Carski kassai püspököt, hogy a Kassa-környéki Enyicke, Buzinka és Demse községekben betiltott magyarnyelvű szentbeszéd és templomi éneklés ügyében járjon közbe. Pajor szená­tor előadta, hogy az említett községekben nagyszámban vannak magyarok, akiknek lelki életük ápolásához okvetlenül szükségük van arra, hogy magyarnyelvű szentbeszédet hallgathassanak és az istentiszteletek alatt magyarul énekelhessenek. A püspök Bu­zinka községre vonatkozólag elismerte a magyar érvelés jogosultságát, Enyickéről és Semséről azonban azt állította, hogy ott tisztán tótok laknak. A püspöknek e megállapításával szemben a Prágai Magyar Hírlap hangoztatja azt a tényt, hogy Enyíck­e és Semse lakosai ra­gaszkodnak a benyújtott emlékirat szerint is a magyar nyelvű istentiszteletek válto­zatlan fenntartásához.

Next