Budapesti Hírlap, 1937. február (57. évfolyam, 26-48. szám)

1937-02-07 / 30. szám

19S7 FEBRUÁR 7. VASÁRNAP­­. Kifelé a szegénységből írta : MÓRICZ MIKLÓS A szegénységet nem szabad mindig úgy felfogni, mint valami romlásnak, hanyatlásnak, rosszabbodásnak az ered­ményét. Van ilyen szegénység is és két­ségtelenül ezt könnyebb meglátni, egy­szerűen azért, mert mindig csak azok­nak a szegényeknek a panaszait hall­juk, akik azelőtt látták a jobb napokat is. Pedig annak, aki azelőtt jobb sord­ban volt, legalább az a vigasztalása megvan, hogy volt jobb sorsa is. Az igazi szegény néma, mert nem is tudja, hogy kiabálnia és panaszkodnia lehetne. Miután nem ismer más állapotot, mint a szegénységet, panaszkodni sem tud miatta. Helyzetét sorskérdésnek hiszi és az, amit lát maga körül vagy maga fölött, csak belenyugvását növeli és el­­fásultságát mélyíti. A kétféle szegénység között nemcsak a szegénység keletkezésében, hanem a szegénység méreteiben is igen nagy a különbség. Az a szegénység, amely úgy támadt, hogy elvesztettük a vagyonun­kat, az állásunkat, az egészségünket, te­hát az a szegénység, amely valami mó­don a viszonyok változásának a követ­kezéseképpen szakadt ránk, valahogy már a javulás reménységét és lehetősé­gét is magában hordozza. A közgazda­ság figyelői ugyanis azt állítják, hogy a gazdasági fejlődés hullámokban halad előre, vir­ágzására megállás, majd bizo­nyos mértékű esés következik, de az esés nem visz olyan mélyre, mint az előző hullám legmélyebb pontja volt s aztán új emelkedés következik, új hul­lámheggyel és a jómód új magaslatai­val. Úgy látszik, hogy amit a gazdasági életben fellendülésnek hívunk, azokért dolgozik, akik az előző hanyatlásban a magasból a mélybe zuhantak és őket emeli elsősorban a régi polcra. De nem érinti azokat, akik azelőtt is és azután is a mélyben és a szegénységben éltek s ott is maradnak addig, amíg az általá­nos fejlődés olyan széles körűvé nem változik, hogy már reájuk is elérkezzék a jobb ellátottság korszaka és a viszony­lagos jómód állapota. A szegénység az emberiségnek ősi ál­lapota és a szegénység leküzdésének a módja a kultúra. Az emberi kultúra történelme pontosan megegyezik az ősi is majdnem kiirthatatlannak látszó sze­génység ellen folytatott emberi küzde­­lm történetével. Ezze a ténnyel minden gazdaságpolitikának számolnia kell és azt, ami a pillanatnyi romlás közvetlen ombolásának enyhítésére irányuló tö­­ekvéseket és intézkedéseket foglalja magában, gondosan el kell választani attól, ami már a mélyebb, az alapvető, az ősi szegénység és elmaradottság él­én való harc keretébe tartozik. Az első maga a szegényügy, a segélyezési ak­­ciók köre, a második azonban az általá­­nos gazdaságpolitika, sőt több annál: az általános kultúrpolitika kereteit tölti ki. Ne tagadjuk le önmagunk előtt, hogy bármilyen sürgős és sürgető is a felada­­ok első köre, igazán nagy feladataink mégis csak a második körrel kapcsolata­ban vannak. Mert népünk állapota nem­­ válságok miatt olyan szánnivaló, ha­­nem azért, mert mindig is az volt. S maja nem is olyan múló természetű baj, amelynek a végét már egy gazdasági ellendülés is meghozhatná, hanem olyan, hogy mérhetetlen munkánktól s csak egy töredékének az enyhítését árhatjuk. Az, hogy a nép táplálkozása ki nem­légítő, hogy ruházkodása hiányos, hogy a kása oly aránytalanul sok esetben méltatlan minden emberi fogalomhoz, nem múló baj, hanem annak az ősi sze­­génységnek az állapota, amelyből mind­­ddig nem tudtunk kiemelkedni. Annak szegénységnek, amelynek fojtogató le­vegőjét még csak most kezdjük érezni s amely ellen a társadalmi lelkiismeret szinte első ízben kezd egyöntetűen lá­zadozni. Amikor Hitler kancellár nemrégiben arról beszélt, hogy Németországban a gazdaságpolitikának számolnia kell a kalóriahiánnyal, amelynek méreteit 15—20 százalékra becsülte, nem egy magyar gazdaságpolitikus aggódva mondta egymásnak, bár mi is ott tarta­nánk, hogy ne hiányoznék ennél több. A mi népünk csak gabonaneművel és burgonyával van kellően ellátva, ten­gerivel annyira már nem, hogy ki­elégítő méretű sertéstenyésztést foly­tathasson. Pedig húsnemű- és zsír-, sza­lonnatermelésünk olyan kicsiny, hogy­ha a nagy tömegeket egyenletes, bár nagyon szerény mértékben akarnék hús­sal ellátni, egész sertésállományunk sem volna elegendő arra, hogy szükség­letét egy évi fedezhessük, annál ke­­vésbbé elegendő erre a szaporulat, amelyből élünk. Pedig ebből termé­szetesen még ki is kell vinnünk, hiszen nekünk pénzünk ez a nem­zetközi piacokon azoknak a cikkeknek a megszerzésére, amelyek nélkül nem él­hetünk. A Tejszükségletünk fedezésé­hez kétszer annyi tehénre lenne szüksé­günk, mint amennyi van, kerti vetemé­­nyekből csak egy része terem annak, amit el kellene fogyasztanunk ahhoz, hogy a nép táplálkozása kiegyenlített, vitaminokkal kellően ellátott és elegendő mennyiségű lehessen. De a táplálkozás még csak az egyik csoportja a szükségleteknek: ruhane­műből legalább háromszor annyi érté­kűre lenne szükségünk évente, mint amennyi értéket az egész hazai textil­ipar termel, pedig ebben a termelésben nemcsak ruhaneműek vannak, hanem számtalan műszaki természetű cikk is. Pedig ezzel az ellátottsággal még csak nagyon szerény mértékéig jutnánk el az általános ruházkodási életszintnek. A lakás­­népünk zöme padozatlan, egyszobás lakásokban húzódik meg és nem is ott a legrosszabbak a viszonyok, ah­ol például a barlanglakások olyan nagy és méltó és olyan általános felhá­borodást keltettek,­­ jeléül annak, hogy a népi, a nemzeti lelkiismeret, a közös­ségi érzés mind nagyobb mértékben szá­mol a valósággal és mind jobban átérzi a sorsközösségből fakadó kötelezettsé­geket. Mindezt így lehet folytatni még to­vább is, egészen addig, hogy ha Német­országban a négyszobás lakás a munkás­életszint normája, amely alá többé nem akarnak leszállni, akkor nálunk is ideje lenne anak, hogy kétszobást, de a méltó módon felszerelt kétszobás lakást ad­junk népünknek. S addig, hogy nálunk a jó ivóvíz mellett, amelynek a jelentő­ségét végre csakugyan felismerte a ma­gyar közegészségügyi igazgatás, annak is ipari és közegészségügyi programmá kellene válnia, hogy az országban sür­gős szükség van egymillió fürdőkádra. S számolni azzal, hogyha ezt leszállítot­tuk, akkor még mindig csak minden má­sodik családnak lesz módja a rendszeres és kényelmes tisztálkodásra. S bár ez mind olyan elszomorító és leverő, azért mégsem lehetünk annyira elfogultak, hogy ne lássuk jól: az, ami van, már igen­­ széles méretű gazdasági munkának és hosszú társadalmi fejlő­désnek az eredménye. A szegénység ret­­­­tentő nagy, de azért, ha visszafelé ha­ladunk az időkben, akkor mindig mé­lyebb és mélyebb szegénység fokozatait találjuk meg. Száz évvel ezelőtt sokkalta rosszabb volt a helyzet, mint ma és száz­zal azelőtt, alig valamivel a török kor­szak után, megint csak rosszabb, mérhe­tetlenül rosszabb. Az, hogy a nép hely­zete olyan nagyon alacsony szinten van, annak a kifejeződése, hogy a magyar gazdasági élet nagyobb tömegében még ma is ősi fokozatot foglal el. A magyar mezőgazdaság még nem jutott el odáig, hogy munkásait pénzben tudja fizetni, de belőle, mint őstermelésből, nem is in­dulhatott ki a fejlődés. Ha nincs olyan hazai ipar, amely a mezőgazdaság ter­ményeinek állandó és készpénzzel fizető vevője legyen , amíg majdnem úgy a dolog, hogy a kivitel, tehát a külföld alig vásárol kevesebbet a hazai őstermeléstől, mint a belföldi ipar, ad­dig gyors fejlődésről nem lehet szó, mert az, hogy a magyar gazdasági élet fejlőd­jék, ezen a világon senkinek sem érdeke a magyar gazdasági életen kívül. A gazdasági életnek természete az, hogy mivel lényegében kultúra, felülről ter­jed lefelé. Alapelemei népiek, forrásuk a népi lélek, amely a kultúrformákat megteremti, de legmagasabb fokaikat fent érik el, a vezető rétegekben s on­nan terjednek el visszafelé forduló irányban a széles tömegek között is. A gazdasági életnek fentről kell indulnia fejlődése és kivirágzása felé s az, hogy nálunk olyan sok időn át nem volt ki­rályi udvartartás, ott érezteti a maga végzetes hatását népünk legszélesebb rétegeinek elhagyatottságában és tehe­tetlen helyzetében. S most már nem is lehet arra számí­tani, hogy azt a széleskörű és rohamos gazdasági fejlődést, amelyre szükségünk van, a gazdasági tűznek egy-egy ilyen gyújtópontja fogja megindítani vagy éppen rohamossá tenni. Most a nagy néptömegek érdekében azok a legna­gyobb jelentőségű gazdasági intézkedé­sek és törekvések, amelyek közvetlenül reá ra vonatkoznak és munkájának fel­tételeit igyekeznek megjavítani. A munkaidő megrövidítése és a munka­bérek emelése: ez az egybetartozó kettős törekvés a nagy tömegek szempontjából többet jelent bármilyen más közvetlen gazdasági jellegű tervnél, elgondolásnál és akciónál. S amellett a munkaidő meg­rövidítése és a munkabérek mértékének emberi szinten való megszabása már magában is közgazdasági jelentőségű tény, mert ez az egyetlenegy lehetőség arra, hogy a fogyasztók körét rohamo­san szélesítsük. Enélkül is fejlődik, bő­vül a fogyasztás köre, de csak abban a mértékben, ahogy azt egy-egy gazdasági ágazat fejlődése során új munkaerők bekapcsolása lehetővé teszi. A munka­bér megnövelése ellenben nagy tömegek­nek ad lehetőséget arra, hogy szük­ségleteiket fedezhessék, a munkaidő megrövidítése pedig lehetőséget arra, hogy szükségleteiket ki is fejleszthessék és ki is élhessék. Amellett nemzeti szempontból az így felszabaduló idő korántsem veszett el. A munkás szabad idejében végre a saját maga életszint­jének emelése érdekében dolgozhat és dolgozik is; otthon, a ház körül s olyan munkát, amely végeredményben a nem­zetgazdaságra nézve is minden cseppjé­­ben érvényesülő és értékesülő nyeresé­get és gazdagodást jelent. Az a szegénység, amelyben benne va­gyunk, elszomorító mértékű és kétségbe­ejtő lenne, ha azt kellene hinnünk, hogy nem tudunk segíteni rajta. De azért ez a mai állapot minden hiányossága és minden szűkös volta ellenére mégis bi­zonyos fejlődésnek az eredménye. Sokan vannak közöttünk, akik dicsérik a régi, patriarkális viszonyokat,­­ ez azonban csak meddő vágyakozás olyan állapot után, amelyet igazában nem ismerünk és amelyet többé soha vissza nem hoz­hatunk. Lehet, hogy régente nem volt a szegénység olyan természetű és olyan nyomasztó, mint ma, de ennek csak az lehetett az oka, hogy nem is ébredtek fel az emberek igazi szükségleteik érzé­sére. Ma számolnunk kell azzal, hogy ezen a mai csonka területen hatvan esz­tendő alatt ötmillióról kilencmillióra nőtt a lakosság fej száma. Kilencmilliót pedig nem lehet a régi eszközökkel jól ellátni és nem is lehet többé egészen jó­nak találni számukra azt, ami régente a­­kevesebb népnek megfelelt. Az új kor­szaknak új szükségletei, de szerencsére az új szükségletekhez új lehetőségei és új eszközei is vannak, még­pedig saját magában, abban, hogy kultúrája maga­sabb színvonalú, mint régente volt. A közvetlen szegényügy jelentősége szerencsére fokozatosan csökken. Minél jobban kibontakozik az a gazdasági fel­lendülés, amelynek jeleit már mindnyá­jan érezzük, annál inkább eltörpül a je­lentősége a szegényügynek. De ezzel fordított arányban mind jobban előtérbe lép az öröklött és nagy tömegeket sor­vasztó szegénységnek a terhe, azé a szegénységé, amelyben nemcsak egyes kivételesen rossz sorsú emberek és tár­sadalmi elemek a károsultjai, hanem a nemzetnek az a javarésze, amelyből an­nak mindig meg kell újulnia és amely a nemzeti léleknek igazi hordozója. Mi nem számíthatunk arra, hogy öt­éves, tízéves tervvel ennek a szegény­ségnek véget vethetjük. De a nemzet gazdaságpolitikájának szüntelenül e szegénység ostromlását és leküzdését kell szeme előtt tartania és minden ma­gyar kultúrtervnek csak annyi értéke lesz, amennyire az legfőbb céljaként en­nek a szegénységnek a megszüntetését tartja szeme előtt. 5 Tekintse meg a régi házban uj helyiségben droglisták pazarul berendezett látványos üzletét. Petőfi Sándor-u. 11 Párisi-utca sarok. Neurath külügyminiszter Bécsbe utazik BERLIN, febr. 6. Mint itteni politikai körökben híre jár, Neurath­ báró birodalmi külügyminiszter a közeljövőben Bécsbe szándékozik utazni, hogy viszonozza Schmidt Guido osztrák külügyi államtitkár múlt évi bécsi látoga­tását. A lengyel négyéves terv VARSÓ, febr. 6. Kwiatkowski helyettes miniszterelnök a képviselőház költségvetési bizottságában beszámolt a lengyel négyéves terv részle­teiről. Lengyelország — mondotta Kwiat­kowski — ezzel a beruházási tervvel első kísérletét teszi a gazdasági élet tervszerű kiépítése érdekében. A nemzetvédelem és a gazdaság kérdéseit egymással szoros kapcsolatba hozzák. Varsó és Krakó között, Sandomierz közeléb­en központi ipari kerü­letet létesítenek, amely központi fekvésé­nél és sűrű lakottságánál fogva háború esetén nagy súllyal esnek latba. A­ négyéves terv megvalósítására egyelőre 2,5 milliárd zloty áll rendelkezésre.

Next