Budapesti Hírlap, 1937. február (57. évfolyam, 26-48. szám)
1937-02-07 / 30. szám
19S7 FEBRUÁR 7. VASÁRNAP. Kifelé a szegénységből írta : MÓRICZ MIKLÓS A szegénységet nem szabad mindig úgy felfogni, mint valami romlásnak, hanyatlásnak, rosszabbodásnak az eredményét. Van ilyen szegénység is és kétségtelenül ezt könnyebb meglátni, egyszerűen azért, mert mindig csak azoknak a szegényeknek a panaszait halljuk, akik azelőtt látták a jobb napokat is. Pedig annak, aki azelőtt jobb sordban volt, legalább az a vigasztalása megvan, hogy volt jobb sorsa is. Az igazi szegény néma, mert nem is tudja, hogy kiabálnia és panaszkodnia lehetne. Miután nem ismer más állapotot, mint a szegénységet, panaszkodni sem tud miatta. Helyzetét sorskérdésnek hiszi és az, amit lát maga körül vagy maga fölött, csak belenyugvását növeli és elfásultságát mélyíti. A kétféle szegénység között nemcsak a szegénység keletkezésében, hanem a szegénység méreteiben is igen nagy a különbség. Az a szegénység, amely úgy támadt, hogy elvesztettük a vagyonunkat, az állásunkat, az egészségünket, tehát az a szegénység, amely valami módon a viszonyok változásának a következéseképpen szakadt ránk, valahogy már a javulás reménységét és lehetőségét is magában hordozza. A közgazdaság figyelői ugyanis azt állítják, hogy a gazdasági fejlődés hullámokban halad előre, virágzására megállás, majd bizonyos mértékű esés következik, de az esés nem visz olyan mélyre, mint az előző hullám legmélyebb pontja volt s aztán új emelkedés következik, új hullámheggyel és a jómód új magaslataival. Úgy látszik, hogy amit a gazdasági életben fellendülésnek hívunk, azokért dolgozik, akik az előző hanyatlásban a magasból a mélybe zuhantak és őket emeli elsősorban a régi polcra. De nem érinti azokat, akik azelőtt is és azután is a mélyben és a szegénységben éltek s ott is maradnak addig, amíg az általános fejlődés olyan széles körűvé nem változik, hogy már reájuk is elérkezzék a jobb ellátottság korszaka és a viszonylagos jómód állapota. A szegénység az emberiségnek ősi állapota és a szegénység leküzdésének a módja a kultúra. Az emberi kultúra történelme pontosan megegyezik az ősi is majdnem kiirthatatlannak látszó szegénység ellen folytatott emberi küzdelm történetével. Ezze a ténnyel minden gazdaságpolitikának számolnia kell és azt, ami a pillanatnyi romlás közvetlen ombolásának enyhítésére irányuló töekvéseket és intézkedéseket foglalja magában, gondosan el kell választani attól, ami már a mélyebb, az alapvető, az ősi szegénység és elmaradottság élén való harc keretébe tartozik. Az első maga a szegényügy, a segélyezési akciók köre, a második azonban az általános gazdaságpolitika, sőt több annál: az általános kultúrpolitika kereteit tölti ki. Ne tagadjuk le önmagunk előtt, hogy bármilyen sürgős és sürgető is a feladaok első köre, igazán nagy feladataink mégis csak a második körrel kapcsolataban vannak. Mert népünk állapota nem válságok miatt olyan szánnivaló, hanem azért, mert mindig is az volt. S maja nem is olyan múló természetű baj, amelynek a végét már egy gazdasági ellendülés is meghozhatná, hanem olyan, hogy mérhetetlen munkánktól s csak egy töredékének az enyhítését árhatjuk. Az, hogy a nép táplálkozása ki nemlégítő, hogy ruházkodása hiányos, hogy a kása oly aránytalanul sok esetben méltatlan minden emberi fogalomhoz, nem múló baj, hanem annak az ősi szegénységnek az állapota, amelyből mindddig nem tudtunk kiemelkedni. Annak szegénységnek, amelynek fojtogató levegőjét még csak most kezdjük érezni s amely ellen a társadalmi lelkiismeret szinte első ízben kezd egyöntetűen lázadozni. Amikor Hitler kancellár nemrégiben arról beszélt, hogy Németországban a gazdaságpolitikának számolnia kell a kalóriahiánnyal, amelynek méreteit 15—20 százalékra becsülte, nem egy magyar gazdaságpolitikus aggódva mondta egymásnak, bár mi is ott tartanánk, hogy ne hiányoznék ennél több. A mi népünk csak gabonaneművel és burgonyával van kellően ellátva, tengerivel annyira már nem, hogy kielégítő méretű sertéstenyésztést folytathasson. Pedig húsnemű- és zsír-, szalonnatermelésünk olyan kicsiny, hogyha a nagy tömegeket egyenletes, bár nagyon szerény mértékben akarnék hússal ellátni, egész sertésállományunk sem volna elegendő arra, hogy szükségletét egy évi fedezhessük, annál kevésbbé elegendő erre a szaporulat, amelyből élünk. Pedig ebből természetesen még ki is kell vinnünk, hiszen nekünk pénzünk ez a nemzetközi piacokon azoknak a cikkeknek a megszerzésére, amelyek nélkül nem élhetünk. A Tejszükségletünk fedezéséhez kétszer annyi tehénre lenne szükségünk, mint amennyi van, kerti veteményekből csak egy része terem annak, amit el kellene fogyasztanunk ahhoz, hogy a nép táplálkozása kiegyenlített, vitaminokkal kellően ellátott és elegendő mennyiségű lehessen. De a táplálkozás még csak az egyik csoportja a szükségleteknek: ruhaneműből legalább háromszor annyi értékűre lenne szükségünk évente, mint amennyi értéket az egész hazai textilipar termel, pedig ebben a termelésben nemcsak ruhaneműek vannak, hanem számtalan műszaki természetű cikk is. Pedig ezzel az ellátottsággal még csak nagyon szerény mértékéig jutnánk el az általános ruházkodási életszintnek. A lakásnépünk zöme padozatlan, egyszobás lakásokban húzódik meg és nem is ott a legrosszabbak a viszonyok, ahol például a barlanglakások olyan nagy és méltó és olyan általános felháborodást keltettek, jeléül annak, hogy a népi, a nemzeti lelkiismeret, a közösségi érzés mind nagyobb mértékben számol a valósággal és mind jobban átérzi a sorsközösségből fakadó kötelezettségeket. Mindezt így lehet folytatni még tovább is, egészen addig, hogy ha Németországban a négyszobás lakás a munkáséletszint normája, amely alá többé nem akarnak leszállni, akkor nálunk is ideje lenne anak, hogy kétszobást, de a méltó módon felszerelt kétszobás lakást adjunk népünknek. S addig, hogy nálunk a jó ivóvíz mellett, amelynek a jelentőségét végre csakugyan felismerte a magyar közegészségügyi igazgatás, annak is ipari és közegészségügyi programmá kellene válnia, hogy az országban sürgős szükség van egymillió fürdőkádra. S számolni azzal, hogyha ezt leszállítottuk, akkor még mindig csak minden második családnak lesz módja a rendszeres és kényelmes tisztálkodásra. S bár ez mind olyan elszomorító és leverő, azért mégsem lehetünk annyira elfogultak, hogy ne lássuk jól: az, ami van, már igen széles méretű gazdasági munkának és hosszú társadalmi fejlődésnek az eredménye. A szegénység rettentő nagy, de azért, ha visszafelé haladunk az időkben, akkor mindig mélyebb és mélyebb szegénység fokozatait találjuk meg. Száz évvel ezelőtt sokkalta rosszabb volt a helyzet, mint ma és százzal azelőtt, alig valamivel a török korszak után, megint csak rosszabb, mérhetetlenül rosszabb. Az, hogy a nép helyzete olyan nagyon alacsony szinten van, annak a kifejeződése, hogy a magyar gazdasági élet nagyobb tömegében még ma is ősi fokozatot foglal el. A magyar mezőgazdaság még nem jutott el odáig, hogy munkásait pénzben tudja fizetni, de belőle, mint őstermelésből, nem is indulhatott ki a fejlődés. Ha nincs olyan hazai ipar, amely a mezőgazdaság terményeinek állandó és készpénzzel fizető vevője legyen , amíg majdnem úgy a dolog, hogy a kivitel, tehát a külföld alig vásárol kevesebbet a hazai őstermeléstől, mint a belföldi ipar, addig gyors fejlődésről nem lehet szó, mert az, hogy a magyar gazdasági élet fejlődjék, ezen a világon senkinek sem érdeke a magyar gazdasági életen kívül. A gazdasági életnek természete az, hogy mivel lényegében kultúra, felülről terjed lefelé. Alapelemei népiek, forrásuk a népi lélek, amely a kultúrformákat megteremti, de legmagasabb fokaikat fent érik el, a vezető rétegekben s onnan terjednek el visszafelé forduló irányban a széles tömegek között is. A gazdasági életnek fentről kell indulnia fejlődése és kivirágzása felé s az, hogy nálunk olyan sok időn át nem volt királyi udvartartás, ott érezteti a maga végzetes hatását népünk legszélesebb rétegeinek elhagyatottságában és tehetetlen helyzetében. S most már nem is lehet arra számítani, hogy azt a széleskörű és rohamos gazdasági fejlődést, amelyre szükségünk van, a gazdasági tűznek egy-egy ilyen gyújtópontja fogja megindítani vagy éppen rohamossá tenni. Most a nagy néptömegek érdekében azok a legnagyobb jelentőségű gazdasági intézkedések és törekvések, amelyek közvetlenül reá ra vonatkoznak és munkájának feltételeit igyekeznek megjavítani. A munkaidő megrövidítése és a munkabérek emelése: ez az egybetartozó kettős törekvés a nagy tömegek szempontjából többet jelent bármilyen más közvetlen gazdasági jellegű tervnél, elgondolásnál és akciónál. S amellett a munkaidő megrövidítése és a munkabérek mértékének emberi szinten való megszabása már magában is közgazdasági jelentőségű tény, mert ez az egyetlenegy lehetőség arra, hogy a fogyasztók körét rohamosan szélesítsük. Enélkül is fejlődik, bővül a fogyasztás köre, de csak abban a mértékben, ahogy azt egy-egy gazdasági ágazat fejlődése során új munkaerők bekapcsolása lehetővé teszi. A munkabér megnövelése ellenben nagy tömegeknek ad lehetőséget arra, hogy szükségleteiket fedezhessék, a munkaidő megrövidítése pedig lehetőséget arra, hogy szükségleteiket ki is fejleszthessék és ki is élhessék. Amellett nemzeti szempontból az így felszabaduló idő korántsem veszett el. A munkás szabad idejében végre a saját maga életszintjének emelése érdekében dolgozhat és dolgozik is; otthon, a ház körül s olyan munkát, amely végeredményben a nemzetgazdaságra nézve is minden cseppjében érvényesülő és értékesülő nyereséget és gazdagodást jelent. Az a szegénység, amelyben benne vagyunk, elszomorító mértékű és kétségbeejtő lenne, ha azt kellene hinnünk, hogy nem tudunk segíteni rajta. De azért ez a mai állapot minden hiányossága és minden szűkös volta ellenére mégis bizonyos fejlődésnek az eredménye. Sokan vannak közöttünk, akik dicsérik a régi, patriarkális viszonyokat, ez azonban csak meddő vágyakozás olyan állapot után, amelyet igazában nem ismerünk és amelyet többé soha vissza nem hozhatunk. Lehet, hogy régente nem volt a szegénység olyan természetű és olyan nyomasztó, mint ma, de ennek csak az lehetett az oka, hogy nem is ébredtek fel az emberek igazi szükségleteik érzésére. Ma számolnunk kell azzal, hogy ezen a mai csonka területen hatvan esztendő alatt ötmillióról kilencmillióra nőtt a lakosság fej száma. Kilencmilliót pedig nem lehet a régi eszközökkel jól ellátni és nem is lehet többé egészen jónak találni számukra azt, ami régente akevesebb népnek megfelelt. Az új korszaknak új szükségletei, de szerencsére az új szükségletekhez új lehetőségei és új eszközei is vannak, mégpedig saját magában, abban, hogy kultúrája magasabb színvonalú, mint régente volt. A közvetlen szegényügy jelentősége szerencsére fokozatosan csökken. Minél jobban kibontakozik az a gazdasági fellendülés, amelynek jeleit már mindnyájan érezzük, annál inkább eltörpül a jelentősége a szegényügynek. De ezzel fordított arányban mind jobban előtérbe lép az öröklött és nagy tömegeket sorvasztó szegénységnek a terhe, azé a szegénységé, amelyben nemcsak egyes kivételesen rossz sorsú emberek és társadalmi elemek a károsultjai, hanem a nemzetnek az a javarésze, amelyből annak mindig meg kell újulnia és amely a nemzeti léleknek igazi hordozója. Mi nem számíthatunk arra, hogy ötéves, tízéves tervvel ennek a szegénységnek véget vethetjük. De a nemzet gazdaságpolitikájának szüntelenül e szegénység ostromlását és leküzdését kell szeme előtt tartania és minden magyar kultúrtervnek csak annyi értéke lesz, amennyire az legfőbb céljaként ennek a szegénységnek a megszüntetését tartja szeme előtt. 5 Tekintse meg a régi házban uj helyiségben droglisták pazarul berendezett látványos üzletét. Petőfi Sándor-u. 11 Párisi-utca sarok. Neurath külügyminiszter Bécsbe utazik BERLIN, febr. 6. Mint itteni politikai körökben híre jár, Neurath báró birodalmi külügyminiszter a közeljövőben Bécsbe szándékozik utazni, hogy viszonozza Schmidt Guido osztrák külügyi államtitkár múlt évi bécsi látogatását. A lengyel négyéves terv VARSÓ, febr. 6. Kwiatkowski helyettes miniszterelnök a képviselőház költségvetési bizottságában beszámolt a lengyel négyéves terv részleteiről. Lengyelország — mondotta Kwiatkowski — ezzel a beruházási tervvel első kísérletét teszi a gazdasági élet tervszerű kiépítése érdekében. A nemzetvédelem és a gazdaság kérdéseit egymással szoros kapcsolatba hozzák. Varsó és Krakó között, Sandomierz közelében központi ipari kerületet létesítenek, amely központi fekvésénél és sűrű lakottságánál fogva háború esetén nagy súllyal esnek latba. A négyéves terv megvalósítására egyelőre 2,5 milliárd zloty áll rendelkezésre.