Budapesti Hírlap, 1937. november (57. évfolyam, 249-272. szám)
1937-11-21 / 265. szám
|fl'f l / 'r / / /fr ,• ■•*& s V v r “ * **■•**• t' • 4 jp j/ A j.^lA^’NC 1887 2 iE# FILLÉR Vv * I '^^~f6VETTE ^ Budapesti Hirlap MI. évfolyam, 265. szám 1937. Vasárnap, november 2. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Vil. KER., JÓZSEF KÖRÚT 5. SZÁM, TELEFONSZÁM: t—444—00. Magyar államférfiak berlini útja Darányi Kálmán miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter úton vonnak Berlin felé. Meghívás folytán hivatalos látogatást tesznek a harmadik birodalomban. A magyar államférfiaknak ez az útja természetes következése a két ország és két nép között fennálló barátságos viszonynak. Ugyanez magyarázza a körünkben megfordult vezető német államférfiak látogatásait is. A két országot hagyományos baráti kapcsolat fűzi egymáshoz. Ennek szálai visszanyúlnak a legrégibb magyar múltba, egészen azokig az időkig, amikor a magyar nép megállott a dunai tér közepén s letelepedve, itt országot alapított. És ez a baráti kapcsolat töretlenül megmaradt a történelmi fejlődés legválságosabb szakaszaiban is. A két ország államférfiai mindig átérezték, hogy nemzeteik közötti kapcsolat sorsközösségükből sarjad. A háború után önállósult magyar külpolitika a római jegyzőkönyvek mellett így a Németországgal való őszinte, barátságon nyugszik. Német részről pedig mindig megértéssel voltak Magyarország iránt és átérezték azokat a súlyos megpróbáltatásokat, amelyek elé a magyar népet mostoha sorsa állította. Valóban a magyar-német kapcsolatok egészen világosak és szilárdak, hiszen nincsen ebben a viszonylatban semmi olyan probléma, amely annak barátságos tartalmát gyengíthetné. Ilyen körülmények között természetes, hogy a két ország megtalálta a módját gazdasági síkon kimélyíteni kapcsolatát s megfelelő megállapodásokkal elősegíteni a kölcsönös áruforgalmat is, amit elősegített a két ország bizonyos mértékig egymást jól kiegészítő gazdasági szerkezete. A magyar külpolitika alapvetése: békés eszközökkel törni békés célok felé. Ez teljesen összhangban áll a német külpolitika vezető gondolataival és mindkét részről a legreálisabb politika szolgálatát jelenti. Gyakorlatilag ez a külpolitika azt jelenti, hogy mindkét ország kész méltóságának csorbítatlan megóvásával közreműködni minden olyan rendezésben, amely az általános igazság elvén nyugszik és azon épül fel. Ilyen körülmények között, amikor a két ország és nép baráti viszonya enynyire világos és szilárd, viszont a világpolitika képe a folyton jelentkező új események nyomán szinte állandóan változó képet mutat, csak természetes, hogy a két ország vezető államférfiai alkalmat vesznek őszinte eszmecserére. Ez a találkozás és eszmecsere nemcsak a két nép szerencsésen fejlődött barátságát fogja szilárdítani és kapcsolatát kimélyíteni, hanem kétségkívül javára lesz az európai békének s a dunavölgyi helyzet igazságos rendezésének. A magyar nemzet békés törekvéseinek átérzésében s abban a meggyőződésében, hogy békés céljait legjobban békés eszközökkel munkálhatja, őszinte örömmel és bizakodással tekint a magyar államférfiak berlini útja elé, ahol alkalmuk lesz a hatalmas német birodalom vezető államférfiaival tanácskozva, a mindenki által hőn óhajtott béke biztosítása körül termékenyen közreműködni. Vaskorong írta: GÁSPÁR GYULA Nem tudom miért, de mostanában mindjobban visszatévedek gondolatban a gyermekkoromba. Sokszor olyan eseményekre emlékszem vissza, melyekről régen azt hittem, hogy elfelejtettem. Feltárul lelkemben a múlt, mint valami titokzatos öreg láda fedele és ott turkálok az emlékek között órák hosszat. I. Pénteken történt. A gólyahír levele elsárgult a Kis Gábor Alberték kertje alatt. A természet naptára épp úgy megfakult, mint az öreg Székely-kalendárium az almárium sarkán. Mi apróka gyerekek a jövendőmondó kalendáriumot nem ismertük, de annál jobban a patak partját. Ott a természet írta az esztendő múlását a levelekre. Legkedvesebb olvasmányunk a gólyahír volt. A patak partján még ott kormozott a vékony jég, amikor a gólyahír életre zöldült a kert lábánál. A kert napsütött oldalán leguggoltunk, s úgy figyeltük nap-nap után a levelek bomlását. És a gólyahír kibontogatta leveleit a föld titkos parancsszavára. A levelek után sárga virágot hányt — ezzel köszöntötte a tavaszt. A virágzás elmúlt, de a gólyahír szótalanul tovább őrizte a patakpanot, egész nyáron át. Egyszer aztán észrevettük, hogy sárgul a levele. Kis Gábor Albert letette a vaskorongot, amellyel gurigáztunk és odament a gólyahírhez. — Fonnyadnak a levelei Albert mellé húzódtam csendesen. — Meghal a gólyahír, — mondtam. — Jaj, akkor jön a hideg. — Nem játszhatunk kint, — tódítottam. Amíg a gólyahír levelét nézegettem, Kis Gábor Albert visszament a játszóhelyünkre. Agyaggal sikált vasúti pályán vonatoztunk ott a vaskoronggal. Nem figyeltem Albertre, de láttam, hogy a vaskorongot felemelte a földről. Szerencsétlenségemre féllábbal a patakba csúsztam és kis ingemet könyökig besároztam. — Bizonyosan kikapok otthon. Belemártogattam karomat a pofink vizébe. A sár valamennyire leázott, de az ingem csuromvizesen tapadt a karomhoz. Éppen kiléptem a patakpartra, mikor Albert felém kiáltott. — Elveszett a vaskorong. — Nem igaz! Láttam, amikor felvetted. — Elveszett, ha mondom. — Hazudsz! Gyermekszívem minden hírtagja az öklömbe futott. Neki ugráttam a vézna Kis Gábor Albertnek és letepertem a gólyahír mellett. Rugkapálódzott eléggé szegény, de ereje nem bírta. Támadni talán akkor se mert volna, ha erősebb nálam? Jól tudja azt, hogy nem lázadozhat velem szemben... Hiszen az én édesapám nadrágos ember, az övé pedig csak harisnyás székely. Könyörgésre fogta a dolgot. — Eresszen el úrfi. — Hol a vaskorong? — Elveszett ez előbb... A patakba gurult ... Rátérdeltem a mellére és úgy vallattam. — Hazudsz, te... hazudsz. — Nem hazudok. — Akkor esküdj meg. — Bizonyisten — nyögte keservesen. Az esküvésre felengedtem a földről. Emlékszem, az eskü szava előttünk teljes bizonyságot jelentett Sokkal komolyabban vettük, mint a nagyok. Ha meg mert esküdni rá, akkor nem bűnös. Keressük tehát a patcban a vaskorongot. — Hol futott bele? — szóltam szigorúan Albert a fűzfa mellé, a göbbenőhöz vezetett. — Itt ejtettem el... Nézegettem a göbbenő csendes vizét. Bizony ezen a részen derékig ér a patak, nehezen találjuk meg. Ilyenkor hideg a víz fürödni. A forrásnál, a havason talán belehuzott a hó is. — Ha beleejtetted, keresd meg. — Hogy keressem meg? — Eredj bele a vízbe! — Hideg a víz, úi*fi. — Nem bánom, de keresd meg. Alberti kelletlenül oldozgatta a harisnya pantallóját. — Hagyjuk benne inkább — alkudozott volna Hiába kérlelt, nem engedtem a szavamból. Levetkeztettem könyörtelenül és belehajtottam a patakba. — Keresd meg! Vézna karja fellúdbőrüzött a hidegtől ahogy a patakba lépett Előbb csak térdig gázolt bele és reám nézett kérlelen. Haragosan intettem a fűzfa tövéhez. A víz háta csendesen fodrozott a göbbenő felett. A barna fűzfagyökerek mellett apró bárányfelhők fürödöztek a vízben. — Itt tapogasd a part mellett — Csakhogy ott mély a víz !... •— Hát miért ejtetted a mélybe? A füves patakpartba kapaszkodott Albert s úgy tapogatózott a göbbenő felé. Előbb csak derékig lepte el a víz, de három lépésre már a köldöke fölé emelkedett. •— Fázom — nyöszörögte. — Fagyj meg, de a vaskorong előkerüljön. Bizony, elkékült, elzöldült Kis Gábor Albert, mire kiengedtem a vízből, de a vaskorong nem került elő, öltözködés közben vacogtak a fogai, hallottam. Most már gyűlöltem Albertet és még jobban sajnálom a vaskorongot. II. A haragot vasárnapig tartottam. Vasárnán délután, amikor édesapám, a templomba ment, édesanyám pedig ledült pihenőre, kiszöktem a kertek alatt és a patakpartra mentem. Gondoltam, hátha ott találom Albertéit a fűzfánál. Isten tudja, miért, nagyon szerettem volna találkozni vele. Talán megbántam, amiért megkínoztam? Nem hiszem, hogy megbántam volna! Inkább az egyedüiség hajtott oda. Ott lent a falu szélén az egyetlen magamkorú gyerek volt. Együtt játszadoznunk mindig. Jóban, rosszban együvé tartoztunk. A nap bágyadt melegen sütött a kert lábánál. Olyan jól esett a melege, mintha simogatott volna. Lábor. nyoma, ahol a múltkor a vízbe csúsztam, megrepedezett, mint a gyógyuló seb. Sokáig néztem a vizet, de eluntam magam. Bántott a nehéz csend. Elsétáltam háromszor, négyszer a Kis Gábor Alberték vízrejáró kipójához. Bicskelődtem a kapun, hátha lejön Albert a patakhoz játszani... Sehol semmi mozgás a kertben. Az udvaron, a ház előtt Az új Nemzeti A Nemzeti Színház százéves jubileuma alkalmából a kormány törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé. A törvényjavaslat szerint Magyarország törvényhozása „a Nemzeti Színháznak a nemzeti eszme ébrentartása és a magyar művelődés gyarapítása körül mind e mai napig szerzett érdemeit a magyar nemzet hálájának emlékezetéül törvénybe iktatja.” Egyúttal utasítja a törvényhozás a kormányt, hogy a színház részére az intézmény jelentőségéhez méltó és a korszerű színpadművészeti követelményeknek megfelelő épület helyének kijelölése iránt intézkedjék „és az államháztartási viszonyok megfelelő alakulása esetén az épület felépítéséről a magyar társadalom áldozatkészségének igénybevételével is gondoskodjék.” Ez a törvényjavaslat, amelyet Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter nyújtottt be, két hiányt pótol. Először a Nemzeti Színház érdemeinek törvénybe iktatásával történelmi igazsággá fokoz tényeket, amelyek eddig csupán a nemzet kegyeletes emlékezetében éltek, másodszor pedig törvényes alapra helyezi a nemzetnek azt a régi, osztatlan óhaját, hogy a Nemzeti Színháznak hajlékot kell építeni, meg kell szüntetni azt a mai kényszerű hajléktalanságot, aminek oka egyrészt a régi színházépület talán idő előtti lebontása, másrészt a világháború kitörése volt. Hogy a készülő törvény mindezeken kívül rendezni kívánja a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház érdemes művészeinek jogviszonyát, az ismét olyan célkitűzés, amely a közóhajnak és a mai kormányzati szociálpolitikának minden tekintetben megfelelő. Hogy miért kötelességteljesítés a Nemzeti Színház érdemeinek törvénybeiktatása, arról részletesen és bőségesen szó volt a színháznak nem régen ünnepelt százéves jubileuma alkalmából. Ezernyi kedves, bájos képét idézte vissza ezen a jubileumon a múltnak a kegyeletes visszaemlékezés. Visszaemlékezés száz esztendő előtti magyarokra, a nemes vármegyék követeire és táblabíráira, akik a most benyújtott törvényjavaslat megokolása szerint előrelátó magyar elmék voltak és „nemzeti létünk szorongattatása idejében a magyar nyelvben tudták és érezték nemzetiségünk palládiumát, s a magyar játékszín felépítését azért sürgették, hogy ennek a palládiumnak temploma legyen.” Törvénybe kellett ikttatni a Nemzeti Színház érdemeit, mert nem vitatható, hogy ez az intézmény keletkezésétől fogva olyan szerepet töltött be a nemzet kultúrájában, amilyenre talán sehol sem volt példa. És törvénybe kellett iktatni érdemeit azért is, mert a törvényjavaslat megokolása szerint is „ezt a színházat a honában felvirágozásáért küzdeni kényszerült magyar nyelv és nemzetiség védelme hívta össze.” Annál nagyobb örömmel köszönthetjük majd nemzeti kultúránknak ezt az örök büszkeségét jelentő törvényt a magyar Corpus Jurisban, mert férfiak emlékezetét örökíti meg, akik tehetségükhöz mérten nem kis áldozatokat hoztak a nemzeti mívelődés és a nemzet nyelvének oltárán. Megörökíti ez a törvény a Földváry Gáboroknak és mindazoknak emlékezetét, akik Pest vármegye egykori jeles tekintetes alispánjának kezdeményezésére hajlékot emeltek a nemzeti játékszínnek. És ezeknek a férfiaknak emlékezete azért is érdemel örök életet, mert jól tudták és hirdették is, hogy a nemzet nem pusztán szórakozási helyet létesít, amikor hajlékot ad Thália magyar igét hirdető papjainak, hanem — a javaslat megokolásának szép szavaival élve — bevehetetlen mentsvárat, amely minden időben arra lesz hivatva, hogy fellángoltassa a magyar érzést és ébrentartása a rendületlen magyar hitet. Lapunk mai szzáma 20 oldal