Budapesti Hírlap, 1939. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-08 / 6. szám

­­A * ; A » M­A­G­Y­A­R K U L T­U­R­A • KI­S TÜKRE félelem, szorongás hálójuk árnyéka. Ennek a lelkifolyamatnak nagyszerű érzékeltetése főerőssége a gyönyörű magyar stílusban megírt regénynek, amely méltán eseménye a könyvpiacnak és újabb, kiemelkedő jelző­köve a szerző egyre emelkedő pályafutásá­nak. (Frankl­in-kiadás.) * Morzsák Bethlen Margit könyve Novellán kötete jelent me­gt a kitűnő írónőnek, akit eddigi munkássága során is a pasztel Szinek jellemezitek. Morzsák címmel azokat a novelláit gyűjtötte össze, amelyek témájául nem lélekre felállító eseményeket választott, hanem csupán a lelkek apró rezdüléseit, szelíden fodrozódó hullámait, vagy hogy hívek maradjunk a szimbolikus címhez: az élet asztalán található morzsákat. Miként egyetlen vízcsöpben is fellel­hető a természetnek, a vízre vonatkozó minden törvénye, úgy a morzsákból is ■megállapítható, hogy szegény, vagy gaz­dag ember asztaláról kerülnek-e le, s megállapítható magának az ebédnek a gazdagsága is. Öszüvte rokonérzést kelt, hogy az il­lusztris írónő figyelme és szeretete fő­képpen a szegény emberek lelki asztalára írd,nyúl és érdekes vonás, hogy a gazdag­ban is a szegény embert látja, mert hi­szen a gazdagság maga nem boldogít, és a jólét keretében sem fedi mindig meleg takaró a didergő lelkeket. A kötet minden egyes novellája, ha lágy tónusú rajz is, mégis határozottan érzékeltet embereket és sorsokat. Valami lebegő könnyedség jelemzi minden egyes novella stílusát, levegőjét mint amikor valaki bizonyos távlatból szemléli csak a tájat, bár tudja, hogy közvetlen közelben részleteiben hogy fest és mennyi benne az, ami nem poézis. Bethlen Margit talán éppen azért ma­rad ösztönszerűleg bizonyos elegáns táv­latban az élet hús-vér közelségétől, hogy megőrizze a költészet himporát: az életet kívánja mutatni anélkül, hogy a kémé­nyek, füstje marná a torkot és az életgőz fullassza a tüdőt.. A minden sorában nemes ízlést, mélyről feltörő őszinte Urát árasztó novelláskötetet az Athenaeum adta ki elegáns kiadásban. * * (John Knittel: Via Mala.) (Bárd Fe­renc és Fia kiadása.) Ez a könyv annak­­ Svájcnak regénye, amelyet az idegen nem ismer és lételéről legfeljebb halvány sej­telmei vannak. Az idegen a Via Mala ti­tokzatos hegyszakadékai és dübörgő vízesé­sei között kényelmes svájci társasgépkocsi párnázott üléseibe süppedve végig siet. Mikor engadini szállodájából egész napos kirándulásra megy a Splügen és a Bernar­dino hegyszoroson át. De a fűrészmalmok melletti, komor­­külsejű házakban vagy az útra egy-egy magasan fekvő hegyodalról a völgybe lenéző, apró hegyi falvakban élő emberek valóságos életéről az ilyen átsu­hanó vidéknézés semmi képet nem nyújt; ez különben természetes is. Knittel regé­nyének bizonyosan megvannak a maguk külön értékei svájciak megítélése szerint. Bennünket, idegeneket más szempontok szerint érdekel a Schuretz­ család és a szép, fiatal Silvia életregénye. Mi azért olvas­tuk fokozódó izgalommal a Via Mala regé­nyét, mert előttünk eddig elzárt és megkö­zelíthetetlen részleteket mondott el, ezút­tal nem Svájcról hanem a svájciakról. Ebből a szempontból a hegyi falvaknak a természet mostohaságával küzdő egyszerű emberei éppen olyan érdekes és élő ala­kok, mint a havasok között épült nyaraló­jában remete­ életet élő, nyolcvanéves festő Lauters vagy a svájci kis városok vezető osz­tályát alkotó, milliomos nyárspolgárok. — A fordítás munkáját Andai Ernő végezte és általában érzik rajta, hogy hivatott író munkája. De azért a helyet,kint előforduló Stílusbeli gondatlanságokat elkerülhette volna. Egyik helyen, hogy csak egyetlen egy példát említsünk, ezt­ a mondatot ol­vassuk: Egyszer tulajdon apját addig verte, amíg az öregember eszméletlenül összeesett. Tudjuk, hogy itt a „néni” tagadó szó hiányát igen sok fejletlen vagy hiá­nyos nyelvérzikkel rendelkező ember észre sem veszi. De igazi magyar írónak egyik igen fontos kötelessége és hivatása éppen az, hogy tanítómestere legyen a hibátlan és szép magyar beszédnek. — Az ízléses ki­állítású könyv Bárd Ferenc és Fia kiadá­sában jelent meg. (m. e.) * * (Almeri-trió.) (Soós László könyve.) A cirkusz világa mindig hálás regénytéma, hálátlanná legfeljebb az a körülmény te­heti, hogy világnagyságok vették témáju­kat ebből a világból és az irodalom nagyjai után nehéz újat mondani. Soós László mégis tud. Vakmi hihetetlenül perzselő forróság és izgalom csap felénk a regény­ből s az alakok szinte vibrálnak előttünk, miként a trapézról trapézra lendülő flitte­­res artistahölgyek és férfiak. Pompásan rajzolja meg az író az artista lelkiséget, amely félvilági környezetben, félvilági reflexekkel a lelkén él, legbensejében azon­ban teljesen tiszta, sőt a köznapi polgárnál is tisztultabb. Már maga a hivatás is az át­lagosnál szűkebb korlátokat szab, mert hi­szen fizikuma a kenyere és szervezetét nem ronthatja meg még annyi élvezettel sem, amelyet a polgárember bátran meg­engedhet magának. A regény három artis­táról szól. Mind a három kitűnő művelője hivatásának, de igazi tehetség közöttük csak egy. És az igazi tehetség lezuhan. A trió felbomlik és a másik kettő visszatér a polgári életbe. Amíg ez az aránylag sze­rény mese befejeződik, addig az olvasó egész színpompás kaleidoszkópját kapja az az artista, a cirkusz világának, olyan mély emberi dokumentumokkal ellátva, mely do­kumentumok egyképpen bizonyítják­­az alakok húsvérszerűségü­ket, mint a fiatal író kivételes tehetségét, (m.) * * (Uj Debrecen). A debreceni Csokonai Kör „Uj Debrecen" címmel irodalmi anto­lógiát adott ki, amelyben Debrecenből és Erdélyből származó fiatal magyar költők és írók munkáit köti csokorba. Az ízléses kiállítású könyv költeményeket, elbeszélé­seket és kisebb irodalmi értekezéseket, ta­nulmányokat tartalmaz és valóban igen ér­tékes, jellemző keresztmetszetét nyújtja a Tiszántúl és Erdély legfiatalabb magyar irodalmának.* * (A Nyugat) januári számában Ortutay Gyula, Cs. Szabó László, Illés Endre, Halász Gábor, Jékely Zoltán, Illyés Gyula, Ber­de Mária, Weöres Sándor, Nagypál István, Szemlé­r Ferenc, Kosztolányi Dezsőné, Schöpf­in Aladár, Farkas Zoltán, Nagy Lajos, Ambrózy Ágoston, Kürti­ Pál és Veres Péter írásait találjuk. hogy nem álmos. Bárcsak már reggel lenne. Valaki benyitott a szobába,­­lámpással kezében. A szolgáló volt. Hívta a vacso­rához. Még nincsen készen a vacsora, de m­ár föl, sül minden, mindjárt jönnek a vendégek. Ne tessék annyit aludni, mert majd... nem tetszik tudni enni... Géza kiment a cseléd után a konyhába. Olyan szag csapta meg az orrát, mintha tíz ven­déglő konyháját zsúfolták volna egybe. A tűzhelyen óriási lábasokban sütötték ki a hájat, sercegett a zsír , teknőkben he­vertek a halovány hurkák, a vöröses kol­bászok, mindenfelé húsok és szalonna­­halmok, leves főtt, káposzta főtt, rétes­tésztát nyújtott egy asszony, egy nagy tá­lon barna papírosra sült pogácsa-halom. — Tessék pogácsa, — Erzsike kínálta Gézát. Géza kivett a tálból egy darab pogácsát. Meleg volt, szinte izzadta a zsírt. Meg­ette. Eddig nem volt éhes és — máris jól­lakott. Kínálták tovább. Ő elhárító moz­dulatot tett. — Talán nem ízlik? — Erzsi néni für­­készen nézett Gézára. — Nagyon finom. Igazán kitűnő. — Vagy gyenge az étvágy?... akkor meg vesztébe jött ám hozzánk, mert disz­nótoros vendégnek enni muszáj. — Meg inni — tódította Tóni bácsi. — Az ám. Még ma este legalább tíz ilyen pogácsát kell ám bevágnia ... Ve­gyen még belőle, mert egy óra múlva lesz csak kész a vacsora. Hisz’ délben sem evett semmit. Átaludta az ebédet. No, tessék! Géza levett a tálról még egy darab po­gácsát. Ketté törte és lassan majszolni kezdte. Kis darabokat csipegetett belőle s még egy darabot a szájába tett, kettőt el­süllyesztett a zsebébe. Tóni bácsi meg kí­nálta borral. Mert ő szakadatlanul kínált mindenkit, a böllért, a segítő két nőt, még a feleségét is, meg a jóelőre megérkezett egy szál vendéget. Buzdítással ő maga is ivott. Pedig mindez még csak készülődés volt a torra, még hiányoztak az igazi ven­dégek ... Kóstolgattak egyet-mást, pogá­csát, töpörtyűt, eféléket, beszédben azon­ban még nem jutottak el az ételekig, még mindig a disznót tárgyalták, fülétől a far­káig. — Nem volt húsa. Csupa szalonna és háj. — Az. Áldott jószág volt. — A karaja gyönyörű. — A sonkája eltart nyárig. — Nem is volt annak sörtéje, hanem finom pihéje, mint a kis kacsának, a láng egyre lekapta róla az egészet. Azután: — Milyen savanyút adunk a pecsenyé­hez? — Milyent. Hát csalamádét, meg ugor­­kát. — Tisztítsd már azt a zöldséget a le­vesbe — ezt a szolgálónak mondta Erzsi néni. — Jaj, mama, maga mind elpihenteti a rétest. —­ Az ám. Te meg kavargasd csak azt a zsírt, majd én kihúzom a rétest. Gáza már nem is merte a tekintetét fölemelni. Dézsákban, tálakon, teknőkben, mindenhol zsír, hús, zsír, hús, szalonna, háj, hurka, kolbász, hús, zsír, iszonyatos. Erzsike beugrik a nagyszobába, tiszta tányérral a kezében, jön ki: — Egy kis jó levest, az ma­jd fölfrissíti. Erzsi néni már teszi is Géza elé az oi-ja- szevest, öklömnyi húsdarabok úszkálnak benne. _— Egyen már e­rre andalogjon. — Erzsi néni nyilván azt akarta mondani, hogy ne mélázzon. Az első egy-k­ét kanál leves még jól­esik Gézának. De azután nem megy tovább. Jaj, mi lesz ebből? Mert itt aligha van mentség. Már pedig érzi, hogy lehetetlen többet ennie. Torkig van. Már maga a Zsírszag az orrán keresztül megtöltötte testét, lelkét. Életveszélyes a helyzet. Hi­szen itt eleinte majd kínálgatják, biztat­ják, azután kényszerítik, végül is meg­ragadják és talán még meg is tömik. Le­ves, tepertő, pogácsa, káposzta­, rétes, sa­vanyú ugorka, kolbász, hurka, pecsenye, bor, megint pogácsa... vége a világnak, ételek özöne önti el. Senki sem ügyel éppen Gézára, amikor szó nélkül feláll. Átsomfordál a szomszéd szobába, onnan ki az előszobába. Le­akasztja a fogasról télikabátját, fejébe nyomja a kalapját. Újra megnézi az órá­ját, gyufát gyújt, hogy lássa. Egy óra múlva indul a vonat Pest felé, mindegy, innen menekülni kell. Az udvaron még hallja az Erzsi néni hangját: — Hát ez meg hová lett? Kihűl ez a finom leves. Géza tizenegy órakor már Pesten van. Álmos, fáradt, menne haza, de — mit mondjon majd a feleségének? Hogy máris megérkezett. És hol a hurka, kolbász, amit ígért? Az üzletek pedig már régóta zárva vannak. Nincs más, szállodába kell mennie. Reggel fölkel, első útja egy hentesüz­letbe vezet. Vásárol egy kiló hurkát, egy kiló kolbászt. Gondossága mindenre ki­terjed, nagyon is szakszerű a csomag, már­mint a pakolása, kibontja, vesz egy új­ságot és abba takargatja bele a­­ disz­nótori zsákmányt. IL H. 1939 JANUÁR 3, VASÁRNAP ’ PARASZTBECSÜLET Irta: Nagy­völgyi József Führer úr, Stefan Kádár a kantin asz­talánál olvasta el a falujából érkezett levelet. Istentelen káromkodásban tört ki. — Hogy a nem jóját ennek a keserves világnak. Mégegyszer nekifogott a verébfejbetűs levél olvasásának. De hiába. Csak az volt benne, amit először betűzött ki a kusza sorokból. Testvérnénje írta, szólt pedig ilyenképpen: Kedves öcsém, Pista! Kívánom, hogy ezen pár sor írá­som friss jó egészségben találjon, mink is egészségesek vagyunk és tu­datom, hogy a Miska sógoroknak gyerekük született, Márdnak hívják, meghogy a Tímár Rozi nem vár meg, merthogy pünkösdre esküszik a Pásztor Ferkóval, félnek is, hogyha hazajössz, ellátod a Ferkó baját, pe­dig én­ mondom: gombáz, ha lesza­kad, lesz más szerető testvérnénéd Julis. Führer úr Stefan Kádár összegyűrte a levelet. Lobogott benne az indulat. Hát el is látja annak a lőcslábú Ferkónak a baját, kerüljön csak haza őszre! D­él­után az altiszti lövőversenyen ke­ményen fogta a karabélyt és mikor a saj­kák egymásután mutatták a treffért, így morgott a bajusza alá. — Ez volt a Tímár Rozi, emez meg az a lőcslábú Pásztor Ferkó. Még az sem nagyon vigasztalta, hogy megnyerte a lövőversenyt és maga az ez­redes úr nyomta a markába az első díjat, két ropogós bankót. A verseny után kiparancsolt a kantin asztalára három litert és néhány bajtár­sával nekifogott búsulni. Keserű lében forgott vele a világ. Szőtte a terveket. Pünkösdre szabadságot kér, hazamegy és lesz ami lesz... Azt sem bánja, ha vas­­raverve hozzák vissza a kaszárnyába. Pedig őrmester úr Takács megpróbálta vigasztalni. — Ne búsulj, Kádár, tedd azt, amit én csináltam. Engem sem várt meg a lány, hát bezupáltam, nos itt vagyok. Ilyen sic­­cert, amilyen te vagy, szívesen fogad az ármádia. Kádár nem is felelhetett az őrmester­nek mert belépett a kantinba hadapród úr, gróf Ujvárossy, ak­i tavaly önkéntese volt és most fegyvergyakorlatra vonult be. — Magát keresem, Kádár. Stefan Kádár haptákba meredt, a gróf kihívta az udvarra és így kezdte a szót: — Mondja, micsoda maga civilben? — Szolgalegény voltam, alassan jelen­tem, amolyan segédvadőr.­­ — Ugy­e, most az ősszel leszerel?­­ — Igenis, leszerelek. — Nem volna kedve hozzám jönni vad­őrnek? Szép kétszobás lakás, tehéntartás, sertéstartás, négy hold föld a kerttel, konvenció. Nyugdíjas állás, ha méhész­­kedik, gyümölcsöt termel, mellékkeresete is van a fődíjakon kívül. Gondolkozzék, ha vállalja, nyomban leszerelés után be­állhat. Holnapra várom a végleges vála­szát.* Führer úr Stefan Kádár másnap dél­ben leválpapírosé­rt és bélyegért szalasz­totta egyik huszárját, aztán leült a kan­­tinasztalhoz és ezt a levelet írta testvér­­nénjének: Kedves Néném! Leveledet megkaptam, örülök, hogy jó egészségben vagytok. Én is jól vagyok és tegnap megnyertem az ez­redben az altiszti lövőversenyt. Ha akarnám, bent maradhatnék őrmes­ternek, mert a tiszt urak igencsak becsülnek. De én nem maradok. Be­szegődtem őszre az Ujvárossy gróf úrhoz vadásznak. Kétszobás lakásom lesz, két tehéntartás, sertéstartás, kert, föld, kommenció. Nyugdíjas állás. Méhesem is lesz, meg gyümöl­csöt termelek. Igen fáin ember a grófom, én voltam a káplárja, hát igen szeret. Tisztelek mindenkit, sógorokat is, meg a Tímár Rozit és a lőcslábú Ferkét is. Üzenem, hogy tőlem ugyan ne féljenek, mert nekem már úgyis másfelé kell néznem. Mi tagadás, ne­kem már nem volna jó a Rozi. Majd ha házasodom, a kastélyból hozok asszonyt, valamelyik grófi komornát, mert az így dukál az én állásomban. Tisztelem a tanító urat, aki betű­vetésre oktatott. Most­ veszem nagy hasznát, hogy jól megtanított írni, olvasni, számolni. Áldja meg érte az Isten, Vagyok szerető testvéröcséd ! István. Führer úr Stefan Kádár leragasz­totta a levelet, elugrasztotta egyik hu­szárját, hogy dobja a postaládába, aztán ismét csak kiparancsolt egy litert a kan­­tinasztalra, kétfelé törölte a bajuszát, koccintott Takács őrmester úrral. —­ Prósztt, őrmester úr. Magának van­ igaza. Bolond ember búsul, okos ember boldogul.* Így beszélt Führer úr, Stefan Kádár, mert csak falusi iskolát járt. Ha történe­tesen zeneművészeti főiskolát végzett volna, bizonyára­ ilyesféléket mond: — Alfia, Turridu és társaik már csak a színpadon élnek. A parasztbecsület nem feltétlenül követeli meg a bicskás drá­mát.

Next