Budapesti Hírlap, 1939. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-08 / 6. szám

1S39 JANUAR 8, VASÄRNAP B. TT« HELENKE Irta; Jékcly Zoltán Helenkéék a Sétatér végén laktak, ab­ban az emeletes, kétver­sdás villában, amelyből mi csak nemrég költözködtünk toh­ át a kollégyom utcabeli nagy kőházba. Elsősorban talán ezért éreztem közelállóm­nak a kicsi, angyalszemű, szöszke leányt. Olyan volt, mint az Andereen-mese apró tündére — Däumelieschen —, aki lepkén repül s falevélen csónakázik a folyóban. Volt ott a városvégi villa kertjében, fent a ponkon, egy kicsi sír, amelyben egy­­pár évvel azelőtt meghalt másik kislány folytatta a föld alatt számunkra megszűnt életét (v­lahogy így hittem annak idején), négy sudár, dudorászó fenyőszál között. Apja, a háztulajdonos, meglátogatta nagy­­ritkán, ha a szomszéd városból hozzánk elvetődött s halottak napján egy-két szál gyertyát vitt fel szegénykének nagymama. Amikor megtudtam, hogy Helénkéék odaköltöztek a mi volt lakásunkba, Isten tudja mért, megsejtettem, hogy a kicsi sír alvója és továbbélője, meg Helénke igenis jó barátnők, játszótársak lesznek nemso­kára. Tisztán emlékszem Helénke szalmakala­pos alakjára, amint az új lakásunkkal át­ellenes járdán óvatosan megy-megy, lesze­­gett fővel, ügyesen lépeget reggelenként az iskolába. Egy-egy ilyen finomfátású őszi nap pedig egészen közel hozza hoz­zám, amilyen közel az életben nem is volt soha s mint annyiszor növekedő gyermek­ségem idején, most is arra gondolok: mi­lyen lenne szegény, ha élne? Az ablakunk­ból délben is láthattam, amikor hazaté,ő tipegett. Nagyon sápatag volt és Sokszor megfogta vézna kezével annak a nagy szalmák lapnak a szélét, nehogy a szél levigye fejéről. Én még akkor nem is jár­tam iskolába, de alig vártam már a szep­tembert, hogy attól, kezdve mindig együtt mehessünk mindketten a szász iskola felé, messze a városka túlsó oldalára, ideg a környék házai és emberei közé. Mert szü­leink úgy egyeztek meg, hogy Helénke lesz ez én védőm s én az övé ezentúl, hisz már jövőre nagy fiú, első elemista leszek. Majd aztán, nagykorodban, elveszed őt fe­leségül — mondta nagymama — s ettől a mondástól zavaros szégyenkezés és ugyanakkor diadalmas jóérzés áradt el bennem. Úgy is néztem azontúl reá, mint jöven­dőbelimre, s időtelen képzelődésekre ra­gadtattam magam. Úgy képzeltem el a mi nagyemberségünket, amilyennek szü­leimét láttam, s boldognak és erősnek éreztem magam, mert cigányok és utca­­kölykök ellen nekem jelöltetett ki védel­mezőére, oltalmazásra ez a törékeny kis virágszál, s szép havas utakat, csudála­tos, levészölgető ösvényeket láttam m ma­gam előtt, amint kézenfógva lépkedünk, mendegélünk ott kicsi jövendőbelimmel. Sajnos azonban valami félénkség meg­akadályozta, hogy szóba elegyedjem vele, s ha véletlenül az ablakra feltekintett, még köszönteni sem mertem. Pedig néha igyekezett kedves mosolygást küldeni fe­lém, s tudtam, hogy csak rajtam múlik a mi végleges barátságunk megkezdése. De csak teltek-múltak a­­tavasz napjai, s én még mindig nem váltottam egy szót Sem a kisleánnyal. Egy szép napon azonban, hogy nagy ibolyaszedő sétáról jöhögéltünk volna az erdőről hazafelé apámmal, amint a villa rozsdásrácsú kerítése elé érünk, látjuk, vöröskereszt van a levélszekrénykére ki­ragasztva. Irtózás és borzongás futott vé­gig rajtam, mert tudtam, hogy­­a kereszt valami rettentő járványos betegséget je­lent, azt hirdeti az utcában megforduló gyermekeknek, katonáknak, fát szedő asz­­szonyoknak és koldusoknak, hogy a difte­­ritisz, vagy a skarlát, e két gyermekevő rém valamelyike vette be magát a város­végi villába... Egy öreg néni állott a főbejárat előtt s éppen portörlőt rázogatott. Helénke nagy­mamája volt. Apám bekiáltott, hogy ki volna a beteg? — Szegény kicsi lányunk, Helénkénk__ Difteritisz —­ kiáltotta ki az útra, s fejét Csóválva sápítozott az öreg néniké. Én abban a pillanatban feketebőrű em­­nagyorrú, hegyesszakállú, feketebőrű em­bert láttam, aki ott kuporog Helénke ágya­­fejénél s a pihegő, vértelen arcot lesi ret­tentő szemekkel, mint a bagoly. Szepegve lépkedtem apám oldalán, aki rémülten kez­dett sietni velem s kezemet erősen szorí­totta, hogy mennél hamarabb eltűnhes­sünk a megszállott ház környékéről is. Szinte futvást mentünk hazafelé a csere­­bogaras, gesztenye virágos sétatéren. Másnap mindenki tudta az utcánkban, hogy halálán van a kicsi leány. Én aznap éjszaka azt álmodtam, hogy a kerttető sírján ülünk mi ketten s béka­­láncfát kötögetünk, mint régesrégi játszó­társak, kik talán a világ teremtésétől fogva ismerik és megértik egymást. De egyszer csak elénk toppan az a rémes fe­kete ember, Belénkét megragadja, nagy köppenyébe csavarja s elrohan vele az erdő felé, hiába ordibálok utána, hiába fenyegetem apámmal, anyámmal. S az életben nem is láttam többet. Éj­jel valóban eljött érte s lelkét kiszívta az a kegyetlen, nagykörmü fekete ember. Egy kép állott előttem, melyet a szomszéd gyermekeknél láttam, a Grimm-mesékben: nyitott ajtóban magas fekete alak áll, feje felett kasza, kezét mutatón előre tartja. A szoba belsejében pedig haldokló kisgyerek fehér arca látszik. . . És emlékszem, hogy kattogott-pattogott aztán a fehér gyermek-gyászkocsi Helénke ezüstözött koporsójával, melyben képzele­tem szerint ezüstös fátylak és csipkék kö­zött feküdt az én jövendőbelimnek kiszí­vott vérű, angyalnak illő teste. Eljött az ősz s egyedül kezdtem iskolába járni, vagy a harmadik szomszédban lakó nagyobb fiukkal. De azóta is úgy érzem, hogy végzetes cserbenhagyás történt velem akkor , hogy olyan álmodozásokat szagga­tott azé a fekete ember, amelyeket többé nem lehet elölről kezdeni és sohasem lehet valóra váltani. De hogyha néha térden felülálő szok­nyás, szőkeloknis, csenevész, kékszemü kis­lányt látok, kinek vértelenül, cserepesen tapad össze a szája s világból elkívánkozó bámészkodás van sápadt arcocskájára ín­a, mindig Helénke jut eszembe s csudálko­­zom, hogy én már nem vagyok az, aki ak­kor voltam, első elemibe menendő kisfiú, hanem őt cserbenhagyva olyan valakivé lettem, akit az őkorabeli leánykák már bácsinak szólítanak. Nézem, nézem az ilyen a­ngyalj­el­ölteket, utcán, villamoson, s néha környékez a­ sí­rás, mert ezekről jól tudom, hogy hama­rosan eljön érettük s megáll ajtajukban a fekete ember, mint a­hogy Helénkéről is éreztem, eleitől fogva. Jaj, mi is lenne, ha szegény anyjuknak megmondanám! ■ HarcMuhc A haláltánc a XIV. század óta az angol, német és francai festőművészek kedvelt képei­ ábrázolása, amelyek allegóriás cso­portok sorozatában a tánc uralgó képe alatt a halálnak az emberélet fölötti ha­talmát törekedik szemlélhetővé tenni.. A pestis pusztító hatása alatt keletkezett ez a műfaj. Az ábrázolás­­a halál hatalmát úgy fejezi ki, hogy a halált jelképező csontváz váratlanul jelenik meg, a halan­dókat vidám tánc, lakoma közepette lepi meg és mintegy felkéri az utolsó táncra. A haláltáncnak egy másik faja a halál győzelme, melyből a felhívás a táncra hiányzik, hanem azért éppen oly hatáso­san kifejezi a hatalmát királyok és koldu­sok, gazdagok és szegények fölött. Itt be­mutatjuk a kardinális, a zeneművész és a mesterember hálás táncát.­­ f/Hacot*­­cicáinak" kalácsa André Hercule de Flétiry francia kardi­nális, midőn kilencvenéves volt, az öreg­ségtől elgyötörve, folyton zsörtölődött. Mindig mondogatta, hogy ő már csak ke­gyelemből él, vagy pedig azért, mert a halál megfeledkezett róla és hogy nem­sokára egy nagy utazást fog tenni az örökkévalóság felé. Volt a bíborosnak egy Barjac nevű intendánsa, aki igyekezett urát ilyenkor megvigasztalni. A bíboros egy napon megbízta Barja­­cot, hogy Vízkereszt napjára hívjon meg ebédre tizenegy személyiséget. B­rjac a következőket hívta meg: Beaupré grófot, Er­néville abbét, Gensac grófot, Nogaret márkit, Montbarey hercegnőt, Flavacourt márkinét, La Faye márkit, Combreux gróf­nőt, Saint-Mesme grófot, Coudray márki­nőt és D’Anglure márkinét. Az ebéd alatt mindenféléről vígan el­csevegtek. Midőn pedig arról volt szó, hogy ki Vágja meg a „Három királyok kalácsát”, a kardinális szomorúan mon­dotta: — Közülünk a legfiatalabbat illeti az a megtisztelés, hogy megszegje a kalácsot. Az én kilencven évemmég én nem igényel- ITT A » M­A­G­Y­A­R • K­U­L­T­U­R­A « KI­S­T­Ü­K­R­E Lotz Károly élete és művészete Ybl Ervin könyve A magyar festőművészet közelebbi-távo­labbi útjának vezető alakjai körül, művé­szeti irodalmunk számára még tagadhatat­lanul sok a törleszteni való. Tanulmá­nyokban, részletkérdésekkel foglalkozó pub­likációkban nincs hiány, de annál inkább érezhető oly összefoglaló munkák hiánya, amelyek egy-egy nagy magyar mester egész életművét tárják fel, a „hódolat és bírá­lat” fényénél emberi és művészi arcképét rajzolják meg. Az ecset oly kimagasló történeti jelentőségű művészeinek például, mint Székely Bertalan, Zichy Mihály, Ben­czúr Gyula, Munkácsy Mihály, Szinyei Mersc Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, ma sincs megfelelő monográfiájuk. Mostanáig ide tartozott az a fénylő nevű mester, Lotz­ Károly is, akinek működése elválaszthatatlan ferencjózsefi magyar korszak lendületétől, aki az egymást kö­vető új középületek és főúri paloták fa­laira egy eszményi világ szépségeit vará­zsolta, a fallal szervesen összefüggő ősi és nemes s­­ótői műfajnak, a freskónak volt hivatottja. Lotz Károly harmincöt éve halt meg, vele kapcsolatban az elég soká fennállt monográfia-hiányt azonban most annál méltóbb módon teszi tárgytalanná Ybl Ervin nagyszabású, ötszázoldalas könyve, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia adott ki. Azt talán mondanunk sem kell, hogy ez a rengeteg adatra, köztük sok új adatra épülő élet- és művészeti j­ellamrajz való­ban „évek munkája.” Ybl minden irányban alapos kutatással követte Lotz életének és működésének nyomait. A nagy falfestmé­nyektől kezdve a különböző gyűjtemények­ben lévő vázlatokig, kis rajzokig mindent újravizsgált, ami Lotz Károly művészetét a fővárosban és vidéken őrzi é a termé­kenység akkora területét öleli fel, hogy hozzá fogható a magyar piktúrában kevés van. A könyv három fejezetben tárgyalja a hamburgi születésű, anyai ágon magyar­­országi származású Lotz Károly életét és pályafutását. Azt a művészpályát, amely a fiatal Rabi-tanítványt a hatvanas évek kö­zepén indítja el tehetségének különleges vágányán, a falfestés irányában s évtize­dek folyamán, magasba szökő ívvel a Lotz­ nevet országosan ünnepelt, ragyogó névvé, teszi. A további fejezetekben Ybl sorra veszi Lotz falfestő munkásságának termé­keit. Kezdve a vörösvári Erdődy-kartér­képeitől a királyi palota Habsburg-termé­­nek mennyezetfreskójáig, amely a fehér, hajú, de lelkileg örök fiatal Lotz hattyúdala volt. Oly munkásság ez, amelynek bősége csak a Lotzot annyira jellemző tudás, il­letve alkotókészség rendkívüli könnyedsé­gével magyarázható. Ybl a keletkezésük időrendje alapján tárgyalt falfestmények­nek nemcsak eleven és részletes leírását adja, hanem kritikailag is jellemzi Lotz művészetét. Nyomról-nyomra követi stílu­sának alakulását, amely bár eklektikus természetű, végül mégis teljesen egyéni eredményekhez vezet, a renaissance for­­maeszményeiből táplálkozik s kulmináló pontját az Operaház mennyezetfestményén éri el. Külön fejezetekben szól Ybl a mes­­ter táj- és életképeiről, arcképeiről, mi­toló­­giai kompozícióiról s végül összefoglaló ta­nulmányban ad jellemzést művészi alakja­ s­ról, mutat rá arra a kettősségre, amely az­­ eszményítő és komponáló Lotz Károlyban naturalista vágyak előbukkanásait is je­lenti s megvonja Lotz külön helyét a ma­gyar festészet történetében. Ybl Ervin könyve, amelyet sok képmelléklet kísér, a művészeti irodalom hézagpótló, igen szá­mottevő gyarapodása. Most jelent meg a S­inger é­s W­olf­ne­r Irodalmi Inti 261 R. T. kiadásában, Szab Lőrinc fordításában Stinket peare „Ahogy tetszik” vígjátéki A kitűnő költő fordítását, méltat­ták a színházi, kritikusok, a ék rab nagysikerű felújítása alb­u­jával.. Ez (által xn­nt a nagyok részletei- köztünk a darab Ötödi felvonásából, hogy azok is gyö­nyörködhessenek a tökéletes mut­kában, aikknek nem, volt alkalmit a darabot látni.. Szabó Lórin munkája iskolapéldája annál hogy miképpen kell nemcsak , mondatokat színtisztán magyarta átültetni, hanem magának az írt vak a szellemét és stílusát híve visszatükröztetni. ÖTÖDIK FELVONÁS ELSŐ JELEMET. (Az ardennes-i erdő. Jön PRÓBAKŐ és JUCI.) PRÓBAKŐ: Meglesz Juciké­m­ , túrótér, des Mvéi iránt. JUCI: Bizony elég jó pap volt az, akár it beszélt az öregúr. PRÓBAKŐ: Utolsó egy alak volt az a. Olivér mester, Jucikám, elvetemült egy Csűrcsavar. Azonban van itt az erdőben egy fiatalember, Mucikám, aki jusst tart rád. JUCI: Áh, tudom, ki az. Semmi kere­sete rajtam a világon, épp itt jön, akire gondolsz. PRÓBAKŐ: Datolya és szerbet nekem, ha tökfilkót látok: nekünk, vicces embe­reknek, bíz’ Isten, keserves a sorsunk.■) hergelődnünk kell, nem tudjuk megállni. (Jön VILI.) VILI: Jónapot, Juci. JUCI: Adj’ Isten, Vili. VILI: Jónapot neked is, uram. PRÓBAKŐ: Jó estét, kedves barátom. Csak fel a tökfedőt, c­sak fel a tökfedőt; na, igazán, fel, fél. Hány éves vagy, bará­tom? VILI: Huszonöt, uram. PRÓBAKŐ: Benőhetett fejed lágya. Vilinek hívnak ! VILI: Vilinek, uram. PRÓBAKŐ: Szép név. Itt Születtél az erdőben? VILI: Itt uram, hál’ Istennek. PRÓBAKŐ: Hál’ Istennek, nagyszerű felelet. Van pénzed? VILI: Hit, uram, csurran-cseppen. PRÓBAKŐ: Csűr­ran-cseppen, ez nagy­szerű, nagyon nagyszerű, egész kiválóan. 133­3 Ahogy tetszik Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítása

Next