Budapesti KISZ Élet, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
Szemben a Saint-Michel hídja és balra előttünk a Louvre tornyai. Zaj, minden elképzelést felülmúló délutáni gyalogos forgalom és az emberek nem tolakszanak, az utcán sem lökik félre egymást a metrónál sem. Ó, a metró, nem lehet megszokni labirintusait, köhögő, nyöszörgő kocsijait, a számtalan irányító táblát, mégis széppé teszi az udvariasan kézenfogó párizsi lány, aki elvezet a keresett felszállóhelyig. És a párizsi lányok sohasem néznek vissza mérgesen, ha érdeklődik az ember, nem hiszik azt, hogy „leszólítás” a megszólítás. Szívesen, mosolyogva segítenek és nem gondolják magukban amit én. Milyenek a franciák? Az első párizsi élmény: mosakodni, felfrissülni igyekeztem a Szajna partra. Amint megyek lefelé, a lépcsőn egy ember fekszik, törött borosüveggel a kezében. Visszanézek: a részegen alvó ember fölött közlekedési tábla magasodik és rohan a délelőtti forgalom. Ez fotó téma. Az vesse rám az első követ, aki ezt kihagyja. Miközben beállítom a masinát, hallom, a partról kiabálnak. Mit törődöm velük. Alig készül el a kép, kezdem érteni a kiabálást. Mit akar, nem ez Párizs. Párizs nem ilyen, haladjon tovább. (Ez utóbbit a közreadhatóság kedvéért szépítem és ezért nem írom le a félreérthetetlen útirányokat sem, ahová küldtek.) Az önérzetes franciák szégyellik, ha a turista megörökíti az ilyen képet, de az alvó emberhez semmi közük. „Hiszen csak alszik, biztosan ráér.” Rám viszont dühösen támadtak indiszkrét magatartásomért, így jobbnak láttam elfutni, már csak a fényképezőgép épsége érdekében is. Visszatérve a Saint-Micheli járdára kirakott kávéházi asztalokhoz, három fiatallal beszélgettem: Charlotte ügyintéző egy tömegkommunikációs kutatóintézetben, Catherine diák, ebben az évben érettségizik, André részlettervező a Citroennél. André tagja a francia kommunista ifjúsági szövetségnek, Catherine nem, Charlotte sem, sőt még a szakszervezetbe sem lépett be. Mégis ő szolgált a legnagyobb meglepetéssel: most ráér, hiszen nem dolgozik, sztrájkolnak. — Mi a cél? — Nagyobb szabadságot akarunk és a fiataloknak könnyebb érvényesülési lehetőséget. Az intézetben gyakorlatilag nem szólhatunk bele semmibe, a véleményünket sem mondhatjuk el, sőt, ha egymás között beszélgetünk, akkor is ránk szólnak. Nagyobb beleszólást akarunk a munkahelyünk szakmai életébe, hiszen csak a véleménycserék során tanulhatjuk meg igazán a szakmánkat. Rossz az is, hogy a fiataloknak ki kell várni amíg az idősebbek megválnak a munkahelytől és csak aztán léphetnek előre a rangsorban. Hiába tanult és tud többet a fiatal, ki kell várni amíg szóhoz engedik jutni. Ezek mind olyan dolgok, amik az ember szabadságát korlátozzák. — Charlotte, ennyi volna a szabadság? — Nem, ennél sokkal több, de ez is része. — Jó volna egyszer pontosan meghatározni, hogy mi is a szabadság, csak úgy magunknak, hogy értsük is, ne csak körülbelül gondoljunk valamire — szólt közbe Catherine. — A szabadság önmagunk megvalósítása. Hogy úgy éljünk, olyan elvek szerint, ahogy szeretnénk, hogy magunk dönthessünk saját sorsunkról — vélte André. — Én nem érzem magam szabadnak — így Catherine. — Nyomasztó érzés, hogy a bizonyítvány megszerzése után esetleg nem találok munkát és az iskolában erről nem lehet beszélni. Ha gyűlést szervezünk, akkor a tanárok megírják a szüleinknek, hogy részt vettünk és azt is, hogy mit mondtunk. Az ilyesminek mindig következménye van.