Budapesti Közlöny, 1874. május (8. évfolyam, 99-123. szám)

1874-05-20 / 114. szám

hető indítványt is elutasítja, m­ily körülmények között a kormány megtámadja az alkotmányos­ság iránti hitet, pedig ezt conserválni kellene, ennélfogva Tisza Kálmán határozati javaslatát fo­gadja el. (Élénk helyeslés balfelől.) Szólnak még Dulovics Ernő a törvényjavaslat mellett, Csanády Sándor az ellen, Prileszky Tádé­r mellett. Hohn Ede a szőnyegen lévő törvényjavaslatot feltétlenül elfogadja, mivel a kölcsön felvétele által a pénzü­gyminiszer azon helyzetben lesz, hogy államháztartásunkat rendezheti Szerinte a ház nagy többsége bízik a pénzü­gyministerben és a kölcsön megkötését egyedül az ő kezére bízza. Megszavazza tehát a kölcsönt nem a pénz­ügyi bizottság előterjesztésére, hanem a pénzügy­­miniszer kivonatára. Helfy Ignácz a törvényjavaslatot nem pártolja, Horváth Gyula azt helyesli, ellenben Kállay Ákos ahhoz nem járul. Ezzel az általános vita be jön fejezve. Szól még Széll Kálmán előadó a törvényja­vaslat mellett, reflectálva Horn megjegyzéseire s azt hiszi, hogy Horn állítása, melylyel a pénzügyi bizottságot illette, minden alapot nélkülöz. Tisza Kálmán végül különvéleménye mellett szól, ezután a ház többsége a különvéleményt el­veti s a törvényjavaslatot úgy általánosságban, mint részleteiben változatlanul elfogadja. A ház elhatározza, hogy a pünkösdi ünnepek utáni szerdáig bezárólag újabb tárgyat érdemle­gesen nem fog tárgy­alni. Ezzel az ülésnek d. u. 2 órakor vége jön. Legközelebbi ülés holnap déli 12 órakor. A KÖZÖS ÜGYEK TÁRGYALÁSÁRA KIKÜL­DÖTT MAGYAR ORSZÁGOS BIZOTTSÁG V. ülése máj. 19-kén d. u. 5 órakor. Elnök: Szögyény László. Jegyzők : Széll Kálmán, Bujanovics Sándor, Palavicini Ede őrgróf. A közös kormány részéről jelen vannak: dr. Andrássy Gyula, közös külügyminiszer, dr. Kühn Fe­rencz közös hadügyminiszer, b. Holzgethan Lajos közös pénzü­gyminiszer, Benedek Sándor, Mérey Sándor, Gaál Jenő. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hi­­telesíttetik. Széll Kálmán javaslatba hozza, hogy küldessék ki egy hetes bizottság a két országos bizottság határozatának egybehasonlítására. Elfogadtatik. Következik a napirend, vagyis a közös hadsereg 1875-ik évi költségvetésének általános tárgyalása. Gr. Gyürky felszólal a hadügyi albizottság ja­vaslata mellett. Zsedényi Ede kijelenti, hogy a monarchia véd­­képességét fenn kívánja tartani, de nem akarja pénzügyileg az országot tönkre tenni. Utal azon szegénységre, mely oly nagy mérvben elharapód­zott, s ez nézete szerint égető szükséggé teszi is azt, hogy a közös hadsereg költségéből több rend­beli törlés eszközöltessék. Ugyancsak ezért hozzá­járul Széll Kálmán indítványához. Ürményi Miksa: Meg nem feledkeztem én sem, 1. országos bizottság, hogy elhamarkodva le­rontani múló viszontagságok ijesztő benyomása alatt azt, a­mit tegnap emelünk, épen oly kevésbé lehetne feladatunk, mint kímélni előítéletből ta­lán azt, a­mi nélkülözhető. A haderő terén kívá­natos megtakarítások körül élénk vita folyt az utolsó hetekben és felébresztő méltó figyelemre a közvéleményt. Nehéz a közvélemény egyes ténye­zőinek sokszor hullámzó nyilvánulásai közül ki­hallani az ország maradandó szükségein alapuló valódi közvéleménynek hangját. De azt hiszem, hogy a közvélemény minden factorának tartozunk azzal, nem hogy szavát kövessük, hanem hogy őszinték legyünk. Midőn én a jelen kérdésben ezt tenni akarnám, elnézésért esedezem, ha eszméim túlmennének talán a tárgy szoros keretén. Ke­resve, hogy hol az a pont, melyet egyéni meg­győződésemhez képest a két irány között válasz­tanom kell, legközelebb állónak találtam azt Bu­­janovics Sándor t. barátom indítványához, mert Domahidy J. tagtársam indítványát nem tartom elfogadhatónak, és t. barátom Széll K. indítvá­nyát sem, noha engem sokban hasonló szándék vezérel mint öt, azt mégis katonailag károsnak, poli­tikailag nem üdvösnek és ezen kételyeimmel szem­ben pénzügyi eredményét igen csekélynek látom, különösen pedig azért, mert indítványának irányát czélszerűnek nem tartom. Szó van tulajdonképen — mert a t. barátom által indítványozott törlé­seknek egyéb pontjaiban egyetértek — az élelmi­szereknél megtakarítandó 2,200,000 írtról, mely­ből 666,000 írt érdekelné Magyarországot, és melynek katonai eredménye lenne a 3 évre sza­bott idő leszállítása közel 2 és fél évre. Legyen szabad először is a katonai eredményről szólani. Vannak, kik ennyit, sőt csak 2 évet vagy még ke­vesebbet is elégnek tartanak egy újoncz begya­korlására. A franczia 5, az olasz 4, az orosz 6, a német 3 évre szervezte a szolgálati időt. Nem valószínű, hogy náluk az újonczok begya­korlására több idő szükséges mint minálunk, kénytelenek vagyunk azért feltenni, hogy az ily kiadási többletekre e nemzeteket egyedül a szokás általi elsajátítható fegyelem iránti tekintet bírta. Hogy Poroszországban e fölfogás uralkodott, bizo­nyítja az, hogy már k ízben szerencsés hadjáratai közepett felemelték a szolgálati időt, indokolva ezt azzal, hogy a fegyelemnek lazulása volt észlel­hető. S egyáltalában mi vezette a német hadsere­get ily hallatlan győzelmekre? Államférfiaik és tábornokaik genialitása nem annyira talán, mint a fegyelem és kötelesség mély érzete,a mely ott az egész államgépezet minden ágait a pontos cselekvésre képesíti. Vizsgáljuk ezek mellett el­fogulatlanul állapotainkat. Valljuk be, hogy ezen fényes tulajdonságokban van nálunk hiány, és ad­juk meg legalább azon osztálynak a szükséges időt ezen fegyelem elsajátítására, mely a fegyelemnek hiányát legkevésbé nélkülözheti. Én hiszem, hogy a monarchia vereségeinek 1859 ben és 1866-ban méltán lehet egyik okát abban keresni, hogy daczára az akkor 8 évre sza­bott szolgálati időnek, az elégtelen költségek foly­tán katonáink nagyobb része tettleg csak egy, vagy egy és fél évig szolgált emberekből állott, szemben a 7 évig szolgált francziákkal és 3 évet szolgált poroszokkal. Nem czélszerű Amerikára hivatkozni. A nagy háború elején mindkét félnek fegyelmet­­len, a háború végén mind a két félnek egyenlően fegyelmezett csapatai voltak, és így ebből követ­keztetéseket levonni alig lehetséges. Én oly ke­véssé tartom mérvadónak azon példákat, melyek­re hivatkozni szoktak, szólván a porosz landwehr csapatairól 1813-ban. A nagy franczia hadvezér seregeit 1812-ben felemésztették az északnak fa­gya, a Bezina hullámai, és alig néhány ezer látta újra hazáját. Azon csapatok tehát, a­melyekkel a porosz landwehr Lützen-, Bautzen- és Dresdánál ha nem is mint győztes, hősiesen megküzdött, csekély kivétellel újonczokból és ezen landwehrnél tovább nem szolgált katonákból állottak. Bocsássanak meg nekem mindezek folytán azok, a­kik még nyolcz heti szolgálati időt is elégségesnek tarta­nak egy jó katona kiképzésére, ha én Európa ka­tonai tekintélyeire hivatkozom, különösen pedig az 1870-ks győztesek és legyőzöttek egyhangú vé­leményét az övéik felé helyezve a 3 évi szolgálati időt nélkülözhetetlennek tartom. Kevésbé fontosak, de talán nem egészen mellékesek azon politikai okok sem, melyeket 1. barátom indítványa ellen fel lehet hozni. Nem tartanám bajnak, ha egy beható, nagy mérvű és a monarchia mindkét felét érdeklő ösz­­szes véderők szervezetét tárgyaló elmélet tőlünk venné kezdetét, de nem tartanám jónak, ha a kö­zös védelemre szánt haderő alapelvei apróbb megtakarítások kedvéért általunk ingattatnának meg. A megnyugvásnak és a maradandóságnak érzete főbiztosítékát képezi azon barátságnak és mind a két fél érdekeit védő viszonynak, mely a monarchia két államát összeköti. Nagy kérdések­nek nagy mérvű és nyílt megvitatása e viszonyt csak szorosabbra fűzheti, a kis kérdések bolyga­tása zavarhatná. Ezen veszélyekkel szemben t. bizottság; én kénytelen vagyok t. barátom indít­ványának pénzügyi eredményét csekélynek tarta­ni már azért is, mert általa is csak egy évre van az tervezve; különösen pedig irányát nem tartha­tom helyesnek és remény­em én és talán mind­nyájan, hogy a magyar kormány és tudozás a leg­közelebbi időben a közigazgatás rendezése, a bí­róságok számának apasztása, a pénzügyi kezelés egyszerűsítése s jövedelmének rendszeresítése kö­rül mindent meg fog tenni pénzügyi helyzetünk javítására, de nem merem hinni, hogy a véderőre szánt költségeknek igen tetemes apasztása nélkül ez teljes lehessen. Ezt pedig nem az apróbb meg­takarításokban, hanem egyedül a monarchia ösz­­szes véderejének nagymérvű revisiójában, illetőleg reductiójában fogjuk fellelhetni. Legyen szabad, mielőtt jelezném, mikép s ér­tem én ezen reductiót, két eszméről megemlé­keznem, mely ilyen elméletnek mindig útját fogja állani. Egyike azoknak egy alaki kétely. Tíz évig törvény nem engedi ezeket megváltoztatni, mond­ják és helyesen, kivéve, ha a két állam törvény­­hozásának és­­ Felségének beleegyezésével tör­ténik ; továbbá ott áll a véderőről szóló törvény­ben, hogy a 9 év letelte előtt a két kormány úgy is köteles előterjesztéseket a törvényhozások elé hozni, miért ne történhetnék meg az előbb is , de leginkább képez akadályt egy másik eszme, és ha mi valaha katonai szervezetről egyenesen vi­tázni akarunk, szükséges okvetlenül, hogy ez tisz­­táztassék , értem azon sajátságos fogalmakat, me­lyek az általános védkötelezettség elvei iránt el vannak nálunk terjedve. Hiszik, hogy az általá­nos védkötelezettség elve szerint nemcsak minden harczképes egyén besorozandó az állományba, de a tettleges szolgálatba is beosztandó, holott az általános védkötelezettség elve nem lehet egyéb, mint az, hogy mindenki köteles katonai szolgá­latra, és hogy ez alól senki sem válthatja meg magát; azt ellenben, hogy hány ember szó­­líttassék fel tettleg szolgálattételre, az államnak politikai szüksége és pénzügyi tehetsége hatá­­­­rozza meg, nem pedig az, hogy hány harc­képes­­ ember született. Mi sem tünteti fel jobban, hogy­­ ezen eszmét jogosan nevezhetem téveszmének,­­ mint azon sajátságos eszmezavar, melylyel találko­­­­zunk a sajtóban, nyilvános és magánkörökben. Szóló utal ezután több nemzet példájára, s szá­mokkal igyekszik kimutatni, hogy mikép volna a redaktió, ha ugyan szükséges az, eszközölhető. Ezek után Széll Kálmánhoz fordulva, így végzi szóló beszédét: Széll Kálmán czélszerűnek hinné és meg is adná azon 660,000 frtnyi költséget, de nem adja meg, mert nincs pénz, és kérdem őt váj­jon nem mondhatná-e bárki ugyanennyi joggal:­­ jó lenne az az 1 millió 500 ezer katona, de nincs rá pénz; s azután fordulok azokhoz, kik e napok­­­­ban kívülről, sőt a képviselőházban, intő szavak­­­­ban szóltak hozzánk, kérve őket, fontolják meg, nem lenne-e sikeresebb eljárás, szemben pénzügyi helyzetünkkel, ezen eszmék fonalán indulni, apró és csak ezen évre terjedő megtakarításokat meg­kísérlem ? Nem vagyok oly szerénytelen, hinni, hogy az én nézetem szerint készülnek alakulni a fogalmak hazánkban, de meg vagyok győződve, hogy pénzügyi helyzetünk nyomása alatt legalább rokon irányban fejlődnek már eszmék és talán nem távol már az idő, hol nálamnál hivatottab­­bak ezeket tisztázni és érvényesíteni fogják. És mert remény­em és hiszem, hogy így lesz, első­sorban ez képezi okát annak, hogy nem járulha­tok t. barátom indítványához, mert ha a mennyi­séget oly nagy mérvben apasztani nem kívánom, még rövid időre sem engedhetem, hogy a csekély számra redukált véderőnek minősége lejebbszál­­líttassék. Prileszky Tádé szavazatát függővé teszi azon nyilatkozattól, melyet a hadügyi költségre nézve a kormánytól nyerni fog. Gr. Keglevich István pártolja a hadügyi albi­zottság javaslatát. Éber Nándor is pártolja a hadügyi albizottság javaslatát s azon észrevételre nézve, mely a ma­gyar honvédséget illetőleg létetett, megjegyzi, hogy, midőn a véderőről szóló törvény létre­jött, két irányban voltak a vélemények megoszolva, t. i. legyen-e közös hadsereg, vagy legyen két had­sereg, egy magyar, és egy lajthántali. Szerencsés inspiratió volt e már mérgesedni kezdő vélemény­elágazás kiegyenlítésére, hogy a honvédség életbe léptettetett, melynek, bár fiatal még, már­is van egy diadala : féken tartja a magyar hadsereget. Szólnak még Beöthy Ákos az albizottság ja­vaslata mellett, Wahrmann Mór és Hollán Ernő Széll indítványa mellett, s miután végül még gr. Zichy Nándor és gr. Szapáry István röviden fel­szólaltak, az általános vita be jön fejezve. 918

Next