Budapesti Napló, 1898. március (3. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-01 / 60. szám

1ддттдидширтц Budapest, kedd 9 ншн/ BUDAPESTI NAPLÓ 1898. március I. 60. szám. nek 1860-ban igenis volt egy vértanúja, Fo­­rinyák Géza, aki egyetemi joghallgató volt. De ezen kivül is, abban, hogy március 15-ikéből általános nemzeti ünnep lett, abban is az egyetemi ifjúságot illeti meg a döntő és a kétségbevonhatatlan érdem. Mert a szabad­ságharc leveretése után egészen 1860-ig, a március 15-ike mellett éppen olyan bús né­masággal ment el az ország, mint október 6-ika mellett. Csak a szerencsétlen olasz há­borúkat és a Bach-rendszer bukását követő évben érezte meg a feltámadás hajnali szel­lőjét az egyetemi ifjúság, és kezdte ünnepelni március 15-ikét, noha ez az ünneplés akkor éppenséggel nem volt megengedett dolog, hanem politikai tüntetés. A Sválvin-téri refor­mátus templom volt az ünneplés első szín­helye ; a második színhely volt a régi józsef­városi temető, hol a tüntető ifjúságot nyo­mon kisérő katonaság az ifjúság közé lőtt, és ahol Forinyák Géza golyótól találva el­esett, s később ebben a sebében meg­halt. Az ő fiatal vére szentelte fel már­cius 15-ikét s jegyezte be vörös betűkkel a nemzeti ünnepek sorába. Az egyetemi ifjú­ságnak tehát külön oka és külön joga is van ahhoz, hogy ne térjen el március 15-ikének ünneplésétől és azt a jövőben se hagyja abba soha. Mert az egyetemi ifjúságra nézve a március 15-ikének kettős jelentősége van. Egyikben a nemzet történelme, a másikban a saját történetének szent hagyománya tükröző­dik vissza. Ámde, ha ma, midőn az 1848-iki újjá­­születési nagy korszak félszázados jubileumá­nak küszöbén állunk, ha ma a nemzet al­kotmányos képviselete azt határozza el, s ebben az értelemben alkot törvényt, hogy a magyar nemzet az 1848-iki nagy idők emlé­két április 11-ikén ünnepelje: állhat-e ezzel szemben a közönyös néző, avagy a szepara­tizmus álláspontjára az egyetemi ifjúság? Láthatja-e ebben az egyetemi ifjúság a már­cius 15-ikének lefokozását, avagy az ő külön jogainak mellőzését? Kell-e neki ezzel szem­ben a március 15-höz oly módon ragaszkod­nia, mintha a március 15-nek és az április 11-nek nem egy, hanem kétféle értelme lenne, s mintha ennélfogva a szabadság szelleme s az 1848-iki hagyományok e kettőnek egy­mással való szembeállítását és egymástól lm 1 A nl­rnlXvir/AriAT I ¡ .'А л — /~\ 1' I t-i I Г I\il/M^ /-J TTli n • á­rilis 11 lehet hivatalos ünnep, de nemzeti ün­nep csak március 15-ike lehet. E kérdés eldöntésére ne az egyéni okos­kodástól, hanem magától a történelemtől kér­jünk választ. Először is az a kérdés: ha 1848-ban a március 15-iki eseményeknek nem is volt hivatalos jellegük, de el lehet-e mondani, hogy mindazt, amit 1848-ban e napon Pesten végrehajtottak s megvalósítottak, hivatalos szankció nélkül akarták és tudták volna-e elérni? Nem lehet elmondani. Mert alighogy kihirdettetett s kinyomatta­­tott Pesten a 12 pont, és alighogy megalakult a 14-es csendbizottmány, azonnal választmány küldetett Nyáry Pál vezérlete alatt a hely­tartótanács ideiglenes elnökéhez (a ma is élő gróf Zichy Ferenchez) kieszközölni, hogy: „a sajtó szabadsága a kormányszék által is kimondassák, Stancsics Mihály szabadon bo­­csájtassék, s katonaság csak akkor alkalmaz­­tassék, ha azt Pest város hatósága kéri, vagy megkívánja.“ A helytartótanács elnöke mind­ezekbe beleegyezett. A cenzúrát eltörölte, Stan­csics kibocsájtására rendeletet adott ki, a katonaságnak passzivitást parancsolt. Mind­ezeket a csendbizottmány falragaszokban hir­dette ki, e szavakkal végezvén : „Jelszavaink: éljen a király! Alkotmányos reform­ szabad­ság, egyenlőség, béke és rend.“ A második kérdés: hogyan vélekedett a március 15-iki pesti eseményekről az akkor Po­zsonyban ülésező országgyűlés, és hogyan véle­kedett az akkori n­agy idők lelke Kossuth Lajos ? A pesti küldöttség, szintén Nyáry Pál vezérlete alatt március 18-án érkezett Po­zsonyba. Az alsó­ház a pesti küldöttséget abban a rendkívüli megtiszteltetésben része­sítette, hogy azt a maga ülésében hallgatta meg, de Kossuth Lajos, aki a küldöttségnek a Ház megbízásából válaszolt, ahhoz „igen komoly, mondhatni kemény szavakat intézett.“ Kossuth midőn megdicsérte a pesti mozgal­makat a rokonszemért a reformok iránt, ame­lyekért az országgy­űs küzd, egyszersmind „megcáfolni akarta ama véleményt is, mintha az országgyűlés már sikerrel koronázott cse­lekvéseire a pesti mozgalmaktól vette volna a lökést.“ — „Reményű —úgymond — Pest méltányolni fogja ama kijelentését, miszerint ő Pestet az ország szivének tartja ugyan, de mint törvényhozó utána nem indul,i­lyekről érzékei által soha sem szerezhetett tu­domást. Nos, hát ezzel állítjuk szembe az exakt tu­dásnak azt a tételét, amely szerint az embernek minden gondolata kizárólag az érzékek útján ha­tol az agyba és az agynak működése nem egyéb, mint a behatások fölvétele és azoknak rende­zése, vagyis az eszmetársítás. Az emberi agy gondolatvilágának egész tar­talma, vagy ha talán így jellemzőbb a kifejezés: gondolataink szilánkjai, alkotórészei, összes elemei kizárólag a látottakból, hallottakból, az érzékek útján szerzett tapasztalatokból szerveződnek. Ab­szolúte senki, így tehát a spiritiszták sem képe­sek egyetlen egy gondolatot, egyetlen egy kép-, vagy eszmetöredéket fölmutatni, megnevezni, melynek alkotó részei nem a fizikai világból me­­rittettek és nem az érzékek útján jutottak az érzé­kek centrumába, az agyvelőbe. Az egész rejtélyes világ azokból a képekből táplálkozik, amelyek nem rej­télyesek. Ha ez igaz, akkor a spiritizmus alapvető tétele megdől. Szűk kereten belül nyomozzunk, kutassunk. A látásra helyezve a súlyt, vessük fel a kér­dést, képes-e olyan képet, képletet, metaforát, szimbólumot, formációt teremteni az agy, mely­nek alkotó részeit, elemeit, détailjait a szem nem látta soha. Közkeletű gondolat és elismert igazság, hogy a vakoknak épp úgy hiába beszélünk színekről, mint ahogy a siketekre nézve mindvégig isme­retlen marad a dallamok világa. De vegyük szemre az ép érzékű embert és lássuk, vájjon honnan szedi az ismeretes és száz­szor meg százezezerszer használt fogalmak p. o. a halál fogalma számára a szimbólumot, megfe­lelő képet, alakot, szemmel látható vagy gondo­latban elképzelhet formációt? — Az élettelii állapotnak előrehelado­tt stádiumából. Az emberi csontváz! — ez a halál fogalmának alakja. Az emberi csontváz, ez a százszor szemlél-A harmadik kérdés: Fejedelmi kegy volt-e április 11-ike? Avagy a nemzeti akaratnak diadala ? Annyira nem volt „fejedelmi kegy“, hogy még március 16-ikán is, a bécsi, a pesti és a pozsonyi események után, Bécsben nem arról tanácskoztak, hogy ki legyen a felelős kormány elnöke, hanem azon, hogy ki legyen a leköszönt Apponyi György után a kancellár? Annyira nem volt „fejedelmi kegy“, hogy Lajos főherceg azt vetette István nádor sze­mére, (aki Pozsonyban szavát adta, hogy az országgyűlés követeléseinek teljesítése nélkül nem fog visszatérni), hogy: „neked köszönhet­jük, ha elvesztjük Magyarországot!“ Any­­nyira nem volt „fejedelmi kegy“, hogy csak Vay Miklósnak az a kijelentése döntötte el a kockát az engedékenység javára, hogy: „ellenkező esetben az országgyűlés könnyen letérhetne a törvényesség útjáról, István fő­herceget királylyá kiálthatná ki, s más ha­­­­sonló szélsőségekre vetemednék.“ Ily körül­mények közt adatott ki a március 17-iki királyi kézirat, mely a független felelős minisz­térium alkotását elrendeli. De innen kezdve ápril 11 -ig még számos nehézséget kellett legyőznie a nemzeti akaratnak (s még a mi­lánói forradalomnak is segélyül kelle jönnie) hogy megtörténjék az a fölemelő jelenet, amikor V. Ferdinánd az 1848-iki törvényeket, királyi szentesítésével ellátva nyújtotta István nádornak át. Ha tehát az 1848-iki nagy korszak szim­bólumául ápril 11-ikét ünnepeljük, nem sok­kal jobban kifejezzük-e a nemzeti akarat dia­dalát, mint akkor, ha csupán március 15-ike mellett maradunk meg ? Ámde erre azt lehet megjegyezni: A ki­rályi szentesítés nem volt őszinte. És így tehát az ápril 11 -ikének ünneplése a nemzet részéről szintén nem lehet őszinte. De erre a megjegyzésre a történelem a következő axiómával felel: Ha az uralkodóház csakugyan azzal a szándékkal szentesítette az 1848-iki törvé­nyeket, hogy azokat visszavonja, de hát ak­kor, amikor azokat tényleg visszavonta, akkor is azzal a szándékkal vonta-e vissza, hogy majd újból helyre fogja azokat állítani ? ugy­e nem?­­• És mégis visszaállította! Ha tehát lehettek idők, amikor a nemzet részéről az ápril 11-ikének ünneplése igazán hető reális valóság, ez a legjobb metaforája a halálnak! Kialudt gyertyaláng, kettétört oszlop, hamvveder stb. mind a tárgyak és dolgok köré­ből kiemelt képletek. Miért nem alkot a holdkóros, vagy szomá­nambuláns vagy a negyedik dimenzióból eredő ihlettől áthatott lélek, a testi szemeinkkel látható dolgoktól független metaforát? Lenne bár a megalkotandó és a fizikai világ kritériumán kívül eső képlet kevésbé találó, kevésbé jellemző, ke­vésbé magyarázó, de lenne új és a szemmel lá­tottaktól eltérő és különböző s eredeti, úgy ebben a silány képletben is benne volna az a garancia, hogy a fizikum határain túl is vannak fogalmak, képletek, kép-, vagy­­ eszmetöredékek. Ámde nincs ember, nincs agy, nincs spiritiszta és nincs materialista, ki a halál fogalma számára más képet tudna terem­teni, mint olyant, amelyik érzékeink útján lett az agyvelőben lefotografálva. Mert mindaz, ami az emberi fantáziában megterem, nem egyéb, mint szedett-vedett kom­pilációja annak, amit a fizikai világban láttunk, hallottunk. A méreteket meg­változtathatjuk, rajzolhatunk szfinkszeket az emberi felső testnek folytatása gyanánt al­kalmazhatunk gondolatban, rajzban, szobormű­ben állati végtagokat, elképzelhetjük, amint Jókai fantáziája nyomán el is képzeltük Az egy­szarvú embert, egy-egy minotauruszt, hétfejű sár­kányt, lólábú ördögöt, szárnyaló angyalt és ha úgy tetszik, növényforr­ákkal együvé vegyített állati idomokat is varázsolhatunk fantáziánk elé, de mindezekben a formációkban nincs egyetlen­egy parány sem, amely a fantáziának eredeti al­kotása volna. Fantáziánk a materiális világ jelen­ségeit szétbonthatja és együvé kapcsolhatja, ha soha nem látott dolgokat elgondolni, ábrázolni, teremteni, képtelen. Az ember egész grundorlatvilágáben, lelkének kép-, hang-, fogalom- és eszmetáréban össze­ha­p vissza, keresztül és kasul vannak keverve a gon­ ' dolatok, de e száz és ezerféle gondolatnak niesen annyira ellensúlyozta a poéta, hogy önkéntelenül eszünkbe jut Gringoire mondása, midőn a király előtt mentegeti magát: Fölség! Én csak lángész vagyok, nekem a józanságból kevés jutott. Lombrosó előbb rémregények gyártásával foglalkozott és c­sak azután lépett a tudományos térre. Schoppenhauer tüneményes zsenije dacára nem egy okot szolgáltatott arra, hogy a különcök közé soroztassék. Az a néhány vers, melyet Schoppenhauer csak azért nem égetett el, mert tudta — (és ez az ő saját állítása), hogy az utó­kor az ő szellemének minden kicsinyes mozzanata iránt is érdeklődni fog, bizonyára szintén a mon­dottak mellett bizonyít. Flammarion csillagászati munkáiban inkább hangulatokat mutatott be, mintsem számításokat, inkább az égbolt költé­szetét írta meg és nem annak térbeli viszonyait. Érdeme nem a nyomozás, hanem a népszerűsítés. Tagadhatatlan tény, hogy a nevezetteken kívül nagynevű férfiak csatlakoztak a spiritizmus t8 éveihez. Meglehet, hogy a magyarországi spiri­tiszták manifesztuma nem is túloz, mikor 50 millióra becsüli a spiritiszták számát. Csakis ezért tartjuk jogosultnak, hogy a kérdéssel a nyilvánosság előtt foglalkozzunk és a spiritizmus lényegét az exakt tudásnak ide­vonatkozó ellentétes álláspontjával szembehe­lyezzük. A spiritizmusnak magyarországi commis voyageurje idézett munkájában azt mondja, hogy a „spiritizmus az agyvelő képességein teljesen túlteszi magát, szem nélkül is lát és el tudja olvasni azt, ami a sors könyvében, túlvilági könyvtárakban, a jövendő titkaira nézve föl van jegyezve.“ Ebből az elvi kijelentésből következnek, ille­tőleg ezzel harmonizálnak azok a „konkrét, csodák“, amelyektől a spiritizmus könyvei hemzsegnek és amelyeknek lényég© abban áll, hogy egy-egy médium olyan dolgokat is tud, amelyekről soha sem hallott, amelyeket soha sem látott és ame­

Next