Budapesti Napló, 1898. április (3. évfolyam, 92-119. szám)

1898-04-02 / 92. szám

щяшш^ I ■ Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 92. szám. Szombat, április 2. s Szerkesztőség és kiadóhivatal: Üllől-nt 15. Fiókkiadóhivatal: IV. Váci-utca 9. sz. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: I VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Vs évre 7 frt, lk évre 3 írt 60 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. _____84:36,^—­B udapest„ április 1. (é) A nagy kiegyezési hadjáratban Auszt­ria különb taktikusnak bizonyult nálunknál. Túl a Lajtán a pártok valamennyien felvo­nultak ellenünk, s a váltakozó kormányok jóakaró semlegességgel nézték ezt a sorako- zást. Ausztriában húsznál több pártra szaka­dozott a parlament, de mindmegannyiok hazafias kötelességéül ismeri azt hirdetni, hogy a közös bank s a vámközösség fenn­tartása kizárólagos magyar érdek s a kiegye­zés megujitása tehát osztrák részről a dualiz­musnak hozott áldozatot jelent — még tete­mesen fölemelt magyar kvótával is. S vájjon mi volt ezzel szemben a magyar közélet s a magyar parlament taktikája? Semmi. Mi nem sorakoz­tunk, nem tüntettünk, nem vonultunk fel, s hogy nem támadtunk, az még csak hagyján, de védekezni sem védekeztünk. Renyhélkedtünk — merő lojalitásból. Az volt a jelszavunk, hogy nmnéT"éros'etjben berzenkedik Ausztria a kiegyezés ellen, annál inkább kell a ma­gyar nemzetnek a bank- és vámügy közös­ségéhez ragaszkodnia, a kvótánál pedig egy­két rongyos percent miatt ne csináljunk galibát. Az osztrák kuruckodással szemben a labanckodásra adtuk magunkat, s olyik kö­zülünk elment odáig, hogy hajlandó volt Ausztriának az alkotmányosságot is elengedni, csak ne kelljen valamiképpen átmennünk a gazdasági függetlenség rendszerére. így aztán szükségképpen elő kellett állania annak a ferde s ránk nézve végzetes helyzetnek, amelynek súlya alatt nyögünk, annak a bosszantóan komikus helyzetnek, hogy mostanában az egész Ausztria látszólag ellenzi a kiegyezést s mi magyarok olyan színben állunk a világ szeme előtt, mint egy leánykérö, akinek erős kétségei vannak, váj­jon nem fogják-e kikosarazni. Mindez a sze­rencsétlen taktikázás pedig ami részünkről a kvóta miatt történt. A Bánffy-kabinet azt hitte, hogy minél jobban szárad meg a tenta a' vamszerzödés konceptusán, annál jobban -sorvad el majd az osztrák közvéleményben ja kompenzáció óhajtása. Azért bujkált a kor- Imany két álló esztendőn át a kvótakér- jdésben való színvallás elöl. Azért kellett Két kvótaküldöttségnek meddő kísérletekre pazarolnia az idejét s a végin is az uralkodó arbitriuma által eldöntetni a most folyó év kvótáját. Most aztán kiderül, fatális világossággal derül ki, hogy ezzel a taktikával agyontaktikázódott a magyar nemzet érdeke. Egy bécsi laptársunk közlése szerint a Thun-kábinet tegnap terjesztette az i uj osztrák kvótaküldötlség elé az uj számi-. tási kulcsot, mely szerint 64 : 36 volna a i kvótaarány. Minden valószínűség szerint ez az a kvótakulcs, amelyben a két állam kormányai ézéTött néhány héttel megállapodott. Magyar-j országnak e kulcs szerint több mint ötödfél? százalékkal emelkednék a kvótája. íme, a .két esztendei bujkálás ide vezetett. Ugy-e 'bár, meglepő eredmény. Ekkora kvótáról — azt határozottan merjük állítani — még hetekkel ezelőtt sem álmodott senki min álunk. Hiszen Ismeretes dolog, hogy a magyar kvótaküldöttség csupán az eddigi kvóta kiiga­zítását tekintette megengedhetőnek és ennek limitjéül néhány tizedestörtnyi emelkedést emlegettek. Épp oly ismeretes továbbá, hogy Lukács pénzügyminiszter még 3402 százalékig sem volt hajlandó elmenni, Bánffy miniszter- elnök pedig esküdözött, hogy bármi is tör­ténjék vele, de feltétlenül innen marad a 35 percenten. És most mégis olyan hivatalos kvótakulcs szerepel, amely Magyarországnak 36 százaléknyi arányt inszinuál! Tessék már most ebből a végzetes helyzetből ép­kézláb kikecmeregni. Vájjon mit fog az uj viszonyok közt a mi szegény kvótaküldött­ségünk csinálni? Az ö politikai tisztessége nem enged meg többet egy kiigazítási műve­letnél; a 36 százalék pedig emelésnek is szertelen. S mibe kezd majd Lukács László, aki 34 és fél százalékon, és Bánffy Dezső, aki 35 százalékon semmi áron nem akart tulmenni? És mivel menti majd a kormány, hogy a kvótaküldöftséget két ízben is tájé­kozatlanul hagyta szándékainak tartalma és engedékenységének határai felöl? Hi­szen az 1867 : XII. törvénycikk világo­san megparancsolja, hogy a kvóta-küldött­ség a kormány által eléje terjesztendő adatok alapján végzi munkálatait. Nos, miért nem terjesztette eléje a Bánffy-kabinet sem első-, sem második ízben ezeket a legújab­ban szereplő adatokat? Halán azért, mert nem akarta a küldöttséget hivatása teljesíté­sében befolyásolni? De hisz ami azelőtt tilos volt, az most sem lehet megengedett dolog; ami pedig megengedett dolog most, az alól a megelőző alkalmakkor sem volt szabad magát a kormánynak kivonnia. Ha tudta a kormány, hogy a 36 per­centig el kell mennie, hogyan nézhette nyu­godtan, hogy a küldöttség két Ízben is oda­szögezte magát a kiigazítás elvéhez? Ha pedig akkoriban nem tartotta elfogadhatónak a kor­mány a 36 százalékos kvótát, mivel okolja meg e meggyőződése változását? Talán csak nem akarta a küldöttségben ülő híveit, kö­zöttük egy Tisza Kálmánt, egy Széli Kál­mánt, s egy Fáik Miksát fölfelé a szükkeblü- ség gyanújába keverni? Csak nem az volt tán a célja.,,.Ьо^у..ЬеШшЗвЩ & koronának,­i TÁR C-A. Az utolsó melódia. — A Bvdapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Lyka Károly. Schwarz Leó, a kuplé-iró, egy viharos orfoumi éjszaka után kórházba került. Ä feje láztól égett, a szemében félelmetes tűz ragyogott. Nagy ne­hezen le tudta vetni a ruháit s aztán félig aléltan rádült a patyolatfehér kórházi ágyra. És egy pár napig öntudatlanul, lázban égve hevert ott. Egyszer aztán, hajnalban, magához tért. Halálra fáradtan nyitotta föl szemét s elcsodál­kozva nézett körül a nagy teremben. De képte­len volt egy mozdulatra. Mintha óriás tömegek tehezültek volna mellére s visszaszorították volna „z ágyhoz. Egy apáca állott előtte, fekete ruhában, hó­fehér főkötőben. Az orcája piros volt, mint az élet és szenvtelen jóság ült a szemeiben. — Malvin — susogta magában a kuplé-szerző az első pillanatban, fél-deliriumban. — Malvin, az orfeumi diva, aki cifra bokorugró szoknyában énekli az ő kurta nótáit. De aztán világosabban kezdett látni. Nem Malvin, az ki tudja hol dor- bézol most. Valami idegen lány, nagyon piros és nagyon szép. Olyan szolid a nézése, hogy ilyent még nem is látott Leó, aki csak a kávéházakból és az orfeumból ösmerte az asszonyokat. Gyere­kes bámulattal nézte ezt a mozdulatlan galambot. Aztán rátévedt révedező tekintete a többi ágyra. Szőke, barna fejeket lehetett ott látni, csupa patyolatfehérségben. A terem közepén asztal állt, rajta sárgarézből való készülékek és üvegek. Egy szolga fölhúzta az ablak roideauját, azon beszö­kött a hajnal nagy fehérsége s megvilágította a terem hószinü falait. Milyen csönd! Egy percre egészen a szemével élt, semmit sem érzett, csak látott. Aztán zamatos szagok keveréke ingerelte orrát, a sok orvosságos üvegből áradt az elő. Hirtelen könnyebbültnek érezte magát, valami gyönge mámor fogta el. Akkor bejött az ajtón egy másik apáca, le­térdelt a terem közepén a padióra, összekulcsolta két kezét s szelíden ég felé emelve szemét, tiszta, bensőséges hangon kezdé: — Atyának és Fiúnak és Szentlélek Isten­nek nevében, amen. Mi atyánk, ki vagy a mony- nyekben, szenteltessék a te neved . .. Leót először a szabadon íölcsengő hang kü­lönös bübája lepte meg. Mennyi szív ebben az ezüstös csöndülósben! Végtelen tisztaság, a fuvola lágysága s babonás ihlet zengett benne. Istenem, milyen hang! A kuplé-szerző megbüvölve figyelt az imádság minden szótagjára. így kell imád­kozni, igy meg lehet érteni az imádság csodás varázsát: ez a hang oda való, ahova a val­lások a menyországot képzelik. Különös zene, minden kerek forma nélkül, csak. az ihlett- ség adja meg neki a ritmust. Önkéntelenül azon iparkodott, hogy összekulcsolja a kezeit. Ezt a mélységes finom hangulatot el akarta rabolni magának, beloszivta a szivébe. Valami nagyon uj és főn séges érzés, tiszta, mint az alpesi hó, sugárzó és bűvös. Minden idegével magába lopta az egészet az utolsó szótagig s aztán mámorosán hanyatlott párnájára. A kezeit még összokul- csolva tartotta, a fülében még csöngött annak a szűzies hangnak zamatja. Behunyta szemét s úgy élvezte újra meg újra. Ő, a kávóházak és orfeumok kikiáltott zsenije, a kuplé-nóták szer­zője, furfangosabban, mélyebben tudta élvezni ezt az uj zenét, mint bárki más. S aztán hirtelen eszébe jutottak a szerzeményei, amiket széltében daloltak olyan helyeken, ahova sohasem ér a napsugár. Megijedt ettől az összehasonlítástól. Eszébe szökött, hogy csupa aljas frivolságra pa­zarolta tehetségét, s hogy ami költészet csak volt benne, néhány kiélt firkáló fráter verseinek meg­zenésítésére pocsékolta. Ezeket aztán Malvin az ő rekedt hangján, kifestett orcával rikkantotta el az orfeumban, svihákok és naplopók gyüle­kezetében. Milyen földelem ! Beteg izgatottsága szörnyű kópét mutatta neki az elziillöttségnek. És fantasztikus álomba merült, amelyben szüz- tiszta látományok szálltak eléje : fehér, ihlett te­kintetű lányok, amint gyönge kelyhü virágok közt énekelnek a tavaszi mezőn. Csupa színes sugár volt minden, életet lehelő, üde és zenével általszőtt a levegő. Egyenes ellentéte mind­azoknak a hangulatoknak, amikot valaha átélt léha cimborái közt, késő éjjeli, vagy kora hajnali órákban, füstös, előkelőén kárpitozott lebujokban. Belezsibbadt a képzoloto ebbe a világba s érzék­iden álom nyomta el. * Egy reggel töprengései közepette eszébe ju­tott valami. Ödaintette az ápolót és bibliát kért tőle. Hoztak neki egyet. Lázas szemeivel neki­esett a kopott könyvnek, olvasott benne egy ne­gyedórát, aztán fáradtan hanyatlott ki a könyv sovány közéből. De valami sajátságos atavisztikus vágyakozás uj erőt adott neki, tovább olvasott a Mózes régi Írásában. Egészen uj, misztikus impresz- sziók szállták meg. Annak a hajnalban elcsöndült Miatyánknak hangját találta meg ezekben az öreg sorokban, ugyanazt a gyermeki bizalommal és nagy lélekkel teljes költészetet. Úgy olvasta az apró strófákat, hogy hozzáhallotta ama szép imádságos lány tiszta hangját. Minő zene ! Lázas rohamban ragadta meg képzeletét egy gondolat: — keresni fogok ősi melódiákat, minden eddigi zenénél kü­lönbeket — dadogta magában. És újra meg újra belemélyedt a Mózes Írá­sába. Hozzáképzelt képeket, amelyeknek köze­pette ezek a versek a szent hajdankorban ki­keltek a próféta lelkében. A pátriárkák széles és derült világába mélyedt el, szemei előtt derengő esthajnal hasadt a viruló tág mezők felett, ame­Lapnnfc mai sadma tizenhat oldal. N

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék