Budapesti Napló, 1898. augusztus (3. évfolyam, 211-239. szám)

1898-08-01 / 211. szám

Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 211. szám Hétfő, augusztus f Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: Egész évre 14 frt, 4» évre 7 frt, l/4 évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. József-körut 18. VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Bismarck halála. Budapest, julius 31. Mély megilletödéssel fordul a világ Fried- richsruh felé, ahol feketével vonják be a földesur kastélyának nagytermét. És ahogy beleverik a szögeket a históriai falakba, úgy tetszik, mintha a szomorú lárma utolsó hörgése volna a haldokló századnak, amelynek legnagyobb eseményeit a ravatalon nyugovó hatalmas ember mozgatta egykor. A nagy német nemzet, amelyet Bismarck vér­rel és vassal együvé forrasztott, világra szóló gyászpompára készül, mert nem vesztett ere­jéből a német nép csodálata a nagy ember iránt, aki erényeiben és tévedéseiben meg­testesítője volt a németség vágyainak és törekvéseinek. Ellenségei voltak számosán más nagyoknak is, akiket lángelméjük és sor­suk hazájuk ügyeinek élére állitott, de a történelem aligha mutat példát arra az en­gesztelhetetlen gyűlöletre, amely Németország vaskancellárjának útjába állt. A nyers erő, amelyre támaszkodott, a kíméletlenség, amely­től eszméinek végrehajtásakor sohasem irtó­zott, okozta, hogy sok nagytehetségü férfiú és fejedelmek nem tudtak vele rokonszen­vezni, de Bismarck egyéniségét ez nem ki­sebbítheti, Hatalmas eszét, alkotásainak nagy­ságát ok is elismerték és legjobban féltek tőle azok, akik gyűlölték. Ravatalánál enyhülnie kell a gyűlölet ér­zésének és lépjen jogaiba az emberi szív, amely a Szent liona szigetére száműzött francia császárnak sírjára sem dobta az engesztel­hetetlenség kövét halála után. Minket magya­rokat, akik egy asszony könnyhullatására fel- ajánltuk életünket és vérünket, akik egy férfi lángoló szavára egy hadsereget teremtettünk a földből, akik a gyöngét megsajnáljuk az erőssel szemben, az ö rideg, nyers fel­lépése és talán legyőzött ellenfeleivel érez­tetett hatalma miatt nem tudott felmelegiteni. De tiszteletünket és csodálatunkat, majd el­ismerésünket is bírta teljesen, amidőn tettel és szóval hirdette, hogy számottevő nép va­gyunk Európában és van jogunk virágozni és gyarapodni a müveit nagy nemzetek közt. A gyászt a német faj, a legmélyebbet Poroszország hordja érette. A Hohenzollern- dinasztiának megszerezte a német császári trónt és az osztrák császárnak nem hagyott belőle mást, mint a korona klenodiumát, mintegy tanácsadásképpen, hogy a Hohen- zollern-császárok nem fényre, hanem fegy­verre alapítják hatalmukat. Poroszországnak juttatta a vezérséget a szertehuzó német fe­jedelemségek közt, olyan alkotmányt adva az egységes birodalomnak, amely a poroszok hegemóniáját biztosítja beláthatatlan időkig. Poroszország nagyságáért Európára zúdította a század legvéresebb háborúját, de egy po­rosz gránátos csontját is sajnálta oly célok érdekében, amelyek hazájára dicsőséget nem hozhattak. Az utolsó órák. Hamburg, julius 31. Fekete lobogó leng a friedrichsruhi kastély homlokzatáról, jelezve Bismarck herceg halálát. Még az uradalom tisztjei is meglepődtek, amidőn a kastély szolgaszemélyzete pénteken délután tudatta velük, hogy urok állapota hirtelen rosz- szabbra fordult. Pénteken este gyönge szél­ütés érte a balfelén, úgy, hogy féllábát és kezét mozgatni nem birta és családja rögtön telegrafált a pénteken elutazott Schweninger professzorért. A szombatra virradó éjszaka kí­nos fájdalmak közt múlt el, nem hozott eny­hülést a szombat délelőttje sem. Szinte tehetet­lenül feküdt a nagy beteg abban a tölgyfaágyban, amelyet az ő utasítása szerint a Szászerdő fájából készítettek. Délben újabb szélütés érte s ekkor elvesztette oszméletót, amelyből csak egyszer áléit föl. Verejtékes homlokát törölgette leánya Rantzau grófné és Bismarck halkan igy szólt hozzá: — Ich danke, mein Kindl Ezek voltak Bismarck utolsó szavai. Aztán önkívületbe esett és azontúl nem tért magához. Ágya mellett állt az egész család és a hűséges dr. Chrysander; érezték ugyan, hogy nincs többé segítség, de a család folyvást várta Schwe- ningert. Este kilenc órakor beállt az agónia. Ki­nos halálküzdelem volt és meglátszott a haldok­lón, hogy mennyit szenved. A halottas szobában levőkre leírhatatlan hatással volt a nagy állam- férfiú haláltusája s Rantzau grófné, valamint a többi asszonyok kimentek a szobából, és ott künn szabad folyást engedtek könnyeik­nek. Herbert és Vilmos grófok fájdalmasan meg­törve álltak a haldokló ágya mellett. Másfél órája tartott már a herceg haláltusája, a midőn behallatszott a betegszobába egy kocsi érkezésének zaja. A másik pillanatban már jelentette a szolga, hogy Schweninger tanár megérkezett. Ekkor éjjel féltizenegy óra volt. Schweninger némán üd­vözölte a családot és odavetve tekintetét a be­tegre, egy mozdulattal tudatta, hogy ez már a halálküzdelem. De azért ráhajolt a be­tegre és gyöngéden fölemelte szempilláit. Egy fél óráig ült, maga is a fájdalomtól szen­vedve az ágy mellett, majd magába merülve, majd a haldoklóra vetve tekintetét. Egyszerre a haldokló hörgése elakadt, feje lehanyatlott és Schweninger fölébe hajolva lefogta szemeit. Bis­marck megszűnt élni. Keserves zokogásba fűlt a család és különösen Bismarck leányának fáj­dalma, akit Schweninger tanár vigasztalt. Az ágyat, amelyben a halott feküdt, ma наемный iiüd 111 iiP irrrn1^« REGÉNY. Örök forradalom.- REGÉNY. ­(2R Irta: KUPA ÁRPÁD. ELSŐ KÖTET. Emődi Lajosné nem azok közül a hősnők közül való volt, kik értik a honszerelem, a kö­zös emberi boldogság szerelmének kötelességeit: felmagasztosulva e tudásban viszi őket ez az áradat, vagy megnyugodva viselik hullámcsa­pásait. Asszony volt, feleség volt. így akart hódí­tani, bírni, ezt megtagadta sorsa. Emődi Lajos sohasem gondolt erre, s igy nem vette észre, hogy lassan ölő gyilkosa fele­ségének. Karácsonyra vendégei érkeztek. Dévai Gá­bor jött látogatóba ismét négy száműzött társá­val, kik látni vágytak az eke mellé húzódott hőst, családi fészkében. Ljév is beköszöntött. Üdvözölték az 1862-ik esztendőt, hisz minden újév újabb remény kön­tösét hordja magán. Emődinó vidám volt, Emődi Lajos dobzódoít örömében, mit barátai látogatása fokozott. Dévai Gábor Magyarországba készült, min­den évben megtette az utat álruhában, álnév alatt. Városról-városra járt. Á pusztákon lakó urak jól ösmerték s kézről-kézre adták egymás­nak. Dévai pénzt szedett össze a magyar szám- üzöítek céljaira. E cél nem volt más, mint a nemzet önállóságának kivívása. És a magyar urak áldoztak e célra, Dévai nem koldult, csak átvette a pénzt, mit a lelkesedés nyújtott. Egyik oldalon harcoltak, a másik oldalon dolgoztak a célért. Amazok vérzettek, emezek takarékoskod­tak és a kettő kiegészítette egymást. Árulás: idegen szó volt a néma összeesküvésben. Elindulása előtt igy szólt hozzá Emődi Lajos: — Barátom, nem tudom, mi különöset ér­zek magamban és nem jót. Néha felborzong ha­jam, mint a vadállat szőre és az a különös ér­zés megtámad orvul, váratlanul. Ösmered fiamat ? — Hogy ne ösmerném! Tegnap egy já­vorfa ágból tilinkót faragtam neki. Hej! Imre, gyere közénk. A nagyszakállu számüzöttek maguk közé ültették a gyereket s megjegyezték: — Szebb ember lesz nálad, Lajos bará­tunk. A gyerek anyja fia, ahhoz hasonlít. Emődi Lajss megsodorta lógó bajuszát. — ügy a jobb, barátim. Róla akarok beszélni. — Halljuk! — szóltak közbe a számüzöttek. — Egy irás van nálam, át akarom adni Dévainak bizonyos feltételek mellett. írjátok alá az Írást, halljátok majd a feltételt. Társai figyelmesen hallgatták a felolvasást: „Ki.e sorokat Írtam, Emődi Lajos vagyok s míg szükségesebb helyre nem állitott hazám baja, polgári állapotomban törvényszéki biró vaiék. Feleségem Orgoványi Eszter. Megesküdtem neki szerelemmel, akképpen úgy az én nekem. Fiunk született. Elneveztem Imrének s megfür­dettem az Adria vizében, mint Keresztelő Szent- János Jézust a Jordánban. Nem lettem volna jó biró, ha nem ösmerném a törvényeket; nem lettem volna józan embér, ha nem hittem volna azok válto- zandóságában. Ám az emberek irigysége nem változik s ezért kijelentem: hogy pap és tanuk nem voltak esküvőnkön, de igazán esküdtünk, a minek bizonyságául kinyilatkoztatom: hogy fiam, Emődi Imre az én fiam, Emődi Lajosé és bár­miképp dőljön el a sorsa, ő az enyim, apja én vagyok. Ennek az írásnak tőlem való származását bizonyítja öt száműzött jóbarátom, édes hazám földjétől meszsze, szabad Itáliában.“ — Nincs erre szükség, Lajos barátunk, — mondák komoran társai. — Nem soká fordul sor­sunk és akkor feleslegessé válik. Emődi Lajos mosolygott: — Amint említettem, különös érzések ke­rülgetnek és azt hiszem, barátaim, arra méltóvá tettem magamat, hogy szavaimat elhigyjék. A számüzöttek levették kalapjukat ' és kö­vetkező sorban aláírták a nyilatkozatot: Dürgö Salamon. — Korda Bódog. —- Fátyol Aurél. — Pinkóci Gerzson. — Dévai Gábor. Emődi Lajos átadta Dévai Gábornak. — Barátom, vedd az Írást és őrizd. Egy fel­tétellel adom át: bátyámmal sohase békitsd ki fiamat s te fiam! — fiához fordulva kiáltott — sohase kérj tőle semmit. Dévai Gábor felállott és kezét nyujtá Emődi Lajosnak. — Hü sáfárja leszek annak, amit kívántál tőlem. Emődiné ekkor lépett be, hallván, amit férje beszélt, oda lépett hozzá, széles vállára hajtá fejét s csendesen súgta: — Még mindig haragszol reá ? Hiszen soha­sem volt ő rossz ember. Emődi Mihály nevét nem említette ama kí­nos éj óta egyikőjük sem. Fia nem tudott még léteiéről sem; de az Emődi Lajosné lelke úgy vallott: hogy tartozik néhány jó szóval annak az embernek. Emődi Lajos, amit soha sem tett, kitörő haraggal szólt feleségéhez: — Még jó embernek merted nevezni? — Engedj meg — válaszolt megrettenve fe­Lapunk mai száma nyolc oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék