Budapesti Napló, 1898. szeptember (3. évfolyam, 240-269. szám)

1898-09-01 / 240. szám

240. szám. Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1898. szeptember 1. A kormány álláspontja érvényesült, de azért a ma­gyar kormány még sem győzött, mit jelent az alkotmányos felfogás in integrum restituciója, ha a magyar alkotmányt meg nem támadták; ha pedig megtámadták és ezt a támadást a kormány visszaverte, miért nem győzelem ez a győzelem ? Hát azok a kufár szempontok mit jelentenek a közgazdasági kiegyezés kérdésében? Az ország anyagi érdekeit hívják így félhivatalos nyelven? Hát az mi, hogy a Bánffy-kormány a szabadelvű párt kormánya? És azt ki érti meg, hogy a ma­gyar álláspont ereje nem az, hogy az országra nézve nem előnyös dologra kényszerítsék ? Végül •— és ez a legfurcsább rébusz — mi lehet az, a­mi azért állhat az ország önrendelkezésének az útjában, mert maga az alkotmány tiltja ? Ezeknek a rébuszoknak kérjük a szíves megfejtését, mert különben azt kell hinnünk, hogy csalafintaság rejtőzködik a rébuszok mögött. Osztrák közvélemény. A Politik — mint Prágából jelentik — ezeket írja a kormányok tegnapi kommünikéiről: Az osztrák kormány vagy az alkotmány felfüggesztését vagy megváltoztatását tervezi, vagy pedig egy misztikus kompromisszumot ké­szít elő, amely szerint az uralkodó önálló ren­delkezési joga mellett a tartománygyű­lések jogai kiterjesztetnének, a minisztériumok mellé pedig tanácsok szereztetnének, melyek szakférfiakból és a tartománygyűlések kikül­dötteiből alakíttatnának. Ezzel a professzio­­nálus parlamenti férfiak működése hosszú időre lehetetlenné tétetnék. A idézett lap szerint továbbá az osztrák kormány már megkezdte a pártvezérekkel való tanácskozásokat, hogy a reichsrathot akcióképessé tehesse. A Neue Freie Presse bejelenti a további obstruk­­ciót, azt írván, hogy nem hisz a reichsrathoz inté­zendő felhívás komolyságában. A reichsrath már há­romszor megmutatta, hogy a német ellenzék nem tűr semmiféle érdemleges tárgyalást mindaddig, míg a nyelv­­rendeletek visszavonásával jogos igényei nincsenek kielé­gítve. Egy budapesti tudósításában azt írja, hogy a ki­egyezés krízise a tegnapi döntéssel még korántsem ért véget és hogy a reichsrath akcióképtelenségének esetén új tárgyalásokra kerül a sor. A Reichswehr azt a tanácsot adja a reichsrath­­nak, hogy kezdje meg a kiegyezési tárgyalást, hanem ne tágítson addig, míg a mostani kiegyezést el nem temette és helyébe egy jó kiegyezést nem kapott. Ezzel az obstrukció csak elismerést aratna, mert megvédel­mezné Ausztriát a legnagyobb kártól. A Neues Wiener Tagblatt attól tart, hogy a kí­sérletekkel és felhívásokkal a reichsrathot már nem igen lehet akcióképessé tenni. Csak egy rugó van, melylyel e törvényhozás masináját ismét meg lehetne indítani. Az osztrák kormány, úgy látszik, számot vetett azzal, hogy a reichsrathtal ismét nem fog célt érni. Az osztrák kormány csak appellálni akar, de döntő cselekvésre nem lehet őt bírni. A Fremdenblatt úgy vélekedik, hogy a kiegyezés súlypontja most az osztrák reichsrathba helyeztetett át. Az övé a felelősségteljes feladat, hogy a tizenkettedik órában megfeleljen a rábízott állami- és népérdekek­nek. A kiegyezés nem áll összefüggésben a nyelv­kérdéssel, azért fontolják meg a reichsrath komoly elemei, hogy nem szabad mindig csak reményekre és óhaj­tásokra súlyt vetni, hanem a komoly munkának is kell bizonyos időt szentelni. Lemberg, augus­t. A Szlovo Polszki bécsi táviratot közöl, amely arról szól, hogy gróf Thun megállapította a nyelv­törvénynek a módosítását, amely előreláthatólag ki fogja elégíteni a németeket. Abban az esetben, ha az ifjú-csehek nem lesznek megelégedve ezzel a javaslattal, egysze­rűen vissza fogják vonni a nyelvrendeleteket, de ezt már nem a Thun-kormány, hanem az utódja fogja végrehajtani. A pártok. A nemzeti párt köre — mint a Politikai Értesítő jelenti — a kiegyezési tárgyalások kér­­déseivel hihetőleg már a pártnak szeptember 4-ére összehívott értekezletén foglalkozik. Rész­ben ez az oka annak, hogy a párt a kiegyezési tárgyalások egyes aktualitásaival kapcsolatban megelőzőleg nem nyilatkozik. Hogy a párt tag­jai jelenleg még nagyobbrészt nincsenek a fő­városban, az — folytatja az illető laptudósító — nem az érdeklődés, vagy az eljárásban való erélyre vonatkozó hajlandóság hiányában, hanem abban keresendő, hogy a nemzeti párt szokásai közé az idő előtt való akció nem tartozik. Érte­sülésünk szerint a párt az országgyűlés össze­jövetelének egyik elsőrangú teendői közé véli sorozandónak, hogy hatáskörében minden lehetőt elkövessen arra, hogy a kiegyezési kérdések formai és tartalmi részébe, azok jelenét és jövőjét illetőleg teljes világosság vitessék. Az ezidőszerint megjelent félhivatalos közlemény, mint a tárgyalások nyil­vánosságra hozott szubsztrátuma — miután a kérdés lényegére vonatkozólag semmit sem tar­talmaz — a jelzett körök hangulatára még csak a komolyság benyomását sem teszi. * A függetlenségi és 48-as párt szeptember 2-ikán délután 5 órakor tartja értekezletét Kossuth Ferenc elnöklése mellett, múzeum-körúti helyiségében. Az értekezlet tárgya a kiegyezés. Ezenkívül a Ház leg­utolsó ülésén történt amaz incidens is napirendre fog kerülni, amidőn az elnöklő Berzeviczy Albert a királyi leirat felolvasása után Polónyi Géza képvise­lőnek a felszólalást nem engedte meg. A párttagok nagy része ugyan még nincs a fővárosban, de remél­hető, hogy az első fontos értekezleten teljes számban meg fognak jelenni, szerte lemondanak a világról, máról holnapra alázatos szerzetesekké válnak és istenfélő imád­kozásban remetemód töltenek el még negyven esztendőt. Örökké józan közönyünkben nem ért­jük ma már ezeket a végleteket s legfeljebb csak humoros megjegyzéseket teszünk az ilyen esetekre. Pedig ott a dolog magva, hogy e na­gyobb cselekvési képességű, egészségesebb em­bereknél csak a tökéletes szerzetesi nyugalom le­hetett a gyógyító kiegészítője a tomboló lovagi életnek. És érthető a máról holnapra való hirtelen átalakulás is: mint a­hogy az erős rugó nem tud lassan visszapattanni, ezek a vadabb, egész­ségesebb emberek se tudtak lassan átalakulni, hanem csak hirtelen, egyszerre, az alatt az egy mél­tán isteninek nevezett döntő pillanat alatt... Mikor Borgia Szent Ferenc, a titokban forrón szeretett császárné holttestét Granadába kiséri s az azo­nossági vizsgálatnál a felnyitott koporsóban meg­pillantja a férgektől nyüzsgő rothadt formáját annak, aki életében olyan liliomszép volt, csak annyit mond mélységes megrázkódtatásában, hogy: „nem szolgálhatok én ezek után többé senkit mást, csak a Mindenható Istent. ..“ És megtér és szent lesz belőle. — Mikor Raymond Lulle tomboló ifjúsága kalandjai közepette végre beleszeret egy csudaszép nebe s szobájába hatolván, az kétség­­beesetten tárja fel előtte keblét s mutatja meg neki azt a borzalmas rákfenés sebet, mely hófe­hér testét emészté: a megdöbbent szerelmes, mintha villám érte volna, egyszerre átalakul, visszavonul a világtól és remeteségében azzá a híres mágussá lesz, akinek a történelem ismeri. — De tán senkinek a megtérése sem hasonlít annyira a Don Juanéhoz, mint kor­társának a nagy Rancé-nak a conversiója. „Mi­kor felsietett“, mondja a krónika „a Montbazon hercegnő palotájába, a­hová mindenkor szabad bejárása volt, a remélt szerelmes gyönyörűségek helyett borzasztó meglepetés várt rá. Egy kopor­sót talált a szobában, melynek fedelén egy még véres levágott fő pihent kedvese holtteste feküdt abban a koporsóban s fejét azért vágták volt le, mert a koporsó rövid vala s a tetem különben nem fért volna bele. . .“ Rancé a trappisták rend­jét alapította meg, Don Juan a Caridadot szer­vezte újjá. Érthetővé válik hát a hirtelen átalakulás csudája. Több mint valószínű­, hogy a féktelen erejű Hérosznál oly erős volt a lelki rugó visz­­szapattanása, hogy ama végzetes látomány után Don Miguel nem ismerte, nem is emlékezett többé Don Juanra. Temetése rémes víziójában átalpillantott a halál kapuján s ahogy reveláció­­jában meglátta — amint mondják — a „meny­­nyek glóriáját“, földi szerelme égi szerelemmé változott át egyszerre. Ismétlem : erőteljes termé­szeteknél nem történhetik az ilyesmi lassan, csak elemi hatalommal, egy igazán „isteni“ szempillan­tás alatt. Több­en bér lakik minden emberben: ily perc után az égi, esetleg az eddig élő, le­­győzetik és meghal, m­­ásik (vagy egy másik) lesz urává a testnek ,ez a magában véve tehetetlen eszköz, a test, tovább él, de másként tesz, cselekszik, mert más lélek kormányozza. Mint a­hogy az ember sem lassan születik, ha­nem egyszerre jön a világra: nincs az ily lélek­­cserénél lassú átalakulás. Születés vagyis helye­sebben ébredés ez is : meghal az egyik én és meg­születik, felébred a másik. Azt hiszem Don Mi­guel (ha tizenhét év alatt tetemesen tökéletese­dett is a kegyességben) lényegében egyszerre lett azzá a szentté, aki akkor volt, amikor eltemet­ték. Hogy bírta ki szervezete ezt a megráz­kódtató gazda változást ? Hát , itt az erőteljes szervezetek titka: a mai gyöngébb ember, az ilyen benső felfordulásra egyszerűen megőrül. És csudás látvány tárul elénk. Egy napról a má­sikra olyan tulajdonok ébrednek fel a hősben, melyek előbbi szenvedélyeinek homlokegyenest ellenkezői, vagyis: kiegészítői. Az, aki eddig csupa hidalgógőg volt, most az alázatosak leg­­alázatosabbjává lesz s a szegények perselyével a kezében megadóan koldul házról-házra azoknál. Molnár János pápai prelátus, a néppárt elnöke szeptember hó 4-ére délután 6 órára hívta össze a párt tagjait az országgyűlés szünetelése után tartandó első konferenciára. KÜLFÖLD. A Dreyfus-pert revideálják! Budapest, augusztus 31. Börtöncellába zárta ma a kérlelhetlen igazság a Dreyfus-ellenes tábor koronatanúját, a francia vezérkar híres alezredesét, Henryt. A Dreyfus-ellenes tábor koronatanúja ugyanis gazember, aki bevallotta, hogy ő hamisította azt a levelet, amelynek alapján Dreyfust becs­­telendő fogságban tartják az Ördög szigeten. Az első pillanatra megdöbbenünk a romlottság ily óriás mértékének láttára s aggódva kérdi lelkünk: vannak-e hát még emberek, akikben kővé fagyott a szív, annyira, hogy nem ret­tennek vissza pokoli maliciával halálra kí­nozni egy embert, akinek ártatlanságáról meg vannak győződve? Első­sorban ez az emberi érzés fogott el minket, amidőn Henry alezredes elzárásá­nak hírét vettük. A hírt azonban nyomon követte a másik, a harmadik, a tizedik. Óh, ez nem egyszerű elfogatási krónika többé, hanem egy összeomlás megrendítő képe, amelyet idetovábbitott a párisi drót. Egy országot látunk, amelynek sok millió lakosát becsapta néhány szélhámos s ezek a kardbojtos szélhámosok páratlan cinizmussal ünnepeltették magukat az igazság megmen­­tőiként. Ebben a minőségben vezették az országot hadba egynéhány bátor férfiú és egy összetört rab ellen, akik igazságosságért kiáltottak. Egy vezérkart látunk, amelynek — hogy egy előkelő párisi politikus szavait használ­juk — egy része gazember, más része szamár. Egy hadsereget látunk, amelynek fejei becsületszóra hazudtak. Egy egész hadsereget, hazugsággal szervezve, hazugsággal vezetve, hazugság által összetartva! És végül látunk egy szánalmas minisz­akiknek legkisebb kicsinylő mozdulatára azelőtt kardot rántott volna. Nehéz sor lehetett ez Se­villa legnemesebb, legbüszkébb caballerójának! Az, aki eddig tán a pápának se csókolt volna kezet, most, mikor a rend kis kórházába belép, mindenkor megcsókolja a legidősebb beteg ke­zét. . . . Nemcsak, hanem mikor rendfőnökké válik, még kérlelhetetlenül szigorítja is a keresz­tyéni alázatosság e szabályait. Ha egy uj sze­gény beteg érkezik a Caridad ispotályába, ölelő karokkal fogadja s Krisztus példájára megmos­ván lábait, megcsókolja azokat, mielőtt kórágyára fektetné a szenvedőt . . . Ma is benne van ez még a rendszabályokban. Az, aki idáig a legcse­kélyebb sértésre gyilkolt volna, most keresz­tyéni derűvel mosolyogva hallgatja, ha illetlen, botor emberek szidalmazzák. Pénzzel jutalmazza meg őket azért, hogy alkalmat adnak neki a ke­resztyénjei megalázkodásra ... És végül az az em­ber, aki eddig kéjvágyó karokkal ölelte a világ legszebb asszonyait, ugyanezekkel a karokkal immár lopva, éjjente, csak a kivégzett gyilkosok fejetlen hulláit hordozza el a bitó alól a névte­lenek temetőjébe ... Nemcsak iszonyatos köte­lesség ez neki, hanem valami komor gyönyzörű­­ség, valami legyőzhetetlen lelki szükség. Érzi, hogy előbbi életének fedéren szerelmes képeivel szemben csak a kórházi szenvedéses rútságok és a halál borzalmainak szemlélete tudja benne helyre­állítani az egyensúlyt. Vágyódik a gyöt­relem után, mint ahogy a sok édességtől meg­­emelkedett ember valami keserű italt kíván meg . . . Nemcsak buzgón teljesíti a rendnek a halálra ítéltek iránt való kötelességeit, hanem mikor újjászervezi a Caridad szabályait, híres XIII. §-ában lényegesen szigorítja is ezeket a kötelességeket. És az egyházi írók mesés példáit sorolják fel annak, hogy Don Miguel az utolsó éjszakán a vesztőhely előtt mint térítette meg Istennek a legmegrögzöttebb bűnösöket.

Next