Budapesti Napló, 1899. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

Budapest, 1899. 'H Ajt BPS* Л S' &&Ш \Ш ИкШЫг Negyedik évfolyam. I. szám. Vasán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelő* szerkesztő: ВВДСН SÁSBOB. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, l/l évre 7 frt, */« évre 3 frt t egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes exam Budapesten 4 kr., vidéken 5 ki Áldomás. Budapest, december 31. (v.) Pont éjfélkor megnyílt a miniszter­elnöki palota ebédlőjének ajtaja, s belépett egy tüzes szemű aggastyán.' ' A'jövevényHeE" varkocsba volt fonva a haja; darócru­hája kopottas,, de tiszta; ábrázatát baráz­dákkal rótta tele az idő ekéje, s tartása mégis délceg és sudár, mint egy fényűé. A mulatozó | urak ott az asztal körül bosszankodó csudái- ! kozással nézték a hivatlan vendéget, aki; mintha szakasztott mása lett volna Tiborénak, jj a Bánk bán parasztjának. A házigazda pedig intett a szol fáinak, hng^^^ék TTaz^isme- retlen tolakodót. —'De'az öreg egy királyi tekintettel félre­parancsolta a szolgák csapatját, odalépett az asztalhoz, poharat ragadott s igy szólt: — Nagyuraim, kormányzói a magyar nép honának, e pillanatban még én vagyok ebben az országban az ur. Most még az enyim minden hatalom, sőt minden hatalom —mayam vagyok. Ti persze nem ismer- zinröl-szinre nem láthattuk egy- ti meg én. Ahol én voltam, arra- : jártatok. S ahol ti kódorogtatok, lehettem el én. Hát most itt va- töl-szembe véletek: bucsuzkodni vagyok a magyar alkotmány. Ezt p italt ebben a billikomban ne Лет a kegyelmességtek vendéglá­tást jöttem nektek mondani, nagy- eggel a kezemben teszem végső ' emet. végeztétek, hogy el kell pusztul- vugtalankodjatok: úgy lesz, ahogy Egy pillanat még, aztán elenyé- iöltek engem már többször; de .madtam. Am akit én öltem meg, az meg volt ölve jól; nem támadt az fel többé sohasem.^ Aki ezer esztendő előtt szü­letett s még ma is él, annak időközben meg kellett néhányszor halnia. Valahányszor el­bizakodik az önkény, az első gondja az, hogy kimúljak. Ilyenkor belétpmetkezem az eleven kripták millióiba, meleg emberszivekbe, ahol szemlédéül egy nemzet reménykedése borul reám. És edzetten s megifjuhodva ébredek e síri álomból, valahányszor feltámadásra ser­kent egy szózat, mely belebarsan az én kri tám millióinak mélyibe: a forradalom szózata. Mert tudjátok meg, nagyuraim, hogy feltá­masztásomhoz jobban ért a forradalom, mint megsemmisítésemhez az önkény. Ezer esz­tendőnek történetéből ennyit csak megtanul­hattatok volna. De ti csak azt tanuljátok meg, amit feledni tartoznátok. Amit pedig meg kellene jól tanulnotok, azt elfelejtitek. Te legfőbbje az itt ünneplő nagyurak­nak, Írást adattál magadnak én ellenem. Hát ugyan kitől ered az a cafat? Attól ugy-e bár, amit te a többség nevével illetsz ? Nos, hány emberből áll vájjon ez a többség? Nemde harmadfélszázből is alig? Hát tizen­nyolc milliónak harmadfélszáz a többsége ? Erre feléljetek! Hogy én pusztuljak el, mivel kétszáz s annyi jobbágy a te parancs­szavadra igy akarja! Micsoda badar gon­dolat ! Hát tudjátok-e, ki vagyok én ? Tizennyolc millió embernek a közös lelke: az vagyok. És bizony mondom tinéktek : ha az egész nemzet akarná pusztuláso­mat, akkcr én pusztulnék el, hanem a nemzet. Mert belőlem fakad a jog s a jog­ból árad ki az erkölcs. És ha a tömegből kivész a jog s kipárolog az erkölcs, akkor meghal a nemzet s csak mint embercsorda tengődhetik tovább. Akik ellenem fordultak eddig, legalább királyok voltak. S ha tették, hát tették dölyf- böl, merészen Г méltóságosan. Fejedelmek kardcsapásai alatt vérzeni el, ha kegyetlen sors is, de legalább nem gyalázatos. Ám itt nem király támad ellenem szemtől szembe, hanem kufámk hada, orozva. Ez az, ami bu­kásomban is pirulnom kényszerít. Nem bátor erőszak, hanem gyava csel okozza most rom­lásomat. Eddig gyűlölhettem ellenfeleimet; most már csak szégyelhetem őket. Eddig én voltam a bid a király s a nemzet között. Most le­bontja ezt a hidat egy uj bitorló: a több­ség. Azt akarja ez a bitorló, hogy király és nemzet soha többé ne találkozhassanak s hogy előbb meg ne értsék, aztán félreértsék fegymást; igy aztán magához kaparithat idő­ivel minden hatalmat. Ha volna szivetek, megesne előre azon a sok szenvedésen, ami ebből még fakadni fog. De nincsen szivetek, csak gyomrotok van, és az is telhetetlen. Nagyuraim, most már búcsúznom illik. Halljátok tehát áldomásomat. Valahány csepp van a billikomban, annyi áldás szálljon azokra, akik majdan meg fogják torolni ezt a gonoszsá­got, amelyre most ti vetemedtek én ellenem. ШГ'mátok e' ]^r^l“rögVF^szakk'ü torzul s ü lség lészen az ö osztályrésze. A jog, amely­től elszakadtatok, kibontja a bosszú zászlaját'; s ezt a lobogót az erkölcs ragadja ‘ kezébe, amelyet megtagadtatok. És megindul a hagy toborzás, amely e nemzetnek minden nem érzését Összegyűjti egy táborba. .5 ez a iá- f bor fogja kiküzdeni számotokra a bűnhőd j számomra a feltámadást. Megedzve és meg- j ujhodva ébredek én ismét életre, ha meg-1 szólalnak a harsonák, melyek e tábor gyö- 1 zelmét hirdetik. Erre a diadalra ürítem én a bucsuserleget. . . . így szólt az aggastyán. A billikomot TÁRÓ A. A Irta : Gergely István. э kémlel a part füvében is hajótört régóta már; hanyatlik, — izzó ködében yba olvad az ég, az ár . . , aár sötétül az est homálya, — ító szélben Kelet felül itorlás királyi gálya ki büszkén ég, viz közül. merengve tekint az árra bösileg szép fehér leány : egy uj nap délceg sugára öMHk át a nap alkonyán! : hajóm A! Hajolj д szómra, j föl hajómra és jöjj velem! , szeretlek! Királyi trónra nségedből a szerelem!“ It amber vérezve, rongyban, zén marad meg a roncsokon: el hajóddal! Hagyj uj bonomban, im, fehér lány! nem vagy rokon. árni itten, akár örökre, ssak szememben a köny ragyog, >adt nőre, hajó-töröttre, ira, mint én magam vagyok. Kit boldogítok kétségbeesve, Ki boldogíthat, mert kárhozott, — Ki homlokomnak foltját keresve A maga foltját találja ott!“ Friss szellő támad: az est homálya Szürkén elomlik az ár felett . . . Sir a fehér lány . .Repül a gálya . . , „Te bús hajótört, Isten veled 1“ Az meg leroskad egy szikla-kőre, S az éji csöndben epedve vár, — Vár a viharra s egy sápadt nőre, Kit odavet majd neki az ár . . . A gyermek. —- A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Thury Zoltán. Az a Tóth Gáspár nevezetű ember, akiről itt szó van, mint hivatalszolga volt alkalmazva a minisztériumban. Nem afféle közönséges, hanem olyan, aki postára jár s a söprés meg törülgetés elintézésére egy vén asszonyt tart. Diner urnák hivták otthon a külső soroksári utón, a kis sárga földszintes házban, ami egy mennykő nagy négy- emeletes kaszárnya árnyékában húzódott meg féreg a sárba temetkezve. Az ablakokon át gá- gogva kiabáltak be a szobákba a szomszédos libák. Mindazonáltal benn igen helyes lakások is akadtak. Teszem fel, a Tóth Gáspáré, amelyben fé­nyes, polituros kredencek voltak és kihuzós asz­tal. Hátul csupa közönséges szegény ember la­kott, egy fuvaros kocsis, egy verklis, egy fol­tozó szabó. A többi szobákból egy nagyot csináltak s abban szódavizgyár volt beren­dezve, továbbad meg a szín volt két nye- kergő nagy zöld kocsinak és az istálló a lo­vaknak, amelyek a külvárosokban kis kocsmáknak, meg városligeti kofaasszonyoknak széthordták a szódavizet meg a piros, sárga, kék gazőzt, Ebben az egyszerű környezetben élt Tóth Gáspár általános becsülésben s ha estén kint flótázott, amint hogy a szokásai közé tartozott ez is, elcsen­desedett az udvar, rozoga lócákra telepedtek ki a penészes falak tövébe a partájok s áhitatosan hallgatták a gyönyörű hangszert, amibe a diner nagyon érzékeny dalokat lehelt. És elsomfordál- tak, ha a szép első lakásból hangos szó hall- szott, ami poriig megesett itt-ott, mert a dinemé erőszakos, kemény asszonyság volt, kellemetlen nagy hanggal, egészen olyanforma az asszo­nyok között, mint a milyen madárnak a páva. Gyönyörű szép, nagy testű, hegyes, büszke formájú, aki csupa úri ruhát hordott, meg kalapot is nagy libegő tollal s ha a piszkos udvaron átment a kutig, csipkés alsószoknyát emelintett meg a pocsolyák fölött. Úri nő volt mindenképpen ; mint mondják, azelőtt egy bel­városi kalapüzlotben volt alkalmazva s mindig csupa mágnás asszonyokat szolgált ki. Hanem csúnyán rikácsolt a hangja és olyan gőgös volt a szegény emberek irányában, hogy meg se látta őket. Úgy kell lenni, hogy az urát is rangján alulinak tartotta, mert úgy bánt vele, mint a cse­léddel, küldözte a boltba, a szegény diner ur nagy pakkokat cepelt haza, kelméket, finom bár­sonyokat, amik mind arra valók voltak, hogy még szebb és büszkébb legyen az asszony s csendes megelégedéssel nézte, hogy milyen szép, nagy derék asszony a felesége. Ha aztán mégis valami panasza volt rá, hátrament a szódagyárba vagy a szabóhoz, mert némely ember olyan, hogy ki kell beszélje a baját, különben meg­fullad. Legtöbbször az volt a baja, hogy ez a szép nagy asszony nem ad neki gyereket. Körül min­denkinek, még a legszegényebb embernek is van egy kis fia, lánya, kis maszatos, izgága aprósá­Laponk mai szama huszonnyolc oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék