Budapesti Napló, 1899. augusztus (4. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-01 / 210. szám

фШЩ - т-- - ,,к _ *■ 2 Buda реет, kedd BUDAPESTI NAPLÓ 1899. augusztus 1. 210. szám. emlékezni, hogy azt mondta bukásakor: nem mandátum kell, tiszta mandátum! Az ő győ­zelme tehát régebben megjött, mert ham­a­­rabb következtek el a tiszta mandátumok, mint az ő saját mandátuma. S ahogy az uj korszak világra hagyta jönni az első tiszta mandátumot, a Vészi József győzelme már készen volt. A szászsebesi mandátumért már küzdenie sem kellett, mert hiszen nem ez volt az első tiszta mandátum. Ő pedig csak ezért küzdött. Mint első diszidens, aki elbuj­dosott a szabadelvű pártból, hogy fölkeresse az elbujdosott szabadelvüséget: sokáig várt egymagán. De nem munkátlanul. Az ő kis acéltolla akkor mutatkozott meg teljes erejé­ben. Minden, minden tudott lenni az a kis toll. Eke, mely az ugaron fekvő szabadelvüség földjét felszántja ; mécsvilág, mely az igazság keresőinek a homályban világit; harsona, mely a közvéleményt fölrázza ; és delej, mely a liberá­lis táborban összehalmozott heterogén társa­ságból kivonzza mindazokat, akikben csak egy szikrája volt az energia vasának. S nem is tartott sokáig az ő remetesége. A delej az árnyékból ki sem látszott, de a nagy kivá­lásnak mégis ő volt az indítója. A maga de­lejes erejéből csak az elsőnek kölcsönzött tán, de az már adta tovább a másodiknak, ez a harmadiknak s egyszerre megvolt a nagy kiválás. Ott kezdődött igazában a Vészi Jó­zsef győzelme. A kiválás, a döntő összecsa­pás, az új rend, az engesztelés munkája s az első tiszta mandátum: mind egy-egy ál­lomás a hosszú után s nem kicsi dicsősége marad a toll fáradhatatlan munkájának, hogy ezt az emlékezetes processzust megindítani, érlelni és diadalra vinni, akármilyen kicsi részben, neki is adatott. Minden állomás egy­­egy győzelmi hely volt itt — a szászsebesi mandátum pedig legjobb esetben is csak koszorú, de nem maga a győzelem. Két dátum között egy gyökerében meg­változott rendszer­ illik tehát Ó-Budától el­nézni Szászsebesig. Az országnak nyílik az után minden tanulság, minden rózsa. Vészi József pedig erről az útról is csak köteles­ségeket és munkát fog magával hozni. Nem mintha a kerület adna neki majd gondot. Aki idáig is az egész nemzet szivével érzett s amióta tollát bírja, ennek a nemzetnek minden bajában forgatta is, mivel öregbít­heti az ő gondját az a kis csöndes fészek, mely most jobban a szívéhez nőtt? De olyan élhetetlen már a rajongó, hogy neki minden legkisebb siker — amit más ember rózsának tűzne a gomblyukába — csak sarkantyú és ösztönzés a több munkára. Mikor már sokan vannak vele megelégedve, akkor kezd ő elé­gedetlen lenni magával. S bizonyos vagyok benne, hogy amikor Vészi József nap nap után jól kifárasztja magát az ő fokozott kö­telességtudatának szolgálatában, amikor par­lamentben, klubban és újságíró kollégák közt mindent elvégzett, amit az esze és szíve neki sugall: még mindig valami elégületlen­­séget fog érezni. Mintha még nem tett volna eleget. S én úgy szeretném tudni, fog-e ak­kor is olyan lelki vidámsággal, olyan sze­relmes gyöngédséggel felsóhajtani az ő kopott íróasztalánál, mint tizennégy hónappal ezelőtt, bukása után ? Mikor leült és írni kezdett: — Fehér papírlap itt előttem, csakhogy ismét együtt vagyok veled....­ ­. E. egész. A vígjáték elején forróan szenvedé­lyes jelenetben festi a pásztor Pierrot és Co­­lombine-Bergere szerelmét, kik bárányaik között egymás karjaiban örök hűséget esküsznek. Ki­mondhatatlan boldogok és jellegtelen is maradna egük, ha Pierrot távollétében az álnak Arlequin szemét nem vetné az alvó pásztornőre. Merénylő csókkal ébreszti fel Colom­­inét, ez kétségbeeset­ten utasítja vissza, de Arlequin nem tágít. El­kezdi a csábítás kisértő munkáját. Különféle ál­ruhákban jön el a pásztornőhöz: megjelenik mint dúsgazdag kalmár, mint ifjú szép lovag, mint gyóntató szerzetes, mint alamizsnát kérő koldus, mint hermelin köpenyes királyfi és végül mint dalos troubadour . . . Colombine hiven el­lenáll s csak akkor tántorodik meg egy pilla­natra, mikor a troubadour Arlequin azzal a dal­lal csábítja álmában, melylyel Pierrot megnyerte volt a szivét. Azt hiszi, Pierrot hívja, az van mellette . . . s önfeledten borul az Arlequin nya­kába. Pierrot akkor érkezik haza s a­hogy más karjaiban látja Colombinót, kétségbeesetten bujdosik világgá. Mondhatatlan a bánata, de mint ha pásztor még mindig remél, még mindig nem hisz kedvese hűtlenségében. Ahogy egy fa alatt összerogyva megható versekben szavalja bánatát, a szárnyas kis Ámor jön eléje s jelenti, hogy az őt­ sirató és kereső Colom­nine már nyo­mára talált és mindjárt mellette lesz. Pierrot fel­riad s egyszer utol­szór próbára akarja tenni a pásztornőt. Szinleg tőrt döf a szivébe s úgy fo­gadja a kedvesét. A Colomn­ine szivetrázó jaj­kiáltására aztán csakugyan meggyőződik hűségé­ről. A pásztornő mellé térdel, az istenekhez fo­hászkodik s hiszi, hogy csókjaival életre fogja ébreszteni Pierrot-t. Ez természetesen sikerül is s a szm­leges öngyilkos nem hagyja sokáig viszon­­zatlanul kedvese csókjait. A tévedés kiderü­l s a szerelmesek kibékülnek. Ekkor végre ismét meg­jelenik a kis Ámor s odavezeti eléjük a meg­kötözött bűnöst, Arleauint. Felszállítja Pierrot-t,­ tartson törvényt felette. Colombine halállal sze­retné sújtani a merénylőt, de Pierrot nemesen r­egkegyelmez neki, mondván: „eredj utadra Ármány, a Szerelem megkegyelmez neked! Le­győztelek s nem árthatsz többé én nekem . . .“ De ez csak a darab, mondják önök, a hol a mögött a szelíd marquis regénye? Egy szóban elolvashatják e regényt, csak nézzenek a vígjá­ték első kiadásának a címlapjára. Azt fogják ott olvasni, hogy a darab „Madame la Vicomtesse d­'Artignynak van ajánlva . . . * Ú­gy vélem, hiába törnénk a fejünket azon, mi vihette Madame d’Artignyt arra, hogy a sze­líd marquisra vesse a szemeit. Mi érdekelhette Trianon legkacarabb udvarhölgyét abban a sá­padt, ábrándos költőben, aki félt a nőktől s ki­nek zavarán annyit mulattak a dámák? Azt hi­szem, a hölgyek annyival sikeresebben és sze­retetreméltóbban tudják eltitkolni előlünk cse­lekvésük indító okait, mert többnyire maguk se tud­ják ezeket az okokat... Lehet hogy a Richelieu herceg tudós szerelmi művészete után az újdonság ingere­t vonzotta a vicomtessét a szelíd marquis felé, — lehet, hogy csak az összehasonlítás kedvéért kacérkodott vele, de az sincs kizárva, hogy egy pillanatra komolyan megtetszett neki Monsieur de Saint- Aubin. Én részemről azonban azt hiszem, hogy nem szabad a vicomtessét azzal vádol­nunk, hogy ennyire megfeledkezett volna ma­gáról ! Madame d’Artigny nagyravágyó volt és Richelieu marsall után a királynak akart ő tet­szeni. Igen, csakhogy a király előtt nehéz volt ám feltűnni ! A vicomtesse úgy vélte célját leg­jobban elérhetni, ha valami bájos szerepben fel­léphet a felség előtt a „petits cabinets“ színpadán. De ki írja meg neki ezt a szerepet? . . . Ekkor vetette a szemét a szelíd marquisra. Szükségtelen mondanom, hogy Monsieur du Saint Aubin nem . Maga a szeretetreméltó Bernis bíbornok nézte át a darabot és fogadta el a királyi kis színpad számára. A szereposztásról volt szó: Madame d’Artigny játszotta volna Colombine- Bergeret, a marquis pedig Pierrot-t. De ki játszsza Arlequint? A költő elgondolkodott. Boldog volt, s nem lehetett többet szüksége nyilvános diadal­maskodásra, de azért bizonyos naiv bosszúérzettel mégis azt szerette volna, ha a legyőzött Ármány szerepét tulajdon az a vetélytárs játs­sza, aki elől ő elhódította pásztornőjét. Szegény mar­quis ! Ha megmondom önöknek, hogy ez a látszólag legyőzött vetélytárs nem volt más, mint Riam chevalier, akkor azt hiszem, önök is már előre szívükből fogják sajnálni Monsieur de Saint Aubint. Még a legkacérabb asszonynak is van­ egy gyönge oldala, amely felől csak aly­an vérttelen, mint a legtapasztalatlanabb leány: nos­ hra,! аз egész férfi világ a vicomtesse rain­a. BELFÖLD. Goldis püspök installációja. Aradról telegrafál­­ják, hogy Popea karánsebesi püspök Aradra érkezett, hogy Metianu érsek képviseletében Goldis püspököt beiktassa. A románok ünnepiesen fogadták. A hol­napi installációra nagyon sokan érkeztek Aradra. A zóna jubileuma. Budapest, julius 31. Tíz éve lesz holnap, hogy életbe lépett a magyar államvasutaton a zóna­díjszabás, a jelen­kor legnagyobb vívmánya a vasúti politika terén. Magyarország adta meg a példát erre a korsza­kos reformra és a külföld vasutai egyre-másra követték a merész példát. Baross Gábor nagy alkotásai közül mindenesetre a legnagyobbak egyike ez a reform, amelynek áldást hozó követ­kezményei szinte meg sem mérhetők, mert hiszen kiterjednek a gazdasági, kulturális és társadalmi élet legkülönbözőbb területeire. Hogy szorosan a vasútra nézve milyen eredményei voltak a zóna­di­­szabásnak, arról nagyon érdekes képet nyújt a következő kimutatás: A személyforgalom a magyar királyi államvas­­utakon a zónadi­szabás életbeléptetése előtti években, jóllehet a nagyközönség utazási kedvének felébresz­tésére különféle intézkedések, úgymint: menettérti — körutazási — érték- és füzetjegyek, havi és éves bérleti jegyek, társas kirándulásoknak mérsékelt áron való rendezése stb. lettek életbe léptetve, nem­csak hogy nem emelkedett, sőt az utolsó két évben még tetemesen apadt, mint ez a következő adatokból kitűnik. A szállított személyek száma a következő évek­ben ugyanis volt: * * 1885 — 6,406.600 1886 — 5,926.400 1887 — 5,088.700 1888 - 5,047.500 Ezeknek a számoknak a megítélésére azonban tekintetbe kell venni azt, hogy a vo­nalak hossza 1881. évről 1888. évre 2645 kilo­éterről 4370 kilo­méterre, tehát 1725 kilométerrel növekedett, úgy hogy az átlag egy pályakilom­éterre szállított személyek száma következően alakult: 1881 — 1257 1882 — 1238 1883 — 1263 1884 — 1363 1885 — 1564 1886 — 1450 1887 — 1242 1888 — 1124 A szállított személyek ap.­Hasának megfelelően a bevételek is hasonló arn­yban apadtak, mint ezt a következő adatok mutatják, mely szerint 1881 — 1888. években egy pályakilométerre eső bevételek következően alakultak: 1881 1882 1883 1884 Ezekből az eredményekből látszik, hogy az akkori helyzet sem a vasút, sem a közönség igé­nyeit nem elégítette ki, minélfogva a boldogult J­aross Gábor arra a meggyőződésre jutott, hogy az akkor fennállott személydíjszabás gyökeres reformá­lása okvetlenül szüséges, még­pedig olyan irányban, hogy a menetdíjak általános leszállítása mellett kü­lönösen a szomszédos forgalom, valamint a nagyobb távolságokra terjedő forgalom részére nagyon ala­csony menetdíjak állapíttassanak meg, egyúttal pedig hogy az azelőtt fennállott oly bonyolódott menet­jegyrendszer is lényegesen egyszerűsbittessék. Minthogy mindazoknak a követelményeknek csak az úgynevezett zónadijszabási rendszer képes teljes mérvben megfelelni, ennélfogva a magyar kir. államvasutakon általánosságban most is fennálló személydijszabást léptették életbe 1889. évi augusztus hó 1-én. A zónadijszabás a zónák tekintetében 2 cso­portba van beosztva, tudniillik : a szomszédos és a távolsági forgalomba. A szomszédos forgalom ezelőtt 2 zónát tartal­mazott, míg jelenleg 3 zónába van felosztva. Ezekbe a zónákba az állomások ezelőtt akként voltak beosztva, hogy minden állomásra nézve az 1. zónába a legközelebbi állomás, valamint a 2-ik állomáson belül fekvő megállóhelyek, a 2. zónába pedig a második állomás, valamint azon túl a har­madik állomáson belül fekvő megállóhelyeket osz­tották be. A távolsági forgalom 14 vonalszakaszból áll és részére a zónák kilometrikus távolságok alapján akként lettek megállapítva, hogy az I. zóna 25 kilo­méterig terjed, és a II. zónától a XI-ig a távolságok 15—15, a XII. és XIII. zónákban pedig 25—25 kilo­méterrel emelkednek, míg a XIV. vonalszakaszba mindazon állomási viszonylatok tartoznak, amelyek távolsága 225 kilométeren túl terjed. Az évek során szerzett tapasztalatok azon eredményre vezettek, hogy úgy a vasút, mint az utazó közönség érdekében fekvőnek mutatkozott, hogy a zónadíjszabásban bizonyos kisebb mérvű —­ a rendszer lényegét nem érintő — módosítások esz­közöltessenek. Ez tudvalevőleg 1896. március 1-től kezdve meg is történt. Azóta a szomszédos for­galomnak három zónája van, még pedig a távolság szerint (1 — 10, 11 — 15 és 15—20 kilométer­)a volt nehéz préda. Mikor a költő azt látta, hogy végre akad egy nő, aki nem mosolyog félénksé­gén és zavarán, aki nem kerüli őt, hanem a hi­valkodásból megtérve, szerelmesen hallgatja sza­vait, — nem természetes-e, hogy akkor rég meg­álmodott pásztornőjére ismert benne? Pár hét alatt teljesen a vicomtesse rabszolgájává lett. — Bergeronette, — suttog, egyszer térdre borulva előtte, — ok mondja, mikor könyörül rajtam ? — Mon berger, — felelt a vicomtesse mo­solyogva, — akkor, ha majd egy szép költemény­ben megénekli szerelmünket.... Mondjam-e, hogy Monsieur de Saint Aubin csak túlboldognak érezte magát, hogy ezt az örömöt megtehette bálványának ? Nekiült és ra­jongó lelkesedéssel írta meg „boldog Pierrot“-ját. Azért olyan gyöngéd, azért olyan bájos az, mert minden végtelen szerelmét belelehelte rímeibe, a­mit csak a csalfa vicomtesse iránt érzett. 1881 — 3.033.200 1882 — 3.191 400 1883 — 3.616.900 1884 — 4.745.200 1567 frt 1587 „ 1670 „ 1674 „ 1885­ 1886 1887 1888­­1839 frt 1697 „ 1617 „­­ 1527 „

Next