Budapesti Napló, 1900. április (5. évfolyam, 90-118. szám)

1900-04-01 / 90. szám

Budapest, 1900. Vasárnap, április Ötödik évfolyam. 90. szám. BUDAPESTI NAPLóI Szerkesztőség és feladóhivatal. Főszerkesztő: József-körút 18. VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: Kiadja: BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG Egész évre 28 k., (14), ma évre 14 k., (7), 1­7 k., (3,60), egy hónapra 2­0. 40 fillér, (1.20 Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10­1 „Kálvinista ultramontánok Budapest, március 31. (K.) Azért a kifejezésért, amelyet ime porkoláb idéző­jelek közt viszünk a bírói szék elé, Eötvös Károly ma szigorú törvényt ül fölöttünk az újságjában. Azzal vádol, hogy megbélyegeztük vele a protestánsokat. A vádra azonban egy igazságtalan névelő csúszott bele s csak ezt kifogásoljuk, mert egyébként a megbélyegzés szándékát vád nélkül is be­ismerjük. De mi csak protestánsokat bélyegez­tünk meg és nem a protestánsokat. Olyan ostobáknak ugyanis még Eötvös Károly se hihet bennünket, hogy például Szilágyi Dezsőt, Tisza Kálmánt, Hegedűs Sándort, Darányi Ignácot és, hogy ő se hiányozzék a sorból, Eötvös Károlyt akartuk volna kálvinista ultra­­montánoknak bélyegezni. Az ember és az újság ugyan elvetheti néha a sulykot, de ennyire talán még sem. Mi legalább még nem vesztettük el ennyire az egészséges mértékünket. Ám bizonyos protestánsokat igenis meg akartunk bélyegezni és bizony nem a hajlandóságunk volt nagyobb erre a feladatra, hanem a szükség. Kellett a bé­lyeg, ha talán világosabban illett volna is beszélnünk, nehogy szavunkat olyanok vegyék magukra, akiket nem akartunk bántani. Hát most majd világosabban beszélünk. Méltóztassék tudomásul venni, hogy Eötvös Károlyra és az ő újságjára nem gondoltunk, mikor kálvinista ultramontánokról beszéltünk. De igenis gondoltunk báró Bánffy Dezsőre és arra az újságra, mely nem csinál belőle tit­kot, hogy a főudvarmester úr­gusztusához kivan igazodni. Míg ez az újság beérte azzal, hogy oppozíciót csinál a mai kormánynak, az ördögnek se jutott eszébe, hogy kifogá­solja. Opponálni ugyanis szabad, ha komoly okból teszi valaki, vagy ha kicsinyesből. El­végre a gusztusokat nem illik szabályozni. Kinek a pap, kinek a papné. És ha valaki­nek báró Bánffy Dezső inkább kell, legyen neki az ö ízlése szerint. De ez az újság, úgy látszik, hetek múltán kifogyott a kritizálható thémákból s utóbb valami speciális módot eszelt ki a támadásra. Ahogy más újság rovatot nyit a törvényszéki tárgyalásoknak, a rendőri eseteknek, a személyi híreknek, a parlamentnek és így tovább: a főudvarmes­ter kedvéhez igazodó újság külön rovatot nyitott a protestáns ügyeknek. Hogy ez újság­­teknika kérdése? Talán még­sem. Idáig leg­alább a teknikának ezt a módját csak a ka­tolikus ultramontán újságok alkalmazták és elég őszintén megvallották, hogy a felekezeti érzés fölébresztését célozzák vele. Hogy pedig ez a felekezeti szenvedélyek szítását jelenti, azt ugyan minden ember tudta, különösebb ma­gyarázat nélkül is. És majdnem mellékes, micsoda magyarázatát adja a protestáns ügye­ket bolygató újság az ő legfrissebb rovatának. Annyi bizonyos, hogy azzal a rovattal föl­szítja a protestáns felekezeti szenvedélyt. Már­pedig jogosult lehet minden fele­kezeti követelés, de ami sohasem jogosult, az a felekezeti excesszus. A politikai porondon egyformán kárhozatos minden felekezeti tü­relmetlenség, akár katolikus, akár protes­táns, akár másmilyen. Mert minden szenve­dély vak és nem való neki csóvát adni a kezébe. Jóravaló ember pedig, ha csak bosszú vagy egyéb indulat nem kergeti, védekezni fog a csóvát dobáló szenv­éély ellen, de nem megy másik csóvával ellene. A katolikus ultramontanizmus ellen is védekezni kellett és védekezni kell ezután is, de csak az in­dulat adhat olyan tanácsot, hogy az egyik ultramontanizmus ellen a másikat vigyük harcba. Már­pedig aki a protestáns szenve­délyeket akarja felkavarni, még­pedig rend­szeresen, külön rovattal, az a katolikus ul­tramontanizmus ellen a kálvinista ultramon­ágyat a konyhába, s itt aludt nappal a temetőőr, éjjel a felesége. A kisasszonyé volt a szoba a másik ágygyal s a szegény Ha ezzel meg volt elégedve. Az ablakban muskátli volt, a lámpán egy selyempapir-ballerina függött s a falon egy Mária-kép, hét tőrrel a szűzanya vérző szive körül. Az első napon már hozzálátott a kérdezős­­ködéshez. Megtudta, hogy nincs nehezebb dolog a világon, mint a fővároshoz tanítónőnek bejutni. Ez majdnem kétségbeejtette, de azért szívósan járt tovább utána, tudta, hogy az életéről van szó. És minden nap rémitőbb új adatokat tudott meg. A konkurrencia minden képzeletet felülmúl — így hallotta. Miniszterek, főpapok járnak közbe egy-egy ötszáz forintos állásért. Ha pedig valaki­nek nincs ily hatalmas protektora, akkor oly szépnek kell lennie, mint az igazi Vénusz, s körülbelül az ő véleményét kell osztania a tisz­tesség fogalmáról, Ilának protektora nem volt; azt jól tudta, hogy nagyon csúnya és öreg, ami pedig a tisztesség kérdését illeti, az Ilánál annyit jelentett, mint az élet. Valamint a tisztességet élet nélkül nem lehet elképzelni, úgy nem kép­­zelte el ő az életet tisztesség nélkül. Erről s^a még csak nem is gondolkodott, oly természet­nek találta. / A pénzecske egyre fogyott s az akad:/, , szédületes gyorsasággal emelkedtek 11a tar^^gj pályája elé. Már kilencedik napja járt, tudako. . , sirt, könyörgött s olvasgatta otthon éjjel tiszt ■ , ’ bizonyítványát, pompás minősitvényét etót­falusi iskolától, amelyet akkor hagyott kor apjának más vidékre kellett költöznie ат1Г ezekben az okmányokban bizakodott, ' ?la, tanúságot tettek az ő kiválóságáról, e' ат^^ѳ,_ hogy Ila jó, Ila türelmes, Ila tudományimo más, képesített és a többi. "/CS’ alkat" A tizedik nap estéjén azonban e . . tanizmust viszi harcba, ami jó lehet arra, hogy az egész országot lángba borítsa, de semmiesetre sem alkalmas, hogy a tüzet el­szigetelje s a békességet megmentse. De hisz ez nem is szorul bizonyításra. S nem tak­sálhatjuk olyan kicsire annak az újságnak az ítélő képességét, hogy olyat tegyünk fel róla, mintha ő ezt nem tudná. Éppen azért hiszszük és vagyunk róla meggyőződve, hogy a protestáns viharfüvek nem olyan őszinték, mint a katolikusok. A néppárt fel akarja szítani a katolikusok felekezeti szen­vedélyét, hogy hatalomra jutván, megcsinál­hassa az egyházpolitikai törvények revízióját és diadalra juttassa a reakciót az egész vo­nalon. A kálvinista ultramontánok azonban csak azért akarják felkavarni a protestánsok felekezeti szenvedélyét, hogy megint hata­lomra jussanak. A katolikus ultramontánok­­nak eszköz is, cél is a szenvedélyek felka­­varása, a kálvinista ultramontánoknak ellen­ben csakis eszköz. Mert a céljuk már csöp­pet sem felekezeti. Az egyik őszinte, a másik még csak nem is őszinte. De veszedelmes mind a kettő. Egyformán veszedelmes. S amilyen kérlelhe­­len üldözői vagyunk a katolikus ultramon­tánoknak, olyan kevéssé vagyunk hajlandók szemet hunyni a kálvinista megtévelyedés (vagy inkább megtévesztés) fölött. Mert mi szabadelvűek vagyunk s ezt a nemzetet a haladás utján semmiféle felekezeti csóvától megriasztani nem hagyjuk. A szabadelvű haladás útját egyaránt tisztán kell tartani a katolikus ultramontánok és a kálvinista ultramontánok veszedelmes betöréseitől. Nem a katolikusoktól és nem a kálvinistáktól. Mert mindnyájan magyarok és a túlnyomó több­ség itt is, ott is szabadelvű. De azoktól a szenvedélyektől, melyeket a katolikus ultra­montánoknak már sikerült felszítani s ame­lyeknek felszítására a kálvinista ultramontá­ménysugárral tért haza, éppen akkor, amikor a temetőőr szolgálatba indult. — Jó hír ! — mondta neki. — Mi van ? — kérdezte a temetőőr, aki sze­retettel érdeklődött az ügy iránt. — Egy kis remény van — felelt Ila, s ez elég is volt az őrnek. Ment ki a temetőbe. A lány egy igen távoli rokonától jött, az apjának, egy ghokahúgától, aki a Terézvárosban lakott. Özvegy Tölgyiné volt a neve a magányos öreg asszonyságnak, akiről az öreg Bux nagyon keveset, majdnem semmit se beszélt, amíg élt. Homályos életű nő volt ez a Tölgyiné, nagy la­­kásban lakott, pedig csak egyedül volt. Nem volt senki, aki szerette volna,s ha jól tudom , a rendőrség szerette legkevésbé­ A katonás öreg asszony uzsorát űzött s néha foglalkozott or­gazdasággal is, amiért azonban bezárták valami­kor régen, tehát ezt le kell számítani. Azonkívül szerelmes pároknak alkalmat szokott adni a ta­lálkozásra s ezek a párok rendszerint az ő ter­vei szerint alakultak. Mindezt nem tudta a jó, ártatlan Ila kisasz­­szony, s az előbb említett kilencedik napon meg­látogatta az asszonyságot. Persze, nem ismert rá az öreg néni. Kis­gyerek korában látta utoljára, de amikor megtudta, hogy kicsoda-micsoda, na­gyon megörült neki. Kiadta az ordrét, hogy tagadják le, ha valaki keresi, kávét adott Ilá­­nak, csókolta, ölelte, majdnem hogy sírt is egy verset. Ila panaszkodott, s ekkor igazán nagy örömmel pénzt akart neki adni. — Nem ez kell — mondta Ila — nem azért, mintha volna, mert ez sincs, hanem isme­retség kell ... Ha tudna valakit, valami kép­viselőt, akinek van egy kis befolyása ... — Minek, fiam? — Be akarok jutni a városhoz, tanítónőnek. — A R_C A. A kinevezés. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Molnár Ferenc. Hogy az ember a jóság diadalát és az em­beri erények kamatozó voltát világosan példázza, csak Bux Ila esetét kell elmondania. Ez az eset Budapesten történt, öt-hat évvel ezelőtt, s keve­sen ismerik. Én ama kevesek egyikétől hallot­tam, akiknek tudomásuk van róla. Bux Ila Somogy megyéből jött fel Pestre, amikor meghalt az apja. Ila — szegény — telje­sen magánosan ment haza a temetőből s miután jól kisirta magát, csomagolni kezdett. Az öreg után maradt néhány forint, ezzel vonatra ült és zsebében a tanítónői oklevéllel a főváros felé vette útját. Elhatározta, hogy tanítani fog, lesz egy kis szobája valahol a külső Józsefvárosban s ott fog megöregedni szépen, csöndesen. Férjhez­­menésre nem is gondolt, erről nála szó sem lehe­tett. Ila csúnya lány volt, nem az érdekes csú­nyák közül való, akikre rendszerint akad pályázó, hanem tucat­ csúnya, amilyen sok jár az utcán, közönséges, kopott , s még mindezek mellett öreg is. Harminchat éves volt Ila. Amit még ebben a korban a férjes asszonyok és a színész­nők konzerválni tudnak, azt lenyűtte róla a gond és a munka. Szóval Ila, aki egyébként majdnem értelmes lány volt, nem is remélte, hogy valaha másodmagával fog lakni valahol. A Fecske­ utcában talált kvártélyt, még­pe­dig egy temetőőrnél, aki éjjel teljesített szolgá­latot, s ezért ki szokta adni az ágyát szegény mesterlegényeknek. 11a kedvéért kitették az egyik _________________| |____________Így kis­re- Lapunk mai száma huszonnégy 0­dal 9

Next