Budapesti Napló, 1900. november (5. évfolyam, 300-329. szám)

1900-11-30 / 329. szám

2 Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1900. november 30. 339. szám. szekta leledzik: ellentét a következetességgel, a lelkiismerettel és­­ önmagával. Ez a mi tanulságunk abból a kemény leckéből, amelyet dr. Lieber adott Molnár Jánoséknak. Náluk úgyis kárbavész minden tanulság. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, november 29. A függetlenségi párt két előkelő szónoka: Kossuth Ferenc és Komjáthy Béla szállt ma síkra a költségvetés ellen. Mind akettőnek az volt, leg­főbb argumentuma, hogy­­ nincs bizalma a kor­mány iránt. Hát, úgy látszik, hiába tudja min­denki és hiába van úgy mindenütt a világon, hogy a bizalom kérdése csak az appropriációnál van helyén: a mi parlamentünk ellenzéke maka­csul megmarad régi szokásánál s még olyan elő­kelő politikusok se tesznek le róla, mint Kossuth és Komjáthy. S azt sem lehet rájuk fogni, hogy a bizalmatlanságot erősebben okolták volna meg. Mert ha Kossuth Ferenc a hatvanhetes alap csődjét, Komjáthy pedig a nemzetiségi politika gyengeségét emlegette fel újra, ezeket az állításo­kat nem tette súlyosabbakká az­­ ismétlés. Az állítások így csak ismerősebben hangzanak, de nem meggyőzőbben. A szabadelvűpártból is ketten szólaltak fel ma: Arányi Miksa és Mandel Pál. Arányi Miksa alapos reflexiókat fűzött a költségvetéshez. Pénz­ügyi fejtegetései tanulságosak és érdekesek vol­tak. A költségvetés egyensúlyának feltételeit gazdag statisztikai anyaggal illusztrálta és tetsze­tős okfejtéssel kardoskodott a hadügyi kiadások leszállítása mellett. Beszédét az ellenzék nyugod­tan hallgatta meg, a szabadelvű párt pedig meleg tetszéssel fogadta.. Mandel Pál beszédében erősen harcias szellem lüktetett s a Molnár apát tegnapi be­szédének kapcsán az egész néppárti politikának mélyére ment. Kereste a forrását s megtalálta a középkorban. Kereste a barátait s megtalálta a haza ellenségeinek táborában. Kereste a hatását s megtalálta a nép elbolondításában. Csak termé­szetes tehát, hogy Mandel Pál pálcát is tört a néppárt fölött. Aminthogy az is természetes, hogy a néppárt éktelen haraggal szólt minduntalan bele a kemény kritikába , lármával próbálta meg­zavarni a szónokot. De Mandel Pált nem tudta megzavarni. Pedig ugyan lármázva szóltak át hozzá: — Hogy mer minket rágalmazni? Mi kötöt­tünk volna szövetséget a haza ellenségeivel? — Hát nem közjegyző előtt kötötték a szö­vetséget, felelte nyugodtan a szónok, de megkö­tötték. Szellemi szövetségben vannak. Mert a­hogy mit kell megfesteni, hogy mit lehet csakis festéssel kifejezni. Mert hiszen régen kitörölték volna okos emberek a művészetet a kultúra tör­ténetéből, ha ennek a művészetnek az volna a célja, hogy gazdag parvenü­k vagy számottevő államférfiak arca örökíttessék meg, vagy hogy ha képét kapjuk egy meteorológiai jelenségnek. Aki ezt a gondolatot nem csak elgondolja, hanem a maga teljességében meg is érzi: az fanyaron fog elfordulni a spektákulum­festéstől és a pingált novellától. Van az első teremben néhány kép, amelye­ket ebbe az imént megállapított kategóriába so­rozunk. Tudjuk, hogy vannak esetleg hibáik, fo­gyatékosságaik is. De az őszinte munka fogyaté­kossága mindig kedvesebb nekünk a bürokratikus korrektségnél. Szinyei-Merse Pál, Ujváry Ignác, Ferenczy Károly azért becsesek nekünk, mert érezzük a képeiken az artisztikumot. Minő állomá­sokat hagyott maga mögött ez a három ember! Ujváry Ignác egy históriai iskola keserves nyűgét volt kénytelen lerázni magáról s lehetőleg gyor­san feledni mindazt, amire kora ifjúságában ta­nították. Ferenczy Károly nyakig bemn úszott a szintelenségben. Szinyei-Merse Pált pláne ala­posan lehordta s elhallgattatta mint valami tehetségtelen kontárt, ifjúsága leszebb idején annak az intézetünknek mostani igazgatója, amelyben az állam a fiatal művésztehetségeket nevelteti és taníttatja. Mindegyikük rég túl van ezeken a keserves epizódokon. Nekünk azonban fel kell idéznünk az emlékezetünkbe ezeket az anekdotákat, hogy az emberek ne feledkezzenek meg az ilyesmiről sem. Ilyen körülmények tudniillik néha, sőt gyakran nyakát szegik a legmakacsabb tehetségnek is. Ezek itt kitartottak s köszönjük ezt inkább a jó sorsnak, mint kortársaik intelli­genciájának. -panszlávok önöket keresik, Strossmayer önöket keresi, Lueger önöket keresi. A néppárt izgatottan, lármázva ugrott fel. — Utasítsa rendre az elnök! S ez igy ment végig. De Mandel Pál azért elmondta a maga kemény igazságait. S ha ma örült Molnár János, hogy a hivatalos lap mellék­letül hozta az ő tegnapi beszédét, most talán ke­­vésbbé örül, hogy ugyanaz a melléklet meghozza az ő beszédének kritikáját is. Egyébként a vitát holnap folytatják. A képviselőház ülése november 29-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Peresei Dezső. A kormány részéről jelen vannak: Seéli Kálmán miniszterelnök, Lukács László, Plósz Sándor, gróf Széchenyi Gyula. Elnök bemutatja Gajári Ödön belényesi meg­­bizólevelét. Napirenden van az 1901-ik évi költségvetés tárgyalása. Kossuth Ferenc: A költségvetés általános tár­gyalását bizalmi kérdésnek szokta tekinteni a képvi­selőház. A függetlenségi és 48-as párt egy 67-es ala­pon álló kormány iránt sem viseltetett bizalommal s nem viseltetik a jelen kormánynyal szemben sem, bár bízik benne, hogy be fogja váltani a választások tisz­tasága iránt tett ígéretét. A 67-es alapot csak mesterségesen tartják fenn. Lehetetlennek bizonyult a kvóta alkotmá­nyos után leendő megállapítása, a vám- és keres­kedelmi szerződések megkötése és nagy kérdés, hogy lehetséges lesz-e a delegáció összehívása, mert az osztrák Reichsrath már három év óta munkaképtelen, a közös kereskedelmi ügyekkel és vámterülettel Ausztria annyira visszaélt, hogy lehetet­lenné tette a magyar ipar kifejlődését, sőt még a kül­föld előtt is mesterségesen elzártak bennünket, hogy teljesen Ausztria szekeréhez láncoljanak. Azt a bizto­sítékot, mely bennünket a 67 . XII. szerint egy önálló magyar hadsereg felállítására képesít, már nem akar­ják ismerni. Semmi tekintetben sem intézkedhetik a magyar országgyűlés a­nélkül, hogy Ausztria ellenvetését velünk szemben nem érvényesítené. Mindezekkel szem­ben egyedüli vigaszunk csak az lehet, hogy Ausztria alkotmányának összeomlásával, Magyarország ismét visszaszerzi önálló alkotmányát, függetlenségét a per­szonális unió alapján. A költségvetést nem tartja reálisnak, mert a bevételek az utolsó 10 év alatt 318 millió koronával szaporodtak, mely összeget az ország adózó képessége meg nem bízhatja. Mutatkozik ez a községi adók és pótadók emelkedésén. Ezért nem is fogadja el azt, hanem a következő határozati javaslatot nyújtja be. Tekintve, hogy a kormány a már évek óta ke­­zelhetetlennek bizonyult 67-iki közös ügyes törvénye­ket fenn akarja tartani, bár e törvények kivetkőztették az országot mindazon lényeges jogokból, melyek egy országnak állami jelleget adnak és amelyeknek visz­­szaszerzéséért a függetlenségi és 48-as párt 33 év óta küzd; tekintve, hogy a kormány nem használja fel a folyton kipárkozó kedvező alkalmat arra, hogy az A három nevet ide irtuk s örülünk, hogy legközelebb érzésünk szerint és bőven fogunk róluk szólhatni. A névsort megbővithetjük még ugyanebben a teremben: Zemplényi Tivadar és Grünwald Béla művei jogot formálhatnak hozzá. Megerősbödött és megfinomodott mind a kettő. Zemplényit eddig is makacsan reális ereje jelle­mezte; a bucsusok képe és a virrasztóké azon­felül mutatják, hogy emberértővé lett, érzi a két­ségbeesés és nyomorúság fanatizmusának füzét. Grünwald pedig szélesebb, szókimondóbb lett. Ezt az örvendetes fejlődést több festőnél és szobrász­nál látjuk. Érdekes például nyomon követni, hogy egy oly talentum, mint a Ziegler Károlyé, amely a legobjektívebb naturalizmuson kezdte nálunk, mint alakul át finoman stilizáló művészszé a női arcképén. Vagy mint fejlődik a tónus- és valőr­­érzék Rétiben a „Bohémek“ ideje óta. Borúth össze­­foglalóbb, erősebb lett férfi­ arcképén, mint valaha, sőt vannak itt új nevek is, amelyek nagyon sokat ígér­nek, két hölgy: Huszár Ilona bárónő egy sublime átérzett női arcképtanulmánynyal, és egy szob­rászlány, Kalmár Elza, akinek Rabszolganője és Kainz-arcképe a legfinomabb primőr. Hál’ isten, hogy ilyen széles vonalon nyomul előre a tehet­ségek gárdája. A szobrászok éppen nem állanak a festők mögött. Itt futólag elmondhatjuk, hogy Stróbl sohasem volt még olyan elegáns, mint most az ő lány­tanulmányával, Margó a finom érzések skáláját adja egy nagy márványdombor­­művén s Kallós és Teles magyar zamatnak és hajszálfinomak, Ligeti pedig eljut itt ott az egyszerű eszközökkel való karakterizálás művé­szetéig. A közönség talál itt azonfelül egy pár mun­kát, amelyek egyéb szempontokból érdekesek. Ilyen például László Fü­löp pápa­ képe és Mun­kácsy Mihály két műve, amelyek még nem kő­országot nemcsak a politikai téren, hanem a vám- és kereskedelmi ügyek terén is függetlenné tegye és így a termelés egyoldalúságát megszüntetve és a közgazdasági tevékenység minden terét biztosítva, visszaszerezze a közjólétet, s az önálló vámterülettel megvédje a magyar termelés érdekeit; tekintve, hogy a kimutatott pénzügyi eredmény az adók oly mérvű felcsigázásával éretik el, amelylyel az ország polgárainak gazdasági ereje nemcsak kimerít­­tetik, de a közvagyon alapja, az adófizetők vagyona támadtatik meg; tekintve, hogy minden évben a költ­ségvetés előre kipuhatolhatatlan összegre rugó, de mindenesetre több millió koronára menő meglepetés-­ szerű többleteket tartalmaz, vagyis elrejtett rezervákat és ugyanezen alapon van összeállítva a jelen költség­­vetés is, amivel lehetetlenné tétetvén az ellenőrzés gyakorlása, megsértetik a legbecsesebb alkotmányos jog, a budgetjog és az így meglepetésszerűleg össze­gyűjtött nagy többletek dacára sem mérsékeltetnek a­ legterhesebb adónemek, mondja ki a Ház, hogy a beterjesztett költségvetési előirányzatot általánosság­ban sem fogadja el. (Élénk helyeslés és éljenzés a szélső­baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Arányi Miksa: A kiadások emelkedése Európá­ban általános tünet és különböző okokra vezethető vissza, amelyek közt a leggyakoribb a hadügyi ki­adások folytonos emelkedése, továbbá a pénz csere­értéke csökkenésének szimptómája, ami onnan tűnik ki legjobban, ha példának okáért egy 1850-ben kiadott 10 millió koronányi összeget összehasonlítunk egy 1900-ban kiadott 10 millió koronányi összeggel, akkor látni fogjuk, hogy két egymástól teljesen elütő értéket hasonló­­ítunk össze. De visszavezethető a kiadások emelkedése a nagyközönségnek az állam iránt táp­lált igen nagy igényeire, az általános jólét iránti kívánságra és a társadalmi szolidaritás eszméjének nagyobb fokú fejlődésére. A kiadások emelkedése nemcsak nálunk, ha­nem a külföldi országokban is a múltban szintén igen nagy aggodalomra adott okot. És így termé­szetes dolog, hogy nekünk is teljes erővel oda kell hatnunk, hogy államháztartásunkban a lehető legna­gyobb takarékossággal járjunk el. A gazdasági válságok, amelyek súlya alatt nemcsak mi, hanem nálunk sokkal fejlettebb gazda­sági élettel bíró nemzetek hasonlóan szenvednek­, nem szoktak hosszú tartamúak lenni, mert azok meg­szűntével rendesen jobb és szerencsésebb viszonyok­nak engednek helyet. Az országot a lehető legnagyobb takarékosságra, tevékenységre és óvatosságra kell serkenteni (Helyeslés a jobboldalon), hogy nem sza­bad megelégedni annak kimutatásával, hogy az or­szág kulturális intézményei mennyire fejlődtek, hogy az ország politikai reputáció tekintetében a külföld szeme előtt mennyit nyert, de törekedni kell minél gyorsabban és­­jobban fejlődnünk gazdasági és anyagi téren is, mert semmi kétség az iránt, hogy a szom­széd­ államokkal, amelyek ipar, kereskedelem és me­zőgazdasági cikkek tekintetében a közel­jövőben ver­senytársaink lesznek, a harcot föl kell vennünk és nincs tagadás benne, hogy ezektől sok tekintetben, különösen az ipar tekintetében, visszamaradtunk. Érezzük mindnyájan, hogy az országnak az adó­reformra szüksége van és hogy különösen az egyenes adók reformjára az országnak égető szüksége van,, mert ennek sikeres keresztülvitelétől függ sok tekin­tetben jelenleg súlyosan érzett gazdasági válságunk javulása és adórendszerünk igazságosabbá való tétele. Az ország a jelen körülmények közt nem szenved rültek a nyilvánosság elé. Mind a részletekre azon­ban nem térhetünk ki ma bővebben. Nincs is jogunk hozzá, hogy hatszáz műből egy lélegzetre írjunk. Csak jellemezni akartuk azt, hogy milyen ez a tárlat s mik az első séta fő­ érdekességei. Valóságos stádium-számba menne azoknak a ké­peknek a csoportosítása, amelyekről százhúsz sor­ban írni lehet. Nem szabad felednünk, hogy mikor itt kiemeltük a tiszta művészi szen­zációinkat, mellőztünk néhány nagyon terje­delmes gyűjteményt. Hisz Háry, Katona, Knopp, Kaeziány, Szenes, Mihalik, Mannheimer, Pállya, Kann, Szlányi, Benes, Horthy, Glatz, Rem­­stock, Csók, Kúnty, az illusztrátorok, grafiku­sok és építészek mind egy-egy bő kollekció­val mutatkoznak itt be, olyik száznál is több darabbal. Biztosan igazságtalanokká lennénk, ha néhány száz művész-egyéniséget egy szuszra akar­nánk jellemezni. Ezt az élvezetes feladatot más­korra hagyjuk, hosszabb séták után. Mi így is temérdek élvezetet köszönünk ennek a kiállítás­nak, amelynek külső képe, a termek ízléses dísze felülmúl minden külföldi tárlatot, amelyet láttunk. Aki ezekbe a termekbe lép, hazavisz a maga otthonába valamelyes értékes hangulatot, ama művészfajtának adományait, amely értéket ad e tárlatnak tiszta érzés­ munkájával. Friss levegő van itt. Az emberek kezdenek szabadokká lenni. Az akadémikus cenzúra ideje lejárt. Hozzák innen is, onnan is nagy Magyarországból, a mi földünk­ről, a mi egünk felhői alól azt, amit becsesnek éreznek. Megyünk előre, bizodalommal nézünk az új zászló lobogására. Van már művészetünk. Tá­madtak emberek, akik reprezentálják fajunkat a magas és tiszta kulturrégiókban is. Mennek előre művészeink. Ma még sans-culotteok, de van éles szuronyuk. Nem kell őket félteni.

Next