Budapesti Napló, 1902. március (7. évfolyam, 59-88. szám)
1902-03-01 / 59. szám
Budapest, szombat, BUDAPESTI NAPLÓ 1902. március 50. szám.» jelenet lehet: az autokrata Hohenzollerncsászár öcscsének alkudozása az amerikai polgáremberrel, pipaszó mellett, székre vetett lábakkal. Ilyen színjáték nem ismétlődik minden században. Itt vége az európai politikai iskolák mindenféle felfogásának: valami újszerű, meglepő elem színezi hihetetlenül tarkára ezt a bizarr, de végzetszerűen súlyos jelentőségű képet. Lehet, hogy Amerika csak új szövetségest kapott tegnap. De az is lehet, hogy Európa gazdasági jövője jó időre meg van pecsételve a tegnapi barátságos ebédből kifolyólag. A kiebb tárcák. Budapest, február 28. Ma megindult a részletes vita. Temperamentumos felszólalásokkal Nessi Pál és kivált Rátkay László érdekes fejtegetéseket váltottak ki Széll Kálmán miniszterelnökből, a magyar udvartartás és a kabinetiroda dolgában. A tüzes szélbaliak úgy vélték, hogy tüskebokrétát dobnak a miniszterelnök felé s a szúrós kérdések egész garmadájával kínálják meg. Széll Kálmán azonban bátor kézzel kapta el a tüskebokrétát, szálaira szedte szét és még a kezét sem sértette meg. Azokat a kényes kérdéseket a maga megszokott egyenességével kezelte s közmegnyugvást tudott kelteni. Két beszéde két bizonyítéka volt magyar érzésének, kormányzati önérzetének és parlamenti művészetének. A költségvetésnek ezt a két tételét el is fogadták változatlanul. Az új országgyűlés tételénél Bartha Miklós kegyetlen kritikával támadt az új parlament ellen. Amit ennek a palotának drágaságáról s az ország gazdasági viszonyaihoz mérten pazar voltáról mondott : keserű igazság. Volt kétségtelenül sok igazság abban is, amit az új parlament célszerűtlen berendezéséről mondott. De már, ahogyan ő a részleteket bírálta, ahogyan egyes képeket kifigurázott, az kevésbé kritika, mint karrikatúra. Ilyen módon a világ legszebb képeit is ki lehet figurázni, sőt mentül eredetibb valamely kép, annál inkább. És ha az új parlament esetleges stílusbeli fogyatékosságaiból messzemenő korrajzi tüneteket akart kimagyarázni, az is rettenetesen erőszakolt valami. Mit szólna Bartha Miklós hozzá, ha valaki a mai ellenzéki kritikát akarná megítélni például abból a tünetből, hogy Bartha Miklós az új parlament berendezésének célszerűtlenségét azon kezdte kifogásolni, hogy rossz helyen van a pénztár s csak utolsó sorban kifogásolta, hogy rossz helyen van a sajtó és a publikum? Amilyen igazságtalan volt az ilyen korrajzi következtetés, olyan igazságtalan volt Bartha Miklós korrajzi következtetése is. De azért nem illenék elvitatni, hogy Bartha Miklós karrikatúrája határos volt, annyira, hogy Rajcovszky István mindjárt felkapta és mindenféle invektivákat csapott melléje. Széll Kálmán miniszterelnök azonban, aki Bartha Miklós karrikaturáját talán egészen megjegyzés nélkül hagyta volna, Rakovszky invektíváit a leghatározottabban és általános helyeslés közben utasította vissza. Ennél a tételnél különben ma megszakadt a vita. Ha meg nem gondolja magát holnapig, a néppárt talán névszerinti szavazást is erőszakol miatta. Ma legalább nagyon korteskedett a szélsőbalon, hogy aláírásokat kapjon a névszerinti szavazás kéréséhez. emeli az arravalókat; mely nem azt számlálja, hogy mennyi őse volt valakinek, hanem azt, hogy mennyi szolgálatot tehet az országnak; mely Kinizsit, a molnárlegényt, éppen úgy megteszi hadvezérnek, bánnak, három megye főispánjának, mint ahogy 334 évvel később Bonaparte volt pincérlegényeknek és postakocsisoknak marsallbotot és királyi pálcát osztogatott szét. Herczeg erről az oldaláról tünteti föl. Akit a Balatoni regében magunk előtt látunk, az a szellemes egyéniség-imádó ; a renaissance-ember, az „első modern magyar.“ Mátyás király voltaképpen azért időz a Balaton zalai partján, hogy elvegye Magyar Benigna asszonytól a várát és egyúttal a szívét is. A szép özvegyasszony mind akettőt gondosan őrzi, ámbár a várat jogtalanul tartja birtokában, mert az királyi tulajdon és Benigna ősei csak erőszakos rablás útján jutottak hozzá. De a szivével szabadon és teljes joggal rendelkezik és el is van tökélve, hogy ellentáll a szerelmes, kalandos király csábításainak. Találkozásuk az első felvonásban a darab fénypontja. Ez a páros jelenet olyan vidám, kedves és elmés, hogy ehhez hasonlót Herczeg még nem irt. Egyik ötlet a másikat kergeti. A dialógból szikrák pattognak, mintha két kemény, de finom és hajlékony kardpenge páros viaskodásban összecsapódik. Kacagnunk kell, amikor a király elpanaszolja, hogy ő — a kikiáltott nő-hódító — abszolúte nem szerencsés a szerelemben. Mindegyik asszony bosszút akar állani a másik aszszonyért, akit ő — állítólag — meghódított. Mindegyik fölteszi magában, ha kilencvenkilenc a karjaiba dőlt, ő lesz a századik, aki nem adja meg magát! Majd megmutatja ő, hogy mi az ellenállás! — És ilyenformán mind a száznál kudarcot vall. Végtelenül kedves és mulatságos a Benigna vallomása is, amikor azzal mentegeti magát, hogy azért nem szeretheti, mert ahányszor megfogná a kezét, mindig arra gondolna, hogy ez a két királyi pálcát tart és egy országot dirigál; valahányszor csókolni akarná, mindig a Szent István koronáját látná a fején. Nemcsak ez a jelenet kitűnő, hanem az egész első felvonás a kezdetétől fogva, amikor Sió, a Balaton egyik félvér tündére, aki unja már az egyhangú pocsolyaéletet, a halak és sellők társaságát, búcsút mond a Balatonnak és emberek közt akar élni emberalakban. Ez a Sió egy magyar vitéz és egy balatoni sellő öleléséből született. A magyar vitéz a Benigna asszony édesapja volt. Sió tehát a Benigna testvére. A benne lévő emberi vér az emberek közé vonja, a testvérség pedig arra kényszeríti, hogy intrikáló tündér-természetének egész vakmerő pajkosságával megvédje Benignát a király ostromától. Sió nemcsak Benignának a testvére, hanem rokona Robin pajtásnak is. De nem utánzat, nem kópia. Az Athén ligeteiben csatangoló Puck angol kobold, Sió pedig magyar tündér. Szembeszáll mindenkivel. Nem fél senkitől. Temperamentuma pezsgőbb, mint a Robiné, aki engedelmes szolgája Oberonnak, amíg ő a Balaton fejedelmét is a faképnél hagyja és a maga szántából sző cselszövényt, a maga szántából tréfálja meg Magyarország királyát. Egészben véve vásott, szabadszájú, fürge, bájosan szemtelen és Herczeg Ferenc disztingvált múzsájának egyik sajátszerü, édes, rakoncátlan gyermeke, akinek a könnyed tündéri voltából az sem von le semmit, hogy nem versben beszél, hanem prózában. Bátor, impertinens és bájos föllépése annyira megtetszik Mátyásnak, hogy a kíséretébe fogadja és megteszi fiók-udvari bolondjának Pipacs mellé, aki szintén beleszeret az ennivaló gyerkőcbe. A kis fiókbolond meg fogja mutatni, hogy nagy kópé és a tréfacsinálásban szuverén, mint a gazdája. Benignának tényleg nagyon kell már a mentőakció, mert Mátyás a kis kulcsot már kierőszakolta tőle, amivel Szent Mihály éjjelén belopózhatik a várba, egyenesen a szép özvegy kamarájába. A szép özvegy időközben — és pedig első látásra — beleszeret a daliás Kinizsibe. Pál úr nem tud ugyan madrigálokat csinálni, mint Mátyás király, de szemrevaló, erős, rusztikus férfiú, és Benignának nagyon kell ez a válfaj. Ő is ellensége a betűnek és a görög mithologiának. Benigna formális szerelmet vall Kinizsinek a második felvonásban és igy szól hozzá: ha nemes ember vagy, jöjj fel a várba és kérd meg a kezemet. Sió, a fiók bolond, mindent hall egy vén fa mögött és azonnal készen van a tervével: ezt a dürrögő fajdtyukot Szent Mihály éjjelén össze fogja párosítani szerelmes fajdkakasával. Nála van már a király pecsétgyűrűje, amit a hamis tündér ügyesen lelopott az alvó Mátyás ujjáról. Amikor a király nemes lovaggá és temesi bánná teszi Kinizsit, Sió figyelmezteti a boldog új nemest, hogy Benigna várja ám fönn a várban, menjen hozzá haladéktalanul. Pál úr nem is kéreti magát. Erre Sió a pecsétgyűrű erejénél fogva Stozius magiszter útján papot küldet föl a várba, azzal a meghagyással, hogy nyomban eskesse össze Kinizsit Benignával, mert így akarja ezt a király. Egyúttal mindenféle gratuláló küldöttségeket mozgósít, hogy azok is ott legyenek majd Mátyás őfelsége titkos éjjeli randevúján. A második felvonásban kieszelt tréfa csattanva sül el a harmadik felvonás vége felé. Az üdvözlő deputációk megjelennek, kis leányok virágot hoznak. Amikor Mátyás lábhegyen, tolvajlámpával jön a titkos folyosón és belép a terembe, virághintő kis leányok fogadják, ágyuk dörögnek és fölharma a néphimnusz ... azaz a terembe gyűlt roppant sokadalom lelkes kiáltása: Éljen a királyi Mátyás, a zseniális renaissance-ember, első pillanatra annyira konszernálva van, hogy nem tudja legyőzni a zavarát. „Szívesen jöttem ide". „Milyen az időjárás ?* „Milyen az idei termés?" A képviselőház ülése február 28-án. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Gróf Apponyi Albert. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, Széchenyi Gyula, Hegedűs Sándor, Darányi Ignác, Cseh Ervin. Kisebb tárcák. Az udvartartás tételénél Wessi Pál hangoztatja, hogy nincs magyar udvartartásunk. Van ugyan királyi várpalotánk, magyar udvarnagy, az osztrák udvar is lerándul néha Budapestre, de ez nem udvartartás. Kérdi, milyen célból lett a 9 millió korona felvéve a költségvetésbe, ha nem költenek el ennyit Magyarországon. Kérdi továbbá, felemelik-e a civillistát. Óhajtaná, hogy gyakrabban legyen szerencsénk a trónörököshöz s a többi főhercegekhez. Nem fogadja el a költségvetést. (Zajos helyeslés a szélsőbaloldalon.) Rátkay László nem szavazza meg az udvartartás költségvetését, amely szóló szerint nem magyar. A valóságos belső titkos tanácsosok esküt tesznek le. Kérdi, mi ennek az eskünek tartalma. Gyanúja az, hogy az eskü tartalma nem áll összhangzásban a magyar alkotmánynyal. Keserű azt végignézni a magyar történelemben, hogy mi a sorsa azoknak, akik a magyar szabadságért küzdöttek. Kossuth száműzetve halt meg, Széchenyi megőrült, Teleki öngyilkos lett. Függetlenségünket nem bírtuk kivívni, nem, mert a dinasztia nem akarta azt. De magyar udvartartásunk nincs, bár milliókat áldozunk érette. Mert a magyar király nem Budapesten tartja udvarát, hanem Bécsben s ha meg is jelenik Budapesten hü magyarjai között, Gott erhaltéval fogadják. Nem fogadja el a költségvetést. (Zajos helyeslés a szélsőbalon.) Széll Kálmán miniszterelnök : Ha ebben a kérdésben az adott viszonyokat, alkotmányunkat, közjogi törvényeinket, a fejedelemnek azonosságát és mindazt, ami ahhoz kapcsolódik és abból következik, objektíve és tárgyilagosan fogja fel az ember és csak ebből a tárgyilagos szempontból indul ki nem lehet arra az álláspontra helyezkedni, amelyre az ellenzék helyezkedett. Őfelsége akárhol van, akár Bécsben tartózkodik, akár Budapesten, egyúttal a törvényes kapcsolat alapján a mi közjogunk és alkotmányunk szerint ausztriai császár és Magyarország apostoli királya. Elválaszthatatlan ez a két méltóság tőle. Egészen különválasztani mindazt, ami ebből azután az egész úgynevezett háztartásban folyik, nem lehet. Nem igazságos az a kritika, amit e részben kifejtettek, nem egy dolog van, ami a múlthoz képest egészen más helyzetet teremtett és nagy haladást mutat. Fokozatosan és szukcesszíve kidomborodott mindjobban itt Budán, a budai várban és Budapesten az udvartartásnak királyi természete. A felségét itt minden közjogi aktusnál csak magyar méltóságok veszik körül, ami ezelőtt nem történt,ő felsége itt ,Magyarországon csak magyar tanácsosai által van körülvéve, a legközvetlenebb és legszemélyesebb környezetének kivételével, ahol szintén vannak magyar emberek. Az udvartartás itteni megjelenése mindig magyarabb és magyarabb karaktert vesz fel, a magyar államnak megfelelőt. Ha valamely nemzetnek, ennek a nemzetnek van szüksége arra hogy minél teljesebb legyen az egyetértés a király és a nemzet között, egyetértés, igaz, zavartalan és benső. Ez az egyetértés, a korona és nemzet közötti bizalom a legnagyobb ékessége a koronának és legnagyobb biztossága a trónnak és legnagyobb szerencséje és garanciája az ország biztosságának és jövőjének is és mindaz, ami azt ápolja és erősíti, az nagy érdeke az országnak és nem fekszik az ország érdekében, sőt nagy kárára van, sőt legnagyobb szerencsétlenség lenne az országnak, ami azt gyengíti, vagy kisebbíti. Abban a magas légkörben az a felfogás él és uralkodik, amelyet a mi közjogunk, alkotmányunk megszab abban a hatáskörben, amelyet a koronának a mi alkotmányunk előír. Ami a főhercegek kérdését illeti, csatlakozik ahhoz az óhajtáshoz, hogy minél többször és gyakrabban legyen az országnak szerencséje mindnyájunk örömére a főhercegekhez, a trónörököstől kezdve valamennyiig, hogy itt láthassa őket az ország a maga körében. Nem is áll az, hogy József főherceg ő fensége és családja volna az egyedüli, aki Magyarországon tartózkodik. Hisz más főherceg is van, például egyik főherceg egyenesen Magyarország legnagyobb birtokosai közé tartozik és állandóan Magyarországon van. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) És ha a budai várnak teljesen felépül, ami igen rövid idő kérdése, akkor alkalmas helyiségek lesznek, amik eddig nem voltak. (Felkiáltások a szélsőbalon: Miért nem építenek maguknak palotát?) Ami ő felségének és az udvarnak ittlétét illeti, nem lehet ez ellen panasz. Itt volt ő felsége októberben, novemberben, itt volt januárban, visszajött februárban, itt marad jó ideig, visszajön májusban. Ami azt illeti, hogy a királyi várpalota miféle költségekből fog épülni, némely verzió abból áll, hogy bizonyos összeg visszatartatik a civillistából, az udvartartás költségeiből és ebből épül a várpalota, másik szerint nagyobb összeget előlegezett az állam; más verzió szerint nem így történt a dolog, hanem ha elkészül az egész várpalota és a költségek összeállíttatnak, akkor fog kéretni a törvényhozástól azoknak megszavazása. A kérdés nem igy áll. Az államkincstár előlegezi a várlaképítési alapnak mindazon összegeket, melyek a királyi várpalota fölépítésére szükségesek és a civillistából azután ezen összegek téríttetnek meg, így az körülbelül 13—14 millió koronába kerülő ... Komjáthy Béla: Kétszer annyiba került Széll Kálmán miniszterelnök: Igen, mondom.