Budapesti Napló, 1902. március (7. évfolyam, 59-88. szám)

1902-03-01 / 59. szám

Budapest, szombat, BUDAPESTI NAPLÓ 1902. március­­ 50. szám.» jelenet lehet: az autokrata Hohenzollern­­császár öcscsének alkudozása az amerikai pol­gáremberrel, pipaszó mellett, székre vetett lá­bakkal. Ilyen színjáték nem ismétlődik min­den században. Itt vége az európai politikai iskolák mindenféle felfogásának: valami új­szerű, meglepő elem színezi hihetetlenül tar­kára ezt a bizarr, de végzetszerűen súlyos jelentőségű képet. Lehet, hogy Amerika csak új szövetsé­gest kapott tegnap. De az is lehet, hogy Európa gazdasági jövője jó időre meg van pe­csételve a tegnapi barátságos ebédből ki­folyólag. A kiebb tárcák. Budapest, február 28. Ma megindult a részletes vita. Temperamen­tumos felszólalásokkal Nessi Pál és kivált Rátkay László érdekes fejtegetéseket váltottak ki Széll Kálmán miniszterelnökből, a magyar udvartartás és a kabinetiroda dolgában. A tüzes szélbaliak úgy vélték, hogy tüskebokrétát dobnak a minisz­terelnök felé s a szúrós kérdések egész garmadá­­jával kínálják meg. Széll Kálmán azonban bátor kézzel kapta el a tüskebokrétát, szálaira szedte szét és még a kezét sem sértette meg. Azokat a kényes kérdéseket a maga megszokott egyenessé­gével kezelte s közmegnyugvást tudott kelteni. Két beszéde két bizonyítéka volt magyar érzésé­nek, kormányzati önérzetének és parlamenti mű­vészetének. A költségvetésnek ezt a két tételét el is fogadták változatlanul. Az új országgyűlés tételénél Bartha Miklós kegyetlen kritikával támadt az új parlament ellen. Amit ennek a palotának drágaságáról s az ország gazdasági viszonyaihoz mérten pazar voltáról mon­dott : keserű igazság. Volt kétségtelenül sok igaz­ság abban is, amit az új parlament célszerűtlen berendezéséről mondott. De már, ahogyan ő a részleteket bírálta, ahogyan egyes képeket kifigurá­zott, az kevésbé kritika, mint karrikatúra. Ilyen módon a világ legszebb képeit is ki lehet figu­rázni, sőt mentül eredetibb valamely kép, annál inkább. És ha az új parlament esetleges stílusbeli fogyatékosságaiból messzemenő korrajzi tüneteket akart kimagyarázni, az is rettenetesen erőszakolt valami. Mit szólna Bartha Miklós hozzá, ha valaki a mai ellenzéki kritikát akarná megítélni például abból a tünetből, hogy Bartha Miklós az új parlament berendezésének célszerűtlenségét azon kezdte kifogásolni, hogy rossz helyen van a­­ pénztár s csak utolsó sorban kifogásolta, hogy rossz helyen van a sajtó és a publikum? Amilyen igazságtalan volt az ilyen korrajzi következtetés, olyan igazságtalan volt Bartha Miklós korrajzi következtetése is. De azért nem illenék elvitatni, hogy Bartha Miklós karrikatúrája határos volt, annyira, hogy Rajcovszky István mindjárt fel­kapta és mindenféle invektivákat csapott melléje. Széll Kál­mán miniszterelnök azonban, aki Bartha Miklós karrikatur­áját talán egészen megjegyzés nélkül hagyta volna, Rakovszky invektíváit a leghatá­rozottabban és általános helyeslés közben utasí­totta vissza. Ennél a tételnél különben ma megszakadt a vita. Ha meg nem gondolja magát holnapig, a néppárt talán névszerinti szavazást is erőszakol miatta. Ma legalább nagyon korteskedett a szélső­balon, hogy aláírásokat kapjon a névszerinti sza­vazás kéréséhez. emeli az arravalókat; mely nem azt számlálja, hogy mennyi őse volt valakinek, hanem azt, hogy mennyi szolgálatot tehet az országnak; mely Ki­nizsit, a molnárlegényt, éppen úgy megteszi had­vezérnek, bánnak, három megye főispánjának, mint ahogy 334 évvel később Bonaparte volt pincérlegényeknek és postakocsisoknak marsall­­botot és királyi pálcát osztogatott szét. Herczeg erről az oldaláról tünteti föl.­­ Akit a Balatoni regé­ben magunk előtt látunk, az­ a szellemes egyéni­ség-imádó ; a renaissance-ember, az „első modern magyar.“ Mátyás király voltaképpen azért időz a Ba­laton zalai partján, hogy elvegye Magyar Benigna asszonytól a várát és egyúttal a szívét is. A­ szép özvegyasszony mind akettőt gondosan őrzi, ámbár a várat jogtalanul tartja birtokában, mert az királyi tulajdon és Benigna ősei csak erőszakos rablás útján jutottak hozzá. De a szivével szaba­don és teljes joggal rendelkezik és el is van tökélve, hogy ellentáll a szerelmes, kalandos király csábításainak. Találkozásuk az első felvonásban a darab fénypontja. Ez a páros jelenet olyan vidám, ked­ves és elm­és, hogy ehhez hasonlót Herczeg még nem irt. Egyik ötlet a másikat kergeti. A dialóg­ból szikrák pattognak, mintha két kemény, de finom és hajlékony kardpenge páros viaskodásban összecsapódik. Kacagnunk kell, amikor a király elpanaszolja, hogy ő — a kikiáltott nő-hódító — abszolúte nem szerencsés a szerelemben. Mind­egyik asszony bosszút akar állani a másik asz­­szonyért, akit ő — állítólag — meghódított. Mind­egyik fölteszi magában, ha kilencvenkilenc a karjaiba dőlt, ő lesz a századik, aki nem adja meg magát! Majd megmutatja ő, hogy mi az ellenállás! — És ilyenformán mind a száznál ku­darcot vall. Végtelenül kedves és mulatságos a Benigna vallomása is, amikor azzal mentegeti magát, hogy azért nem szeretheti, mert ahányszor megfogná a kezét, mindig arra gondolna, hogy ez a két ki­rályi pálcát tart és egy országot dirigál; vala­hányszor csókolni akarná, mindig a Szent István koronáját látná a fején. Nemcsak ez a jelenet kitűnő, hanem az egész első felvonás a kezdetétől fogva, amikor Sió, a Balaton egyik fél­vér tündére, aki unja már az egyhangú pocsolya­életet, a halak és sellők társaságát, búcsút mond a Balatonnak és emberek közt akar élni emberalakban. Ez a Sió egy magyar vitéz és egy balatoni sellő öleléséből született. A magyar vitéz a Benigna asszony édes­apja volt. Sió tehát a Benigna testvére. A benne lévő emberi vér az emberek közé vonja, a test­­vérség pedig arra kényszeríti, hogy intrikáló tün­dér-természetének egész vakmerő pajkosságával megvédje Benignát a király ostromától. Sió nemcsak Benignának a testvére, hanem rokona Robin pajtásnak is. De nem utánzat, nem kópia. Az Athén ligeteiben csatangoló Puck an­gol kobold, Sió pedig magyar tündér. Szembe­száll mindenkivel. Nem fél senkitől. Temperamen­tuma pezsgőbb, mint a Robiné, aki engedelmes szolgája Oberonnak, amíg ő a Balaton fejedelmét is a faképnél hagyja és a maga szántából sző cselszövényt, a maga szántából tréfálja meg Ma­gyarország királyát. Egészben véve vásott, szabad­­szájú, fürge, bájosan szemtelen és Herczeg Ferenc disztingvált múzsájának egyik sajátszerü, édes, rakoncátlan gyermeke, akinek a könnyed tündéri voltából az sem von le semmit, hogy nem vers­ben beszél, hanem prózában. Bátor, impertinens és bájos föllépése annyira megtetszik Mátyásnak, hogy a kíséretébe fogadja és megteszi fiók-udvari bolondjának Pipacs mellé, aki szintén beleszeret az ennivaló gyerkőcbe. A kis fiók­bolond meg fogja mutatni, hogy nagy kópé és a tréfacsinálásban szuverén, mint a gazdája. Benignának tényleg nagyon kell már a mentő­akció, mert Mátyás a kis kulcsot már ki­erőszakolta tőle, amivel Szent Mihály éjjelén be­­lopózhatik a várba, egyenesen a szép özvegy ka­marájába. A szép özvegy időközben — és pedig első látásra — beleszeret a daliás Kinizsibe. Pál úr nem tud ugyan madrigálokat csinálni, mint Mátyás király, de szemrevaló, erős, rusztikus férfiú, és Benignának nagyon kell ez a válfaj. Ő is ellensége a betűnek és a görög mithologiá­­nak. Benigna formális szerelmet vall Kinizsinek a második felvonásban és igy szól hozzá: ha ne­mes ember vagy, jöjj fel a várba és kérd meg a kezemet. Sió, a fiók­ bolond, mindent hall egy vén fa mögött és azonnal készen van a tervével: ezt a dürrögő fajdtyukot Szent Mihály éjjelén össze fogja párosítani szerelmes fajdkakasával. Nála van már a király pecsétgyűrűje, amit a hamis tündér ügyesen lelopott az alvó Mátyás ujjáról. Amikor a király nemes lovaggá és temesi bánná teszi Kinizsit, Sió figyelmezteti a boldog új nemest, hogy Benigna várja ám fönn a várban, menjen hozzá haladék­talanul. Pál úr nem is kéreti magát. Erre Sió a pecsétgyűrű erejénél fogva Stozius magiszter út­ján papot küldet föl a várba, azzal a meghagyás­sal, hogy nyomban eskesse össze Kinizsit Benig­­nával, mert így akarja ezt a király. Egyúttal mindenféle gratuláló küldöttségeket mozgósít, hogy azok is ott legyenek majd Mátyás ő­felsége tit­kos éjjeli randevúján. A második felvonásban kieszelt tréfa csat­tanva sül el a harmadik felvonás vége felé. Az üdvözlő deputációk megjelennek, kis leányok vi­rágot hoznak. Amikor Mátyás lábhegyen, tolvaj­lámpával jön a titkos folyosón és belép a te­rembe, virághintő kis leányok fogadják, ágyuk dörögnek és fölharma a néphimnusz ... azaz a terembe gyűlt roppant sokadalom lelkes kiáltása: Éljen a királyi Mátyás, a zseniális renaissance-ember, első pillanatra annyira konszernálva van, hogy nem tudja legyőzni a zavarát. „Szívesen jöttem ide"­. „Milyen az időjárás ?* „Milyen az idei termés?" A képviselőház ülése február 28-án. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Gróf Apponyi Albert. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, Széchenyi Gyula, Hege­dűs Sándor, Darányi Ignác, Cseh Ervin. Kisebb tárcák. Az u­dvartartás tételénél Wessi Pál hangoztatja, hogy nincs magyar ud­vartartásunk. Van ugyan királyi várpalotánk, magyar udvarnagy, az osztrák udvar is lerándul néha Buda­pestre, de ez nem udvartartás. Kérdi, milyen célból lett a 9 millió korona felvé­ve a költségvetésbe, ha nem költenek el ennyit Magyarországon. Kérdi to­vábbá, felemelik-e a civillistát. Óhajtaná, hogy gyak­rabban legyen szerencsénk a trónörököshöz s a többi főhercegekhez. Nem fogadja el a költségvetést. (Zajos helyeslés a szélsőbaloldalon.) Rátkay László nem szavazza meg az udvartar­tás költségvetését, amely szóló szerint nem magyar. A valóságos belső titkos tanácsosok esküt tesznek le. Kérdi, mi ennek az eskünek tartalma. Gy­anúja az, hogy az eskü tartalma nem áll összhangzásban a ma­gyar alkotmánynyal. Keserű azt végignézni a magyar történelemben, hogy mi a sorsa azoknak, akik a magyar szabad­ságért küzdöttek. Kossuth száműzetve halt meg, Szé­chenyi megőrült, Teleki öngyilkos lett. Függetlensé­günket nem bírtuk kivívni, nem, mert a dinasztia nem akarta azt. De magyar udvartartásunk nincs, bár milliókat áldozunk érette. Mert a magyar király nem Budapesten tartja udvarát, hanem Bécsben s ha meg is jelenik Budapesten hü magyarjai között, Gott er­­haltéval fogadják. Nem fogadja el a költségvetést. (Zajos helyeslés a szélsőbalon.) Széll Kálmán miniszterelnök : Ha ebben a kér­désben az adott viszonyokat, alkotmányunkat, közjogi törvényeinket, a fejedelemnek azonosságát és mind­azt, ami ahhoz kapcsolódik és abból következik, objektíve és tárgyilagosan fogja fel az ember és csak ebből a tárgyilagos szempontból indul ki nem lehet arra az álláspontra helyezkedni, amelyre az ellenzék helyezkedett. Ő­felsége akárhol van, akár Bécsben tartózkodik, akár Budapesten, egyúttal a törvényes kapcsolat alapján a mi közjogunk és alkotmányunk szerint ausztriai császár és Magyarország apostoli királya. Elválaszthatatlan ez a két méltóság tőle. Egészen különválasztani mindazt, ami ebből azután az egész úgynevezett háztartásban folyik, nem lehet. Nem igazságos az a kritika, amit e részben ki­fejtettek, nem egy dolog van, ami a múlthoz képest egészen más helyzetet teremtett és nagy haladást mutat. Fokozatosan és szukcesszíve kidomborodott mindjobban itt Budán, a budai várban és Budapesten az udvartartásnak királyi természete. A felségét itt minden közjogi aktusnál csak magyar méltóságok veszik körül, ami ezelőtt nem történt,­­ő felsége itt ,Magyarországon csak magyar tanácsosai által van körülvéve, a legközvetlenebb és legszemélyesebb kör­nyezetének kivételével, ahol szintén vannak magyar emberek. Az udvartartás itteni megjelenése mindig magyarabb és magyarabb karaktert vesz fel, a ma­gyar államnak megfelelőt. Ha valamely nemzetnek, ennek a nemzetnek van szüksége arra hogy minél teljesebb legyen az egyet­értés a király és a nemzet között, egyetértés, igaz, zavartalan és benső. Ez az egyetértés, a korona és nemzet közötti bizalom a legnagyobb ékessége a ko­ronának és legnagyobb biztossága a trónnak és leg­nagyobb szerencséje és garanciája az ország biztos­ságának és jövőjének is és mindaz, ami azt ápolja és erősíti, az nagy érdeke az országnak és nem fek­szik az ország érdekében, sőt nagy kárára van,­­ sőt legnagyobb szerencsétlenség lenne az ország­nak, ami azt gyengíti, vagy kisebbíti. Abban a magas légkörben az a felfogás él és uralkodik, amelyet a mi közjogunk, alkotmányunk megszab abban a hatáskörben, amelyet a koronának a mi al­kotmányunk előír. Ami a főhercegek kérdését illeti, csatlakozik ahhoz az óhajtáshoz, hogy minél többször és gyakrabban legyen az országnak szerencséje mind­nyájunk örömére a főhercegekhez, a trónörököstől kezdve valamennyiig, hogy itt láthassa őket az ország a maga körében. Nem is áll az, hogy József főher­ceg ő fensége és családja volna az egyedüli, aki Magyarországon tartózkodik. Hisz más főherceg is van, például egyik főherceg egyenesen Magyarország legnagyobb birtokosai közé tartozik és állandóan Magyarországon van. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) És ha a budai várnak teljesen felépül, ami igen rövid idő kérdése, akkor alkalmas helyiségek lesznek, amik eddig nem voltak. (Felkiáltások a szélsőbalon: Miért nem építenek maguknak palotát?) Ami ő felsé­gének és az udvarnak ittlétét illeti, nem lehet ez ellen panasz. Itt volt ő felsége októberben, novemberben, itt volt januárban, visszajött februárban, itt marad jó ideig, visszajön májusban. Ami azt illeti, hogy a királyi várpalota miféle költségekből fog épülni, némely verzió abból áll, hogy bizonyos összeg visszatartatik a civillistából, az udvartartás költségeiből és ebből épül a várpalota, másik szerint nagyobb összeget előlegezett az állam; más verzió szerint nem így történt a dolog, hanem ha elkészül az egész várpalota és a költségek össze­­állíttatnak, akkor fog kéretni a törvényhozástól azok­nak megszavazása. A kérdés nem igy áll. Az állam­kincstár előlegezi a várlaképítési­ alapnak mindazon összegeket, melyek a királyi várpalota fölépítésére szükségesek és a civillistából azután ezen összegek téríttetnek meg, így az körülbelül 13—14 millió ko­ronába kerülő ... Komjáthy Béla: Kétszer annyiba került Széll Kálmán miniszterelnök: Igen, mondom.

Next