Budapesti Napló, 1902. május (7. évfolyam, 119-147. szám)

1902-05-01 / 119. szám

119 szám. Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1902. május 1­ 8 a javulás útjára lépett. (Zajos derültség.) Most azonban konstatálja, hogy nem lépett a javulás út­jára, mert hisz az osztrák táborszernagy előtt most is haptachtban áll a miniszter (Derültség.) A táborszer­nagynak meg kellene mondania az uralkodóháznak, hogy az nem lehet se német császár, se szláv császár, hanem csak magyar király. Gyönyörűen ki lehetett volna 67 óta fejleszteni a nemzeti hadsereget. Abszur­dum az, hogy nem a hadsereg alkalmazkodik a nem­zethez, hanem megfordítva. Megvan különben győ­ződve, hogy az osztrák züllött viszonyok el fogják törülni a közös hadsereget. Európa összes államait kikezdte a szocializmus. De nem boldogul a hadsereg­gel szemben, mert itt a nemzeti szellemet állítják a szocializmussal szemben. Nálunk ez nem történik meg, mert feketesárga lobogó alatt, a Gott erhalte hangjai mellett germanizálnak a hadseregben. Szól ezután a delegációról, amelyet automata parlamentnek nevez el. Pulszky halála óta legnagyobb hadügyi kapacitás Münnich Aurél, aki megfordított gárda amely soha sem hal meg, de mindig megadja magát. (Zajos de­rültség) A tengerészeti kapacitás Rosenberg Gyula, akit azért siettek behozni Abrudbányán, hogy a ten­gerészeti ügyek csonkán ne maradjanak. (Derültség.) Furcsa egy bizottság a tengerészeti albizottság. Most ismét 15 hadihajót kérnek. Talán a khinai expedícióra kell az ? Széll Kálmán miniszterelnök: Egy szó sem igaz az egészből ! Fichler Győző: Én láttam is a hadihajókat! (Derültség.) Rákosi Viktor: Arra kellenek a hadihajók,hogy a Khinában elfoglalt négyszögmérföld területről cop­fokat szállítsunk be. (Zajos derültség.) Erre nincs szükség. Van itt már elég. Azt mondják, hogy a hármasszövetség is meg­közelíti a kifejlesztett hadsereget. Kérdi, mit használ nekünk a hármasszövetség, amikor Goluchowski ott is azt a szerepet játszsza, mint a zsokéklubban. (Zajos derültség.) Tudniillik a kibicszerepet. Erre pedig a 13. §. áll. (Derültség.) Az országban annyi baj és nyomor uralkodik, hogy nem hajlandó tovább a mosochnak több áldo­zatot hozni. A költségvetést nem fogadja el. (Zajos helyeslés és éljenzés a szélsőbalon.) Münnich Aurél: Azt feleli Rákossinak, hogy feltétlenül igaza van, mert ő igenis megadja magát ott, hol az meggyőződésével egyezik. (Élénk ellent­mondás a szélsőbaloldalon.) Megadja magát ennek a kormánynak. Természetes dolog, hogy ezúttal is el­fogadja a költségvetést, mert ismét megadja magát a honvédelmi kormánynak, mert bizalommal viseltetik iránta. (Helyeslés a jobboldalon. Zaj a szélsőbalolda­lon.) A vita folyamán a függetlenségi és 48-as párt vezérszónoka Tóth János, tegnap azt mondotta, hogy Magyarországon sajátságos vítus fejlődött ki a nem­zetnél, legutóbb pedig a magyar parlament kormány­pártjánál a hadügyi kérdésekben, a turhat­ott loyali­­tás és opportunitas noli­me tangere-vé tette az or­szág hadügyét és a hadügy minden kérdését. Ma pe­dig Nessi Pál azt mondta, hogy a honvédség fel­állí­tásával becsapták az országot 1868-ban... Nessi Pál: ügy is van ! Münnich Aurél: . . . mert az nem lett önálló hadsereg, hanem csak bizon­os tartaléka a közös hadseregnek. Végül Rákosi Viktor most azt mondta még pedig meglehetős nagy garral, egy krajcárt sem szavazunk meg idegen hadseregnek, a mi hadsere­günknek ellenben mindent. Ugy­e azt mondta? Rákosi Viktor : Az önálló magyar hadseregnek ! Münnich Aurél: Még a 70-es években is oly kezdeteges állapot uralkodott a honvédségnél, hogy még akkor sem tudták e hazafiak, hogy miképpen is fog fejlődni a honvédség? A tisztikar úgy egészít­­tetett ki, hogy mindenki, aki írni-olvasni tudott, bár a műveltségnek nem nagyon magas fokán állt, meg­kapta a tiszti kardbojtot, mert oly nagy szükség volt tisztekre. Tisztelet a kivételeknek, mert akkor is na­gyon sok kitűnő férfi szolgált ott. (Egy van jjobbfelől.) Ezek után következtek az új idők, midőn egy­részt a tanzászlóaljak szerveztettek, másrészt felállít­­tatott a keret­rendszer, hogy a tisztek valahára gya­korolhatták magukat állandóan, habár csekély számú csapatokkal is. Azelőtt nyo­lhetes gyakorlat után sza­badságolták a honvédeket és mégis kénytelenek vol­tak a nagy gyakorlatokon a közös hadsereggel együtt­működni és bámulatos eredmény az, hogy akkor is megállták helyüket. Nessi Pál: Mert magyar volt Münnich Aurél: Következett a keretrendszer felállítása után az 1890. évi V. t.-c. amely végre-va­­lahára kontingentálta a honvédség részére az ujonc­­jutalékot, évi 12.500 főben állapítván meg azt és megállapította egyúttal azt is hogy a honvédségnél a legénység két évig fog tényleg szolgálni. Abban az időben már működtek a honvédségi Ludovika Aka­démia fiatal tisztjei, már a harcképesség is magasabb fokon volt, mint 1868-ban és a következő években. Ekkor történt, hogy 28 gyalogezred és 10 huszár­ezred lett felállítva és azóta haladt a honvédség ki­képzése igazi magyar szellemben napról-napra, évről­­évre. (Úgy van­ jobbfelől.) Következett azután az az örvendetes nap, mikor a törvényhozás az 1897. évi XXII. törvénycikket megalkotta, mikor a tisztképző­­intézetek újjászerveztetek. Ez időtől fogva igaz büsz­keséggel tekinthet minden magyar ember a honvéd­ségre és nyugodtan nézhet az ország a jövő elébe. (Úgy van j jobbfelől.) Rákosi Viktor személyes kérdésben szól. Ő do­kumentumokból rajzolta meg Münnich Aurél arcképét. Ezeket a dokumentumokat Münnich Aurél beszédeiből szedi elő. Münnich egy izbeli kijelentette, hogy bízik a kormányban, de azt is kijelentette, hogy bízik a jövő kormányban is. Szóval elígérte magát kétszáz évre. Münnich Aurél igazat ad Rákosinak. Ő azt mondta, de ma is fenntartja. Nem képzel Magyaror­szágon kormányt, amely az országot a tönk szélére akarja juttatni. Ha a függetlenségi és 48-as párt kerül a kormányra, abban épp úgy fog bízni, min, bármely más kormányban, mert meg van győződve, hogy a függetlenségi párt sem fogja eladni a hazát.­ Kubik Béla örült, hogy most már Münnich sem állítja, hogy a honvédség a hadseregnek csak kiegé­szítő része. Nemzeti szempontból azonban kioktatást nem fogad el. A honvédség tisztjei Bécsbe járnak tanulni még az élelmezést is. Ilyen intézmény iránt­­ nem lelkesedhetik. (A honvédelmi miniszter válasza.) Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Magyarország érdeke megköveteli azt, hogy Ausztriá­val egyetemben egy nagy, tekintélyes véderőt tart­sunk fenn. Mihelyt külön magyar hadsereg szervezé­séről van szó, akkor lesülyed Magyarország kicsiny álommá, amelynek az európai koncertben az a súlya nem lesz meg. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon. Zaj. Halljuk Halljuk ! jobbfelől.) Ne mottóztassanak mindjárt felháborodni. Hogyh­a mi egyedül laknánk Európában, ha már egész Európát elfoglaltuk volna, akkor helyes volna, de miután más nemzetek is lak­nak Európában, ezekre mégis csak tekintettel kell­­ lenni. (Derű­­ség jobbról.) Rákosi Viktor: Inkább független Szerbia, mint leigázott Oroszország lenni ! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: A­ függetlenségi párt a dolgok megítélésénél a tényleges­ viszonyokat igen kevéssé veszi figyelembe, hanem, inkább csak szíve sugallatának engedve, óhajának ad kifejezést, némelykor oly modorban, amely egy kicsit hangos. (Derültség.) Kubik Béla: Ez a hangos kifejezés! Egyoldalú és hangos! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: A főelv a véderő szervezésénél nálunk az, hogy a­ pragmatika szankció alapján a védelem közös. Nessi Pál: A védelmi kötelezettség közös! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Elfogadom: a védelmi kötelezettség közös ! Ezen az alapon jött létre a védtörvény 1868-ban. A közös vé­delmi kötelezettségből, amint azt a pragmatika szank­ció megállapítja, származott a közös hadsereg, amely 1868-ban ezen elnevezést nyerte. Már mostan hogy állunk a honvédség szellemével, amelyet hangoztatni méltóztattak ? Horváth Gyula: Csehül állunk ! (Derültség a szélsőbaloldalon.) Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Majd megmondom, hogy magyarul állunk! (Derültség.) Hát azt akarják, hogy a véderőnek, a monorchia és abban Magyarország véderemének egyes részei szembe álljanak egymással és farkasszemet nézzenek? (Fel­kiáltások a szélsőbaloldalon: Nem!) Az egy olyan abszurdum volna, aminek a világon nincsen párja. Horváth Gyula: Abszurdum ilyent mondaniI . Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: A honvédség magyar szellemét illetőleg, hivatkozik Münnich Aurél meg Nessi Pálra aki a honvédségben szolgált és a honvédség szellemét ismeri, ha tőle kérdezné valaki vájjon magyar szellem uralkodik-e a magyar honvédségben, azt fogja mondani, hogy igenis magyar szellem. Tóth János ezt nem tudja s azon nem is csodálkozik. (Felkiáltások a szélsőbalol­­dalon: Miért?) Azért, mert Tóth János a közös had­sereg iránt van előszeretettel, minthogy csakis ott szolgált, valahogy kibújt felülvizsgálás útján és igy kike­rülte azt, hogy a honvédségségnél szolgáljon. (De­rültség a jobboldalon.) A véderőről van szó, az egész véderőről, mert a honvédség magyar szelleme ellen kifogás alig lehet, hacsak nem mesterséges műkifogás. (Helyeslés a szélsőbaloldalon ) Komoly kifogás nem lehet ellene. Itt nálunk a nagy keretben ki-ki szeresse a hazáját, legyen büszke arra, hogy magyar, hogy lengyel, hogy cseh, olasz (Nagy zaj a szélsőbaloldalon.) de alkalmazkodjék azután a nagy kerethez. Horváth Gyula: Magyarország nincs, el van törülve ? Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Magyarországot először említettem, ez ellen csak nem lehet kifogás! Horváth Gyula: Csak Osztrákország van, Ma­gyarország nincs ! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Én Magyarországot említettem, Osztrákországról nem szóltam, mert nem létezik! Eötvös Bálint: Csehország sincs? Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csehország van, ha csak a t. képviselő urak ki nem törültek a mappából. Ha kitörültek, akkor nincs. (Derültség a jobb- és baloldalon.) Rákosi Viktor: Közjogáak nincs!­­ Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter:­ségesen túrta a földet s ha összejöttek is, alig esett szó a katonákról. Hát megjönnek... Ez a nép egészen a mai napnak él. A parasztnak nincs naptára, amibe bejegyezte a tennivalóit, de az esztendeje napokra, órákra be van osztva. A határ a kalendáriuma, a hó alá temetkezett fehér végtelenség, aztán a fekete föld, amibe a remény­ség fejében pénzt kell dugni, aztán a zöldes, ritkás vetés, aztán az érett táblák s uj ugar, uj munka, uj tél... És sok bajoskodás között éppen olyan nyikorogva taszigálja előre a maga életének a kocsiját, mint ahogy vánszorog a karma, s jajgat a szekere alatt a kenetlen tengely. — Hát majd csak megjönnek a katonák ... Csak kedden érkeztek. Számszerűit kilencen. Mindeniknek elibe kellett vinni a maga saját gúnyáját. Ezért morogtak is egy kicsit az itthon­­maradottak. Egy nap belepusztul az ilyen útba. Reggel megy az asszony s most már egy-egy leány szengeti is a kapukból, hogy: — tisztelte­­tem és mennék eléje, de apám nem hogy ... A másik meg azt mondja, hogy a bátyja ketté­töri a derekát, ha mozdul. S a békességes és most már megelégedetten mosolygó asszonyok csendesen mennek végig a falun meg az után a motyóval, amiben csizma van meg nadrág és ujjas és tiszta fehérnemű. Némelyiknél meg árva­­lányhaj is ... És aztán újra csend, de már vá­­randósabb. Érdeklődés lapul meg alatta . . . Ahogy az emberek a kocsik lajtorjáján ülve meg gyalogosan kifelé tartanak a földekre, némelyik a maga katonakoráról beszél. Hogy — azt mondja — a maiak semmit se ér­tenek ahhoz. A gőzössel járnak.... És a lányok imm­el-ámmal dolgoznak. Ha egy megáll s ahogy guggol a veteményes földön, egyszerre csak föl­bámul, hát mindnek ellankad a keze és bámul­nak valamerre. . . . Aztán újra csendes robot kezdődik. Gyomlálás, kapálás és ilyenkor sok gyenge, finom kukoricatövet szokás kettényesni a kapával. A nap pedig lassan, aggodalmasan eresz­­kedik le a föld mögé, mintha félne attól, hogy az éjszakába sülyed. Keleten pici, ragyogó gombostüfény ragyog föl az égén, csillag. Aztán másik, egyszerre több is és amikor­­már egész alaposan este lett, egyszerre énekhangot hajt bele a faluba a szél a lejtőről, ami az országútról ka­nyarodik be. Akkorra már a kapuk előtt ültek az embe­rek. Az este leverte az utcára a tűzhelyek nyir­kos füstjét. A házak ereszéig kék levegő libegett, azon belü­l pedig szürke homály. Mintha úszva jött volna lefelé a hegyről a kilenc katonafej s mögöttük az asszonyok nagykeszkenőbe bányált csoportja. Azok közül, egy-egy pauzában hall­­szott, hogy csuklik némelyik. Nyilvánvaló, hogy sírtak. A legények pedig most már ordítva for­dultak be a főutcára. Határozott, katonás lépések­kel járt a többségük. Némelyik azonban már na­gyon részeg volt. Az csak egy pár lépésre tudta kihúzni magát, máskülönben azonban tántorgott. Egyetlenegynek volt kalap a fején. A többi ka­tonasipkát viselt s nádpálcát suhogtatott, aminek a végén kilőtt patron volt a dísz. Csak úgy az út közepéből kiáltottak ki kétoldalra a házak elé az embereknek jóestét meg effélét, de hetykén, foghegyről i­s egyenesen bevonultak a kocs­mába. Az asszonyok ide is elkísérték őket a kapuig és sorba letelepedtek a padon végig. Csendben voltak, mindenik a fia hangját leste belülről. Éjféltájban már egyszerre orditott mindenki odabenn. A nádpálcákkal csapkodták az asztalt s kiabáltak: zsidóné! — Künn összeborzongva állott föl a padról egyik-másik asszony s csen­desen elköszönve a többitől, elindultak jobbra, balra. Benn újra ordított egy legény: zsidóné — és verte az asztalt. Az asszonyok szorongva bá­multak össze. Mi lesz ebből? A zsidóné tekin­télyes, őszes hajú, öreg asszony volt, akinek azt szokás mondani: asszonyság lelkem s egyik föl is állott és bement az ivóba. Csak a maga fiával­­ akart beszélni eleintén, hogy hiedelemre intse, de aztán, ahogy belebámult a füstbe , még a maga ijedt szuszogását se hallotta a rettene­tes lármában, megfordult és kiment. A fia éppen akkor dobta oda az ezüst óráját zá­logba az italért s követelőzött, hogy cigány legyen. Akárhonnan is. A többi is muzsiká­ért üvöltött, de aztán, hogy nem jött a cigány, hát megfeledkeztek róla. Az asztalok között pedig álmosan, de máskülönben békességes nyugalom­mal járkált az üvegekkel a kocsmáros meg a felesége és egy kis cselédleány. Hordták az italt, felszedték a pénzt és a söntés mellett meg-meg­­pihentek egy-egy percre, ha semmit se parancsolt a vendég. A zsidó kurtaszáru kis pipából pöfé­kelt, az asszony pedig kezeit az ölébe ejtve bó­biskolt a pokoli lármában. Mintha csak nem is hallották volna. Csak a nevüket értették meg, azt, hogy: Soare úr, meg azt, hogy: zsidóné! A férfinak úgy látszik sokkal nagyobb volt a tekintélye. Reggelfelé már az agyagpadlót itatták a le­gények a borral s a falhoz csaptak egy-egy üve­get. Künn, messziről, az alvégről tülök hallszott s egy-egy egészen csendes pillanatban kolomp is. Az udvaron kakasok rikoltottak bele a feketé­ből szürkén, még csak sejtelmes világossággal ki­bontakozó világba. Erre jött meg, úgy látszik, Svarc urnak a mulató kedve, mert magának is töltött egy pohár zavaros, savanyu bort s letele­pedett a legények mellé. Helyet csináltak neki s egy kicsit bambán bámultak reá. Az öreg ember pedig azzal volt elfoglalva, hogy lassan szürcsölt egyet-egyet a poharából s aztán, amikor csend formálódott körülötte, jóakaratu mosolygással né­zett végig a legényeken. — Mulattatok egyet — mondta nekik. — Mulattatok. Egy legény belevágott. — A magunkét iszszuk...

Next