Budapesti Napló, 1902. május (7. évfolyam, 119-147. szám)
1902-05-01 / 119. szám
119 szám. Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1902. május 1 8 a javulás útjára lépett. (Zajos derültség.) Most azonban konstatálja, hogy nem lépett a javulás útjára, mert hisz az osztrák táborszernagy előtt most is haptachtban áll a miniszter (Derültség.) A táborszernagynak meg kellene mondania az uralkodóháznak, hogy az nem lehet se német császár, se szláv császár, hanem csak magyar király. Gyönyörűen ki lehetett volna 67 óta fejleszteni a nemzeti hadsereget. Abszurdum az, hogy nem a hadsereg alkalmazkodik a nemzethez, hanem megfordítva. Megvan különben győződve, hogy az osztrák züllött viszonyok el fogják törülni a közös hadsereget. Európa összes államait kikezdte a szocializmus. De nem boldogul a hadsereggel szemben, mert itt a nemzeti szellemet állítják a szocializmussal szemben. Nálunk ez nem történik meg, mert feketesárga lobogó alatt, a Gott erhalte hangjai mellett germanizálnak a hadseregben. Szól ezután a delegációról, amelyet automata parlamentnek nevez el. Pulszky halála óta legnagyobb hadügyi kapacitás Münnich Aurél, aki megfordított gárda amely soha sem hal meg, de mindig megadja magát. (Zajos derültség) A tengerészeti kapacitás Rosenberg Gyula, akit azért siettek behozni Abrudbányán, hogy a tengerészeti ügyek csonkán ne maradjanak. (Derültség.) Furcsa egy bizottság a tengerészeti albizottság. Most ismét 15 hadihajót kérnek. Talán a khinai expedícióra kell az ? Széll Kálmán miniszterelnök: Egy szó sem igaz az egészből ! Fichler Győző: Én láttam is a hadihajókat! (Derültség.) Rákosi Viktor: Arra kellenek a hadihajók,hogy a Khinában elfoglalt négyszögmérföld területről copfokat szállítsunk be. (Zajos derültség.) Erre nincs szükség. Van itt már elég. Azt mondják, hogy a hármasszövetség is megközelíti a kifejlesztett hadsereget. Kérdi, mit használ nekünk a hármasszövetség, amikor Goluchowski ott is azt a szerepet játszsza, mint a zsokéklubban. (Zajos derültség.) Tudniillik a kibicszerepet. Erre pedig a 13. §. áll. (Derültség.) Az országban annyi baj és nyomor uralkodik, hogy nem hajlandó tovább a mosochnak több áldozatot hozni. A költségvetést nem fogadja el. (Zajos helyeslés és éljenzés a szélsőbalon.) Münnich Aurél: Azt feleli Rákossinak, hogy feltétlenül igaza van, mert ő igenis megadja magát ott, hol az meggyőződésével egyezik. (Élénk ellentmondás a szélsőbaloldalon.) Megadja magát ennek a kormánynak. Természetes dolog, hogy ezúttal is elfogadja a költségvetést, mert ismét megadja magát a honvédelmi kormánynak, mert bizalommal viseltetik iránta. (Helyeslés a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.) A vita folyamán a függetlenségi és 48-as párt vezérszónoka Tóth János, tegnap azt mondotta, hogy Magyarországon sajátságos vítus fejlődött ki a nemzetnél, legutóbb pedig a magyar parlament kormánypártjánál a hadügyi kérdésekben, a turhatott loyalitás és opportunitas nolime tangere-vé tette az ország hadügyét és a hadügy minden kérdését. Ma pedig Nessi Pál azt mondta, hogy a honvédség felállításával becsapták az országot 1868-ban... Nessi Pál: ügy is van ! Münnich Aurél: . . . mert az nem lett önálló hadsereg, hanem csak bizonos tartaléka a közös hadseregnek. Végül Rákosi Viktor most azt mondta még pedig meglehetős nagy garral, egy krajcárt sem szavazunk meg idegen hadseregnek, a mi hadseregünknek ellenben mindent. Ugye azt mondta? Rákosi Viktor : Az önálló magyar hadseregnek ! Münnich Aurél: Még a 70-es években is oly kezdeteges állapot uralkodott a honvédségnél, hogy még akkor sem tudták e hazafiak, hogy miképpen is fog fejlődni a honvédség? A tisztikar úgy egészíttetett ki, hogy mindenki, aki írni-olvasni tudott, bár a műveltségnek nem nagyon magas fokán állt, megkapta a tiszti kardbojtot, mert oly nagy szükség volt tisztekre. Tisztelet a kivételeknek, mert akkor is nagyon sok kitűnő férfi szolgált ott. (Egy van jjobbfelől.) Ezek után következtek az új idők, midőn egyrészt a tanzászlóaljak szerveztettek, másrészt felállíttatott a keretrendszer, hogy a tisztek valahára gyakorolhatták magukat állandóan, habár csekély számú csapatokkal is. Azelőtt nyolhetes gyakorlat után szabadságolták a honvédeket és mégis kénytelenek voltak a nagy gyakorlatokon a közös hadsereggel együttműködni és bámulatos eredmény az, hogy akkor is megállták helyüket. Nessi Pál: Mert magyar volt Münnich Aurél: Következett a keretrendszer felállítása után az 1890. évi V. t.-c. amely végre-valahára kontingentálta a honvédség részére az ujoncjutalékot, évi 12.500 főben állapítván meg azt és megállapította egyúttal azt is hogy a honvédségnél a legénység két évig fog tényleg szolgálni. Abban az időben már működtek a honvédségi Ludovika Akadémia fiatal tisztjei, már a harcképesség is magasabb fokon volt, mint 1868-ban és a következő években. Ekkor történt, hogy 28 gyalogezred és 10 huszárezred lett felállítva és azóta haladt a honvédség kiképzése igazi magyar szellemben napról-napra, évrőlévre. (Úgy van jobbfelől.) Következett azután az az örvendetes nap, mikor a törvényhozás az 1897. évi XXII. törvénycikket megalkotta, mikor a tisztképzőintézetek újjászerveztetek. Ez időtől fogva igaz büszkeséggel tekinthet minden magyar ember a honvédségre és nyugodtan nézhet az ország a jövő elébe. (Úgy van j jobbfelől.) Rákosi Viktor személyes kérdésben szól. Ő dokumentumokból rajzolta meg Münnich Aurél arcképét. Ezeket a dokumentumokat Münnich Aurél beszédeiből szedi elő. Münnich egy izbeli kijelentette, hogy bízik a kormányban, de azt is kijelentette, hogy bízik a jövő kormányban is. Szóval elígérte magát kétszáz évre. Münnich Aurél igazat ad Rákosinak. Ő azt mondta, de ma is fenntartja. Nem képzel Magyarországon kormányt, amely az országot a tönk szélére akarja juttatni. Ha a függetlenségi és 48-as párt kerül a kormányra, abban épp úgy fog bízni, min, bármely más kormányban, mert meg van győződve, hogy a függetlenségi párt sem fogja eladni a hazát. Kubik Béla örült, hogy most már Münnich sem állítja, hogy a honvédség a hadseregnek csak kiegészítő része. Nemzeti szempontból azonban kioktatást nem fogad el. A honvédség tisztjei Bécsbe járnak tanulni még az élelmezést is. Ilyen intézmény iránt nem lelkesedhetik. (A honvédelmi miniszter válasza.) Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Magyarország érdeke megköveteli azt, hogy Ausztriával egyetemben egy nagy, tekintélyes véderőt tartsunk fenn. Mihelyt külön magyar hadsereg szervezéséről van szó, akkor lesülyed Magyarország kicsiny álommá, amelynek az európai koncertben az a súlya nem lesz meg. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon. Zaj. Halljuk Halljuk ! jobbfelől.) Ne mottóztassanak mindjárt felháborodni. Hogyha mi egyedül laknánk Európában, ha már egész Európát elfoglaltuk volna, akkor helyes volna, de miután más nemzetek is laknak Európában, ezekre mégis csak tekintettel kell lenni. (Derűség jobbról.) Rákosi Viktor: Inkább független Szerbia, mint leigázott Oroszország lenni ! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: A függetlenségi párt a dolgok megítélésénél a tényleges viszonyokat igen kevéssé veszi figyelembe, hanem, inkább csak szíve sugallatának engedve, óhajának ad kifejezést, némelykor oly modorban, amely egy kicsit hangos. (Derültség.) Kubik Béla: Ez a hangos kifejezés! Egyoldalú és hangos! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: A főelv a véderő szervezésénél nálunk az, hogy a pragmatika szankció alapján a védelem közös. Nessi Pál: A védelmi kötelezettség közös! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Elfogadom: a védelmi kötelezettség közös ! Ezen az alapon jött létre a védtörvény 1868-ban. A közös védelmi kötelezettségből, amint azt a pragmatika szankció megállapítja, származott a közös hadsereg, amely 1868-ban ezen elnevezést nyerte. Már mostan hogy állunk a honvédség szellemével, amelyet hangoztatni méltóztattak ? Horváth Gyula: Csehül állunk ! (Derültség a szélsőbaloldalon.) Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Majd megmondom, hogy magyarul állunk! (Derültség.) Hát azt akarják, hogy a véderőnek, a monorchia és abban Magyarország véderemének egyes részei szembe álljanak egymással és farkasszemet nézzenek? (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem!) Az egy olyan abszurdum volna, aminek a világon nincsen párja. Horváth Gyula: Abszurdum ilyent mondaniI . Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: A honvédség magyar szellemét illetőleg, hivatkozik Münnich Aurél meg Nessi Pálra aki a honvédségben szolgált és a honvédség szellemét ismeri, ha tőle kérdezné valaki vájjon magyar szellem uralkodik-e a magyar honvédségben, azt fogja mondani, hogy igenis magyar szellem. Tóth János ezt nem tudja s azon nem is csodálkozik. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Miért?) Azért, mert Tóth János a közös hadsereg iránt van előszeretettel, minthogy csakis ott szolgált, valahogy kibújt felülvizsgálás útján és igy kikerülte azt, hogy a honvédségségnél szolgáljon. (Derültség a jobboldalon.) A véderőről van szó, az egész véderőről, mert a honvédség magyar szelleme ellen kifogás alig lehet, hacsak nem mesterséges műkifogás. (Helyeslés a szélsőbaloldalon ) Komoly kifogás nem lehet ellene. Itt nálunk a nagy keretben ki-ki szeresse a hazáját, legyen büszke arra, hogy magyar, hogy lengyel, hogy cseh, olasz (Nagy zaj a szélsőbaloldalon.) de alkalmazkodjék azután a nagy kerethez. Horváth Gyula: Magyarország nincs, el van törülve ? Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Magyarországot először említettem, ez ellen csak nem lehet kifogás! Horváth Gyula: Csak Osztrákország van, Magyarország nincs ! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Én Magyarországot említettem, Osztrákországról nem szóltam, mert nem létezik! Eötvös Bálint: Csehország sincs? Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csehország van, ha csak a t. képviselő urak ki nem törültek a mappából. Ha kitörültek, akkor nincs. (Derültség a jobb- és baloldalon.) Rákosi Viktor: Közjogáak nincs! Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter:ségesen túrta a földet s ha összejöttek is, alig esett szó a katonákról. Hát megjönnek... Ez a nép egészen a mai napnak él. A parasztnak nincs naptára, amibe bejegyezte a tennivalóit, de az esztendeje napokra, órákra be van osztva. A határ a kalendáriuma, a hó alá temetkezett fehér végtelenség, aztán a fekete föld, amibe a reménység fejében pénzt kell dugni, aztán a zöldes, ritkás vetés, aztán az érett táblák s uj ugar, uj munka, uj tél... És sok bajoskodás között éppen olyan nyikorogva taszigálja előre a maga életének a kocsiját, mint ahogy vánszorog a karma, s jajgat a szekere alatt a kenetlen tengely. — Hát majd csak megjönnek a katonák ... Csak kedden érkeztek. Számszerűit kilencen. Mindeniknek elibe kellett vinni a maga saját gúnyáját. Ezért morogtak is egy kicsit az itthonmaradottak. Egy nap belepusztul az ilyen útba. Reggel megy az asszony s most már egy-egy leány szengeti is a kapukból, hogy: — tiszteltetem és mennék eléje, de apám nem hogy ... A másik meg azt mondja, hogy a bátyja kettétöri a derekát, ha mozdul. S a békességes és most már megelégedetten mosolygó asszonyok csendesen mennek végig a falun meg az után a motyóval, amiben csizma van meg nadrág és ujjas és tiszta fehérnemű. Némelyiknél meg árvalányhaj is ... És aztán újra csend, de már várandósabb. Érdeklődés lapul meg alatta . . . Ahogy az emberek a kocsik lajtorjáján ülve meg gyalogosan kifelé tartanak a földekre, némelyik a maga katonakoráról beszél. Hogy — azt mondja — a maiak semmit se értenek ahhoz. A gőzössel járnak.... És a lányok immel-ámmal dolgoznak. Ha egy megáll s ahogy guggol a veteményes földön, egyszerre csak fölbámul, hát mindnek ellankad a keze és bámulnak valamerre. . . . Aztán újra csendes robot kezdődik. Gyomlálás, kapálás és ilyenkor sok gyenge, finom kukoricatövet szokás kettényesni a kapával. A nap pedig lassan, aggodalmasan ereszkedik le a föld mögé, mintha félne attól, hogy az éjszakába sülyed. Keleten pici, ragyogó gombostüfény ragyog föl az égén, csillag. Aztán másik, egyszerre több is és amikormár egész alaposan este lett, egyszerre énekhangot hajt bele a faluba a szél a lejtőről, ami az országútról kanyarodik be. Akkorra már a kapuk előtt ültek az emberek. Az este leverte az utcára a tűzhelyek nyirkos füstjét. A házak ereszéig kék levegő libegett, azon belül pedig szürke homály. Mintha úszva jött volna lefelé a hegyről a kilenc katonafej s mögöttük az asszonyok nagykeszkenőbe bányált csoportja. Azok közül, egy-egy pauzában hallszott, hogy csuklik némelyik. Nyilvánvaló, hogy sírtak. A legények pedig most már ordítva fordultak be a főutcára. Határozott, katonás lépésekkel járt a többségük. Némelyik azonban már nagyon részeg volt. Az csak egy pár lépésre tudta kihúzni magát, máskülönben azonban tántorgott. Egyetlenegynek volt kalap a fején. A többi katonasipkát viselt s nádpálcát suhogtatott, aminek a végén kilőtt patron volt a dísz. Csak úgy az út közepéből kiáltottak ki kétoldalra a házak elé az embereknek jóestét meg effélét, de hetykén, foghegyről is egyenesen bevonultak a kocsmába. Az asszonyok ide is elkísérték őket a kapuig és sorba letelepedtek a padon végig. Csendben voltak, mindenik a fia hangját leste belülről. Éjféltájban már egyszerre orditott mindenki odabenn. A nádpálcákkal csapkodták az asztalt s kiabáltak: zsidóné! — Künn összeborzongva állott föl a padról egyik-másik asszony s csendesen elköszönve a többitől, elindultak jobbra, balra. Benn újra ordított egy legény: zsidóné — és verte az asztalt. Az asszonyok szorongva bámultak össze. Mi lesz ebből? A zsidóné tekintélyes, őszes hajú, öreg asszony volt, akinek azt szokás mondani: asszonyság lelkem s egyik föl is állott és bement az ivóba. Csak a maga fiával akart beszélni eleintén, hogy hiedelemre intse, de aztán, ahogy belebámult a füstbe , még a maga ijedt szuszogását se hallotta a rettenetes lármában, megfordult és kiment. A fia éppen akkor dobta oda az ezüst óráját zálogba az italért s követelőzött, hogy cigány legyen. Akárhonnan is. A többi is muzsikáért üvöltött, de aztán, hogy nem jött a cigány, hát megfeledkeztek róla. Az asztalok között pedig álmosan, de máskülönben békességes nyugalommal járkált az üvegekkel a kocsmáros meg a felesége és egy kis cselédleány. Hordták az italt, felszedték a pénzt és a söntés mellett meg-megpihentek egy-egy percre, ha semmit se parancsolt a vendég. A zsidó kurtaszáru kis pipából pöfékelt, az asszony pedig kezeit az ölébe ejtve bóbiskolt a pokoli lármában. Mintha csak nem is hallották volna. Csak a nevüket értették meg, azt, hogy: Soare úr, meg azt, hogy: zsidóné! A férfinak úgy látszik sokkal nagyobb volt a tekintélye. Reggelfelé már az agyagpadlót itatták a legények a borral s a falhoz csaptak egy-egy üveget. Künn, messziről, az alvégről tülök hallszott s egy-egy egészen csendes pillanatban kolomp is. Az udvaron kakasok rikoltottak bele a feketéből szürkén, még csak sejtelmes világossággal kibontakozó világba. Erre jött meg, úgy látszik, Svarc urnak a mulató kedve, mert magának is töltött egy pohár zavaros, savanyu bort s letelepedett a legények mellé. Helyet csináltak neki s egy kicsit bambán bámultak reá. Az öreg ember pedig azzal volt elfoglalva, hogy lassan szürcsölt egyet-egyet a poharából s aztán, amikor csend formálódott körülötte, jóakaratu mosolygással nézett végig a legényeken. — Mulattatok egyet — mondta nekik. — Mulattatok. Egy legény belevágott. — A magunkét iszszuk...