Budapesti Napló, 1902. október (7. évfolyam, 271-299. szám)

1902-10-04 / 272. szám

Budapest, 1902, Hetedik évfolyam, 272. szám Szombat, október 4. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztő­s­é­g és ЫаййЫтвШ­ József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR.­ Eladja: SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), V. évre 7 k., (3.60), egy hónapra 2 k. 40 fillér. (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. ИМЙИИШШМННННМ1ИИИМИ1ИНН11М1ИИННУМ|11|1М|ТИЙГИ1 Iliin Res judicata. Budapest, október 3. (V.) A Szent István koronája daliás örö­kösének fiúgyermeke született a minap, s a magyar nemzet ugyanazzal a melegséggel kö­szöntötte e hírt, amelylyel annak idején leendő királyának szívbeli frigyét üdvözölte. Ama nagy küzdelmeket, amelyek ő fensége házasságát megelőzték, a magyar közvéle­mény igaz rokonszenvvel kísérte; jól esett látnunk, hogy a magyar trón várományosa mint ember és mint férfi egyaránt kiváló lelki tulajdonságokat mutat. Hogy szive vonzalmát nem tudta és nem akarta megtagadni, ez volt benne a nemes emberi vonás. S hogy az egy­másra tornyosuló akadályok láttára nem riadt vissza, hanem a nehézségek nőttével fokozó­dott kitartása és bátorsága is, amiglen oltár elé vihette jegyesét, ez volt benne a nemes férfias vonás. Trónörökösben az embert és a férfit megszeretni és megbecsülni, az ilyen alkalmon kapva­ kap a magyar nemzet. Mert emberi és férfiúi erényeiben zálogát látja annak, hogy uralkodói hivatását gazdag lélekkel s helyén lévő szívvel fogja betölteni. Ezért örvendezett a magyar nép is, mikor Ferenc Ferdinánd ő fensége kivívta szive vonzalmának diadalát, ezért kisérte leendő királyát meleg érzéssel az oltár elé s ezért vesz őszinte szivvel részt a trónörökös családi boldogságában. Éreznie kell ezt a főherceg urnak mindig, s kivált olyan pillanatokban, amidőn tűzdelve körül új örö­möt tölt élete kelyhébe a mennyei gond­viselés. De a magyar nemzet közvéleményének ragaszkodása és szimpátiája nem lépheti túl azt a határvonalat, amelyet a főherceg úr maga vont meg családi állapotának közjogi vonatkozásaira nézve. Leendő királyunk első­szülött fiúgyermekében szeretettel üdvözölhet­jük azt az ifjú herceget, aki szüleinek bizo­nyára méltó büszkesége lesz és szeretetüket jutalmazni fogja tőlük öröklött kiváló tulaj­donságainak fényes kifejtésével, — de sem okunk, sem jogunk nincs arra, hogy benne a leendő magyar királyt üdvözöljük. A főher­ceg úr esküvel erősített nyilatkozatának tör­vénybe iktatása után ez oly természetes, hogy szinte pleonazmus-számba megy, ha most külön kiemeljük. És mégis nyomatékkal kell e tárgyra rátérnünk, mert akadt a sajtóban egy­két hang, mely érthetetlenül és megfoghatatla­nul királyi koronánk leendő örökösét üdvözli az újszülött Hohenberg princben. Nemine contra­dicente e hangokat a magyar nemzet véle­ményéül fogadhatnák el itt vagy amott és egy vagy más alkalommal valam­ikor hivatkozás is történhetnék arra, hogy e felfogás ellent­mondásra nem talált. Pedig hát a magyar nemzet akaratának illetékes kifejezője, az országgyűlés már megadta ünnepélyesen és kellő időben az ellenvéleményt. Megadta akkor, amikor a főherceg úz esküvel erősített nyilat­kozatát tudomásul vette és az ország törvé­nyei közé iktatta. Hogy e becikkelyezésnek mi volt a célzata és miben áll a joghatálya, azt elmondja maga az illető törvénycikk s még világosabban fejti ki az értelmezési kételyek­kel szemben egyedül hiteles jogforrás: az illető parlamenti vitából kibontakozó ratio legis. Az „ országgyűlés naplói s maga a tör­vénykönyv elvitázhatatlan jogalapot adnak ama ténynek, hogy a főkes­cég urnak e házas­ságából született gyermekei a trónöröklés rend­jében részt nem vehetnek. Nem vehetnek részt benne nem csupán amaz ünnepélyes eskünél fogva, amelylyel atyjuk kijelentette, hogy e jogigény rájuk ki nem terjedhet, hanem azért is és kivált azért, mert giájával és modorának, bánásmódjának a finom előkelőségével. Múlhatatlanul szükséges, hogy olyan szín­háznak, mint a Nemzeti Színház, ahol a kenyér­­kereset mindennapi gondjaival kevésbé kell küz­deni, ahol a kassza­sikeren kívül más, nemesebb szempontok is mérlegelhetők: fölényes ember legyen a vezetője. S ez a fölény nem külső méltó­ságban keresendő. Ez a fölény nem lehet egyéb, mint a képesség, a hivatás, a jeles kvalitások, a szellem fölénye. Nem a főhercegekből lett genera­­lisszimuszok a legjobb vezérek, hanem a Moltkék, a­kiket zseni és mély taktikai tudás kvalifikál a hadvezetői állásra. Csak ilyen fölényes ember vezetheti bizto­san a színészeket, különösen az olyan színésze­ket, akik — mint a született főrendiházi méltó­ságok — született törvényhozóknak tartják magu­kat a játszó művészet terén és azt hiszik, hogy a Nemzeti Színház hagyományaiból örökös méltó­ság árad rájuk, akár dolgoznak, akár nem, akár haladnak a korral, akár henyélnek; akik azt hi­szik magukról, hogy szabadalmuk van a renitenske­désre és a hanyagságra; akik nem értik át egészen, hogy a színészet a legnemesebb mesterség, ha komolyan gyakorolják; hogy a színészet elsőrangú lélektani tudomány és ezt a tudományt művelni kell, még­pedig folytonos, nagy stúdiumok révén; hogy a mindig haladó és műveltebbé váló embe­riség a színészektől is nagyobb műveltséget kö­vetel; hogy a mai színpad lényege, lelke, első és legfőbb feltétele a művészien kidolgozott össz­­játék és ez az összjáték csak úgy áll elő, ha minden egyes színész testtel-lélekkel ott van a színpadon, minden egyes színész művészete úgy funkcionál, mint egy tökéletes gépezet egymásba kapaszkodó kerekei. Ha van ilyen fölényes ember, akkor ez meg fogja tanítani a színészeket arra, hogy se lelket­len napszámosok, se büszke és henyélő arisztokra­ták ne legyenek, hanem játszszanak híven és bur­a magyar országgyűlés határozottan kimondta, hogy Magyarország trónörökösödési rendjének szabályozása minden idegen jogforrás kizárá­sával egyedül az 1723 : I. és II. törvénycikk alapján történik s a magyar nemzetnek e törvényei szerint magyar királylyá csupán az az osztrák főherceg lehet, akit a magyar pragmatica sanctio keretén belül Ausztriában a császári korona megillet. Mi nem cikke­­lyeztünk be semmiféle morganatikus házassá­got; ezt a nálunk merőben idegen intézményt mi nem vittük be a magyar jogrendbe. Ferenc Ferdinánd tudomásul vette, hogy a családi törvény értelmében gyermekei nem lehetnek osztrák főhercegek, s esküvel fogadta meg, hogy e családi törvényt soha sem fogja megváltoztatni. Ez az, amit mi becikkelyeztünk azzal a megjegyzéssel, hogy e szerint tehát a főherceg urnak e házasságából született gyermekei az 1723 : I. és II. törvénycikk ér­telmében a magyar trónutódlás rendjéből is ki vannak rekesztve. Ezt jelenti az a tör­vénybeiktatás, ennél egy betűvel sem keve­sebbet. Ha valaha e tekintetben kétségek me­rülnének fel, ott vannak az országgyűlés naplóiban Széll Kálmán, Szilágyi Dezső és Horánszky Nándor közjogi fejtegetései s ott van a Széll Kálmán javasolta módon kiegé­szített törvényszöveg maga, amelyekből ez a ratio legis elhomályosíthatatlan világossággal fog mindig kidomborodni. Ezzel szemben igazán céltalan azt a két kérdést feszegetni, hogy meg fog-e a főherceg ur fiúgyermekének e sorsával barátkozhatni s ha nem, mi lesz, ha majd a pápa feloldja ő fenségét az eskü alól? Az első kérdésre a válaszunk az, hogy ő fenségének ama gon­dolattal nem most kell megbarátkoznia, mert azzal ő már megbarátkozott, mikor esküjét le­tette. Kinek van joga ő fenségéről feltenni, gén, lélekkel és stúdiummal, kötelességszerűen és ambiciózusan. A színészek pedig nem fognak reni­­tenskedni többé, hanem örömmel fognak engedel­meskedni annak az igazgatónak, annak a mes­ternek, aki őket vezetni tudja. Somló Sándor most kezdi el igazgatói mű­ködését. Eddigi tevékenysége arra vall, hogy nincs se komolyság, se ambíció híjján. Olyan ember, aki szenvedélyesen szereti a színházat és mindazt, ami azzal összefügg. Ez mindenesetre jó jel. De nem ringatjuk magunkat reményekbe és jövendőmondásokba, hanem ítélni fogunk, ha majd cselekedni fog. Egyelőre abból sem következtetünk se jót, se rosszat, hogy a szokásos prospektust az évad elején nem adta ki. Nem prospektusokkal vezetik a színházat, hanem ízléssel, tudással, lelkiismere­tes igyekezettel. A prospektus különben is a leg­több esetben írott malaszt. És mindig jobb az olyan igazgató, aki semmit sem igér és sokat ad, mint az olyan igazgató, aki mindent igér és nem ad semmit. Szívesen csatlakozom azokhoz, akik bizalom­mal vannak az új igazgató iránt. Tetteitől függ: méltónak fogom-e tartani arra, hogy a Nemzeti Színházat vezesse? Ha üdvös dolgokat akar és tud cselekedni, intendáns többé nem áll az útjá­ban. Csak egy akadályba ütközhetnék: a saját tehetetlenségébe. Remélem, hogy ez az akadály nincs meg. Az évad első premiereje magyar darab: A föld, Kemechey Jenő és Malonyay Dezső három­­felvonásos színműve. A mai viszonyok közt a darab címének ak­tuális hangzása van. Az ember azt hinné, hogy valami agrár­tendencia fog kibukkanni belőle. Egy kis dramatizált himnusz a magyar földről, azok javára, akik ezt a földet sok századdal ezelőtt véren szerezték és a közelmúltban a kártyán vesztették el. ................' ...u-".............. j"„' .ii~ T A_RC A A föld. (Premiere a Nemzeti Színházban.)­­ A Budapesti Napló eredeti tárcájáig írta: Ábrányi Emil. A Nemzeti Színház élére nem kellenek se despoták, se szultánok. Ez bizonyos, mint a két­szerkettő. A színházak vezetéséhez nem szeszély és büszkeség, hanem szorgalom és szakértelem kell. Éppen ezért örülök, hogy a Nemzeti Szín­ház megszabadult fényes, de kellemetlen terhé­től —: az intendánstól. S örömöm még nagyobb lesz, ha beteljesül, amit állítanak, hogy az inten­­dánsi állást a kormány nem szándékozik betöl­teni. (Ez igazán szép és nagy csoda lenne ná­lunk, ahol a szinekurák mindig kevesbednek és a hajléktalan méltóságok mindig szaporodnak.) A felelős igazgató teljesen elég egy színház­nál, hogy az ügyek simán folyjanak, hogy min­den jól összevágjon, hogy rend és fegyelem páro­suljon a művészi vezetés lendületével. De annak, hogy egy felelős igazgató veze­tése alatt minden jól összevágjon és bizalom, megelégedés, siker kisérje az intendáns nélkül uralkodó igazgató működését, annak föltétele van. Az tudniillik, hogy az igazgató a hatalom birto­kában ne essék intendánsi grössenwahnba, hogy ne azért legyen hatalmas, mert hivatalos hata­lomhoz jutott, hanem azért, mert szeretik és tisztelik a személyében rejlő kiváló tulajdon­ságokat; hogy ne azért legyen tekintélyes, mert bizonyos számú évekre igazgatói jogkörrel ruház­ták föl, hanem azért, mert tekintélyt tud tartani a tudásával, a szorgalmával, az ízlésével. tekin- Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next