Budapesti Napló, 1903. február (8. évfolyam, 32-58. szám)

1903-02-01 / 32. szám

Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. 32. szám Vasárnap, február 1. Szerkesztőség :a toladéhivatal­i József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF, BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG.­ Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Va évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Magas politika. Budapest,­­január 31. (v.) A katonai javaslatok ötletéből a nem­zetközi politika magas iskoláját lovagolta ma Beöthy Ákos a parlamentben. Ami azt jelenti, hogy a képviselőháznak e tán legeredetibb koponyája nem igen volt elemében. A Beöthy Ákos szeme ugyanis nincs a széles szemha­tárokhoz idomítva s tehát hijján van az összefoglaló tekintet kvalitásának. Az ő elméje inkább analitikus; főerőssége tehát nem a fénycsoportok összegyűjtésében, hanem az egyes történelmi jelenségek szétszedésében áll. A magas politika ennélfogva nem az ő domíniuma. Aminthogy ma is inkább szipor­kázni tudott, mint gyújtani, inkább szórakoz­tatni, mint meggyőződéseket kelteni. Arra a feladatra pedig, hogy a modern Európa ala­kulásának nagy történeti folyamatából vezesse le a katonai javaslatok ellen szóló érveket, nem is vállalkozott. Pedig úgy tett, mintha ezt a feladatot szemelte volna ki magának. De időközben meg-megált minden történelmi adat előtt s em ezekbe úgy beleanalizálta magát, hogy a végén mindössze egy duhaj mondással tudott valamit a javaslat ellen kivágni. Egyik legvaskosabb argumentuma az örö­kös fegyverkezés ellen az volt, hogy hiszen harmincegy esztendő óta néz egymással farkasszemet Németország és a francia köz­társaság és még­sem mernek háborút kez­deni. Hát ez igaz, de következik-e ebből, hogy tehát szereljünk mi le nyugodtan, mivelhogy amúgy sem lesz többé háború? Beöthy Ákos itt optikai csalódásba esik: az okozattal össze­téveszti az okot. Európa Nyugatán nem azért nem volt harmincegy év óta háború, mert a békét ezentúl soha senki nem fogja meg­zavarhatni, hanem azért volt eddig béke, mert az egymással farkasszemet néző ellenfelek egyike sem maradt el fegyverkezés dolgában a másik mögött. Mindenik a másikat vélte foly­ton jobban elkészültnek s tehát nemcsak utána sietett, hanem rajta is volt, hogy túlszárnyalja, amiből a háborús előkészületek korlátlan, szinte veszett versenye következett. Maradt volna el csak az egyik akár egy hajszálnyira is a másik mögött, várjon gondolja-e Beöthy Ákos, hogy a jobban felkészült fél nem hasz­nálta-e volna fel ezt az esélyét a végleges leszámolásra? A Nyugatnak harmincegyévi békéjéből tehát sehogysem vonható le az a tanulság, hogy immár soha többé nem lesz háború, hanem épp ellenkezőleg, csakis az következhetik belőle, hogy igenis lesz még véres leszámolás a két nyugati hatalom közt, szörnyűbb és öldöklőbb a múltnak bármely háborújánál. Beöthy második fő érve az volt, hogy Oroszország Ázsiába tette át keleti expanzív politikájának színterét s maga is örül annak, hogy a Balkán dolgaiban velünk megállapo­dásra juthatott. Ebből indulva ki, azt kérdi Beöthy, kitől tartunk mi hát, ha nyugati szomszédunkkal szövetségben élünk s az északi nagyhatalommal együttesen őrködünk a Balkán-terület egyensúlyán? Hát nem tar­tunk csakugyan senkitől, hiszünk és bízunk csakugyan a békében Ám szabad-e odáig mennünk, hogy rebus sic stantibus nem kell többé e monarkia véderejét fejleszteni s a hadsereg harcképességének a minket környező hatalmasságokkal hasonló arányú biztosítá­sáról gondoskodnunk ? Gondolja-e Beöthy Ákos, hogy Oroszország de bon coeur mondott le a san­ stefanói békeszerződés ama vívmányai­ról, amelyeket a berlini kongresszus ütött ki a kezéből s hogy Mandzsúriát akkor is jobban sze­retné Viddinnél, Várnánál és Konstantinápoly­­nál, ha a magyar-osztrák monarkia — mit sem törődve a vele versenyző hatalmak fegy­verkezésével — hirtelen leszerelne? Az igaz­ság az, hogy Oroszország azért nem reflektál a Balkánra, mert mi kellő súlylyal őrizzük Kelet-Európa egyensúlyát. De tüstént eszébe jutna a cárnak a Nagy Péter híres végrende­lete, mihelyt ez a monarkia elhanyagolná ka­tonai erejének fejlesztését s a hadserege harc­képességének karbantartását. Itt is úgy áll a dolog, mint a Nyugaton. Itt is egyedül a há­borús készenlét terén való folytonos verseny biztosítja a békét s itt is azonnal jobbot vetne ismét a háború, mihelyt a mi katonai elma­radottságunk némi esélylyel biztatná az orosz politikát. A lombardiai várnégyszög dolgához ha­sonlította Beöthy a galíciai határszéli vár­­rendszer létesítését, s gúnyosan kérdezte, mikor tanulja meg valahára a közös ár­mádia azt a nagy igazságot, hogy a nagy erődítmények voltaképp csak kelepcék, amik­ben minden ország csak azért koncentrál nagyobb haderőket, hogy az ellenség annál könnyebben foghassa el őket. Fel is hozott vagy három példát, mely az ő felfogását igazolja. Ámde elhallgatott sok százat, mely az ellenkező tanulságot szolgáltatná. Az orosz­­galiciai határvonal nyílt terület, amely a természettől semmi védelmi eszközt nem ka­pott. Krako és Przemysl azt a hivatást telje­sítik e határvonalon, amit a Kárpátok bércei a magyar határszélen. Ausztriának — úgy­szólván — mesterséges kárpátjai ezek az erődök, amelyek nélkül az orosz sereg aka­dály nélkül jutna el mármarosi határ­­hegyeinkig. Azt akarja-e Beöthy Ákos, hogy az első összecsapás szintere a magyar hatá­ron innen legyen? Nem jobb-e ránk nézve, A­hol a pénz nem isten — REGÉNY — írta: JÓKAI MÓR (43) ------­— Tudja ön, hogy lesz ez? — suttogott to­vább a tisztaság bálványa (ő már kezdő tolvaj, én kezdő orgazda). — Mikor az esős évszak elkezdődik, zivatarok köszöntenek be, süni villámlással, mennydörgéssel. Erre mindenkinek fel kell jönni a hajóra. Csak a n­egri lók maradnak lenn a ka­rámban. Mi pedig valamennyien összeszorulunk az üveges raktárban. Az megvéd bennünket a vil­lámcsapástól. Ott várjuk be a villámos jelleg elvonulását. A raktár sötét. Csak egy felső abla­kon át kap világot, aminek vastag üvegtáblája van. Én ebben a sötétben alkalmat találok azok­ból a zöld üvegpalackokból egyet a palástom alá eldugni. Senki sem veszi észre. Abban van a lőpor. Azt azután elhozom önnek. Ön a Ruffóval majd hasznát veszi. Még a zivataros idő alatt. Ha robbanás lesz a barlangban, azt fogjuk mon­dani, mennykőcsapás volt. Az édes gyermek úgy mondta ezt el nekem, mintha valami gyermekcsínyről volna szó, amivel papát, mamát meg lehet tréfálni. Az esős évszak nemsokára bekövetkezett. Először sűrű köd ereszkedett alá, amit később elsepert a passzátszél. Az állatok érezték már az időváltozást. A juhok betakarodtak a karám hodá­­lyai alá, a sertések a makkos fák alá telepedtek. Mi is beszereztük a hajóra a szükséges élelmi- és tüzelőszert. A szél megszűntével távoli égzengés jelzi a zivatar közeledtét. A keleti láthatáron fényes felhők gomolyogtak, miknek belsejét folyto­nosan cikkázó villámok tündököltették. A keletről jövő felhőket rövid időn elsötétíte a nyugatról feltolakodó fellegkárpit, mely elta­karta a leáldozó napot. Arra köröskörül beállt az éji sötétség. Úgy látszott, hogy mind a két fellegtábor itt adott egymásnak találkozót a kimagasló gej­­zirnál. Ezt akarják megostromolni. A hegytető vonzza őket keletről, nyugatról, a levegő csendes, alig van valami fuvallat. A Capitano a vihar közeledtére leküldte a nőket, a­ két fiúval együtt az üvegesraktárba, mi hárman ott maradtunk a kormányos üvegereszé­ben s néztük a csodálatos természeti tüneményt. A keletről jövő felhők olyan magasan jár­tak, hogy a párkányaikat még aranyozta a lemenő nap, amit a nyugati felhő már előlünk eltakart, így szokott támadni a ciclon." a forgatag, két el­lenkező széláramlattal hajtott felhőtáborból. Az aztán a tündérek keringő­ tánca ! Lehet, hogy itt lesz a pokoltánc megindulása. A felső felleg folyton csapkodott minden oldalra cikkázó villámaival, mikor a gejzír fölé ért, nagy kedve telt benne, hogy a középső víz­­oszlop koronájába lesújtson, amitől az szétrobbant, maga körül villámszivárványt támasztva, ami a ter­mészet pompájának leglehetetlenebbje. A nyugati felhő ellenben alant járt, a ten­gert, a földet seperte. Fekete volt, lapos, tömör, leviathán-alakú. Ez nem aprózta fel a tüzeit; mikor egyszer-egyszer megnyílt a torka, tűzosz­lopot okádott, aminek dörgésétől megrendült ég és föld. Láthattuk, hogy közelít felénk egyenesen és azt is, hogy nem emelkedik túl a gejzir vízbálványán, hogy azzal kezdjen harcot, hanem egyenesen a mi hajónkat fenyegeti. — No itt most katasztrófa lesz, mondá a Capitano, menjünk le az üvegraktárba. Mind a hárman lementünk. A Mária ezalatt már odalenn végrehajthatta a nagy államcsínyt, a lőpor­ellopást. Odakinn az égiek harca bekövetkezett. A felhők egymásba omlottak. A jégeső verte a hajó vasoldalait, a szél süvöltött a kéményekben, a gőzkürtőben. Egyszer aztán egy agyatrázó csattanás hang­zott fölöttünk, vakító fény lövellt az üvegablakon át s a következő pillanatban mindaz, ami vas volt a hajón, a falak, az állványok tű­zfényben ragyogtak, mintha most kerültek volna ki a kohó­­ból. A rettenetes villanyoszlop lecsapott a hajó kéményébe s onnan széthatalmasodott az egész vashajóra, be akart törni a mi menedékünkbe is, de itt útját állta az üvegekből rakott bástya kö­röskörül. És ekkor a villám elkezdett sírni. Ezt a rémes hangot nem vagyok képes szavakkal ért­hetővé tenni. Olyan volt az, mint egy megkorbá­csolt sátán üvöltése, mintha daemonok légiói jajgatnának köröskörül, fenn és alant, akiket csúffá tett az emberi ész. Ée még kérdés volt, hogy az izzóvá lett vas­állványoktól nem pattan- e szét egy lőporral telt üveghenger. (Folytatása következik.) Lapunk mai száma huszonnégy oldal.

Next