Budapesti Napló, 1903. április (8. évfolyam, 90-118. szám)

1903-04-01 / 90. szám

SS Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1903. április 1. no. szám* ORSZÁGGYŰLÉS­ ­Budapest, március 31. Az ülés elején ritka dolog történt: minisz­tert éljeneztek, még­pedig minden oldalról. Lukács László pénzügyminiszter ugyanis ma terjesztette be a valutarendezést betetőző utolsó javaslatokat, köztük a készfizetések fölvételére vonatkozót is. Az egész Ház éljenzett, csak néhány szélbali ifjú maradt savanyú. — Mi csak akkor éljenzünk, ha meglesz a készfizetés. Aztán megint a régi képét kapta vissza a Ház. Napirend előtt előbb Pozsgay Miklós vonta vissza interpellációját a középiskolai tanárok dol­gában, elismervén, hogy a kultuszminiszter már orvosolta a felpanaszolt sérelmet, aztán Rátkay László szóvá tette a pénzügyi bizottság tegnapi ülésének bizonyos szabálytalanságait s első­sor­ban azt, hogy az ülés határozatképes sem volt, mert összesen csak négyen voltak jelen. Erre a beszédre Lukács László pénzügyminiszter, aztán Szederkényi Nándor és Ra­covszky István is reflek­tált s az elnök végül kijelentette, hogy az egyszerű panasz is elégséges cinázura lesz a bizottságnak, mely ezentúl a határozatképességre ügyelni fog. A katonai vitához ma két függetlenségi szó­nok beszélt: Csávolsz­ky Lajos és Pichler Győző. Az utóbbi volt az érdekesebb s mindvégig le tudta kötni a hallgatóság figyelmét. Nyugodt fej­tegetéseit csak egyetlen incidens zavarta meg, arról is kiderült, hogy félreértés okozta. Mikor ugyanis Pichler azt mesélte, hogy az ország megmozdult s a képviselőház elnöke sorra fogadja a vidéki kül­döttségeket, jobbfelől az a megjegyzés hallatszott: — Elég baji A szélsőbal egyszeriben künn volt a sodrá­ból. Éktelen zsivajjal követelte a jelentkezést, hogy ki mert így közbeszólni. A végén pedig ki­tűnt, hogy Szacelláry György mondta az inkrimi­nált megjegyzést, de nem arra, hogy az elnök fogadja a küldöttségeket. Csak egy hangosabban folytatott magánbeszélgetésből pattant ki a meg­jegyzés, mely abszolúte semmi összefüggésben sem volt a Piehler szavaival. Ettől az incidenstől eltekintve, Piehler be­széde higgadt és megfontolt hangjával, érdekes részleteivel jó hatást tett s megérdemelte azt az elismerést, melylyel az ellenzék honorálta. (A pénzügyminiszter javaslatai.) Lukács László pénzügyminiszter: A valutaren­dezési akció befejezése céljából beterjeszt három tör­vényjavaslatot a hozzájuk tartozó indokolásokkal és mellékletekkel együtt. Egy törvényjavaslatot a kész­fizetések felvételéről, (Élénk éljenzés a jobboldalon) egy törvényjavaslatot a koronaérték megállapításáról szóló 1892 : XVII. törvénycikk további kiegészítésé­ről és végül egy törvényjavaslatot a magyar királyi kormány és a császári királyi kormány között az érme- és pénzrendszerre vonatkozólag kötött szerző­dést kiegészítő újabb pótszerződés becikkelyezéséről. Kéri, hogy e törvényjavaslatok­ kinyomassanak, kiosztassanak s előzetes tárgyalás és jelentéstétel vé­gett a pénzügyi bizottsághoz utasittassanak. (Éljenzés a jobboldalon.) Elnök: A törvényjavaslatok a pénzügyi bizott­sághoz utasíttatnak. (Napirend előtt.) Pozsgay Miklós: Visszavonja interpellációját, melyet a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez in­tézett. Ezt azért teszi, mert meggyőződött arról, hogy az interpellációjában foglalt panasza a miniszter ré­széről már orvosoltatott. Ezért köszönetet mond. (He­lyeslés.) Rátkay László: A pénzügyi bizottság tegnapi ülésén történtek miatt szólal fel. Bár nem tagja a pénzügyi bizottságnak, jelen volt a tegnapi ülésen mert ezt a házszabályok a képviselőknek megen­gedik. A pénzügyi bizottságnak 29 tagja van s a bizottság csak úgy határozatképes, ha legalább tíz tag jelen van. A tegnapi ülésen jelen volt az igaz­ságügyi minisztérium kilenc tisztviselője s négy képviselő. És mégis ülést tartottak, sőt határoza­tot is hoztak egy rendkívül fontos ügyben: a bírói kar fizetésének rendezése ügyében. Azon a helyen ahol a gyorsíróknak kellene ülniök, egy fiatal­ember ült, az igazságügyminisztérium egy tisztvi­selője s az készítette a jegyzőkönyvet és a tudósítást a hírlapok számára. Ez szabályellenes dolog és mivel a tudósítás nem ad hű képet az ülésről, elmond a szóló is egyet mást, hogy a pénzügyminiszter egy tegnapi nyilatkozatát megbélyegezze. Azt mondotta ugyanis Lukács miniszter, hogy 1893-ban a bírói fize­tések rendezése tisztára csak az akkori igazságügy­­miniszter Szilágyi Dezső nagy egyéni súlyának volt az eredménye. Ez a kijelentés egyaránt sérti az elhunyt nagy államférfiat s a mostani igazságügy­minisztert, mert ebben benne van az is, hogy Plósz Sándornak nincs akkora súlya, mint volt Szilágyi Dezsőnek. S tegnap, mikor a bírói függetlenség biz­tosításáról volt szó, a pénzügyminiszter ridegen, szinte csikorogva kijelentette, hogy az államnak nincs pénze. A katonai követelésekkel szemben azonban ő is játszsza a nagylelkű szerepét. Lukács László: Nagyon sajnálom, hogy a bi­zottsági tárgyalásokon nincsenek jelen gyorsírók. Gabányi Miklós: El kell rendelni, akkor lesznek ! Lukács László. Mert ha gyorsírók működtek volna a pénzügyi bizottság tegnapi ülésén, nem lett volna alkalma a t. képviselő úrnak arra, hogy a teg­napi tárgyalást oly színben tűnt­esse fel, amely gyűlö­letessé akarja tenni ott folytatott szereplésemet. (Helyes­lés jobbfelől. Ellentmondás a szélsőbal oldalon.) Néze­tem szerint ugyanis nem történt semmi. (Ellentmondás a szélsőbaloldalon) ami kifogásra adna okot. (Zaj­ a szélsőbaloldalon.) Magam is igen sajnálom, hogy a bizottsági tagok nem látogatják szorgalmasabban a bizottsági üléseket. Gabányi Miklós: Ha nem határozatképes a bi­zottság, nem kell ülést tartani, hogy Bandi tudja, milyen nehezünkre esik őt eltartani. Tudta-e az öreg ló, hogy a két vén leány benne fiatalságát, elmúlt örömét, régi szeretetét véli látni? Az udvart felverte a gaz, meg a fa. Tavasztól őszig Bandi az udvaron sétált. De nem is igen sétált. Megállt valami árnyékos sarokban, a fejét a falnak hajtotta. — Bandika! — kiabáltak a leányok, mintha valami gyermeket dédelgetnének. Az öreg ló busán megfordult és tétova lé­pésekkel ballagott a lányokhoz, akik fejét meg­­vakargatták, hátát megsimogatták, így élt, élde­gélt az öreg ló. Történt egy tavaszon, hogy a Cseri-kisasz­­szonyok szomszédságába egy fuvaros költözött. A fuvarosnak sok lova volt, közte mindenféle, Ban­ditól csak egy fal választotta el a lovakat. Azok nyerhettek, dobogtak. Bandi, mintha az ördög bújt volna belé, nyerített és dobogott. Bezzeg nem busult most már naphosszat az udvar sar­kában. Néha minden ok nélkül szaladgálni kez­dett. Terézt feldöntötte és Sárinak a lábára hágott. Mintha kicserélték volna az öreg Bandit. Még bele is szépült ebbe a nyugtalanságba. Ha a fuvarosnál élesen röhögött valamelyik ló, Bandi kiegyenesedett, felemelte a fejét és nyerítve szimatolt a levegőben, még a bakancsos is, aki pedig lovak dolgában mindentudó szeretett lenni, csóválta a fejét. — Megbolondult ez a vén gebe? — dör­­mögte. Bandi rúgott, harapott és a bakancsos ál­­mélkodásában még a pipáját is kiejtette a szájá­ból. Estefelé átment a fuvaros kocsisaihoz tanács­kozni- ott látott egy nyugtalan fekete mént. A bakancsos diadalmasan ment haza és Lukács László. Hogy ebben a tekintetben mi­lyen oldalról kell befolyást gyakorolni, arról intéz­kednek a házszabályok s ha a házszabályok illető intézkedései alkalmaztatnának, azt hiszem, talán elér­­nék azt, hogy a bizottságban mindig kellő számban legyenek jelen a tagok. Az eddigi praxis szerint azonban az a kényszerintézkedés mely a házszabá­lyokban foglaltatik, tudtommal soha egyetlen egy esetben sem vétetett alkalmazásba. Megjegyzem azt is, hogy a bizottságban jegyzőkönyvek nem vezettet­nek, a feljegyzést a bizottsági előadó teljesíti Hogy ki készíti a hírlapok számára a tudósítást, arra sem a kormánynak, sem a bizottságnak tudtom szerint ingerenciája nincsen, abban bizonyos praxis fejlődött ki és hogy tegnap kivételesen az a képviselőtársunk, aki ezen tudósítást írni szokta, távol volt és az igaz­­ságüg­yminisztériumnak két fiatal tisztviselője volt je­len, akik a hírlapok számára feljegyzéseket eszkö­zöltek . . . Pozsgay Miklós: Szabad-e? Lukács László: Én nem tudom, hogy hol volna megtiltva. Gabányi Miklós: Nem szabad ! Pozsgay Miklós: Hol van törvénybe írva. (Zaj.) Lukács László: A gyakorlat mindig megengedte azt, hogy a miniszter olyan tisztviselőket, akikre a tárgyalás folyamán a bizottságnak szüksége lehet,­­ a bizottságba hozhasson. Abban sem látok semmiféle sérelmet, hogy a rendes kirlaptudósító távollétében más ember végezte ezt a funkciót. A t. képviselő úr­nak felszólalása mint maga is bevallotta, odairányult, hogy megbélyegezzen engem olyan nyilatkozat­okért, melyeket a tegnapi ülésen tettem. Ki kell, hogy jelent­sem, hogy ezt a megbélyegzést egyáltalában nem foga­dom el és nem érzem magamat általa abszolúte érintve, mert semmiféle oly nyilatkozatot nem tettem, a­mit itt a Ház színe előtt nem ismételhetnék. Az, amit én mondtam, körülbelül a következő volt. A bírósági tisztviselők fizetése tekintetében felhangzó kívánalmak és kérések legfőképpen két motívumra vezethetők vissza és két dologgal indokoltatik meg az a kíván­ság, hogy a birói tisztviselők más elbánásban részesít­­tessenek, mint a többi tisztviselők. Az egyik indok az, hogy követelik, hogy a biró anyagilag olyan szituá­cióba juttattassék, hogy anyagi gondokkal ne kellessék küzdenie és így függetlenségét minden irányban meg­őrizhesse. Ezt az elvet én teljesen korrektnek, helyes­nek tartom, kívánatosnak tartom bíráinkat úgy fizetve látni, hogy anyagi gondokkal ne kellessék küzdeniök. Nem fogadom el azonban ezt az elvet olyannak, mely csak a birói tisztviselőkre alkalmazandó, mert szükséges­nek tartom, hogy az adminisztratív tisztviselőt is úgy szituáltassannak anyagilag, hogy függetlenek legyenek, mert valamint a bírák fontos és kevésbé fontos ügyek felett vannak hivatva dönteni, az adminisztratív tisztvise­lők is igen fontos és kevésbé fontos ügyekben járnak el, tehát épp annyira szükséges az adminisztratív tiszt­viselőknek az anyagi függetlenség, mint a bírói tiszt­viselőknek. (Helyeslés a jobboldalon.) Hogy ebben micsoda sérelem foglaltatik, azt nem tudom belátni- Ki is jelentettem, hogy törekszik a kormány az ors­­zág anyagi erejéhez képest úgy a bírói, mint az a­g­minisztratív tisztviselőket úgy javadalmazni, hog függetlenségüket lehetőleg megőrizzék. A másik érv, amelyre számos kérvény, mely bírák köréből érkezett, támaszkodik, azt hozza fel argumentumul, hogy a bíráknak a legszigorúbban meg van tiltva minden mellékfoglalkozás keresése és ez a tilalom szigorúan keresztül is van vive, míg az adminisztratív tisztviselőknek, különösen a fővárosban, a kormány elnézi és megengedi, hogy azok mellék­foglalkozást is űzzenek és hogy mellékjövedelemre is tegyenek szert. Konstatáltam, hogy ez így van és ki­ Teréz kisasszonynak ravaszkodva súgott valamit a fülébe. Teréz felcsattant: — Szemtelen !... De estére — kerülgetve — beszélt a dologról Sárinak. Sári már az ágyban feküdt és csudál­­kozva hallgatta a nénjét. — Egy fekete ló van a fuvarosnál ? — mor­mogta elgondolkozva. — Én már láttam is. Szép állat... Teréz az asztalra csapott: — Te is szemtelen vagy, Sári! Sári az arcára húzta a takarót és csendesen sirdogált. Később, mikor elcsendesedett a nénje, nagyott sóhajtott: — Mit is ér ez az élet? Az ember meg­öregszik és semmije sincsen ... Bár ne hallgat­tam volna reád, Teréz! Boldog is lehettem­ volna­­... Teréz felült az ágyban. Odakünn a tavaszi éj csendességében, hosszan vihogva nyerített kzt öreg ló. — Boldog is lehettél volna? — kérdezte Teréz élesen. Nem igen sokat aludtak ezen az éjszakán. Teréz szidta a húgát, de Sári elszántan védeke­zett ... Reggelre kibékültek. — Eladjuk azt a szemérmetlen cögöt! — szólt Teréz. Sári könnyes szemmel bólintott: — Aztán Pestre költözünk. Ott talán még boldogak leszünk ... ... De az öreg Cseri-kisasszonyok soha se költöztek Pestre. Amint a rakoncátlan öreg lót eladták, elfelejtkeztek a boldogságról, amelyet öreg ló egy napra eszükbe juttatott. A képviselőház ülése március 31-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Dániel Gábor. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, Plósz Sándor. Mondják, ha ugyan egy öreg lóról érdemes beszélni, Bandi félvér csikó volt. Gazsi apját, anyját, nagyapját is tudta, de Teréz már elfelej­tette. De mégis­ figyelmeztette néha a bakancsost: — Fiam, úgy bánjon ezzel a lóval, hogy Nóniusz-családból való. A bakancsos csúfondárosan nevetett: — Én pedig azt hittem, hogy csak egy vén kanca. — Csak nyolcéves! — felelt Teréz és el­pirult. — Lesz ez már huszonnyolc is — kiáltotta a bakancsos és mérgesen dobálta a szénát a ló elé. Hát az öreg ló hogy viselte sorsát? Hogy a lóban lélek van, mindnyájan tudjuk, de míg az embert elkíséri a lélek a sír szájáig, a lovat fiatalságával együtt elhagyja. Esténkint Bandi is fülelt, mikor nem messzire, a lovas­kaszárnyában takaródót fújtak a trombitások, de bezzeg hajdanában Gazsit is megértette, mikor reggelenként az éjszakai tivornyáról panaszkodott neki. Sőt Gazsi egyszer mámorosan leesett a lóról, mikor a század élén lovagolt, s a század még­se taposta el, mert Bandi elébeállott, fogá­val megfogta dolmányát és az útból arrébb húzta. Gazsi, ha feltámadna, tán ma is tudna beszélni kedves lovával, de a komisz bakancsos bizony nem érthette meg az öreg lovat. A sárga eleinte meghízott, aztán lesoványodott. Szőre hosszúra megnőtt, de farka nevetségesen rövid volt, mert a bakancsos azt mindig lenyirta. Pókos, remegő lábait szétterpesztve, lehajtott fővel állt az istál­lóban, mintha figyelt volna valamire. Talán gon­dolkozott, talán aludt ? ... Oly bus, bánatos volt ez az öreg ló, hogy " Sári sóhajtás nélkül nem is tudott ránézni — Hidd el, — "a nénjének. —

Next