Budapesti Napló, 1903. június (8. évfolyam, 149-176. szám)

1903-06-02 / 149. szám

3 f Budapest, kedd BUDAPESTI NAPLÓ 1903. juniüs 2. y . ' : ^ ‘140. szám. megfeszítésével a nemzetre és a királyra nézve a leg­hasznosabbnak tartok. S meg vagyok győződve, hogy a nemzet több­sége azok mellett fog kitartani, akik ebben a harcban előttem és mellettem küzdenek. De csak az esetben lesz ez így, ha az a sereg, amelyért helytállunk, nem zárkózik el a magyar ha­­zafiság és a magyar érzés elől, mert különben sem honfitársaim, sem én nem harcolhatnánk érte. Senki­nek sem lesz hozzávaló akarata s ha akadna, aki vállalkoznék reá, fáradozása hiábavalónak bizonyulna,­­mert szava az országban visszhangra nem találna. A közös hadsereget a siker reményével csak úgy lehet magyar földön fönntartani, ha az valóban közös, nem pedig osztrák. Mit értek ez alatt s nem ellenkezik-e ez a sereg egységével és erejével, erről kívánok az osztrák köz­vélemény előtt pár szót mondani. Az Ausztriában elterjedt fölfogás szerint a se­regből ki kell zárni a nemzeti érzést s az egységes sereg minden tagjától ugyanazt az egy érzést kell megkövetelni: a ragaszkodást a birodalomhoz. A birodalmi egység nagy ténye volna tehát az a politikai gondolat, melynek a seregben kifejezésre kellene jutnia. Ezzel a felfogással szembeszegzem a magamét a következőkben: A seregbe a speciális nemzeti érzést be kell vinni. Mindenkinek a hazafiságát tiszteletben kell tartani és a közös védelem érdekében kihasználni. A politikai gondolat, melynek a seregben kife­jezésre kell jutnia, nem lehet más, mint különféle történelmi individualitásoknak az egységes seregben való összemű­södése. Bizonyos, hogy egy egységes seregnek legter­mészetesebb alapja : tagjai motívumainak azonossága, a szeretet az egyetlen haza iránt. De csak ott, ahol ez a nemzetek életében megvan, ahol természetes. Erőt csak élő erőből meríthetni, csak őseredetű ér­zés, csak az emberrel született, a hagyományoktól szentesített, a polgári életben létező, az államtól, a társadalomtól, a neveléstől kifejlesztett közérzület kelthet bátorságot és lelkesíthet a halálos veszedelem perceiben. Kérdem már most: Ausztria és Magyarország iránt való egyenlő szeretet kinek a lelkében él? Hol van nálunk az a társadalom, amely rendjét ezen ér­zésre alapította ? Hol vannak azok a népiskolák, ame­lyekben a Habsburgok különböző országai iránti egyenlő ragaszkodást, szeretetet, kötelességérzést kö­vetenek meg? Hol vannak az anyák, akik a nagy birodalom öntudatának eszméjét már a fogékony gyermeklélekben ápolják? Minduntalan azzal a váddal találkozunk, hogy a magyar töri össze az egység fogalmát. De kérdem­ Ausztria, melyik részében uralkodik az a közérzület, amely a Lajthát nem tekinti határválasztó folyónak és saját hazájával egyenlő mértékben szereti a mienket? Sajnos, a baráti viszonynak megfelelő rokon­­szenv is meggyöngült. Az egység érzete, a közjogi és történelmi valósággal ellentétes egység érzete pe­dig sehol sincs meg. A katonaságnál kellene azt megteremteni. A ka­tonát el kellene szigetelni és kirántani azon életkö­zösségből, amelyben felnőtt és amelyhez minden csa­tolja, ami benne nemes. Vájjon a hároméves szol­gálati idővel és a tartalékos tisztek rendszerével el­érhető-e ez? S a hadsereg egysége megerősödnék-e, ha sikerülne a hivatásos tisztbe a többi bajtársaiéval ellentétes felfogást benevelni? A magyar és az osztrák hazafi megérthetik egymást, mert mindegyik tisztelni tartozik a másiknak természetes és jogos érzéseit; a magyar ellenben, aki hazáját szereti és az, aki egy Magyarországnál magasabbra helyezett birodalom eszméjének él, ellen­felek lennének, mert egyikük sem képes a másik érzelmeinek jogos voltát felfogni. Mesterségesen tenyésztett érzelmek istápolásával tehát csak visszavonást támasztanánk magában a se­regben és ennek egy nemzethez tartozó tagja kö­zött is. Aki ebben a monarkiában reálpolitikát akar vinni, annak számolnia kell azzal a ténynyel, hogy legalább a magyarnak óriási többsége csak a magyar hazáért tud lelkesedni. Csak a nemzeti önérzet kihasználásából meríthet a sereg valóságos erőt. Csak ez állít igaz, természetes és eleven ösztönt a szolgálatába. Csak ez van össz­hangban a társadalom, az állam, a valódi élet neve­lési irányával. S ezért csak ennek a segítségével lesz lehetséges egész érzéseket és egész férfiakat pro­dukálni. Amire a magyar és az osztrák álam fiaikat tanít­ják,­­ mielőtt a katonai szolgálatba lépnek, az csak ezen­ feltevésben válhatik hasznukra; csak így kerül­heti el a két állam, hogy utólag lerombolja, amit kezdetben épített, hogy az egyik fiúban, aki nem a katona, azon fogalmak ellen legyen kénytelen küz­deni, amelyeket a másikban, a katonában, ápolt és nagyra nevelt, s hogy politikai érzelmi ellentéteket maga vigyen be a családba és a társadalomba. S a nemzeti sajátságoknak és érzelmeknek tisz­telete annyit jelent, mint a seregbe egymással ver­senyző, egymást tulajdonságaikban kiegészítő, sok- s oldalú anyagot juttatni.­­ Csak a végcél és az érzelmek azonossága fogja a nemzet és sereg közti harmóniát biztosítani. Ki ta­­gadhatja, hogy e harmónia hatalmi tényező ? hogy e nélkül a modern sereget óriási terheivel sokáig a többi nagyhatalmak magaslatán tartani nem lesz le­hető ? hogy az áldozatkészség forrása be fog dugulni azon sereg iránt, mely a nemzeti érzést száműzte soraiból? ( Nálunk legalább csak az lenne katona, akit a törvény szorít reá. A magyar értelmiség végleg ki­maradna a seregből, mert senki sem adná fiát oda, ahol kizárják azt, amire épült lényének ideális tartalma. S ne mondja senki, hogy ez neki Hekuba. Az osztráknak is aggodalommal kellene néznie a magya­rok ilyen elhidegülését és azt, ha nem szolgálnánk. Egy harcias faj kimaradása s egyik fizető elem, elégedetlensége szomorú perspektívát nyitna dicső­­ seregünknek. Fontolja jól meg az osztrák közvélemény, hogy ha a hadi kormányzat azon felfogást vallaná a ma­gáénak a katonai szellemről, melyet föntebb kifogá­soltam, a közös hadsereget nálunk csak erőszak tart­hatná fenn. Végzetes félreértés volna, ha azt hinnék, hogy mi, akik a közös sereget és az egységes szolgálati nyelvet­­védjük, az „In deinem Lager ist Österreich“ gondolatkörét elfogadtuk. Ne hivatkozzanak Deákra s atyámra. Számtalan beszédükből, valamint tetteikből igazolhatom, hogy ők sem akarták a seregben azt a szellemet fenntar­tani, melyet a politikából s a közjogból mint a­ di­nasztiára, a monarkiára és hazánkra nézve végzeteset ki akartak szorítani. Az e sorokban kifejezett meggyőződést attól merítettem, akitől kaptam mindazt, ami bennem vala­mit ér. Még egy kérdéssel kívánok foglalkozni. A nem­zeti érzések, sajnos, e monarkiában gyakran össze­­­­ütköztek egymással. Vajjon érvényesülésük a sereg­ben nem fogja-e a sereg szellemi kohézióját veszé­lyeztetni? Nem fog-e a nemzeti viszály a seregben elharapózni ? Ez aggodalom nem alaptalan, de nem indokolja, hogy lemondjunk azon motívumok kihasználásáról, melyek a katona hősiességét leginkább fokozhatják. Csak óvatosságra és erős fegyelemtartásra int. Legyen alapja a katonai nevelésnek és köteles­ségérzetnek a legfőbb hadúr iránt való szeretet. A közös hűség ugyanazon személyhez és dinasztiához, legyen az egyik támasza a sereg összetartásának. Fejleszszük nagy gonddal a bajtársi érzést, az egységes testületi szellemet. Kössön össze a cél, a hivatás szentsége s azonossága. A politizálás szigorúan tiltva legyen. A hazafias érzés, a kegyelet a nemzet története iránt nem po­litizálás. S küszöböljük ki azokat a nemzeti szenvedélye­ket mind, forduljunk azok ellen a seregben a fegye­lem vasszigorával, amelyek ellen a két állam a pol­gári életben is küzd. A nemzeti érzések azon túlzá­sait és fattyúhajtásait, melyek a monarkia keretén túl keresik érvényesülésüket, melyeket az államok min­den téren üldöznek, azokat ne tűrjük meg a seregben. A nagy­ német, a pánszláv, a pánromán, az irredentista hazaellenes tendenciáknak nincs helyük a magyar vagy az osztrák államban, tehát nincs helyük a se­regben sem. Ha van életrevalósága a monarkiának s a két államnak, akkor a nemzeti érzések az egységes sereg keretében megférnek. A monarkiának csak akkor van jövője, ha a magyar érzés és az osztrák érzés a nagy közös érde­kek és a dinasztikus kapcsolat hatásánál fogva össze tud működni. Erős meggyőződésem, hogy erre képes, s ha képes, miért ne tudna a közös kötelességnek közös szervezet mellett megfelelni. Egymásra utalt erők összefoglalása és egy célra való felhasználása nem képezhet legyőzhetlen nehéz­séget. Mindenesetre­ könnyebb dolog, mint mesterséges fogalmakba életet lehelni. S Ausztria egymással küzdő nemzeteinek tagjai is a legbensőbb egyetértéssel szol­gálhatják fejedelmüket, mihelyt a politikai gyűlölkö­dés légkörétől távol, az esprit de corps hatása alatt élnek. Fajuk egymásra utalt volta, reális érdekeik azonossága a mesterséges agitációtól ment talajon, a közös kötelesség teljesítése közben, a jogos érzelmek kölcsönös tiszteletére vezet. S a munka­, melyet a hadsereg ez irányban vég i­gez, a monarkia s a két állam életgyökereit erősíti, mert folytatása s befejezése volna annak a munkának melyet az államok más téren végeznek. Szolgálja a sereg ugyanazt a­ gondolatot, árme­­­lyen alapult a mostani közjog. . . _­­ Soraiban a magyar alattvalók tanulják a fettét­­­­len tiszteletet s szeretetet királyuk és Szent-István ko­­­­ronájának 900 éves fogalma iránt. Az osztrákok­­ az osztrák államrend iránt való, hüséget. Mindegyik, a másik tiszteletet és a másikhoz való testvéri érzést. A monarkiában jogos érzelmek egyike se lássa magát fenyegetve azon sereg által, melyben minden polgárnak szolgálnia kell, melyet mindegyik fenntar­tani segít, s benne mindegyik csak azt tanulja, ami­nek lététől függ a mai alakulás biztonsága:­a vállve­tett munikához szükséges harmóniai A nógrádi választás. Szombaton késő éjjel ért véget Nógrádon a képviselőválasztás, amely Lei­­tovszky János elhunytával vált szükségessé. Az első szavazatszedő­ bizottságnál a szabadelvűpárti Frónay Mihályra szavazott 563, a függetlenségi Kálosy József nyugalmazott törvényszéki bíróra 450, a második bi­zottságnál Prónayra, 366, Kálosyra, 560. Kálosy Józsefet tehát 81 szótöbbséggel képviselővé választották. A horvátországi események. ...­­ Budapest, június 1. Pünkösd vasárnapján a szomszédos Krajnából néhány szlovén ember érkezett Zágrábba. Előzőleg még részvettek egy krajnai, magyarellenes szlovén népgyűlésen. Zágrábban természetesen a jelentéktelen emberek érkezése tüntetésre adott okot. Az érkezőket az állomáson nagy néptömeg várta. A vasúti állomásra vezényelt rendőrség, amidőn az embertömeg folyton nőtt, jelzőskövéseket adott, hogy segítséget kaphasson. A tömeg félremagyarázta a lö­véseket és megtámadta a rendőrséget, majd az egye­tem elé vonult, hol már rendőrség és csendőrség várta és feloszlatta. A tömeg ezután szétoszlott és a városban tüntetett, mig a katonaságot nem vették igénybe, mely aztán elzárta az utcákat és helyre­állította a rendet. y? -i ! 'f, ' . Strossmayer, a megrögzött vértmagyarfalú diako­­vári püspök egy bécsi lap munkatársa előtt kiöntötte epéjét és egész múltjához méltóan nyilatkozott a hor­vátországi helyzetről: — Mi szlávok, igy szólt a vén eszelős, nem­ adjuk fel a jövőnkbe vetett reményt és bizalmat itt a délen sem és ezért mi horvátok is el vagyunk hatá­rozva, hogy individualitásunkat megtartjuk és kiké­pezzük. Védelmi harcot folytatunk azok ellen, akik el akarnak nyomni. A mostani helyzetben minden­esetre mi vagyunk a gyöngébbek. Az ausztriai németek és a magyarok szövetségre léptek, hogy kölcsönö­sen biztosíthassák maguknak az uralmat és nekünk szlávok­­nak össze kell hoznunk magunkat, hogyha nem akarunk verést kapni. De hát ezek az úgynevezett szövetségek szerencsére nem szoktak örökké tartani és ki tudja, hogy meddig tart majd a magyarok és a németek között. A jövő majd rendbe hoz­ mindent, csak bízzuk rá a kérdések megoldását. Most természetesen, ha valaki valamit el akar érni, kénytelen Szék­hez Pestre, vagy Koerberhez Bécsbe zarándokolni. Mert így hív­ják ma a nap urait. Na, de mi van ebben? A világ­­történelem hosszú és ami ma még van, az már nem bizonyos, hogy holnap is lesz. •­­ A magyarok — folytatta tovább Strossmayer iro­­nikus hangnyomatékkal — úgy tesznek, mintha az egész világot (!) meg akarnák magyarosítani. Félig-­ meddig már én magam is él vagyok magyarositóta. Öreg napjaimra meg kellett tanulnom magyarul. Állítása illusztrálására a püspök mindjárt idézett, is két magyar mondatot valamelyik társalgási gya­korlókönyvből.­­— Jól aludt, uram!! •— Köszönöm, jól. — Nos, mit szól hozzá ? — kérdezte az­­újság»« írótól. — Ha minden úgy történnék, amint azt a ma­­gyarok akarják, akkor Szent István koronájának bi­­rodalmában rövid idő múlva nem volna más lakos­ság, csak csupa magyar. Mert a magyarok igen jól­ értenek az érvényesüléshez. Ez a maroknyi nép na­­­gyobb lármát tud csinálni, mint a nagy kultúrnépek, a németek, franciák és angolok összevéve. Hanem hát ez nem jelent semmit. A jövőt homály, borítja és ki tudhatja, hogy mi történhetik. .... . Talán megérjük még, ámbár én már nagyon­ öreg ember vagyok, kilencvenes, és már nemsoká­ra elszóljanak az örökkévalóság honába, ahol mindenki megfér egymás mellett, ahol minden vita megszűnik, de­ talán azért még én is megérhetem. Onnan felül.

Next