Budapesti Napló, 1903. június (8. évfolyam, 149-176. szám)
1903-06-02 / 149. szám
3 f Budapest, kedd BUDAPESTI NAPLÓ 1903. juniüs 2. y . ' : ^ ‘140. szám. megfeszítésével a nemzetre és a királyra nézve a leghasznosabbnak tartok. S meg vagyok győződve, hogy a nemzet többsége azok mellett fog kitartani, akik ebben a harcban előttem és mellettem küzdenek. De csak az esetben lesz ez így, ha az a sereg, amelyért helytállunk, nem zárkózik el a magyar hazafiság és a magyar érzés elől, mert különben sem honfitársaim, sem én nem harcolhatnánk érte. Senkinek sem lesz hozzávaló akarata s ha akadna, aki vállalkoznék reá, fáradozása hiábavalónak bizonyulna,mert szava az országban visszhangra nem találna. A közös hadsereget a siker reményével csak úgy lehet magyar földön fönntartani, ha az valóban közös, nem pedig osztrák. Mit értek ez alatt s nem ellenkezik-e ez a sereg egységével és erejével, erről kívánok az osztrák közvélemény előtt pár szót mondani. Az Ausztriában elterjedt fölfogás szerint a seregből ki kell zárni a nemzeti érzést s az egységes sereg minden tagjától ugyanazt az egy érzést kell megkövetelni: a ragaszkodást a birodalomhoz. A birodalmi egység nagy ténye volna tehát az a politikai gondolat, melynek a seregben kifejezésre kellene jutnia. Ezzel a felfogással szembeszegzem a magamét a következőkben: A seregbe a speciális nemzeti érzést be kell vinni. Mindenkinek a hazafiságát tiszteletben kell tartani és a közös védelem érdekében kihasználni. A politikai gondolat, melynek a seregben kifejezésre kell jutnia, nem lehet más, mint különféle történelmi individualitásoknak az egységes seregben való összeműsödése. Bizonyos, hogy egy egységes seregnek legtermészetesebb alapja : tagjai motívumainak azonossága, a szeretet az egyetlen haza iránt. De csak ott, ahol ez a nemzetek életében megvan, ahol természetes. Erőt csak élő erőből meríthetni, csak őseredetű érzés, csak az emberrel született, a hagyományoktól szentesített, a polgári életben létező, az államtól, a társadalomtól, a neveléstől kifejlesztett közérzület kelthet bátorságot és lelkesíthet a halálos veszedelem perceiben. Kérdem már most: Ausztria és Magyarország iránt való egyenlő szeretet kinek a lelkében él? Hol van nálunk az a társadalom, amely rendjét ezen érzésre alapította ? Hol vannak azok a népiskolák, amelyekben a Habsburgok különböző országai iránti egyenlő ragaszkodást, szeretetet, kötelességérzést követenek meg? Hol vannak az anyák, akik a nagy birodalom öntudatának eszméjét már a fogékony gyermeklélekben ápolják? Minduntalan azzal a váddal találkozunk, hogy a magyar töri össze az egység fogalmát. De kérdem Ausztria, melyik részében uralkodik az a közérzület, amely a Lajthát nem tekinti határválasztó folyónak és saját hazájával egyenlő mértékben szereti a mienket? Sajnos, a baráti viszonynak megfelelő rokonszenv is meggyöngült. Az egység érzete, a közjogi és történelmi valósággal ellentétes egység érzete pedig sehol sincs meg. A katonaságnál kellene azt megteremteni. A katonát el kellene szigetelni és kirántani azon életközösségből, amelyben felnőtt és amelyhez minden csatolja, ami benne nemes. Vájjon a hároméves szolgálati idővel és a tartalékos tisztek rendszerével elérhető-e ez? S a hadsereg egysége megerősödnék-e, ha sikerülne a hivatásos tisztbe a többi bajtársaiéval ellentétes felfogást benevelni? A magyar és az osztrák hazafi megérthetik egymást, mert mindegyik tisztelni tartozik a másiknak természetes és jogos érzéseit; a magyar ellenben, aki hazáját szereti és az, aki egy Magyarországnál magasabbra helyezett birodalom eszméjének él, ellenfelek lennének, mert egyikük sem képes a másik érzelmeinek jogos voltát felfogni. Mesterségesen tenyésztett érzelmek istápolásával tehát csak visszavonást támasztanánk magában a seregben és ennek egy nemzethez tartozó tagja között is. Aki ebben a monarkiában reálpolitikát akar vinni, annak számolnia kell azzal a ténynyel, hogy legalább a magyarnak óriási többsége csak a magyar hazáért tud lelkesedni. Csak a nemzeti önérzet kihasználásából meríthet a sereg valóságos erőt. Csak ez állít igaz, természetes és eleven ösztönt a szolgálatába. Csak ez van összhangban a társadalom, az állam, a valódi élet nevelési irányával. S ezért csak ennek a segítségével lesz lehetséges egész érzéseket és egész férfiakat produkálni. Amire a magyar és az osztrák álam fiaikat tanítják, mielőtt a katonai szolgálatba lépnek, az csak ezen feltevésben válhatik hasznukra; csak így kerülheti el a két állam, hogy utólag lerombolja, amit kezdetben épített, hogy az egyik fiúban, aki nem a katona, azon fogalmak ellen legyen kénytelen küzdeni, amelyeket a másikban, a katonában, ápolt és nagyra nevelt, s hogy politikai érzelmi ellentéteket maga vigyen be a családba és a társadalomba. S a nemzeti sajátságoknak és érzelmeknek tisztelete annyit jelent, mint a seregbe egymással versenyző, egymást tulajdonságaikban kiegészítő, sok- s oldalú anyagot juttatni. Csak a végcél és az érzelmek azonossága fogja a nemzet és sereg közti harmóniát biztosítani. Ki tagadhatja, hogy e harmónia hatalmi tényező ? hogy e nélkül a modern sereget óriási terheivel sokáig a többi nagyhatalmak magaslatán tartani nem lesz lehető ? hogy az áldozatkészség forrása be fog dugulni azon sereg iránt, mely a nemzeti érzést száműzte soraiból? ( Nálunk legalább csak az lenne katona, akit a törvény szorít reá. A magyar értelmiség végleg kimaradna a seregből, mert senki sem adná fiát oda, ahol kizárják azt, amire épült lényének ideális tartalma. S ne mondja senki, hogy ez neki Hekuba. Az osztráknak is aggodalommal kellene néznie a magyarok ilyen elhidegülését és azt, ha nem szolgálnánk. Egy harcias faj kimaradása s egyik fizető elem, elégedetlensége szomorú perspektívát nyitna dicső seregünknek. Fontolja jól meg az osztrák közvélemény, hogy ha a hadi kormányzat azon felfogást vallaná a magáénak a katonai szellemről, melyet föntebb kifogásoltam, a közös hadsereget nálunk csak erőszak tarthatná fenn. Végzetes félreértés volna, ha azt hinnék, hogy mi, akik a közös sereget és az egységes szolgálati nyelvetvédjük, az „In deinem Lager ist Österreich“ gondolatkörét elfogadtuk. Ne hivatkozzanak Deákra s atyámra. Számtalan beszédükből, valamint tetteikből igazolhatom, hogy ők sem akarták a seregben azt a szellemet fenntartani, melyet a politikából s a közjogból mint a dinasztiára, a monarkiára és hazánkra nézve végzeteset ki akartak szorítani. Az e sorokban kifejezett meggyőződést attól merítettem, akitől kaptam mindazt, ami bennem valamit ér. Még egy kérdéssel kívánok foglalkozni. A nemzeti érzések, sajnos, e monarkiában gyakran összeütköztek egymással. Vajjon érvényesülésük a seregben nem fogja-e a sereg szellemi kohézióját veszélyeztetni? Nem fog-e a nemzeti viszály a seregben elharapózni ? Ez aggodalom nem alaptalan, de nem indokolja, hogy lemondjunk azon motívumok kihasználásáról, melyek a katona hősiességét leginkább fokozhatják. Csak óvatosságra és erős fegyelemtartásra int. Legyen alapja a katonai nevelésnek és kötelességérzetnek a legfőbb hadúr iránt való szeretet. A közös hűség ugyanazon személyhez és dinasztiához, legyen az egyik támasza a sereg összetartásának. Fejleszszük nagy gonddal a bajtársi érzést, az egységes testületi szellemet. Kössön össze a cél, a hivatás szentsége s azonossága. A politizálás szigorúan tiltva legyen. A hazafias érzés, a kegyelet a nemzet története iránt nem politizálás. S küszöböljük ki azokat a nemzeti szenvedélyeket mind, forduljunk azok ellen a seregben a fegyelem vasszigorával, amelyek ellen a két állam a polgári életben is küzd. A nemzeti érzések azon túlzásait és fattyúhajtásait, melyek a monarkia keretén túl keresik érvényesülésüket, melyeket az államok minden téren üldöznek, azokat ne tűrjük meg a seregben. A nagy német, a pánszláv, a pánromán, az irredentista hazaellenes tendenciáknak nincs helyük a magyar vagy az osztrák államban, tehát nincs helyük a seregben sem. Ha van életrevalósága a monarkiának s a két államnak, akkor a nemzeti érzések az egységes sereg keretében megférnek. A monarkiának csak akkor van jövője, ha a magyar érzés és az osztrák érzés a nagy közös érdekek és a dinasztikus kapcsolat hatásánál fogva össze tud működni. Erős meggyőződésem, hogy erre képes, s ha képes, miért ne tudna a közös kötelességnek közös szervezet mellett megfelelni. Egymásra utalt erők összefoglalása és egy célra való felhasználása nem képezhet legyőzhetlen nehézséget. Mindenesetre könnyebb dolog, mint mesterséges fogalmakba életet lehelni. S Ausztria egymással küzdő nemzeteinek tagjai is a legbensőbb egyetértéssel szolgálhatják fejedelmüket, mihelyt a politikai gyűlölködés légkörétől távol, az esprit de corps hatása alatt élnek. Fajuk egymásra utalt volta, reális érdekeik azonossága a mesterséges agitációtól ment talajon, a közös kötelesség teljesítése közben, a jogos érzelmek kölcsönös tiszteletére vezet. S a munka, melyet a hadsereg ez irányban vég igez, a monarkia s a két állam életgyökereit erősíti, mert folytatása s befejezése volna annak a munkának melyet az államok más téren végeznek. Szolgálja a sereg ugyanazt a gondolatot, ármelyen alapult a mostani közjog. . . _ Soraiban a magyar alattvalók tanulják a fettétlen tiszteletet s szeretetet királyuk és Szent-István koronájának 900 éves fogalma iránt. Az osztrákok az osztrák államrend iránt való, hüséget. Mindegyik, a másik tiszteletet és a másikhoz való testvéri érzést. A monarkiában jogos érzelmek egyike se lássa magát fenyegetve azon sereg által, melyben minden polgárnak szolgálnia kell, melyet mindegyik fenntartani segít, s benne mindegyik csak azt tanulja, aminek lététől függ a mai alakulás biztonsága:a vállvetett munikához szükséges harmóniai A nógrádi választás. Szombaton késő éjjel ért véget Nógrádon a képviselőválasztás, amely Leitovszky János elhunytával vált szükségessé. Az első szavazatszedő bizottságnál a szabadelvűpárti Frónay Mihályra szavazott 563, a függetlenségi Kálosy József nyugalmazott törvényszéki bíróra 450, a második bizottságnál Prónayra, 366, Kálosyra, 560. Kálosy Józsefet tehát 81 szótöbbséggel képviselővé választották. A horvátországi események. ... Budapest, június 1. Pünkösd vasárnapján a szomszédos Krajnából néhány szlovén ember érkezett Zágrábba. Előzőleg még részvettek egy krajnai, magyarellenes szlovén népgyűlésen. Zágrábban természetesen a jelentéktelen emberek érkezése tüntetésre adott okot. Az érkezőket az állomáson nagy néptömeg várta. A vasúti állomásra vezényelt rendőrség, amidőn az embertömeg folyton nőtt, jelzőskövéseket adott, hogy segítséget kaphasson. A tömeg félremagyarázta a lövéseket és megtámadta a rendőrséget, majd az egyetem elé vonult, hol már rendőrség és csendőrség várta és feloszlatta. A tömeg ezután szétoszlott és a városban tüntetett, mig a katonaságot nem vették igénybe, mely aztán elzárta az utcákat és helyreállította a rendet. y? -i ! 'f, ' . Strossmayer, a megrögzött vértmagyarfalú diakovári püspök egy bécsi lap munkatársa előtt kiöntötte epéjét és egész múltjához méltóan nyilatkozott a horvátországi helyzetről: — Mi szlávok, igy szólt a vén eszelős, nem adjuk fel a jövőnkbe vetett reményt és bizalmat itt a délen sem és ezért mi horvátok is el vagyunk határozva, hogy individualitásunkat megtartjuk és kiképezzük. Védelmi harcot folytatunk azok ellen, akik el akarnak nyomni. A mostani helyzetben mindenesetre mi vagyunk a gyöngébbek. Az ausztriai németek és a magyarok szövetségre léptek, hogy kölcsönösen biztosíthassák maguknak az uralmat és nekünk szlávoknak össze kell hoznunk magunkat, hogyha nem akarunk verést kapni. De hát ezek az úgynevezett szövetségek szerencsére nem szoktak örökké tartani és ki tudja, hogy meddig tart majd a magyarok és a németek között. A jövő majd rendbe hoz mindent, csak bízzuk rá a kérdések megoldását. Most természetesen, ha valaki valamit el akar érni, kénytelen Székhez Pestre, vagy Koerberhez Bécsbe zarándokolni. Mert így hívják ma a nap urait. Na, de mi van ebben? A világtörténelem hosszú és ami ma még van, az már nem bizonyos, hogy holnap is lesz. • A magyarok — folytatta tovább Strossmayer ironikus hangnyomatékkal — úgy tesznek, mintha az egész világot (!) meg akarnák magyarosítani. Félig- meddig már én magam is él vagyok magyarositóta. Öreg napjaimra meg kellett tanulnom magyarul. Állítása illusztrálására a püspök mindjárt idézett, is két magyar mondatot valamelyik társalgási gyakorlókönyvből.— Jól aludt, uram!! •— Köszönöm, jól. — Nos, mit szól hozzá ? — kérdezte azújság»« írótól. — Ha minden úgy történnék, amint azt a magyarok akarják, akkor Szent István koronájának birodalmában rövid idő múlva nem volna más lakosság, csak csupa magyar. Mert a magyarok igen jól értenek az érvényesüléshez. Ez a maroknyi nép nagyobb lármát tud csinálni, mint a nagy kultúrnépek, a németek, franciák és angolok összevéve. Hanem hát ez nem jelent semmit. A jövőt homály, borítja és ki tudhatja, hogy mi történhetik. .... . Talán megérjük még, ámbár én már nagyon öreg ember vagyok, kilencvenes, és már nemsokára elszóljanak az örökkévalóság honába, ahol mindenki megfér egymás mellett, ahol minden vita megszűnik, de talán azért még én is megérhetem. Onnan felül.