Budapesti Napló, 1903. július (8. évfolyam, 177-207. szám)

1903-07-01 / 177. szám

Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. 177. szám, Szerda, julus I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi­ ut 25. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), ha évre 14 k., (7), 1k évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Bomlás: Budapest, junius 30. (v.) Az új ember ma csupa régi dolgot mondott el a képviselőházban. Programmját — ugyanazt, melylyel ma székét elfoglalta — már kizárta Kossuthék, Hollóék és Zichy Já­­nosék előtt, mikor azért járt náluk, hogy a kabinetalakításhoz az exequaturt tőlük meg­kaphassa. Az ellenzéki árnyalatok közlékeny­­sége révén a szabadelvű párt is hozzájutott némely tájékozódáshoz az uj kormányprogramul felől s igy ma ő rá sem hatott az újdonság ingerével az a programm, amelyet az ő támo­gatásával akar gróf Khuen-Héderváry megva­lósítani. Egyetlen pontja volt még csak e programoinak, melyről az ellenzék tegnapig nem informálta a többséget. Úgy látszik, ezt a titkot az új kormányelnök egyedül Kossuth Ferencre bízta, aki csakugyan diskrét úri­embernek bizonyult, mert csak az éjjel pattantotta le a pecsétet e misztérium­ról, amikor a közlés már nagy kárt nem­­tehetett. Áll pedig ez a titok abban, hogy gróf Khuen-Héderváry, aki a katonai kér­désben nem hozott nemzeti vívmányokat, a közgazdasági élet terén a nemzetet el akarja ütni egy törvénybe iktatott s igen nevezetes­­értékű vívmányától. A kormányelnök úr teg­­nap este egységes bizalmat kért pártjától, de ezt a titkát a saját híveivel nem közölte. A szabadelvű párt tekintélyét kifelé s önérzetet befelé bizonyára nagyban emelhette, hogy ugyancsak tegnap este Kossuth Ferenc a sajá­t párthíveit már beavathatta ama nagy státus­­titokba, amelyet a kormányelnök úr a szabad­elvűpárt értekezletén elhallgatott. Ez minden­esetre alkalmas annak a látszatnak a keltésére, hogy a gróf úr vagy többre becsüli az ellenzéket a szabadelvű pártnál, vagy jobban bízik benne. Meg­engedj­ük, hogy ez a látszat is csalékony lehet, de a politikában a látszat van néha olyan fon­­­tos, mint a lényeg; s azt viszont engedje meg gróf Khuen-Héderváry, hogy ez a látszat át­kozottul kellemetlen. A programmbeszéd különben nem is volt beszéd, hanem felolvasás akadályokkal. A kor­mányelnök úr nem nagy szónok, sőt az iga­zat megvallva, egyáltalában nem az. Még két héttel ezelőtt arról a székről ragyogó dialek­tika, nemes szárnyalás, ékesszólás, sztringens okfejtés, példátlan orátori lélekjelenlét hang­zott s mindezt az emberek és viszonyok bá­mulatos ismerete, rendíthetetlen közjogi biz­tosság s a magyar kortörténet legapróbb rész­leteiben való feltétlen jártasság egészítette ki. Széll Kálmán ötödféléves állanyi férfiúi tevékenységéről lehetnek eltérők a vélemé­nyek, ámbátor ma már e tekintetben is erő­sen közelednek egymáshoz a nézetek, de azt, hogy a parlament vezetésére való képesség dol­gában Széll Kálmán a legszerencsésebb in­­spirációja, legfordulatosabb és legügyesebb kormányférfiak egyike, még leghevesebb po­litikai ellenfelei sem vitatták soha. Gróf Khuen- Héderváry államférfim­értékét még nem is­merjük; mondják, hogy rendkívül erősen van ,­­enne kifejlődve a gouvernementális ösztön és lehetnek idők (a mostani válságos időpont aligha ilyen), midőn ez az ösztön még akkor is russt formálhat az érvényesülésre, ha a benne rejlő energiát és becsvágyat ugyan­akkor a tudás nem kormányozza. Hát az ő államférfim­értékét ma még nem­­igen lehet taksálni. De azt, hogy parlamenti tea­­dernek nem fog beválni, hogy e tekintetben valóságos antitalentumnak fog bizonyulni, ma már szinte teljes bizonyossággal merjük meg­állapítani. Magyarországon ma nem a kor­mányzat beteg, hanem beteg a parlament. A gyógyításra tehát sikerrel csakis olyan állam­férfi vállalkozhat, aki gouvernementális képes­ségei mellett a parlamenti vezetés nehéz és bonyodalmas művészetének is mestere. A heves lázaktól gyötört parlament izzó indu­latainak közepette tehetetlenül és tanácstala­nul állott ma az új kormányelnök; nyugalmát meg tudta óvni valahogy, de sápadt orcája, zava­rodott mosolya, rökönyödötten révedező tekin­tete ugyanolyan kínosan hatott saját pártjára, mint amennyire bátorította az ellenzéket az amúgy is bősz ostrom fokozására. Nem is beköszöntő volt ez, hanem beköszöntő. Az ellenzék szilaj támadásának védtelenül kitéve s a saját pártja közönyének jéggyűrűjétől övezve, ma elmondhatta magáról gróf Khuen- Héderváry azt, amivel Fejérváry tegnap mi­niszteri pályafutását bevégezte: „Ezt a csatát elvesztettem.“ De mondhat ennél többet is. Nekünk úgy rémlik, hogy elvesztette az egész hadjáratot. Ő úgy jött közibénk, mint aki megoldja a válságot. De szinte bizonyosra vehető, hogy az igazi válság csak az ő kor­­mányraléptével kezdődik. Úgy látszik, a Dráva szélesebb folyam, mint amilyennek a térké­pen rajzolják. Aki a túlsó partról jön, nem tud minket megérteni s nem tudja ve­lünk magát sem megérteted. Rossz ómen, hogy már beköszöntőjében lényes a nemzeti garanciák törzséről egy ne­vezetes vívmányt. Hagyján, hogy a többségi elv uralmát az ő jövetele megtöri s hogy az ellenzékkel sem tudott elég világosan be­szélni. Aki paktumot csinál, csinálja meg jól azt a paktumot. Ne csak magát kösse meg, hanem a megbékítendő ellenzéket is. És sze­rezzen magának instrumentumot, am­elylyel szerződő társait a kötés betartására szorít­hatja. Még kudarcnak is furcsa, hogy az el­lenzék, mely bezsebelte már az újonctöbblet visszaszívását, nemcsak hogy tovább akarja folytatni a küzdelmet, hanem még neki áll fel­jebb s még ő illeti gróf Khuen-Héderváryt a félrevezetés vádjával. De hagyján, hogy ezek a hibák megtörténtek. Ám ami az 1899: XXX. törvénycikk agyonmódositását illeti, en­ TÁRCA Huszonnégy óra Jassyban. (Séta.) A Budapesti Napló eredeti tárcája.^ Irta Borsó. Hejh, te hajdani való magyar Jászvásár, ahol Valamikor mi voltunk otthon, ugyancsak el­­oláhosodtá! ! De mit keseregjek én ennek a régi magyar városnak elvesztén, mikor még ősi magyar fész­keinket itthon is idegen nép lakja. Vajda- Hunyad példának okáért, melynek nevét min­den mesterkedés mellett a rumuny irredenta máig sem birta megrumunyitani, lelkében oláh. Ami annál elszomorítóbb, mivelhogy népe mind egy szálig magyar faj, amiről a sok Halász, Katona, Kovács és hasonló név tanúskodik. Hiszen még itt, a főváros tövében elszórt magyarnevű helységek: Solymár, Vörösvár, Soroksár, Buda­keszi, Tök, Héviz, Vecsés meg a többi, mind sük­ német. Csak az egyetlen Budakeszin esett meg, hogy lakói a „Butterkäs“ néven cikkelyezték be a nagy német közösségbe, jelentését a vajtól és túrótól származtatván, melylyel olyan jövedelmes kereskedést folytatnak. Az ember csak azt nem tudja, kezükön a tejáru, vagy szájukon a falu neve van-e jobban meghamisítva. Hát ott jártam Jászvásárt — vagy, már csak maradjunk meg a mai neve mellett: Jassyban, Moldvának székhelyén. Elfogódott szívvel s talán tüdővel is, rajtam kanyargó, ki-beszögellő utcáit, söpretlen főterét. Furákat tapasztaltam ott. Hol a példátlan nyomor láttán való fájdalom vágta belém karmait, hol meg egy megficamodott kapu­nak dőltem, hogy föl ne borítson a rázó nevetés. Korhadt lécdarabokból zsineggel összecso­mózott szekérkén, melynek abroncstalan, fakó kerekeit négyféle kocsi szolgáltatta, egy vidéki zsidócska rakodott. Görbe volt és rogyott, öreg és beteg. Szívbajos, amint szederjes szájaszéle bizonyította. És ölben, majd a hátán emelt teher­­nyi csomagokat. Vitt a falujába sót, petróleu­mot, aranyhímes papucsot és vöröslajbira való fekete portékát. (A magyar nép tréfája ez : azt érti rajta t. i., hogy a fehérnép fekete csíkokkal szegi be a piros kelmét.) Meg­vitt az istenadta sokféle eg­yebet is: kulimászt, bonboncukrot, fehér­vári bicskát (egyetlen beviteli cikkünk Oláhor­szágba) és szentképeket, melyeknek sűrű cifra­ságaiból a kitűnő Szent­ Miklósnak épp csak a szeme pislogott ki. A falusi boltos, a szekérke vagy a „fél“ lova volt-e nyomorékabb, nem tu­dom. Mekkora ereje az életösztönnek, hogy anyá­tól lett ember érdemesnek vallja, hozzáragasz­­kodni ehhez az ínséges világhoz, mely a számára osztott sanyaruság és testi fogyatkozás fölött még a gyülölségnek s az üldözésnek véres tüs­kéitől is meredez. No, vigabb volt szemben az a másik jelenet. Két úri asszony pörölt ott egymással egy félbe­maradt pajtaforma hosszú lakóháznak a szemetes udvarán. Egymás fejéről letépték a tollas kalapot, egymás füléhez vagdosták a küzdelem hevében foszladozó napernyőt, egymásnak gondos frizuráját kavarták még boglyosabbra s azután, hogy fogytán voltak az erőnek, de nem ám a háborús kedvnek: lerúgták lábukról a cipellőt, melynek meredek sarka az egyik hadakozó félnek úgy oda talált találni a szeméhez, hogy ezt menten elborította a vér. Persze hogy nem csupán az ártatlan gyer­mekvilág, de az érdemes felnőttek is megélvez­ték ezt a nők harcát, melynek szerzője nem Scribo volt, hanem, amint egy illatszerrel tele­locsolt úri­ember magyarázta nekem franciául, egy cirkuszbeli Herkules, akinek dagadó izmai­ban a hölgyek nem akartak megosztozni. Miket kiáltoztak oda oláhul egymásnak, hogy végre egy rendőrnek sikerült elválasztani őket, nem értettem. Butul hangzott biz’­az a kifakadás. De hát az ilyen mérges nyelvelés még olaszul sem szól szépen. Tovább egy házzal. A szint alá süppedő salon do modesben balra egy kövérségtől elömlő kócos asszony mért pálinkát: „Gitten Bronfin“, jó pálinkát, mint a kifüggesztett vaksi írású tábla hirdeté. Jobbra a nagyon csinos, vöröshajú modiste kisasszony egy hölgynek a fejebubjára illesztett épp valami csodaszerkezetű kalapot. Boldogan kapott volna utána akármelyik szerecsentörzsnek a császárnéja, mert ilyen flamingó-fészket nem sokat alkotott még a divat műipara. De mohón kapott utána madame Yakareszku is. Az elébe tolt álló tükörben nem győzte magát nézegetni, mialatt a rózsamintás, tisztaságra nézve azon­ban nem kifogástalan, harcos pongyolában lebegő dame du magasin egyre ráncigálta a kalapot, míg végre megnyugtatta vevőjét. „Ca y est, madame!“ — mondá végre. Aztán követke­zett egy oláh biztatás, erre megint francia szó­zat s igy fölváltva, mig madame teljesen hypno­­tizálva, szép arany pénzben fizetett s dia­dalmas fejhordozással lépett ki a boltból. A kis­asszony, fölvállal az ajtónak támaszkodva, utána nézett s nekem úgy rémlett, hogy ebben a pil­lanatban teljes piros ajkát egy vigyázatlan gúny­­mosoly rándította félre. Csak úgy futtában tekintettem bele ebbe a Lapunk mai száma tizennyolc oldal.

Next