Budapesti Napló, 1903. július (8. évfolyam, 177-207. szám)

1903-07-01 / 177. szám

s Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1903. Julius 1: itt, szám, nek a fele sem tréfa. Ezt az uj kormány­el­nöknek a saját pártjával kellett volna előbb elintéznie. Ha előbb nem, hát a tegnapi érte­kezleten. Ha ott sem, hát egynémely oszlopos pártember megkérdezésével és kapacitálásával. Hogy Kossuth Ferencet beavatta titkába s a saját pártját nem, még csak tetézi a sérelmet. Azt a törvényt pedig nem­ lehet amúgy per sundam-bundam agyonmódosítani. Mert nem holmi múló szeszély, vagy oktalan ötlet bírta rá a törvényhozást annak az elvnek törvény­be iktatására, hogy idegen államokkal szerző­déses tárgyalások az új autonóm vámtarifa elkészültéig nem indíthatók. Ezt a nemzet 1899-ben kompenzációul kapta azért, hogy a vámközösségi állapotot a viszonosság alapján 1903 helyett 1907-ig ígérte fenntartani. A nemzettől ez nagy engedmény volt, amelynek fejében Széll Kálmán három becses dolgot hozott neki: az összes gazdasági egyezmények lejárati határidejének egy időpontra esését, az autonóm vámtarifa revízióját s végül azt, hogy a nemzetközi kereskedelmi szerződések dolgában az új vámtarifa elkészültéig tárgya­lás nem indítható. S oly becses volt ez az utóbbi vívmány, hogy a magyar törvény­­hozás azt külön szankcióval látta el. Még­pedig igen súlyossal. Kimondta, hogy e rendelkezés megsértése olybá fog vétetni, mint ha Ausztria a viszonosságot sértette volna meg, s Magyarország e sérelem ellen a vám­­sorompók rögtönös felállításával védekezhetik. Hát ezt a garanciális törvényt akarja az új kormányelnök törvényhozási után nullifikálni.­­Nyilván úgy gondolkodik, hogy Széll Kálmán elment, rongygyá téphető tehát az a Széll­formula is, amelyet az osztrák kormány és sajtó ötödfél év óta tajtékzó haraggal em­leget. Hát ebbe nem lehet belemenni. Mert ha Magyarország megnyugszik benne, akkor ingyen adta meg 1899-ben Ausztriának az egyoldalú intézkedéssel fenntartott vámközös­­­ség négyévi meghosszabbítását. És akkor a mi törvényhozásunkat egyszerűen be­csapták, mert Ausztria már élvezi javá­ban a mi szolgáltatásunkat, a nekünk ígért ellenszolgáltatást pedig most szimpliciten kiütik a kezünkből. Mikor Széll Kálmán haza­hozta ama garanciákat, az egész parlament zajos tapsai tolmácsolták neki a nemzet el­ismerését. S most Magyarország parlamentjé­től hogyan várhatja gróf Khuen-Héderváry, hogy kiszakítja a törvénykönyvből s a sze­métdombra hányja ugyanazt a garanciális törvényt? Túl a Dráván talán kapható ilyes­vegyeskereskedésbe, midőn a bolt hátuljából egy kaftános, dinnyesipkás ember sietett felém s gyorsan pörgő beszédben kérdezte tőlem: mi tet­szik? "V­eszek-e lovat, kőszenet, háztelket, régi pénzeket vagy cséplőgépet? S még egy sereg tárgyat emlegetett, miközben egyre sodorgatta ha­­lántékfürteit. Alig bírtam szabadulni. S hogy nem fogott rajtam semmi sem, kalauzul alálko­­zott Jassy városában, mivelhogy rögtön ráismert bennem a jövevényre. Elhajlítottam magamtól minden szíveskedést, mert vajmi könnyen esik meg, hogy idegenben, de főkép Oláhországban zsidónak, pláne zsidó újságírónak nézik az em­bert. Mert amoda lenn az urak nem szeretik az elfogulatlan szemet, amely elé az ő rózsaszín brillájukat tűznék, hogy olyannak lássa Oláhor­szágot, mint aminőnek kéne lennie. S e részt jobb nemzeti politikát is folytatnak mint a ma­gyar, aki hihetetlen egykedvűséggel vagy döly­­fös lenézéssel veszi, ha az ő országát s nemzetét a tudatlanság s ferdítő gyűlölet türelmetlennek s barbárnak tünteti fel a nagyvilág előtt. Magam bolyongtam tehát keresztül-kasul ezen a rongyos városon, ősi fészkén a víg emlé­kezetű Kuza-nemzetségnek. Hej, de bolond éjsza­kák is estek itt hajdanában! Másnap estig s innen túl újabb hajnalpirkadásig állt a bojár urak nagy jókedve: állt, ült és táncolt. Le nu au salon itt is, de nem a művészet okáért. Sok pénz, semmi politika, így mulattak európai Golcondának her­cegei, akik a gothai almanachban ugyanazt a rangot foglalják el, melyet a tengerészet levél­táraiban a svájci admirális. Évek előtt Mr. Jos francia orvos, aki Jas­­synak előkelő házaiban fordult meg, színes cikk­sorozatban emlékezett meg erről a mese­ország­ról. Leföltötte a maga valója szerint s oly híven, hogy mind az oláh princek és hercegasszonyok mire többség és közlelkiismeret. Itt, a Duna partján más világ járja. Az új kormányelnök ma azzal a furcsa csattanóval fejezte be felolvasott programm­­ját, hogy mielőbb köztudattá kell válnia, „hogy Magyarország erős és van“. Ennek a mélységes axiómának kissé horvátos izó a szókötése. Magyar ember ezt úgy mondta volna: „váljék köztudottá, hogy van egy erős Magyarország“, mert ha Magyarország erős, akkor eo ipse van, sőt van akkor is, ha gyenge. Ám most ne grammatizáljunk. Hanem váltsuk foganatos valósággá az új kormány­elnöknek furcsán fogalmazott axiómáját. Mu­tassuk be, hogy van csakugyan egy erős Magyarország. Ne engedjük tehát törvény­­könyvünkből kitépni azt a lapot, amelyre a gazdasági függetlenségnek egy biztosítéka van ráírva. Mert ha az a lap eltűnik törvény­könyvünkből, akkor Ausztria a markába ne­vet s a történelem fel fogja jegyezni erről az országról, hogy balek volt vagy bárgyúságból, vagy gyávaságból. Utóirat. A Kossuth-párt értekezletéről most röppen íróasztalomra a hír, hogy Kossuth Ferenc, párthívei heves szemrehányásainak ostroma közepette, keserűen és töredelmesen meggyónta, hogy a paktum csinálásakor nem ismerte sem a saját pártja, sem a választók hangulatát. E beismerés után a pártvezér, aki tegnap még diadalról beszélt, lemondott elnöki állásáról és otthagyta a gyülekezetet. Tehát elnök­válság a függetlenségi párton. És tehát a meg­torló nemezisnek egy újabb áldozata. Széll Kál­mán lemondása óta mennyi bukás! Tisza István elvetélt miniszterelnöksége. Fejérváry Géza ri­deg elbocsáttatása. Khuen-Héderváry siralmas debüt­je. Kossuth Ferenc távozása a pártve­­zéri polcról. Megbomlott kormánypárt. Éles visszavonás az ellenzéki táborban. Ah, van tehát egy erkölcsi világrend, melyet büntet­lenül megbolygatni nem lehet. Valóban a végzet felvette a készfizetéseket. És fizet jobbra, fizet balra, fizet felfelé, fizet lefelé. És fizetni fog mindenkinek. Viharos bemutató. Budapest, június 30. Mikor az emberek túlestek a majd ötödfélórás ülés szenzációján, levertség és kínos töprengés ülte meg a lelkeket. Akik ezelőtt kilencedfél év­vel átélték a Bánffy-kormány bemutatkozásának szintén nem utolsó különösségeit, még azok is megegyeztek abban, hogy gróf Khuen-Héderváry Károly parlamenti székfoglalása példátlan a par­lament történetében. Az elején úgy volt minden, mint a hasonló nagy alkalmakkor szokás. Az ország háza előtt izgatottan gomolygó sokaság lepte be a teret. A karzati jegyekért hetek óta folyt ostrom ma adta ki a mérgét. Ilyen megrohanás nem volt még az új háznagyi hivatalban. Persze ma már minden roham meddő volt, mert minden helyet lefoglaltak már a múlt héten. Az ostromlók csa­lódottan nézték a belépőjegyek boldog tulajdono­sait, akik már nagyon jókor siettek elfoglalni helyüket, valamint a képviselőket is, akik szintén siettek, noha ebben a pillanatban egészen biztos még a helyük. Mintha valami ideges nyugtalan­ság kergetné őket, megtudni, mit hoz a jövő pillanat ? Egyelőre nem hozott egyebet túlfeszített, lel­kendező várakozásnál, amely kimondhatatlanul hosszúra nyújtotta a pillanatokat, perceket, negyed­órákat. Lomhán cammogott az idő féltizenegyig és ezalatt a folyosó, az ülésterem, a karzatok, sőt a Ház irodái is valami kivételesen nagy fel­fordulás képét mutatták. A terem zsúfolt félköré­nek nemcsak az üres elnöki dobogó és a gazdát­lan miniszteri székek adták meg a fejetlenség bélyegét, hanem az a bizonyos ismeretlen valami, amelyet meglátni, meghatározni, megfogni senki sem tud, amely mindenkit nyugtalanít . . . Nem lett megnyugvás arra sem, hogy gróf Apponyi Albert a mára kirendelt három jegyző­vel, Nyegre Lászlóval, Hertelendy Lászlóval és Rátkay Lászlóval helyet foglalt az emelvényen- Zsibongás nyomta el a csengetyű szavát és alig lehetett hallani az elnököt is, egy kicsit tán azért, mert Apponyi hangjának ma hiányzott valami az érces erejéből. A kháosz tompa dübörgésében szinte jól­esik, mikor éljenzéssel köszönt a szélsőbal valami elkésett kérvényt a katonai javaslatok ellen, meg mikor derültség fogadja Zmeskál Zoltánnak sza­badságkérő levelét. Lehet, hogy a zsivajban Lengyel Zoltánnak hallották az öreg néppárti ne­vét, ezért nevettek igen sokan. De kiderült nem­sokára, hogy a másik Zoltán itt van, sőt itt van­nak az összes többi Zoltánok, itt vannak, meg nem fogyva és le nem szerelve . . . A miniszterek ezalatt a háznagy szobájában gyülekeztek. Mikor benn, a teremben az utolsó jelentés is elhangzott, megjelent az elnöki dobogó íme, a székesegyház. Kívül virágos fogatok, az egyik hintónak még a kerekei is rózsával vol­tak körülfonva. Virágos volt a csinos kocsis, a takaros inas és virágos az ostornyél, meg rózsa virított a délceg táltosok füle mögött is. Ezek hozták a menyasszonyt. Tehát esküvő. Némettel vegyes francia beszéddel fordultam az inashoz, láthatnám-e a szertartást? — Sohase kínlódjon az ur, mondá tiszta ma­gyarsággal a díszes inas. Ugy­e hogy, instálom, magyarnak méz’tat lenni? — Az vagyok, felelém örvendő meglepe­téssel. Hát maga magyar? A kocsis barátja is az? — Vagy igen. Székely fiúk vagyunk, a ko­csis a testvérbátyám. — Az ám! Hiszen hasonlítanak is egymás­hoz, mondom. Amire a kocsis barátságosan bic­centette meg a cilinderes fejét. Nem volt érkezésem folytatni a beszélgetést. A fiúnak arra a biztatására, hogy egy lei bor­ravalóért akár a pátriárka székébe is ülhe­tek, elköszöntem idegenbe szakadt hazámfiai­tól és egy lei árán valamelyik vice-egyházfi csak­ugyan kényelmes helyhez juttatott, ha nem is éppen a szent­szék pirosbársonyos öblébe. Emitt meg olyan nyomasztó chypre-illat öm­lött szerte, mely még a tömjénfüstnél is jobban csavarta volna meg az ördög orrát, ha innen úgyis távol nem tartózkodik. De az előkelő tár­saság meg sem tüszkölt az édeskés, nehéz szag­tól. S nem tüszköltek meg azok a bácsik sem, akik vert-ezüst keretből s apró arany oszlopok tetejéről türelmesen néztek alá a hosszadalmas szent cselekedetre, mivelhogy köbül faragott szobrok, avagy festett Andrások, Györgyök és Mikulások valának. A főpópán és legényein sem fogott az erős illat. Nyilván hozzátörődtek már az Lázas érdeklődés, izgató, viharos drámai szcénák közben zajlott le a Khuen-Héderváry­­kormány bemutatkozása. A szó szoros értelmében zajlott. Ilyen zajos bemutató színházban óriási sikert jelentene. A parlamentben — mást jelent, feldühödtek rajta. De már akkor a doktor úr ott­hon volt a maga hazájában, a Poitou néven isme­retes országrészben, ahol az oláh aranyokon csi­nos francia birtokot váltott magához. Bántotta őket, hogy épp annak a nemzetnek egy fia rán­gatta le róluk a leplet, amelybe olympusi ün­nepeiken nem is takaróztak — fia annak a nem­zetnek, melyet törleszkedve a „mamájoknak“ vallanak. Hát az igaz, hogy M.-me la France a messze keleten lakó La­frois-országbeli cigány leánynak nyájasan veregeti meg a vállát és küld neki drága pénzen hihetetlen kalapokat és regé­nyeket. Bon pour la Roumanie. Egy nagyerejű, kétemeletes új épületbe né­zek, melyet némi túl­hajtással „Palaziul de Justiz“­­nek neveznek itt. Zsibong benne a panaszos és panaszlott. Széles folyosóján (couloir des pas per­­dus) egymás mellett szorong, izzad és bűzlik a sok ügybajos ember. Egyszerre még összébb szo­rulnak: a foglár úr kis­fia gyermeki triciklin ka­­rikázik ott végig s metsző hangon sikong, ne állják el az útját. Mögötte jön a gondos édes­anya, balján egy kövérke babát emelve s jobb kezével messze tartván magától a gyermeki aqua­­riumot Mindnyájan a falhoz lapultunk e diadalmi kivonulás alatt. Hogyne kérem? A domnule por­­golabu családja! Az igazságot itt a Code Napoléon szerint mérik, s nem csupán bagatell-ügyekben, amiért bizony bátran megirigyelhetjük őket. Szerettem volna tanúja lenni az egyik tárgyalásnak ... le­hetetlen! A faggyú-, verejték- s meleg bundaszag oly bőven áradt felém a teremből, hogy ott kel­lett hagynom egy veszettül kiáltozó bába-asszonyt, aki holmi rohamosított szülési adtás miatt került bírája elé. Még a folyosóra is kihallatszottak azok az ökölcsapások, melyekkel magasra fűzött ártat­lan keblét döngető.

Next