Budapesti Napló, 1903. augusztus (8. évfolyam, 208-237. szám)

1903-08-01 / 208. szám

9 Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1903. augusztus 12 SOS. szám« Újabb izgalmak. — A képviselőhöz mai ülése. — Budapest, július 31. • Beöthy Ákos kiállt a folyosó közepére s ne­vetve mutatott a vitatkozó, tanácskozó csopor­tokra­­ . — Hát nem tragikomédia ez? Tizenöt teljes órán keresztül izzadt ez a Ház, hogy megállapítsa a pénteki ülés napirendjét. S van most napirend? Nincs napirend. Most csinálja a napirendet a fo­lyosó. Csinálja a véletlen, Apponyi, Clay, Tóth János, mindenki — csak éppen az a napirend nincs sehol, melyet a miniszterelnök tűzzel-vassal kierőszakolt. S Beöthy Ákosnak igaza volt. A hirhedett galandféreg-ülésen hiába csinálták meg a napi­rendet, mert ma a folyosón senki sem áltatta ma­gát olyasmivel, mintha az indemnitásról is szó eshetnék. Ki beszél itt indemnitásról? Beszélnek a fiumei kormányzóról, megtévelyedéséről, a bűn­hoz való viszonyáról, vezekléséről, letűnéséről, a kaszinó álláspontjáról, a miniszterelnök helyzeté­ről, az egész parlament gyanú alá kerüléséről,­­ de indemnitásról senki sem beszél. Szó esik az ellenzék terveiről, hogy négyen fognak a jegyző­könyv hitelesítéséhez, heten napirend előtt a vesz­tegetések ügyéről szólani, hogy továbbá az ülésbe várják Kossuth Ferencet s hogy a bánt nem en­gedik szóhoz jutni, beszélnek végül a nemzeti párt viselkedéséről és gróf Apponyi Albert hihetetlen fordulásairól, — de indemnitásról senki sem be­szél. Pedig hát azért kellett a galandféreg-ülést tartani, hogy­­az indemnitás végre megint napi­rendre kerüljön. A folyosó egyik sarkán a szabadelvűpártiak elmélkednek. Nem akarnak hinni a vezér vétkes­ségében. Azt mondják: — Ez a Szapáry mindig felemás ember volt. Nagy intrikusnak képzelte magát s a legnaivabb baba volt. Politikust és diplomatát játszott, pedig az utolsó suszterinas is beugrathatta. Amit most csinált, azzal is meg akarta lepni a miniszter­­elnököt. Dehogy avatta tervébe! Ellenkezőleg. Ravaszkodott naiv módon és bakot lőtt, mint rendesen. De a miniszterelnök ártatlan. A szabadelvű csoport nem igen volt meg­győzve. Sokan csóválták a fejüket, már akinek még van saját feje. Azt mondták, hogy a fiumei kormányzó egy kicsit locsi-focsi természet, aki még az ellenzékkel szemben sem tudott eléggé titkolózni s még a leglehetetlenebb viharok idején is titokzatos mosolylyal hirdette, hogy azért egy héten felül leszerel az obstrukció. Aki tehát még az ellen­séggel szemben sem tudott titkot tartani, bizo­nyára nem hallgatott a miniszterelnökkel szem­ben, akivel állandóan együtt volt. Az ellenzéki csoport a miniszterelnökről beszélgetett. — Egy héten belül vagy mi nem vagyunk itt, vagy ő távozott. Már­mint Héderváry. Mert sokat lehet a mi királyunkról mondani, de egy bizonyos. Nyilvánvaló szennyet nem tűr meg a közelében. A bán útilaput kap s meg sem áll hazáig. Közben feltűnt gróf Apponyi Albert alakja a folyosón. Nem sok gyönyörűséggel nézték. Rö­vid idő alatt oh be letörtek a predesztinált béke­angyal szárnyai! Az még a jobbik eset volt, ha csak gúnyolódtak rajta, mert a folyosón minden­felé kegyetlenül pálcát törtek fölötte. Az egész ellenzék határozottan ellene fordult. És vele együtt száműzték a lelkekből az egész nemzeti pártot, melynek provokáló viselkedéséről a szélső­bal egyik legszimpatikusabb vezéralakja így nyi­latkozott: — Hiába erőszakolnak lovagias ügyeket, úgy teszünk, mint Mirabeau tett, mikor az alkot­mány revízióját sürgette és egyszerre nyolcvanan provokálták. Azt mondta: „Helyes, uraim, min­denkivel megverekszem, de előbb megmentjük az alkotmányt!“ Hát mi sem a magunk lovagias tyúkszemét, hanem a nemzet sebét orvosoljuk előbb. Apponyi érezhette ugyan a hidegséget és ellenséges hangulatot, mely mindenfelé fogadta, de rendületlenül járta a folyosót és azzal próbált a fölingerelt kedélyekre hatni, hogy maga is a felháborodás hangján beszélt a felnyílt klonkáról. Elismerte, hogy a parlament a gyanú árnyékában nem tanácskozhatik és kilátásba helyezte, hogy indítványozni fogja a tanácskozások felfüggesztését, valamig a megválasztandó parlamenti bizottság mun­káját be nem végezte, jelentését be nem terjesztette. Azt is jelezte, hogy indítványának megnyerte a többséget és a kormányt is. Ezen az alapon kérte az összes ellenzéki árnyalatok vezéreit, hogy áll­janak el a napirend előtt tervezett felszólalá­soktól. Nagyjában Apponyi ígérete tetszett a szélső­balnak és sokan hajlottak szavaira.­­ De Vázsonyi Vilmos hangosan hirdette: — Csak beszéljünk és zsebkendőinket or­runkhoz tartván, mutassuk meg a horvát rend­szerű pöcegödröt az országnak. Mikor mi az éj­féli ülésből kivonultunk, a többség röhögött. No­­hát piruljanak tovább a jó u­rak! És a folyosónak tetszett ez az álláspont. A vesztegetések dolgában szólásra jelentkezett egész sor képviselő: Eötvös Károly, Vészi József, Polónyi Géza, Nessi Pál, Kubik Béla, Bartha Miklós. És ki volt már adva a jelszó, hogy világosságot fog­nak követelni kettős irányban: ki volt a veszte­getések forrása és személy szerint vizsgálat, hogy kiket környékezett meg a kísértés? Tudni kell: tiszta-e a kormány és tiszta-e a parlament? Ilyen hangulatban nyitotta meg az ülést Tallián Béla féltizenegykor. (A jegyzőkönyv körül.) A völgy új képet mutatott. A jobbmező né­pesebb volt és­­ csöndesebb. Diadal az arcokon nem ült, inkább a bizonytalanság vonása. A bal­mező kiszélesedett. Sokan megjöttek, akik máig a Háztól távol tartották magukat. Megjelent Kom­játhy Béla, Barta Ödön és még egy pár békepárti. Megjelent a néppárt is, élén Rakovszky Istvánnal. (Ezeket­­ Szapáry László neve hozta meg.) A karzat rogyásig tömve. Tallián Béla sokáig állt a dobogón s várta, mig a sokadalom elrendezkedik. Aztán megnyi­totta az ülést és kérte a jegyzőkönyv felolvasását. — Hangosan és világosan tessék olvasni: — szóltak fel balról gróf Eszterházy Kálmán jegyzőhöz. S mialatt a nevezetes jegyzőkönyvet olvas­ták, a balmező egészen a dobogó alá húzódva figyelt és jegyzett. Polónyi Géza, Barabás Béla, Lengyel Zoltán, Rakovszky István: úgy álltak a kisebbik dobogó lépcsőjén kétoldalt, mint valami testőrség. De figyelt ott mindenki. Jegyzőkönyvet ekkora csöndben még sohsem hallgatott a t. Ház. Csak egyszer támadt erős mozgolódás. Kossuth Ferenc lépett a terembe. Az egész szélsőbal ujjongott, tapsolt, éljen­­zett és sorra járult a sok szélbali a visszatért vezér üdvözlésére. Aztán megindult a vita a jegyzőkönyv körül. Elsőnek Barabás Béla csoportosította kifogásait. Ügyes formában, kemény szavakkal, súlyos vá­dakkal. Támadt is miatta erős moraj balról, szi­szegő zúgás jobbról. Tőle Polónyi Géza vette át a szót, aki szintén a ferdítések, hamisítások és hiányok halmazáról rántotta le a leplet. Holló Lajos aránylag higgadtabban, de szintén nagy tetszés közben tért vissza a hirhedett ülésre, melynek hiteles képét a jegyzőkönyv nem adja. De legjobban felkavarta a kedélyeket a negyedik szónok: Lengyel Zoltán. Szokása szerint ma sem tett lakatot a szájára s kegyetlen szókimondással ítélkezett. Az ellenzék az ő beszéde közben a mérge­zett közbeszólások egész nyilzáporát zúdította a kormány felé. íme egy pár: — Veszteget és csal! — Csaló! — Mindent megpróbál ez! — Még ortográfiát se tud. De hol is tanult volna! — Nem megnyerni akarja­­ a lelkeket, hanem megvenni! S mindezt ma is érzéketlenül hagyta elzugni maga fölött az a jégcsap, mely a miniszterelnöki székben még nem olvadt el. A többség se nagyon mert zúgolódni s csak egyszer-másszor hangzott valami méltatlankodás, a grófok és a nemzetiek háborogtak. Az első vihar a szavazásnál tört ki. Barabás Béla és Polónyi Géza többrendbeli törlést és pót­lást ajánlott. Ezeket az elnöklő Tallián Béla részekre bontotta, hogy külön-külön bocsájtja sza­vazás alá. Aztán föltette a kérdést az első pontra nézve, de mikor a megtörtént szavazás után Len­gyel Zoltán a házszabályokhoz kért szót, az elnök ezt nem akarta megengedni, még­pedig azzal a megokolással, hogy már szavazás közben vagyunk s a szabályok szerint szavazás közben senki sem kérhet szót. Lengyel Zoltán nem fogadta el ezt a megokolást és követelte, hogy engedjék szóhoz jutni. Ebből keletkezett a vihar. — Eláll! — kiáltott és viharzott a jobb­ra ez­t. Lengyel Zoltán csak egy gesztussal felelt. De az a gesztus beszédes volt és sokatmondó. A többség tehát ingerültebben kiáltott rá: — Ki vele, ha nem engedelmeskedik az első­nőknek! — Ki vele! —■ Üljön le ! — Egy ember akarja terrorizálni az egész törvényhozást. Az ellenzéken is féltek tőle, hogy az elnök­kel szemben való renitenciából baj lesz, ami eset­leg elterelhetné a figyelmet a nagyobb és fonto­sabb dolgokról. Sorra próbálták tehát kapacitálni Lengyel Zoltánt Polónyi, Ugrón, Tóth János és má­sok. Lengyel rájuk sem akart hallgatni s mentül jobban zúgott a jobbmező, annál makacsabban kiáltotta a zajba Lengyel Zoltán, hogy nem hagyja magát. Az elnök összetett kezekkel kérte: — Ne tessék ilyen kis dologból ügyet csi­nálni! — Önök fújják fel! —, vágott vissza Lengyel Zoltán. — Igazam van s nem engedem a jus­somat. Jobbról még dühösebben kiáltották: — Meg kell rendszabályozni! ki vele! — Ki a vesztegetőkkel! — felelték balról. És percekig tartott a lárma, dobogás, padok verése. Közben Lengyel Zoltán felszökött az előadói dobogóra s onnan szólt fel az elnöki pulpitusra Tallián­­hoz, Apponyihoz. Csak indulatos gesztusai látszot­tak, szavait elnyelte az őrületes vihar. Lengyel semmivel és senkivel sem törődött. Tallián, Apponyi, Polónyi, Ugrón hiába szólt neki, ragaszkodott a maga igazságához s a többség ingerült toporzéko­lására csak gúnyos szavai voltak. Most már Barabás Béla és Eötvös Károly is szólásra jelentkezett. — A házszabályokhoz kérek szót! — mondták. De hiszen Lengyel Zoltán is a házszabályok-« hoz akart beszélni s ha neki nem engedte meg az elnök, másokkal szemben sem lehetett engedél­­kenyebb. Tallián Béla tehát negyedórás kínos vergődés után felfüggesztette az ülést. (Intermezzo.) A szünet alatt a tanácstalan viharokat kö­vető kapacitáció nyomban megindult. Apponyi,­ Tallián és Perczel Dezső a baloldalon Lengyel Zoltánt fogta körül, mig a miniszterelnök kör­nyezetében a grófok vitatkoztak igen hevesen.­ Később Tallián átjött a miniszterelnökhöz és ott referált. Kihallatszott a nagy zajból gróf Hadik János szava: — Nem lehet engedni! Vagy mindjárt kel­lett volna, vagy most sem lehet! Úgy látszott, a miniszterelnök is ezen az állásponton volt. Az ellenzék azonban gúnyosan jegyezte meg rá: — Ne akarjon az elnökség kényesebb lenni a koronánál! A korona nyolc hónap után a katonai javaslatokkal engedett. Miért nem mondták a koroná­nak azt, hogy „vagy mindjárt kellett volna engedni, vagy most sem lehet.'' ? Haragos táborok viaskodtak egymással s jó negyedóráig eltartott s. szünet, de a völgyből senki sem sietett 3. folyosóra. Nagy nehezen vették le a lábáról Lengyel Zoltánt, aki azt mondta elvbarátainak: — Hiszen már leültem volna, de mikor meg­láttam a kaszinó urait, elöntött a vért Tallián aztán megnyitotta az ülést s már folytatni akarta a szavazást, mikor fölemelkedett ■j_»Ai..."' . *&■.; Jxj!rAi.x _Aj­ ._______________

Next