Budapesti Napló, 1903. augusztus (8. évfolyam, 208-237. szám)
1903-08-01 / 208. szám
9 Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1903. augusztus 12 SOS. szám« Újabb izgalmak. — A képviselőhöz mai ülése. — Budapest, július 31. • Beöthy Ákos kiállt a folyosó közepére s nevetve mutatott a vitatkozó, tanácskozó csoportokra . — Hát nem tragikomédia ez? Tizenöt teljes órán keresztül izzadt ez a Ház, hogy megállapítsa a pénteki ülés napirendjét. S van most napirend? Nincs napirend. Most csinálja a napirendet a folyosó. Csinálja a véletlen, Apponyi, Clay, Tóth János, mindenki — csak éppen az a napirend nincs sehol, melyet a miniszterelnök tűzzel-vassal kierőszakolt. S Beöthy Ákosnak igaza volt. A hirhedett galandféreg-ülésen hiába csinálták meg a napirendet, mert ma a folyosón senki sem áltatta magát olyasmivel, mintha az indemnitásról is szó eshetnék. Ki beszél itt indemnitásról? Beszélnek a fiumei kormányzóról, megtévelyedéséről, a bűnhoz való viszonyáról, vezekléséről, letűnéséről, a kaszinó álláspontjáról, a miniszterelnök helyzetéről, az egész parlament gyanú alá kerüléséről, de indemnitásról senki sem beszél. Szó esik az ellenzék terveiről, hogy négyen fognak a jegyzőkönyv hitelesítéséhez, heten napirend előtt a vesztegetések ügyéről szólani, hogy továbbá az ülésbe várják Kossuth Ferencet s hogy a bánt nem engedik szóhoz jutni, beszélnek végül a nemzeti párt viselkedéséről és gróf Apponyi Albert hihetetlen fordulásairól, — de indemnitásról senki sem beszél. Pedig hát azért kellett a galandféreg-ülést tartani, hogyaz indemnitás végre megint napirendre kerüljön. A folyosó egyik sarkán a szabadelvűpártiak elmélkednek. Nem akarnak hinni a vezér vétkességében. Azt mondják: — Ez a Szapáry mindig felemás ember volt. Nagy intrikusnak képzelte magát s a legnaivabb baba volt. Politikust és diplomatát játszott, pedig az utolsó suszterinas is beugrathatta. Amit most csinált, azzal is meg akarta lepni a miniszterelnököt. Dehogy avatta tervébe! Ellenkezőleg. Ravaszkodott naiv módon és bakot lőtt, mint rendesen. De a miniszterelnök ártatlan. A szabadelvű csoport nem igen volt meggyőzve. Sokan csóválták a fejüket, már akinek még van saját feje. Azt mondták, hogy a fiumei kormányzó egy kicsit locsi-focsi természet, aki még az ellenzékkel szemben sem tudott eléggé titkolózni s még a leglehetetlenebb viharok idején is titokzatos mosolylyal hirdette, hogy azért egy héten felül leszerel az obstrukció. Aki tehát még az ellenséggel szemben sem tudott titkot tartani, bizonyára nem hallgatott a miniszterelnökkel szemben, akivel állandóan együtt volt. Az ellenzéki csoport a miniszterelnökről beszélgetett. — Egy héten belül vagy mi nem vagyunk itt, vagy ő távozott. Mármint Héderváry. Mert sokat lehet a mi királyunkról mondani, de egy bizonyos. Nyilvánvaló szennyet nem tűr meg a közelében. A bán útilaput kap s meg sem áll hazáig. Közben feltűnt gróf Apponyi Albert alakja a folyosón. Nem sok gyönyörűséggel nézték. Rövid idő alatt oh be letörtek a predesztinált békeangyal szárnyai! Az még a jobbik eset volt, ha csak gúnyolódtak rajta, mert a folyosón mindenfelé kegyetlenül pálcát törtek fölötte. Az egész ellenzék határozottan ellene fordult. És vele együtt száműzték a lelkekből az egész nemzeti pártot, melynek provokáló viselkedéséről a szélsőbal egyik legszimpatikusabb vezéralakja így nyilatkozott: — Hiába erőszakolnak lovagias ügyeket, úgy teszünk, mint Mirabeau tett, mikor az alkotmány revízióját sürgette és egyszerre nyolcvanan provokálták. Azt mondta: „Helyes, uraim, mindenkivel megverekszem, de előbb megmentjük az alkotmányt!“ Hát mi sem a magunk lovagias tyúkszemét, hanem a nemzet sebét orvosoljuk előbb. Apponyi érezhette ugyan a hidegséget és ellenséges hangulatot, mely mindenfelé fogadta, de rendületlenül járta a folyosót és azzal próbált a fölingerelt kedélyekre hatni, hogy maga is a felháborodás hangján beszélt a felnyílt klonkáról. Elismerte, hogy a parlament a gyanú árnyékában nem tanácskozhatik és kilátásba helyezte, hogy indítványozni fogja a tanácskozások felfüggesztését, valamig a megválasztandó parlamenti bizottság munkáját be nem végezte, jelentését be nem terjesztette. Azt is jelezte, hogy indítványának megnyerte a többséget és a kormányt is. Ezen az alapon kérte az összes ellenzéki árnyalatok vezéreit, hogy álljanak el a napirend előtt tervezett felszólalásoktól. Nagyjában Apponyi ígérete tetszett a szélsőbalnak és sokan hajlottak szavaira. De Vázsonyi Vilmos hangosan hirdette: — Csak beszéljünk és zsebkendőinket orrunkhoz tartván, mutassuk meg a horvát rendszerű pöcegödröt az országnak. Mikor mi az éjféli ülésből kivonultunk, a többség röhögött. Nohát piruljanak tovább a jó urak! És a folyosónak tetszett ez az álláspont. A vesztegetések dolgában szólásra jelentkezett egész sor képviselő: Eötvös Károly, Vészi József, Polónyi Géza, Nessi Pál, Kubik Béla, Bartha Miklós. És ki volt már adva a jelszó, hogy világosságot fognak követelni kettős irányban: ki volt a vesztegetések forrása és személy szerint vizsgálat, hogy kiket környékezett meg a kísértés? Tudni kell: tiszta-e a kormány és tiszta-e a parlament? Ilyen hangulatban nyitotta meg az ülést Tallián Béla féltizenegykor. (A jegyzőkönyv körül.) A völgy új képet mutatott. A jobbmező népesebb volt és csöndesebb. Diadal az arcokon nem ült, inkább a bizonytalanság vonása. A balmező kiszélesedett. Sokan megjöttek, akik máig a Háztól távol tartották magukat. Megjelent Komjáthy Béla, Barta Ödön és még egy pár békepárti. Megjelent a néppárt is, élén Rakovszky Istvánnal. (Ezeket Szapáry László neve hozta meg.) A karzat rogyásig tömve. Tallián Béla sokáig állt a dobogón s várta, mig a sokadalom elrendezkedik. Aztán megnyitotta az ülést és kérte a jegyzőkönyv felolvasását. — Hangosan és világosan tessék olvasni: — szóltak fel balról gróf Eszterházy Kálmán jegyzőhöz. S mialatt a nevezetes jegyzőkönyvet olvasták, a balmező egészen a dobogó alá húzódva figyelt és jegyzett. Polónyi Géza, Barabás Béla, Lengyel Zoltán, Rakovszky István: úgy álltak a kisebbik dobogó lépcsőjén kétoldalt, mint valami testőrség. De figyelt ott mindenki. Jegyzőkönyvet ekkora csöndben még sohsem hallgatott a t. Ház. Csak egyszer támadt erős mozgolódás. Kossuth Ferenc lépett a terembe. Az egész szélsőbal ujjongott, tapsolt, éljenzett és sorra járult a sok szélbali a visszatért vezér üdvözlésére. Aztán megindult a vita a jegyzőkönyv körül. Elsőnek Barabás Béla csoportosította kifogásait. Ügyes formában, kemény szavakkal, súlyos vádakkal. Támadt is miatta erős moraj balról, sziszegő zúgás jobbról. Tőle Polónyi Géza vette át a szót, aki szintén a ferdítések, hamisítások és hiányok halmazáról rántotta le a leplet. Holló Lajos aránylag higgadtabban, de szintén nagy tetszés közben tért vissza a hirhedett ülésre, melynek hiteles képét a jegyzőkönyv nem adja. De legjobban felkavarta a kedélyeket a negyedik szónok: Lengyel Zoltán. Szokása szerint ma sem tett lakatot a szájára s kegyetlen szókimondással ítélkezett. Az ellenzék az ő beszéde közben a mérgezett közbeszólások egész nyilzáporát zúdította a kormány felé. íme egy pár: — Veszteget és csal! — Csaló! — Mindent megpróbál ez! — Még ortográfiát se tud. De hol is tanult volna! — Nem megnyerni akarja a lelkeket, hanem megvenni! S mindezt ma is érzéketlenül hagyta elzugni maga fölött az a jégcsap, mely a miniszterelnöki székben még nem olvadt el. A többség se nagyon mert zúgolódni s csak egyszer-másszor hangzott valami méltatlankodás, a grófok és a nemzetiek háborogtak. Az első vihar a szavazásnál tört ki. Barabás Béla és Polónyi Géza többrendbeli törlést és pótlást ajánlott. Ezeket az elnöklő Tallián Béla részekre bontotta, hogy külön-külön bocsájtja szavazás alá. Aztán föltette a kérdést az első pontra nézve, de mikor a megtörtént szavazás után Lengyel Zoltán a házszabályokhoz kért szót, az elnök ezt nem akarta megengedni, mégpedig azzal a megokolással, hogy már szavazás közben vagyunk s a szabályok szerint szavazás közben senki sem kérhet szót. Lengyel Zoltán nem fogadta el ezt a megokolást és követelte, hogy engedjék szóhoz jutni. Ebből keletkezett a vihar. — Eláll! — kiáltott és viharzott a jobbra ezt. Lengyel Zoltán csak egy gesztussal felelt. De az a gesztus beszédes volt és sokatmondó. A többség tehát ingerültebben kiáltott rá: — Ki vele, ha nem engedelmeskedik az elsőnőknek! — Ki vele! —■ Üljön le ! — Egy ember akarja terrorizálni az egész törvényhozást. Az ellenzéken is féltek tőle, hogy az elnökkel szemben való renitenciából baj lesz, ami esetleg elterelhetné a figyelmet a nagyobb és fontosabb dolgokról. Sorra próbálták tehát kapacitálni Lengyel Zoltánt Polónyi, Ugrón, Tóth János és mások. Lengyel rájuk sem akart hallgatni s mentül jobban zúgott a jobbmező, annál makacsabban kiáltotta a zajba Lengyel Zoltán, hogy nem hagyja magát. Az elnök összetett kezekkel kérte: — Ne tessék ilyen kis dologból ügyet csinálni! — Önök fújják fel! —, vágott vissza Lengyel Zoltán. — Igazam van s nem engedem a jussomat. Jobbról még dühösebben kiáltották: — Meg kell rendszabályozni! ki vele! — Ki a vesztegetőkkel! — felelték balról. És percekig tartott a lárma, dobogás, padok verése. Közben Lengyel Zoltán felszökött az előadói dobogóra s onnan szólt fel az elnöki pulpitusra Talliánhoz, Apponyihoz. Csak indulatos gesztusai látszottak, szavait elnyelte az őrületes vihar. Lengyel semmivel és senkivel sem törődött. Tallián, Apponyi, Polónyi, Ugrón hiába szólt neki, ragaszkodott a maga igazságához s a többség ingerült toporzékolására csak gúnyos szavai voltak. Most már Barabás Béla és Eötvös Károly is szólásra jelentkezett. — A házszabályokhoz kérek szót! — mondták. De hiszen Lengyel Zoltán is a házszabályok-« hoz akart beszélni s ha neki nem engedte meg az elnök, másokkal szemben sem lehetett engedélkenyebb. Tallián Béla tehát negyedórás kínos vergődés után felfüggesztette az ülést. (Intermezzo.) A szünet alatt a tanácstalan viharokat követő kapacitáció nyomban megindult. Apponyi, Tallián és Perczel Dezső a baloldalon Lengyel Zoltánt fogta körül, mig a miniszterelnök környezetében a grófok vitatkoztak igen hevesen. Később Tallián átjött a miniszterelnökhöz és ott referált. Kihallatszott a nagy zajból gróf Hadik János szava: — Nem lehet engedni! Vagy mindjárt kellett volna, vagy most sem lehet! Úgy látszott, a miniszterelnök is ezen az állásponton volt. Az ellenzék azonban gúnyosan jegyezte meg rá: — Ne akarjon az elnökség kényesebb lenni a koronánál! A korona nyolc hónap után a katonai javaslatokkal engedett. Miért nem mondták a koronának azt, hogy „vagy mindjárt kellett volna engedni, vagy most sem lehet.'' ? Haragos táborok viaskodtak egymással s jó negyedóráig eltartott s. szünet, de a völgyből senki sem sietett 3. folyosóra. Nagy nehezen vették le a lábáról Lengyel Zoltánt, aki azt mondta elvbarátainak: — Hiszen már leültem volna, de mikor megláttam a kaszinó urait, elöntött a vért Tallián aztán megnyitotta az ülést s már folytatni akarta a szavazást, mikor fölemelkedett ■j_»Ai..."' . *&■.; Jxj!rAi.x _Aj ._______________