Budapesti Napló, 1903. október (8. évfolyam, 268-298. szám)

1903-10-01 / 268. szám

Nyolcadik évfolyam, 268. szám, est,■ Csütörtök, B­UDAPESTI NAPLÓ Szerk­esztések és kiadóhivatal: Kerepesi­ út 25. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: VÉSZI JÓZSEF, BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), és évre 14 k., (7), Vj évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Holt ponton. Budapest, szeptember 30. (V.) Ott veszteglünk egyre, ott tespe­­dünk még mindig, ahová a Széll Kálmán bukásával jutottunk: a holt ponton. Negyed­fél hónap óta mennyi hiábavaló erőfeszítést végeztetett a korona a kormánypárttal, meny­nyi meddő próbálkozást a kormánypárt a koronával, é­s a helyzet nem hogy nem javult, hanem óráról-órára még reménytele­nebb lett. Akik hetykén dobták sutba a pasz­­szív ellentállás politikáját, mert azt remélték, hogy egy pandúr-rezsim negyvennyolc órán belül jogfeladásra és kapitulációra szorítja majd az obstruáló ellenzéket, a császári-ki­rályi dölyf bornirt leventéi belátják-e most már végzetes tévedésüket ? Akkor egy kormány állott szemben egy ellenzékkel; ma egy nemzet áll szemben a legfőbb hadúrral, a véderővel és Ausztriával. Akkor kellő mértékű és kellő idő­ben tett engedményekkel ki lehetett volna elégíteni a parlamenti obstrukciót ; most nem az ellenzék tartja a lelket a nem­zetben, hanem a létfeltételeiben megtá­madott, alkotmányos egyensúlyában megboly­gatott méltóságában megsebzett nemzet szorítja kérlelhetetlen ellentállásra nem csupán az ellenzéket, hanem az egész parlamentet. Akkor az obstrukció a parlamentben dúlt, most magával ragadta az egész országot s átalakult nemzeti sztrájkká, mely érvényesül hovatovább az állami élet egész vonalán. Akkor volt ellenzék, mely olajággal fonva körül fegyverét, a békéért harcolt; volt szer­ves kormánypárt, melyet a nemzet és ko­rona közt való eredményes közvetítés remé­nye tartott együtt; volt korona, mely semle­ges magasságban ragyogott a küzdők felett; volt hadsereg, mely csupán tárgya volt a po­litikai tusának, ámde mint küzdő fél nem volt a harcba keveredve; és volt egy Ausztria, mely se jogot, se kedvet, se bátorságot nem érzett magában arra, hogy beleártsa magát a magyar politikai közélet ezen alkotmányos mérkőzésébe. Ma pedig van egy ellenzék, melynek harci kedvét a feltüzelt közvélemény edzette hajthatatlanná; van egy többség, mely tökéletesen szétmállott s melynek alkotó ele­meiből visszahozhatatlanul elillant a fennállott vegyi rokonságnak még emléke is; van egy korona, mely leszállóit a harc tülekedésébe s melynek aranyzománcát be-belepi a küzdő­tér felkavart pora; van egy hadsereg, melyet Brennus-kard gyanánt dobtak a politikai mérleg egyik serpenyőjébe s melyet ily módon meg­tettek küzdő féllé azzal az állammal szem­ben, melynek hatalmi szervéül kell vala szol­gálnia , és van egy Ausztria, mely illetéktelen kézzel belenyúlt a magyar törvényhozás jog­körébe s melyet immár az egész magyar par­lament ökle ver ki onnan, ahová vakmerően tolakodott. íme, ilyen az a holt­pont, amelyen a szituáció vesztegel. Akkor parlamenti per­patvar, ma az állam főhatalmainak egymás ellen dúlő háborúja, a bellum omnium contra omnes. És mindezt a katonai dölyf­ek hetyke türelmetlensége okozta, mely junius derekán arról álmodozott, hogy egyetlen nyers ránk­­rivallással, egyetlen kardsuhintással elnémítja és megbénítja a magyar nemzet ellentállását, így lett a holt pont holtabb ponttá, emez pe­dig a holt pontok legholtabbjává. Mit értek el vele? Le akarták tiporni az obstrukciót és felborítottak mindent,­­­ak a szó legszoro­sabb értelmében mindent, még azt is, ami fel­­boríthatatlannak látszott. Volt egy könnyű válság, abból csináltak egy válságsorozatot s emebből megcsinálták a katasztrófát. Holnap október elsejét írjuk, azt a félelmetes dátumot, amelyre rettegve gondoltak a nyár derekán. Nos? Van-e újoncuk? Ugyebár, hogy nincsen? De van sok minden egyebük, aminek a puszta nevétől is rémüldöztek még hetekkel ezelőtt. Van, hogy a legvaskosabbját említsük, két kü­lönvált hadseregük: egy osztrák és egy magyar ármádia. Az osztráknak van újoncjutaléka, a magyarnak nincsen. Az osztrákban haza­­bocsájtják holnap a harmadéves legénysé­get, a magyarban további szolgálatra benn­tartják. Ej, hát hová lett az a híres közös hadsereg, s ama híres közös hadseregnek hová lett az egysége ? A hadiparancs nagy garral fogadkozott, hogy a bevált egységhez és közösséghez törhetetlenül fog ragaszkodni a legfőbb hadúr, abból hajszálnyit sem en­ged s a szuronyok erejével fojt el minden bontó törekvést. Nos, állja-e még szavát a legfőbb hadúr? Éreztetni fogja-e hatalmát és szigorát azokkal a katonai körökkel, amelyek­nek rovására történt az, hogy Ausztriában holnap bevonulnak az újoncok s hazamennek a harmadéves katonák? Mert nyilvánvaló lesz a holnapi napon, hogy az összbirodalom esz­méje ostoba khiméra s a véderő egysége nem egyéb hóbortos agyrémnél. Ha nem a magyar törvényhozás parancsol a közös had­sereg magyar részének, ha a törvény ellenére egységesnek mondott véderőben külön köz­jogi és konkrét egyéniség gyanánt nem lap­pang a magyar hadsereg, hát akkor holnap a magyarországi kaszárnyákban ugyanolyan jövés-menés volna, mint amilyen lesz az osztrákokban. Pedig hát nem lesz Túl a Laj­tán megújul egy­harmada a békeállománynak, holott nálunk nincsen újonc és nincsen sza­badságolás. No lám, hogy két hadsereg van: egy magyar és egy osztrák, s e kettő együtt al­kotja a közös hadsereget, mely önmaga nem egységes, hanem egységes benne csupán a vezérlet, vezénylet és belszervezet. Amíg mi mondtuk, hogy közjogunk sze­rint így áll a hadsereg dolga, a katonai gőg döly­­fösen vigyorgott. Most meg ők maguk tettek olyan intézkedést, amelyből ország-világ meg­tudja, hogy ez a mondvacsinált egység csak optikai csalódás volt, de a valóságban soha sem létezett, s hogy e monarkiának igenis két hadserege van, melynek közjogi egyéni­sége s állami illetősége egymástól élesen kü­lönbözik. Ha a legfőbb hadúr korlátlan rende­kező hatalma alatt áll az egész hadsere megtudja-e hát parancsolni azt, hogy holnap a magyar ezredekbe is berukkoljanak az újoncok? A legfőbb hadúr hiába ütött kardjára Chlopyban: ha kiadna ilyen parancsot, a ma­gyar király megmagyarázná neki, hogy eről­ködése hiábavaló. És ha az osztrák császár jeles miniszterelnöke csakugyan fenntartotta magának a hatalmat, hogy befolyását a ma­gyar véderő kérdéseiben érvényesítse, nos próbáljon odahatni, hogy a magyar néptörzs is szolgáltassa be holnap regrutáit. Parancsol­hat, rendelkezhet, befolyásolhat, ahol s ameny­­nyit tetszik, legfeljebb nevetségessé fogja magát tenni. És mi következik mindezekből? Hogy tehát hiába berzenkedik a nagy egész, mégis van külön magyar állami szuverenitás. És hogy hiába néptörzseztek le minket, mégis független nemzet vagyunk, amelylyel csak a saját törvényhozása rendelkezik. És következik az, hogy a legfőbb hadúr minden hatalma s az osztrák kormány minden kérkedése visszapattan a magyar törvényhozás ércfaláról, amely a magyar nemzet akaratát a magyar király akara­tával egyesíti törvénynyé, s amely tehát — bármit szóljon a legfőbb hadúr és Ausztria — megteheti, ha jónak látja, azt, hogy éveken át nem ad pénz- és véradó­ - v mára, ami hogy nem puszk­ség, azt az eddig bekövetk elég világosan mutatják. Szörnyű lecke ez a nak, amely azért küldte markáról hírhedt granicsárt, nemzeti akarat szarvait s két belehajtsa az összbirodalmi jármába. S amikor megdöbb igy nem boldogulnak velünk, kitettek a hadiparancscsal, mel­y belegázolt jogainkba, majd ellenni Koerbert, aki nagy hangon a magyar­­ hozás cenzorául mutatkozott be. Ch és a Reichsrathból az a szózat hang lénk, hogy nincs jogunk a vezényleti ny mert a hadseregnek egységesnek m­ radnia. Most már talán belátják, h^ * ^ üres bramarbasade volt ez a. b›??7® holnaptól fogva érezniük kell azt, amit­­ Lajta mindkét partján a legutolsó balra is jo érezni: hogy a közös hadseregbe beillesz magyar véderőnek a legfőbb hadúr csupán fővezére, de a magyar törvényhozás a gazdája,­­ csodálnék, ha katonáék lelkében nem merülne fel az a kérdés, vájjon mi­ért jobban a had­sereg harcképeségének, vagy — ha úgy tet­szik — egységének: az-e, ha a magyar ezr­­deket magyarul vezénylik és Magyarorszá­gd regrutákat, avagy az-e, ha megmarat egységes német vezényszó, de regruták Lapunk mai száma húsz oldal.

Next