Budapesti Napló, 1903. október (8. évfolyam, 268-298. szám)

1903-10-01 / 268. szám

Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1903. Októb yában a magyar csapatok kaszárnyái lassanként elnéptelenednek? Hiát igaz, itt még nen tartunk. De ott már tartunk, hogy Ausztriában az idén van újonc, Magyarországon pedig nincs, Ausztriában az idén hazabocsájtják a harmadéves katonákat, Magyarországon pedig nem. Használ-e ez az állapot a hadsereg egységének annyit, amennyit a magyar vezényszó neki ártana? Az eszmék e fonalán talán eljutnak katonáék oda, hogy mi jobb nekik: harcképes hadsereg-e, vagy pedig egységes hadsereg? Jobb-e csatát veszteni egységes hadsereggel, önt győzni olyan ármádiával, amelynek maar részében a magyar állami és nemzeti jelleg domborodik ki? A pragmatika szankció még csak együttes és kölcsönös védelemről beszél. A hatvanhetediki kiegyezés ezt illetékes törvénymagyarázat útján kiszélesíti közös védelemmé. Ebből aztán a törvénytelen gyakorlat megkonstruálta a hadsereg egységének bitorló fogalmát. S az egységnek eme fogalmába idővel belekomprimálták ugyanazt az összbirodalmi eszmét, amelynek mindörökre való kiirtása volt a Deák Ferenc kiegyezési művének bevallott célja. Megfoghatatlan az a perfid játék, amelyet a magyar nemzettel űztek. Rácsábították a dualizmus közjogi alapjára azzal a biztatással, hogy így menekül meg végképpen az összbirodalom beolvasztó tendenciájától, aztán az új közjogi alapon suttyomban és törvény ellenére kifejlesztették a hadsereg egységét, a véderő intézményeit ugyanilyen szellemben építették ki s ilyen módon újra becsempészték a módosult közjogi rendbe a birodalmi centralizáció irányzatát, mely most már oly vakmerővé lett, hogy Chlopyban a néptörzsek színvonalára akart minket lesülyeszteni s hazánk egyetlen rendeltetéséül azt a célt vallotta, hogy nemzeti tulajdonságaink az egységes hadsereg révén a nagy egész javára legyenek fordíthatók a zsákból. A Gesammtreichtkezik s hódító fegyveréül ez jelöli meg. Amig ez a ünnepélyesen le nem szerel, ponton fog a szituáció vesztegelni. Most már az egész parlament s az egész nemzet állásfoglalása védi állami közjogainkat és pengeti érdekeinket. Mi is ragaszkodunk a kiegyezéshez, de követeljük, hogy ez a kiegyezés megtisztíttassék valahára az utóbb beléje visszacsempészett összbirodalmi hagyományoktól. Mi is ragaszkodunk a kiegyezéshez, de követeljük a hadseregben a paritást, amelyet a kiegyezési törvény nekünk biztosít. Ha a közös hadsereg magyar részében érvényesül a magyar államiság és a magyar nemzeti jelleg, akkor egész szellemünkkel karoljuk fel a dualizmust. Ha nem, akkor átkanyarodunk balra és visszavonulunk a perszonálunióra. Ezt kimondván, nem bánjuk, ha akármeddig vesztegeltetik az országot a holtponton. Lássuk, melyikünk bírja tovább. ARCA p esti vázlatok. napló endeti tárcája.— . Pásztor Árpád. II. Rózsa, mja szőke, a szeme kék, mindnyájan s ő is sokat szeretett közülünk. Most abban látjuk. Előkelő, nagyvilági höltt belőle, gyalog talán már el is felejtett ha az utcán régi időkből való ösmerő-oítozik, a régi időkből való mosolylyal n]'Ais egy pillanatra — úgy lehet — . Ua. fogja el . . . Ez a pár sor egyúttal Rózsa története. Róláé, és még sok, sok más budapesti lányé, akit ösmerünk még sápadt gyerekkorukból, akik szerte kinőnek a tömegből s nevük ösmertté akárcsak a politikusoké, nagy íróké, primaniáké vagy sikkasztóké. A mi barátnőnket Rózsának hívják. Pályáját ott kezdte el egy kis városligeti játékos-bódéban, úgy gondolom a Hököm-színházban. Urhatnámságra vágyó gimnazistákból, pelyhes ajkú egyetemi hallgatókból állott első közönsége, akik kereceket dobáltak föl a színpadra s bár a manők látszólag fumigálták a tetszésnek ilyen jó megnyilatkozását, mikor a függöny lett, mohó kézzel kaptak a perecek után. Rózsa nem tartozott a Hököm primadonnái A kórusban énekelt elrejtve s nagy ünnep , mikor mégis részt vehetett a „Lába mint a ászár“ . . . kvartettben. Talán tíz-tizenöt főMacbethnek csak Banco szelleme. Kimennek az ő parlamenti halála előtt egész sor szellem jelent meg. Elnöki jelentések aktáiból, feliratokból és bizottsági jelentésekből kiszálltak a szellemek, hogy utolsó órájában meggyötörjék, lelkére üljenek. A visszatartott katonák, az első megrendszabályozott képviselő, az egész hirhedett vesztegetési ügy — elvonultak még egyszer Macbeth- Khuen előtt. És Macbeth-Khuen mosolygott. Igazán mosolygott. Az idegesség nem torzította el arcát, a szellemek verőfényt csaltak homlokára s hogy távoznia kell, az festette az első mosolyt ajakára. Kínlódás nélkül, noha nyilván elég türelmetlenül várta, hogy a szellemek elvonuljanak, aztán olyan rövidséggel jelentette be lemondását, amilyet? illett is a legrövidebb miniszterelnökség alkonyához. És akkor még volt kedve egy kis cinikus tréfához. Letette a miniszterelnöki hivatalt és átvette a Szent Pál szerepét. Egyszerűen faképnél hagyta az egész parlamentet. Még pedig kabinetestül. Künn a folyosón azt mondta Lukács Lászlónak: — Most már mulassanak nélkülem. S mialatt a faképnél hagyott parlament csakugyan nélküle mulatott, Khuen kocsiba ült Láng Lajossal és elhajtatott az Erzsébet-hidra, hogy az uj hidat megtekintse. Hiszen az az uj hid és ő mintha egy sors osztályosai is volnának.rintot kereshetett havonta, de erre a kis pénzre is nagy szüksége volt Rózsa famíliájának, a szegény szabóéknak. Odakünn a Hökömben is akadt néki udvarlója, aki előadás után megvárta a kerítésnél, a színészkijárónál s várta, mikor koppan már a hosszú tahídon, mely az ajtóhoz vezetett, Rózsa könnyű járása. Csókokat is váltottak talán, megesett egy-két ölelés is, de ez volt aztán az egész, így múlott el a flökömben egy vagy két nyár. Szeptemberre járhatott az idő, a ligeti akácok és széleslevelű platánok már hullatták levelüket, mikor a leányok egy szép napon suttogni kezdték, hogy a jövő héten kárfelvételi próba lesz valamelyik nagy színházban. Karfelvételi próba ! De mit jelent ez a szó, mit jelent maga a fogalom ? Lépcső, mely a siker, a diadal,, a hit, a gazdagság pompázó termébe vezet. Ábránd, melyről álmodozni, reménykedni lehet. A színpad vasfüggönye le van bocsátva, hosszú sorokban székek állanak a színen, velük szemközt zongora, mellette zöld posztóval leterített asztal. És jönnek a jelentkezők. Sápadt, ványadt kis lánykák, akik előtt még sejtelem a jövő, selyemben suhogó hölgyek, kik nemcsak a múltat, de már a jövőt is ismerik, aztán divatárus lányok, házi zsenicskék, akik vacsoráknál, délutáni látogatások idején szokták egy-egy előadott nótával vagy primadonna-utánzattal mulattatni a társaságot. — Mért nem megy nagyság színésznőnek ? — hangzik ilyenkor feléje a biztató kérdés és ő nagysága rövid habozás után színésznőnek megy. S előállanak növendéklányok, kik pályafutásukat a gyermekszínházban kezdték meg, mint művésznők, mert aki egyszer játszott közönségnek, érezte a siker forró számumának csak egy A sztrájkoló kabinet. Budapest, szeptember 30. Áthidaló és összekötő sz^* vállalkoztam, rossz volt a hjfijk kezdettől fogva s hiányzott irántuk a bizalom is kezdettől fogva. Csak Láng Laajos bizott bennük, a hídban is, JUilienben is. Más senki . . .* A tegnapi váratlan (vagy talán nem is egészen váratlan) határozat végre egy rendes, napirenddel bíró, igazi üléssel kínálta meg a törvényhozást. Voltaképpen ennek napirendjét is erőszakosan megbolygatta a miniszterelnök lemondása, melynek bejelentése esetleg elvághatta volna az egész további tanácskozást, de a lemondás bejelentése előtt mégis alkalom nyílt az elnöki és bizottsági restanciák leőrlésére, ami aztán meghozta a szürke üléshez a rikító színeket. Mert a restanciákból három olyan ügy pattant ki, mely egyszersmind megvilágította a kormány bukásának egész hosszú útját. És meg kell adni, nagyon csinos illumináció volt. A első, ami az elnöki jelentésekből kikerült, Szatmár-Németi város felirata volt a kiszolgált katonák visszatartása ellen. Csak természetes, hogy az ellenzék megragadta a felirat alkalmát, hogy a lemondás bejelentésére készülő kormánynak ezt a bűnét ország-világ előtt demonstrálja. Az öreg Madarász József radikális közbeszólással intézte el az ügyet: — Menjenek haza maguktól a kiszolgált katonák ! A fegyelmezettebb ellenzék másként kezelte a feliratban kínálkozó fegyvert. Holló Lajos indítványt adott be, hogy ezt a kérvényt a bizottság nyomban tárgyalja és negyvennyolc óra alatt terjeszsze jelentését a Ház elé. Gróf Apponyi Albert az indítványt szavazás alá bocsájtotta és ekkor úgy látszott, hogy megismétlődik a tegnapi eset, a szabadelvűpártból csatlakozókkal megint többsége lesz az ellenzéknek. Indult azonban kétrendbeli akció. A jobbmezőn gróf Tisza István mozgósította híveit, hogy teljesítsék a sereghajtó tisztét, viszont az ellenzékivel rögtönzött, hogy ha már nem lesz többsége, legalább név szerint való szavazással állapítsa meg azoknak a képviselőknek neveit, akik a kiszolgált katonák ügyének sürgős elintézése ellen voltak. Ezúttal az ellenzék akciója nem sikerült, mert szavazás közben Apponyi nem volt hajlandó a név szerint való szavazást megengedni. De a jobbmező akciója is sovány eredményt erőszakolt ki, mert mikor a szavazatokat a jegyzők megszámlálták, kisült, hogy 88 szavazat ellenében a sereghajtók csak 93 szavazatot tudtak összehozni, tehát összesen öt szónyi többséggel akadályozhatták meg, hogy a kérvényi bizottság negyven- nyolc óra alatt tartozzék jelentését megtenni. S még ezt a sovány eredményt is halomra lehelletét is, az a színpadra, csak a színpadra kívánkozik ... S elvégre a karfölvételi próba is a színpadra kerül. S belép a karmester, az igazgató, a rendező s megkezdődik a jelentkezettek megvizsgálása. Nem annyira a hang a fő, mint a szépség, mosolygó ajk, szép növés és barátságos pillantás. Rózsának mind e kelléke talán nagyon is megvolt... Fölvették... Azok, akik elmaradtak a nagy küzdelemben, irigykedve tekintettek rá ... Hogyne ! Hiszen már tagja egyik fővárosi színháznak. Húsz forintot kapott egy hónapra. Ekkor talán tizenhat esztendős lehetett. Kékszemü, serdülő lányka, szőke, aranyos haja lágyan koszoruzta fejét, karcsú termetére bájosan simult szegényes ruhácskája s csöpp lábát minden nagyvilági nő megirigyelhette. Néki magának még fogalma se volt akkor értékéről... Szinte öntudatlanul került bele a színházi forgatagba. Amint színházi nyelven mondani szokták: „repertoárja még nem volt, s most valami új operett kórusát tanulta. Szorgalmasan, szinte lázas mohósággal sietett reggel a próbára. Uj volt neki a dobos zongoraterem, ahol lányok, fiuk egybezsúfolva tanulták az énekeket, s tekintete szinte rátapadt a primadonnákra, ha egy teljes próbára azok is eljöttek. Szokatlan, furcsa volt neki ez a sok, sok ember. Este a kar, a ballett mily csillogó, mily ragyogó, hímes arany a ruhája, álomországba való, nappal milyen szegényes, milyen sápadt, de mindég jókedvű, hancúrozó és gondtalan. És a kis Rózsával foglalkozni kezdett egy kórista. Valaha orvosnövendék volt, de a színpad dicsőségét többre becsülte minden szigorlatnál s beállott a kórusba. Szép tenorhangja volt, zenei készsége s már kisebb szerepeket is játszott. Egy napon feltűnt néki Rózsa. Kiérezte belőle a jövendő szépségeket s magához édesgette.