Budapesti Orvosi Újság, 1942. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)

1942-01-01 / 1. szám

50346 ff­­ XL. évfolyam. „ Budapest, 1942. január 1. tj._______________1. szám. BUDAPESTI ORVOSI ÚJSÁG Felelős szerkesztő: TORDAY FERENC dr. egyetemi tanár. — Társszerkesztő: BARABÁS ZOLTÁN dr. SZERKESZTŐTÁRSAK: Belgyógyászat: Engel Károly egyete­rk. tanár, az Apponyi­ Poliklinika főorvosa és Torday Árpád egyet. rk. tanár, ny. kórh. főorvos. — Bőrgyógyászat­:Török Lajos egyet. rk. tanár, az Apponyi­ Poliklinika főorvosa. — Egészségtan: Darányi Gyula egyet. tanár. — Elméleti orvostudományok: Deseő Dezső egyet. tanár. — Fül-, orr-, gégebetegségek: Rejtő Sándor egyet. rk. tanár, kórh. főorvos és Szentlőrinczi Liebermann Tódor kórh. főorvos. — Gyermekgyógyászat: Barabás Zoltán egyet. magántanár, gyermekmenhelyi ig. főorvos és Torday Ferenc egyet. rk. tanár, ny. főorvos.—­ Ideg- és elmegyógyászat: Ranschburg Pál egyet. rk. tanár, az Apponyi­ Poliklinika ny. főorvosa és Zsakó István elme- és ideggyógyintézeti ig. főorvos. — Röntgenológia: Ratkóczy Nándor egyet. rk. tanár, az egyetemi röntgenlaboratórium vezetője. — Sebészet: Kubányi Endre egyet. rk. tanár, kórh. főorvos. — Szemészet: Csapody István egyet. rk. tanár, kórh. főorvos és Csapodyné Mócsy Márta szemész szakorvos. — Szülészet és nőgyógyászat: Frigy­esi József egyet. tanár. — Stomatologia: Morelli Gusztáv egyet. rk. tanár. — Törvényszéki orvostan: Jankovich László egyet. tanár. — Tüdőtuberculosis: Okolicsányi-Kuthy Dezső egyet, magántanár, ny. kórh. főorvos. — Urológia: Mező Béla egyet, magántanár, közkórh. főorvos. — Vérkeringési szervek betegségei: vitéz Gönczy István egyet, magán­tanár, kór főorvos. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A M. kir. Honvéd Orthopaediai és Sebészeti Kórház közleménye. (Parancsnok: Sajgó Győző dr. orvosezredes.) Redressáló iránykitűző készülék combnyaktörés és medence-kereszt­csont izületi ficam szegelésére írta: Sajgó Győző dr. A különféle gyógyító és műtéti eljárások érté­két annak könnyű és gyors elsajátíthatósága, alkal­mazása, népszerűvé tétele adja meg. Vagyis az nem­, csak egyes, magasabb képességgel rendelkező sebész kezében legyen eredményes, hanem hozzáférhető le­gyen az orvosok százai számára is, hogy az arra rá­szoruló betegeiket sikerrel alkalmazhassák. Amíg ezt el nem érjük, addig a legeredményesebb és leg­szebb műtéti eljárások is a köz szempontjából csak epizódszerű értékkel bírnak. A különleges műtéti eljárások általánosításának legfőbb akadálya egyrészt az esetek ritkasága ,­ és így a műtétet végrehajtó sebész önhibáján kívül való gyakorlatlansága —, másrészt technikai berendezett­ségünk felkészületlensége miatt áll elő. A mediális combnyaktörés szegelési műtéti sta­tisztikája oly imponáló, hogy fontos lenne a comb­nyaktörés szegelésének minél szélesebb körben való terjesztése. Ezt azonban csak úgy érhetjük el, ha a jelenleg még bizonytalan, sokszor érzés szerint vég­rehajtott szegelést a mechanika biztos alapjára, tan­könyvszerűen lefektetjük, mint pl. a sérv műtétét. A combnyak-szegeléssel foglalkozó sebészek 100%-os csontos gyógyulásról és működés szempont­jából 90%-os eredményről számolnak be. Böhler a 10%-os eredménytelenséget mind a friss töréseknél, mind az inveterált eseteknél a technika rovására írja. Nevezetesen: a szeget túlságos mélyen beverték és az ízületbe nyomult; a szeg nem elég mélyen nyo­mult be a combfejbe, minek következtében a comb­nyak a későbbi megterhelésnél elhajlott, illetve a szeg a combfejből kicsúszott, a törés szétvált; hibás tengely-meghatározás miatt a szeget craniálisan és előrefelé verték be, miáltal a combfejből a szeggel együtt kitört egy darab s a szegelés szétvált; a szeg a combnyakba túlhátulva és így az ízületbe ke­rült; a törés­darabokat a szeg beverése után nem ékel­ték össze; a törésfelszínek egymással nem jutva érintkezésbe, a callusképződés elmaradt; vagy az ösz­­szeékelést célzó kalapácsütések túlságosan erélyesek voltak: a combfej szétmorzsolódott, stb. Tehát a műtéti hibák nagy százaléka a comb­­nyak-tengely irányának, hajlásának, hosszának téves meghatározásából ered és ez kimondottan a techni­kai megoldatlanság számlájára írandó. Pedig a hibák nagy része a betegnek helyes el­helyezésével és alsó végtagjainak pontos beállításával már kiküszöbölhető: 1) ha a comb, illetve lábszár nyújtáskor nem fekszik vízszintesen, hanem h­ajlításos vagy nyújtásos állásban van, ilyen helyzetben kevert szeg a comb­­fejnek ventr.-cranialis, illetve ventr.-caudalis ré­szébe jut. (Laterális combnyaktörésnél a kinyújtott lábat a vízszintes vonalon túl kell emelni); 2) ha a láb erősen befelé rotált, a bevert szeg ventralisan halad a combnyakban és a combfej dor­­salis részébe nyomul; 3) ha a befelé rotatio nem elegendő, a comb­nyakban a szeg dorsalisan fut s a combfej ventralis részébe kerül; 4) ha a láb túlságosan ki van húzva, a comb­fejnek caudalis részét találja a szeg; 5) ha a láb nincs eléggé kihúzva, a szeg a fejet cranialisan töri át; 6) ha a szeg túl hosszú, az ízületbe jut; 7) ha a szeg túl rövid, kicsúszik a combfejből, a törés szétválik. A forgalomban lévő irányzó készülékek nagy száma azt bizonyítja, hogy még mi mdig a fejlődés időszakában van, hogy a szegelés technikája még nem érte el a nyugvópontot. Ezeknek majdnem mindegyike — Merte d’Aubigné készülékét kivéve — mellőzi a combnyak tengelyének oldalirányú meghatározását (ezt csak az első befúrás után végzik) s a fősúlyt

Next