Budapesti Orvosi Újság, 1942. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1942-01-01 / 1. szám
50346 ff XL. évfolyam. „ Budapest, 1942. január 1. tj._______________1. szám. BUDAPESTI ORVOSI ÚJSÁG Felelős szerkesztő: TORDAY FERENC dr. egyetemi tanár. — Társszerkesztő: BARABÁS ZOLTÁN dr. SZERKESZTŐTÁRSAK: Belgyógyászat: Engel Károly egyeterk. tanár, az Apponyi Poliklinika főorvosa és Torday Árpád egyet. rk. tanár, ny. kórh. főorvos. — Bőrgyógyászat:Török Lajos egyet. rk. tanár, az Apponyi Poliklinika főorvosa. — Egészségtan: Darányi Gyula egyet. tanár. — Elméleti orvostudományok: Deseő Dezső egyet. tanár. — Fül-, orr-, gégebetegségek: Rejtő Sándor egyet. rk. tanár, kórh. főorvos és Szentlőrinczi Liebermann Tódor kórh. főorvos. — Gyermekgyógyászat: Barabás Zoltán egyet. magántanár, gyermekmenhelyi ig. főorvos és Torday Ferenc egyet. rk. tanár, ny. főorvos.— Ideg- és elmegyógyászat: Ranschburg Pál egyet. rk. tanár, az Apponyi Poliklinika ny. főorvosa és Zsakó István elme- és ideggyógyintézeti ig. főorvos. — Röntgenológia: Ratkóczy Nándor egyet. rk. tanár, az egyetemi röntgenlaboratórium vezetője. — Sebészet: Kubányi Endre egyet. rk. tanár, kórh. főorvos. — Szemészet: Csapody István egyet. rk. tanár, kórh. főorvos és Csapodyné Mócsy Márta szemész szakorvos. — Szülészet és nőgyógyászat: Frigyesi József egyet. tanár. — Stomatologia: Morelli Gusztáv egyet. rk. tanár. — Törvényszéki orvostan: Jankovich László egyet. tanár. — Tüdőtuberculosis: Okolicsányi-Kuthy Dezső egyet, magántanár, ny. kórh. főorvos. — Urológia: Mező Béla egyet, magántanár, közkórh. főorvos. — Vérkeringési szervek betegségei: vitéz Gönczy István egyet, magántanár, kór főorvos. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A M. kir. Honvéd Orthopaediai és Sebészeti Kórház közleménye. (Parancsnok: Sajgó Győző dr. orvosezredes.) Redressáló iránykitűző készülék combnyaktörés és medence-keresztcsont izületi ficam szegelésére írta: Sajgó Győző dr. A különféle gyógyító és műtéti eljárások értékét annak könnyű és gyors elsajátíthatósága, alkalmazása, népszerűvé tétele adja meg. Vagyis az nem, csak egyes, magasabb képességgel rendelkező sebész kezében legyen eredményes, hanem hozzáférhető legyen az orvosok százai számára is, hogy az arra rászoruló betegeiket sikerrel alkalmazhassák. Amíg ezt el nem érjük, addig a legeredményesebb és legszebb műtéti eljárások is a köz szempontjából csak epizódszerű értékkel bírnak. A különleges műtéti eljárások általánosításának legfőbb akadálya egyrészt az esetek ritkasága , és így a műtétet végrehajtó sebész önhibáján kívül való gyakorlatlansága —, másrészt technikai berendezettségünk felkészületlensége miatt áll elő. A mediális combnyaktörés szegelési műtéti statisztikája oly imponáló, hogy fontos lenne a combnyaktörés szegelésének minél szélesebb körben való terjesztése. Ezt azonban csak úgy érhetjük el, ha a jelenleg még bizonytalan, sokszor érzés szerint végrehajtott szegelést a mechanika biztos alapjára, tankönyvszerűen lefektetjük, mint pl. a sérv műtétét. A combnyak-szegeléssel foglalkozó sebészek 100%-os csontos gyógyulásról és működés szempontjából 90%-os eredményről számolnak be. Böhler a 10%-os eredménytelenséget mind a friss töréseknél, mind az inveterált eseteknél a technika rovására írja. Nevezetesen: a szeget túlságos mélyen beverték és az ízületbe nyomult; a szeg nem elég mélyen nyomult be a combfejbe, minek következtében a combnyak a későbbi megterhelésnél elhajlott, illetve a szeg a combfejből kicsúszott, a törés szétvált; hibás tengely-meghatározás miatt a szeget craniálisan és előrefelé verték be, miáltal a combfejből a szeggel együtt kitört egy darab s a szegelés szétvált; a szeg a combnyakba túlhátulva és így az ízületbe került; a törésdarabokat a szeg beverése után nem ékelték össze; a törésfelszínek egymással nem jutva érintkezésbe, a callusképződés elmaradt; vagy az öszszeékelést célzó kalapácsütések túlságosan erélyesek voltak: a combfej szétmorzsolódott, stb. Tehát a műtéti hibák nagy százaléka a combnyak-tengely irányának, hajlásának, hosszának téves meghatározásából ered és ez kimondottan a technikai megoldatlanság számlájára írandó. Pedig a hibák nagy része a betegnek helyes elhelyezésével és alsó végtagjainak pontos beállításával már kiküszöbölhető: 1) ha a comb, illetve lábszár nyújtáskor nem fekszik vízszintesen, hanem hajlításos vagy nyújtásos állásban van, ilyen helyzetben kevert szeg a combfejnek ventr.-cranialis, illetve ventr.-caudalis részébe jut. (Laterális combnyaktörésnél a kinyújtott lábat a vízszintes vonalon túl kell emelni); 2) ha a láb erősen befelé rotált, a bevert szeg ventralisan halad a combnyakban és a combfej dorsalis részébe nyomul; 3) ha a befelé rotatio nem elegendő, a combnyakban a szeg dorsalisan fut s a combfej ventralis részébe kerül; 4) ha a láb túlságosan ki van húzva, a combfejnek caudalis részét találja a szeg; 5) ha a láb nincs eléggé kihúzva, a szeg a fejet cranialisan töri át; 6) ha a szeg túl hosszú, az ízületbe jut; 7) ha a szeg túl rövid, kicsúszik a combfejből, a törés szétválik. A forgalomban lévő irányzó készülékek nagy száma azt bizonyítja, hogy még mi mdig a fejlődés időszakában van, hogy a szegelés technikája még nem érte el a nyugvópontot. Ezeknek majdnem mindegyike — Merte d’Aubigné készülékét kivéve — mellőzi a combnyak tengelyének oldalirányú meghatározását (ezt csak az első befúrás után végzik) s a fősúlyt