Budapesti Szemle. 1928. 211. kötet, 611-613. szám

613. szám - IRODALOM - 2. Könyv a Szentírásról. – (Dr. Radó Polikárp: A kereszténység szent könyvei.) – Gáspár Páltól

egyedül találnak vergődő lelküknek orvosságot, vigasztalást és lelki örömöt : Jézushoz. Van ilyen magyar könyv is: Balassa Imréé. Légió azoknak a könyveknek a száma, melyek a vallással, ennek problémáival foglalkoznak. De mindezek a könyvek csak útmutatók a könyvek könyve felé, a Szentírás felé. Egy-egy ilyen könyv után feltámad a vágy az eredeti szent könyvek olvasására. És akár a gyöngéd írású Didón, akár a tőrrel író Papini, akár a szovjet­tollú Barbusse könyvét olvassuk, valóságos üdüléssé válik az evan­gélisták egyszerű, de mélyről jövő könyveinek olvasása. A szent könyvek eredeti szövegének olvasása mindenkit kár­pótol a modern szerzők egyoldalú regényes, politikus, sőt — mint Barbusse teszi — istentelen felfogásáért. Ma már általános a szent könyvek ismerete utáni vágy. Az ember kíváncsi rá , hogy íródott a szent könyv, mikor látott napvilágot, és élvezni akarja az eredeti nyelv minden árnyalatszépségét. Egyszóval : a biblikum, vagyis a biblia-tudomány kezd népszerűsödni. Az ilyen irányú igény kielégí­tésére írta meg magyarul Radó Polikárpa Kereszténység szent könyvei­ről szóló kétkötetes munkáját. E könyv gondolkozásra kényszerít, sőt gondolkodóba ejt. Mi úgy gondoljuk, hogy a világ legelső könyve olyan, mint a legtöké­letesebb uralkodónak , Istennek a törvénykönyve. Valahogy úgy képzeljük Istent, mint Mózest, aki kőbe faragja a tízparancs betűit és papyrusra és pergamenre írja az emberiség törvénykönyvét. Merített papirosú, aranymetszésű és szattyánbőrkötésű tipográfiai mesterműnek látjuk a különféle kiadású Szentírást. Aki csak a gyerek­kori iskolai bibliájára emlékszik és hallja a biblia roppant tekintélyé­ről szóló tanokat, és aki a biblián kívül semmi mást nem fogad el hit dolgában irányítónak, mint a bibliát, az szörnyűködve fogja olvasni bármely — a biblia sorsát tárgyaló — könyvben, hogy a ma ismert szöveg nem érthető meg csupán az írás betűiből, hanem kell hozzá valami más, ami még biztosabb az írásnál is : a szóbeli hagyomány. Az ószövetség nyelve a zsidó nyelv, írásmódja a héber írás, amely nem jelezte a magánhangzókat, hanem csak a mássalhangzókat. Amikor a kánaáni írással író ember kír­t írt, az nem is kétértelmű, hanem kilencértelmű szó volt. Jelentett oroszlánt (ha kefir-nek olvad­ták), falut (ha kafar-nak ejtették), szurkot (ha köfer-nek mondták) stb. A szó helyes értelmét a rabbinisztikus iskolák szóbeli hagyomá­nyai őrizték és csak később kezdték jelezni a magánhangzókat is, hogy a helyes értelmet az írás is tükrözze. Az egyes szavak egymástól ponttal voltak elválasztva és nem mindig csak üresen hagyott közzel. Milyen más a mondat értelme, ha a szóválasztó pont más helyre

Next