Budapesti Viszhang, 1852. május-június (1. évfolyam 1. félév, 1-8. szám)
1852-05-23 / 3. szám
annál inkább tűnnek az istenek a föld közvetlen környűletéből s végül a csillagos égőkből, s az egész természet növényzetével, ereivel és anyagaival a „dolgok közönséges világullságának“ a szellemtelenítő physikának áldozata lesz. Nem marad arkrész, lényeg a természetben, mi istent szükségelne, istent tartalmazna ; lélektelen változatlan természettörvények szerint fut le a jármű, húzza fel önmagát, szükség- de szépség és öröm nélkül. — Csodálatos ! A természetbúvár cáfolatlanul bebizonyítja önmagának: nincs a természetben színezet, csak aetherhuillámok különböző hosszúságban, nincs hang csak légrezgetés, mely gyorsabban vagy lassabban halad előre és így tovább; és mégis ugyanakkor elbájolja őt a szivárvány színjátéka , mégis a csattogány mély fuvola hangjai vágygyal töltik el keblét, mégis a lelketlen tömbök egész csoportozatáról, mely mint tájkép terül el előtte, a korony aranyos gőzét nem törölheti le, miáltal édesen szél szivéhez, vagy magasztosságában túlragadja lelkét a világ látkörének határain ; hova ? maga sem tudja, csak szive dobog fel: van túlvilág; de hol ? Nem az űrben nem az időben. Bár a népek mint egyesek paradicsoma, ha nem is tér-de időszerüleg föllelhető. Zörényi. A BOKOR A VIHARHOZ. Lassabban , haragos lelkek testvére, vihar, hogy Lombjaim árnyékát szél ne zilálja dühöd! Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár, És ezen oltárnak papja a kis csalogány. Hadd dicsérje, ne bántsd, éneklésével az istent. A természetet, a szent közös édes anyát. Petőfi Sándor. FÉRFI NE LEGYEN NŐIES. Beszély. De gré Alajostól. (Vége.) Néhány nap múlt ismét el, mi alatt Vermesy egy ujjal sem nyúlt zongorájához, s egyetlen könyvet sem lapozott. Zengeyékhez csak kertéből nézett, de feléjük nem ment. Ha az öreg úr őt meglátogató, szíves meghívásaira mindig készen tartotta ügyes kifogásait. Végre maga is sokallotta a dolgot , s egy este midőn ott ismét társaság volt, átment. Mathild egy szóval sem kérdé kimaradása okát; Vérmesy a legközünyösebb lénytől is elvárta volna. Többé semmi kétség — gondolá Vérmesy — ő ellenszenvez velem, miért kellett látnom, miért megismernem? de — fűzé tovább elmélkedését —óhajtom hogy irániami viselete inkább ellenszenv legyen, mintsem azon faragatlan Rejtélyiért mellőzzön. Vérmesy tartózkodva társalgott Mathilddal, s ez hasonlót tön. Egyszerre megjelen Rejtélyi, tele zajjal, szemeit körüljártatá, s Mathildot megpillantván, hozzá sietett. Vérmesy mintegy parancsszóra jobbra át-ot csinált, s a társaságba vegyült. Itt egyelegve halárzott. Kalapot von, s észrevétlen el akart osonni. E pillanatban kezét gyöngén szorítni érté; oda tekinte, Mathild volt. — Vermesy lábai inogtak, s Mathild ke-