Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)

1852-07-03 / 9. szám (1. szám)

163 VÁGTAT A LÓ___ Vágtat a ló a pusztába, Mint a villám , viszi lába, Ég az ostor szennye testén, A sarkantyú oldalába. Kénye-kedvén , rosz katangok És lapu közt hogy csatangolt; Kikiálták vén gebének, S hámba fogták, mint bitangot. Máskor ugyan jobbnak látták, Most silány dög , úgy találták , Szánakoztak rajta csúful, S hej , de nehezen sajnálták ! „No, mi is lesz már belőle? Alig van a csontja , bőre, Lépni sem tud, vagy ha lép is, Inkább hátra , mint előre !” Egy az ostorával csörget, Más testen rá éles éles nyerget, Más kalapját rázza és bőg, Mint az , a ki sáskát kerget. „Czo fel, czo fel utoljára! Lassan-lassan , szegény pára , Nem gyalázunk, nem böcsmérlünk — Pénz nekünk a bőröd ára !” De keresztül úton , mesgyén , Vágtat a ló , a nemes mén , Oldalában a sarkantyú , Gyáva ostor szennye testén. S itt egy darab, ott egy darab, Itt egy ember, ott egy kalap — Fakó szekér — csepfi szerszám — Lovag — kocsis — messze marad. ARANY JÁNOS. TALÁLKOZÁS A VEZUVON. Eredeti novella. Bérczy Károlytól. 1904 év első napjait. Írja egy nagybátyám, ki sokat utazott és jegyzett, jegyzeteiből azonban — minthogy akkor még hazánk­ban gabonán kívül egyebet s kivált útleírást nyomtatni épen nem volt szokásban — saj­tó útján egy betűt sem közlött s hátraha­gyott irományaiból ezt tehetni nekem tártá fel; 1804. év első napjait Nápolyban s vidé­kén töltöm, még pedig igen kellemes tár­saságban , egy franczia utazóéban , kivel négy hét előtt a római Dária képcsarnok­ban ismerkedtem meg. Idegen és utas lévén, mint magam, e fö­lött életkor és hajlamra is meglehetősen hasonlók, csakhamar egyike alakult közöt­tünk ama barátságos viszonyoknak, melyek minden igény nélkül a múltból vagy a jö­vőre, utazás közben oly rögtön s csupán a jelenre szövődnek s utófájdalommal nem za­vart kellemes emléket hagynak magok után. Uj ismerőmben a franczia közlékeny jel­lem megtagadta magát; inkább magába zár­kózó volt ő mint beszédes — észrevételein azonban s minden szaván magas szellemi műveltség, tiszta kedély s nem ritkán köl­tői magasztosság emlék el. Politikáról, ha­zájáról nem örömest beszélt s rögtön más irányt adva a társalgásnak, sejthető­­en, hogy az ottani viszonyok nem épen ínnyé szerintiek. Én egyikét gyanitom benne ama főbb ranguaknak, kik a Bourbon-házhoz híven, Bonaparte uralmát jogbitorlásnak tartják, s vagy mert e kormánynak mago­kat alárendelni nem akarják, vagy kénysze­rűségből , utaznak. Minthogy kilétét kissé titkolni látszék, ezt kéz alatt is feszegetni gyengédtelenség­­nek hivém irányában, s bár igen sokszor volt módomban nevét az utazók jegyzéké­ből vagy a rendőrséghez láttamozás végett küldött útleveléből kitudni: ezt, viszont­­lagosságból (minthogy ő sem tudakolá ki­létemet) vagy talán hogy ismeretségünk különszerűségét tovább is fenntartsam, soha sem tevem. Egyébiránt ez nem is tar­tozott a dologhoz, annyit tudtam, hogy franczia ő, s én magyar vagyok; mind­ketten , hogy a classicai föld szellemi kin­cseit kibányászni, nevezetességeit megszem­lél­ni,vidékeiben gyönyörködni, szóval utaz­ni jöttünk. A kérszolga, pinezér, cicerone stb. mindkettőnket: „Signore 41, a lazzaro­­ k --------------------------------------------­

Next