Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)

1852-07-17 / 3. szám

*--- ------- Nem veszi észre asszonyom, hogy eddig sem volt komoly szándékom megtörni Ígé­retemet s csak azért szabadkoztam, hogy teljék a lap s mielébb mondhassam, mert igen sok jó barát: többet is írnék de kifogy­tam már a papirból, aztán a posta is siet. Tehát írok , de ön lesz oka, ha leveleim komolyaknak igen mulatságosak, mulatsá­gosaknak igen komolyak leendenek; ha nem fognám eltalálni a hangot, melyen hölgyek­hez szólani kell — egy nagy közönség je­lenlétében s hallattára annyi komoly kriti­kusnak , kik a legtöbbször igen hasonlók a haragos nénékhez , szigorú atyusokhoz, féltékeny férjekhez, s bár alig mennek töb­b­­­re emezeknél, de az embert szörnyű zavar­ba hozhatják. Az aláírást s több ily fontos külsőségeket úgy hiszem, egyszer mindenkorra szives lesz elengedni, annyival inkább , hogy az utókor irodalmi történészeié aligha fog ily kérdések fölött vitatkozni: ki irta e leve­leket, mikor s hol keltek, költöttek-e vagy igazak s több efféle ? 204 SZÜLEIM HALÁLÁRA. Végre megtörtént a Rég várt viszontlátás! Nincs köszönet benne . Nincsen istenáldás. Láttam jó atyámat . . . vagy csak koporsóját. Annak sem látszott ki csak az egyik széle , Ezt is akkor láttam kinn a temetőben , Mikor jó anyámat tettük le melléje. Sem atyám sem anyám Nincs többé , nem is lesz , Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez , A kiknek csókolnám még lábok nyomát is , Mert engemet szivek vérén neveltek fel , Mert körülöveztek , mint a földet a nap Lángoló sugári, szent szeretetökkel! Oh atyám , oh anyám , Miért távozátok ? Tudom , hogy áldás a Sír nyugalma rátok, De mi nektek áldás , az átok én nekem , Mely túl szegény szívem csakhogy nem reped meg! Ha így bántok velem , ti kik szerettetek , Mit várjak azoktól, a kik nem szeretnek ? Itt hagytak , elmentek , Nem is jőnek vissza ! Omló könnyeimet Sírj­ák halma­­szsza. Folyjatok , könnyeim , folyj , te forró patak , Szivárogj le hideg orczáikra halkan , Hadd tudják meg rólad : árva gyermeküknek Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van ! De nem , de nem , inkább Eltávozom innen, Hogysem könnyem árja Hozzájok lemenjen, Mentsen isten tőle ! . . . édes jó szüleim . Hogyha megéreznék fiuknak keservét, Szerető szivök a sírban sem pihenne, Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét. Isten veletek hát. . . . Csak egyszer még , egyszer Ölelkezem össze Sírkeresztetekkel. . . . Olyan a két ága , mint két ölelő kar , Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját. . . . Tán fölemelkedtek halotti ágyakból, Fiúkat még egyszer ölelni akarják ! PETŐFI SÁNDOR: KÉT BOLDOGTALAN. I. A tó szélén állottak Fanni a csónakba Lassan lépett Felix a csónakba, ugrott. —Hölgyeim—kérdezé — kinek van ked­— Kövessen ön,Felix ! — kiáltá.—Evez­­ve hozzánk csatlakozni ? Senkinek ? Te sem tünk kissé a tiszta, eszpirtól fénylő viz- jösz, Clementine ? tükrön. Oly melegem van, ott majd kihű- — Hiszen tudod, édes fiam — válaszolá a lök. Jöjjön! menyecske — hogy a csónakázást meg nem

Next