Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-07-10 / 28. szám

pecsenyét, meg a sok duzzadozó kalácsot. Az egész vászoncselédség talpon volt. Már hét nap és hét hoszszu éjszaka, mindig dagasztottak, s öldösték rakásra a sok apró baromfiak sívó-vívó seregét. Nyulak, fácánok, felfuvalkodott gúnárok , récék, kappanok, s egyéb fajai az ilyen szárnyas ingóságoknak, mint elesett, megkoppasztott áldozatok hevertek az esemé-nyek találkozásánál. A kugloffok, rétesek szinte nem hiányzottak Ott hevertek egy rakáson — fülfújt, megpirult alakkal. Dobrocsina asszonyság mosolyogva nézett végig rajtuk, s szívremegve várta azon ragyogó napot, a melyen mindezen múlandóságok a mis világ hazájába pakoltatnak el. Dobrodina asszonyság majd elrepedt széles örömében. Átgondolva azt, hogy férjével együtt nemsokára, tán pár nap múlva, egy vigalmat fognak ok adni, — egy vigalmat, melynek e leend szelleme, központja; hol mindenki csak róla fog beszélni, hol mindenki csak reá függeszti szemeit, csak kegyéért sóvárog, — s csak az ö jó, ízletesen készült étkeit fogják dicsérni. . . . Átgondolva e mellé még azt is, hogy ő mindezen hízelgéseket csak ignorálja, csak kineveti, — s regényes jó kedvében csupán csak arra az örökös víg, arra az örökös szó szemű Вескоra néz, — csak erre mosolyog, s csak ennek hagyja megcsókolni kezét. Átgondolva mind ezen érzékenységeket, Dobrodina asszonyság nagyobbakat rúgott örömében, mint akármelyik könnyűlábu balletmester Nem is lehetett ez másként, midőn a jó asszonyság arra gondolt, hogy annak a hű cselédnek, annak a kedves Beckónak, milyen fényes napot fognak ők csinálni, midőn majd fel fogják szentelni aszámára készült várat. Веско kedves ember volt Slibor házánál, és Dobrodina asszonyság örült, reszelgett, ha valamivel megtudta mutatni hozzá való hajlandóságát. Ki is akart tenni fényesen magáért. Még Csehországba is küldött fullajtárokat, kövér, vastagnyakú fácánokért. Levantéból meg finom rizst hozatott. Velencének narancs és fügékkel kellett kedveskednie , hogy ez által is emelkedjék a váron várt nap érdeke. Mindez azonban még nem volt elég. Nagy költségek tétettek arra is, hogy ne hiányozzanak havasi pisztrángok, idős keringek, elhízott cethalak és egyéb amphibiumok Lépések tétettek cyprusi és pálmaborokért is, szóval megrendeltettek minden különös ételek és italok , mikkel csak úriemberek szoktak élni Dobrodina asszonyság erősen készült a nagy nap elfogadására Magát is kipirosította már, a vászoncselédeknek is megparancsolta, hogy tisztán lemossák széles pofájukról az egyhetes kormot, az ismerős publikumot is behivatta, szóval minden előkészületet megtett, hogy híres és nevezetes legyen Веско várának felszentelő napja. Azonban az a vén bolondos Stibor, mindezen gyönyörű tervezeteknek kitekerte nyakát. Váratlanul épen haza érkezik, úgy nézett ki, mint egy neki fásult bujnyik. Nem szólt senkihez, csak behúzta magát egy kurta szobába, ott leheveredett, s egykedvűen hallgatta, hogy miként csiripelnek a verebek ablaka alatt. Máskor, más eseteknél, nem ez volt szokása, ha haza érkezett Hanem legelsőben is neki állt feleségének, átölelte annak húsos derekát, aztán úgy összevissza csókolta, hogy majd elájult bele. Rendesen úgy kellett elverni onnét szegény Dobrochnának, mert különben el nem tágult volna. Most meg rá sem nézett! Ez mégis iszonyú, mégis csak szörnyű boszantó Dobrochna asszonyságra nézve! De hogy tudott volna eltűrni ennyi megbántást, ennyi gorombaságot. Futott, sietett, neki rontott annak az ajtónak, amelyet a vén vajda magára zárt, szakatolta azt, azután oda állt a morfondírozó Stibor elé, csípőjére nyomta ott két kezét, s a szent írásból azt iparkodott megmutatni neki, hogy nem csak a férfi ur ám a háznál. Stibor egykedvűleg vette az egészet. Ez még inkább boszantotta kedves feleségét. De a vén vajda mit sem gondolt ezzel. Folytatta ábrándozásait, s egész önelégültséggel nézett ki az ablakon. Dobrodhna asszonyság majd elrepedt már mérgében. Odébb odébb lépett Stiborhoz nagyokat kurjantott annak szőrös fülébe, s meg megdöfte annak oldalát, hogy szóljon, hogy beszéljen már ... De az öreg csak azért sem beszélt. Nehéz, vastag karjait egymásba fonta ; lábszárait jól kinyujtogatá, — s mit sem törődött azzal, bármily tüzesen szavalt is előtte a menyecske. Dobrodhna asszonyság végképen veszteni látszott türelmét. — Hát férjem uram — dörgő, e közben jól oda hajolva Stibor füléhez — micsoda kanászos tempókat csinál maga, maga nekem nem is köszön, mikor haza jő ; maga engem nem is csókol meg, pedig én magának rétest sütöttem , teli fris malozsával, és apró szöllővel. A vén vajda erre furcsán húzta össze szeműldéit. — Nem az én kedvemért sütötted te azt a rétest, vén, tüskére való — gondola magában — hanem annak a gavallérnak a kedvéért, a kinek én kiadtam az utat. . . . Hanem megvert az isten, asszony — mert mind e mellett is én eszem meg a rétest. De azért Stibor mindegyre csak hallgatott. Nyugodt és önmegtagadó képe nagyon nagylelki csendességről ten tanúságot, míg forróvérű nejét annyira vitte türelmetlensége, hogy csak nem elkáromolta boszujában magát. Stibor erre aztán mégis csak feltekintett. Egykedvüleg nézett nejére és mondá: — Csillapuljon dühösséged, ragyogó gyémántom. Dobrodhna asszonyságnak nyelve alatt szakadt a láng, a mely épen most akart kirontani onnét. Viszszafojta dühét, és csendesebb hangon kezdé a társalgást az ő nagyfejű férje urával. — Miért is nem beszél hát kegyelmed? — mondá azután — hisz azzal a hallgatással meg is ölheti kegyelmed az embert. — Nem én, édes feleségem! — válaszold egész higgadtsággal Stibor — lásd, most az egyszer hallgatnom kellett, mert nagy dolgokon törtem fejemet. — Csodálom ! — dobá oda Dobrodhna asszonyság — hogy kegyelmed még ilyeken is fárasztja fejét. Különben e törődés nem igen látszik meg rajta, mert most is csak megvan a maga régi, ócska formájában. Stibor fölemelkedett fekhelyéből. Mérgesen nézett a feleségre, — aztán megfenyegetve őt az ő buzogánynak való öklével — mondá : — Ne kötekedjél, asszony, mert bizony megtáncoltatlak. Dobrodhna egy kissé elfordult erre, — aztán sima, engesztelő képet mutatva a duzzogó vajdára, enyelegve szólott hozzá: — Tehát beszéljen kegyelmed, édes öregem ? Fejtse meg fejetörődésének nagy titkát ? — Várj. — Hisz vártam már. — Várj tovább is. — Hisz tovább is vártam már. — Asszony! — Minek, édes öregem. Itt vagyok. Tán beteg kegyelmed a nagy fejtörődés miatt ? . . . . Stibornak nem jól esett ez a kiszámított, gonosz kérdés. Kínlódott boszujában, de mégis volt benne annyi udvariasság, hogy most az egyszer nem tört ki. Elszenvedte az incselkedést. Majd idővel — gondolá — szépségesen leróhatja azt, s akkor aztán aligha jobban meg nem nő a menyecske orra, mint a szentiványi torony. Sz . 11 és Benő. (Folt. következik.) Hód -Mező-Vásárhely. Vége. 1567-ben már Vásárhelyen valamint Batidán is, mely a mongolok távozta után helységgé épült újra fel volt épitve a reformátusok egyháza.25) Ezek után 1686 ig ismét homály vonul által a város történetén, csupán annyit tudni, hogy a gyulai és szegedi török basáktól igen sokat szenvedett azért, mivel az adót tőlük megtagadta, sőt a hol lehetett több ízben megcsipkedték az arra járó török portyázókat. Említést érdemel még a szegedi basának azon követelése, melynek következtében az adón fölül ráadásul évenkint 12 ifjú szép szűz leányt tartoznak Szegedre szállítni. Azonban a feljebb említett évben Szentes alatt a mostani vásárhelyi határszélen Veteráni fővezér a szegedi törökök segítségére siet.A gyulai és Szarvas-várbeli törököket hatalmasan megvervén, e győzelem után végkép elpusztult a török erő e vidékről.16) 1091 - ben ismét rátalálunk Vásárhely birtokosaira, amikor ugyanis azon év augustus 12-én kelt, s a város legrégibb oklevele szerint kitűnik, hogy a felfordult háborús idők miatt gróf Bercsényi Miklós a város földes ura annak tartozásán könnyitni akarván, azzal egy évi minden nemű haszonbér fejében 200 arany, tíz pár cselebi csizma, egy kötés karmazsin, két csuszár, avvagy egy skarlát szőnyeg adói tartozásban egyezett meg 1703-ban Bercsényi Miklós Ilik Rákóczy Ferenccel a kuruc zendülés élére állván, miután az 1711-iki ápril 19-én kihirdetett bűnbocsánatot nem használta, s több társaival Lengyelországba menekült, javai több másokéval együtt királyi fiskusra szálltak. 27) 1712-ben a kormány gr. Schlik Leopoldnak ajándékozta, mely időtől fogva a város földesurának a vele tett egyezés folytán 172-ig minden használatokért évenkint 2001 forintot fizetett, de a mellett már gróf Károlyi Sándor kívánságára is részint Bercsényi Miklósnak tett ajánlatok tartozása,részint pedig Károlyi Sándornak hátra maradt küntetésénél fogva több években fizetgetett valamit.28) Ez iránt a város Sebüknél panaszt emelt, a miért is ő a várost Károlyinak tett fizetéstől letiltotta, Károly Sándor pedig 1717-ben azzal válaszolt, hogy a városhoz való jogáról le nem mond kötelezettségének (melynek azonban sehol semmi nyoma) tegyen eleget, de azért másnak is fizethet. 29) E vitás kérdés azzal jön ketté vágva, hogy 1722-ik év augusztus 5-én Károlyi Sándor Sikliktől a csongrádi és vásárhelyi uradalmakat megvévén October 23-án kelt levelében a várost mindennemű használatok fejében évenkénti 2500 forint adójuk fizetésében meghagyja, s azonkívül fogadja, hogy sem általa, sem maradékai által a lakosok többet nem fognak terheltetni30) 1722-év december 14-én Vlik Károly császár Károlyi Sándor közbenjárására Vásárhelynek József Ur, és Gálnapi három vásár tartására királyi engedelmet adott, a szabadalmi levelek pedig azon ürügy alatt, hogy a várost illető eredeti oklevelek tartása őt illeti magához vette, arról a városnak a szabadalom beigtatásával nyugtatványt adván. Azonban a szabadalom taksáját a gróf parancsolatára 1723 május 28-án Széplaki János uradalmi inspektornak mégis a város fizette ki nyugtatvány mellett. 31) Kevéssel azután Károlyi Sándor az egész határt Vásárhelynek uj alkuval 300 forintért adta haszonbérbe úgy mindazonáltal, hogy a vásári helypénzt a város neki és maradékainak engedje. 32) 1727 ben az 1723: 18 ik törv.czikkely szerint az elpusztult helyeket minden földes urnak kötelességében állván benépesitni, Károlyi Sándor ezen törvény nyomán a mondott év julius 5-én a várossal úgy lépett egyességre, hogy a határból egyedül Derekegyházát tartván meg magának a többi 17 helységek egész határát,mely a lakosokat illette, minden használattal egyetemben évenkint teljesítendő 3500 ft fizetés mellett örökösen által adja, s mind maga, mind örökösei nevében biztosítja a várost, hogy ez egyességnek minden pontját megtartja és megtartatja ; robotra pedig szorítni soha nem fogja.33) 1727-ben július 19-én Derekegyházát a megszomorodott,és többszöri biztosítások ellenére is rászedett ennek következtében féltékeny lakosoknak az egyezés után egy pár héttel halálának megalapítása mellett külön adta haszonbérbe 150 pengő filért Károlyi Sándor. 1731. január 30-án kelt egyezésben az 1727-ki egyesség végkép megállapittatott, s egyszermind a gróf kijelentette, hogy a neoaquastica comissio költségei fedezésére a mártélyi és körtvélyesi pusztákat 25) Lampe Historia Ecclesiae Reformatae. Pag. 64. 26) Péczely. — 26) Buday: História. — 281 Városi levéltár — 24) 30) 31) 32) 33) Városi levéltár. ■ ~*—230